Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-17 / 293. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 17. KOMMENTÁR Tudni: mit és hogyan PÁKOZDI GERTRÚD A koppenhágai EU-csúcson kapott csatlakozási meghívóra méltán lehet büszke Szlovákia is. Jóllehet a visegrádi négyek többi államához képest meglehetős lemaradással kezdte az előcsatlakozási tárgyalásokat, végül is örömmel nyugtázhatjuk: tárgyalói behozták a késést, és ma joggal van a tárgyalásokat korábban kezdő szomszédai szintjén. Elégedettek tárgyalóink az agrártámogatások kérdésében elért eredményekkel is. Érthetően, hiszen az eredetileg ígértnél és vártnál több pénzt fordíthat Szlovákia a mezőgazdaság fejlesztésére. Tudva, hogy a mezőgazdasági termelési kvóták és agrártámogatások kérdése már eddig is gyakran volt ütközőpont az unión belül, a Koppenhágában kiharcolt agrártámogatások miatt nem kell szégyenkezniük tárgyalóinknak. A mezőgazdaságra fordítható nagyobb összeg, pontosabban az a lehetőség, hogy közvetlen támogatásokra több pénz csoportosítható át a strukturális alapokból, egyúttal növeli azok felelősségét, akik beleszólhatnak a hazai agrárpolitika jövőbeni alakulásába. A csatlakozási meghívó fölötti öröm első pillanataiban ugyan könynyű kijelenteni, hogy annak a farmernek, aki tud dolgozni, nincs félnivalója, meg azt is, hogy a mezőgazdaságra adható többletforrást a gazdálkodók versenyképességének növelésére fordítjuk, de a gyakorlatban bizonyára nem mennek majd ilyen simán a dolgok. Már láthatók is ennek jelei. A gazdálkodók elégedetlenek például a tejkvótával. Sokak szerint, mivel az unió által megszabott termelési kvóták hosszú időre szólnak, a várhatóan növekvő tejfogyasztásunkat kénytelenek leszünk behozatalból fedezni. A kételkedők hangja bizonyára mindaddig erősödni fog, amíg az érdekeltek nem lesznek tisztában a konkrét lehetőségekkel. Mert tény, hogy amíg csak általánosságokat hallanak a majdani jobb lehetőségekről, nehezen hiszik el, hogy javulnak gazdálkodási feltételeik, hogy versenyképes mezőgazdasági árujukért ugyanannyit kapnak, mint európai társaik. Egyelőre még nem sokat tudnak arról, ki, miért kaphat támogatást, így érthető, hogy most mindenki a kormánytól, illetve az agrártárcától várja kérdései mielőbbi megválaszolását. Reméljük, hogy a választások előtt a vidék fejlesztését ígérő pártok is segítik az érdekeltek tájékoztatását. Bebizonyíthatják, nem a levegőbe beszéltek, amikor a leszakadó térségek felemelkedését ígérték. Az uniós mezőgazdasági pénzek eredményes kihasználása vissza nem térő esélyt jelent a munkanélküliséggel küszködő térségek felemelésére. De ez csak életképes fejlesztési programokkal valósítható meg, ezért nem mindegy, hogy a pénzek elosztásáért felelősök mire bólintanak majd rá. Tehát a „mit és hogyan” itt a kérdés. JEGYZET Kacsamáj és fűrészpor TALLÓSI BÉLA A döbbenet első percében a kötélre gondolt Hezitálná. Arra, hogy elöli magát. Kora tavasztól a nagy napra készült, s a vége az lett, hogy tehetetlenül, megalázóban és összetörtén menekülne a szeretet ünnepe elől. Kukoricaőrleménnyel kevert csalánkásával, miszlikbe vágott apróhallal, szójaliszttel táplálta a kacsákat. Aztán három héten keresztül tömte őket beáztatott csikófogú kukoricával, amelyet megfejelt repceolajjal, hogy jobban csússzon a torkukon. A tollúkról is csöpögött a zsír, olyan kövérre hizlalta őket. Mert azt akarta, hogy finom, ikrás legyen a májuk, olyan méretes, hogy ki- csusszanjon az összetett tenyérből. Egész évben azért törte magát, hogy karácsonyra bespájzolja a gyerekeknek, hiszen ő mást nem tud adni. Egy reggelre ózonban, az ünnep előtt pár nappal, a tömőketrecben a kacsák hűlt helyét találta. Tolvajok összefogdosták őket éjszaka, s csupán a szalmaalomra kicsurgatott, megalvadt, megfagyott vér maradt utánuk. Hezitálná megszédült, úgy érezte, megereszkedett méllyé felett kiugrik a szíve, s arra gondolt, inkább az ő nyakának szegezték volna a nagykést, mert az egész éves gondoskodása tűnt a semmibe. Azt a szeretetet vették el tőle, amellyel márciustól adventig a kacsák révén a gyerekeihez kapcsolódott. Mindig a szeme előtt lebegett, hogyan örülnek majd a friss kacsasültnek, mert ők is érzik, hogy a mama van benne. A mama egész nyara. A konyhakertben újból megkörnyékezte a szívszélhűdés. Valakik a talaj felett elfűrészelték a fenyő törzsét, s csak a fagyott földön szétszórt furészport hagyták maguk után. Hezitálná utószezonban, leszállított áron megvett az árusoktól egy élő, földlabdás fenyőcsemetét, mert nem akarta, hogy az unokák úgy nőjenek fel, hogy ne vigyék magukkal a felnőttkorba a friss fenyő gyantaillatának emlékét, mivel minden december végén ugyanazt a műfát öltöztetik díszbe. Az örökzöldet kiültette a kertbe, óvta, ápolta egész tavaszon-őszön, annyira szívéhez nőtt, hogy már- már sajnálta volna a halálát okozni, fűrésszel-baltával nyesegetni, kivágni. Persze megtette volna, megvált volna tőle az unokák kedvéért. Világgá megy, gondolta másodjára, mert a kötelet hamar elvetette. Nem akart bánatot okozni a szeretet ünnepére. De aztán nem ment világgá, csak a városi piacra buszozott el. Ott az egyik kofaasszonytól, aki azzal kínálta a portékáját, hogy „áldani fog engem, szíp nagysága, tőlem vegyen, akkora májuk van a kacsáimnak, hogy kicsusszan az összehajtott tenyérből”, visszavásárolta a kacsáit meg a fenyőfáját. Jöhet a karácsony. TALLÓZÓ WSJE Az amerikai The Wall Street Journal európai kiadása szerint az EU-csúcs főleg Törökországról szólt, és biztosra vehető, hogy az EU nem térhet ki a törökök felvétele elől. Abból indult ki, hogy az EU haladásának igazi fokmérője, hogy halad az egységes belső piac négy fő eleme: az áruk, szolgáltatások, tőkék és személyek szabad áramlása. A tíz új ország felvétele jó irányba mutat és Tony Blair brit kormányfő találóan mutatott rá, hogy „a csúcs új meghatározást adott Európának”. A török tagságot ellenzők abból a táborból kerülnek ki, akiket megrémít, hogy ez még inkább átalakíthatja az EU-t. Pedig sem a franciáknak, sem másoknak nincs okuk ettől tartam. Azok előtt pedig, akik európai nagyhatalmiság- ról álmodoznak, nyilvánvalónak kell lennie, hogy Törökországgal jócskán- Uram, ez a motor még a mostani kormánykoalíciónál is gyorsabban kinyiffan! (Peter Gossányi rajza) megnő az EU súlya és befolyása a nemzetközi porondon. „Csehszlovákia széthullott, de a csehszlovák kölcsönösség folytatódik..." A tíz évvel ezelőtti szétválás okai A cseh és szlovák közös állam érdemeiről és káros hatásairól azóta folyik vita, amióta csak lehetségesek ilyen disputák: tulajdonképpen 1968 óta, majd a kényszerű „nor- malizált” szünet után, a rendszerváltást követően folytatódtak. E. FEHÉR PÁL Az események közelgő 10. évfordulóján ezúttal a cseh és a szlovák akadémia rendezett tanácskozást Prágában. A résztvevők politikusok, azaz a tettesek voltak, a csehek oldalán olyanok, mint Petr Pithart, egykori cseh kormányfő, Jan Stransky, az utolsó szövetségi miniszterelnök, Milan Uhde, a közös parlament egyik elnöke, illetve Michal Kovác, a másik parlamenti elnök, Ján Carno- gursky, akik a szlovák fél részén tartoztak az események mozgatói közé. Természetesen hiányzott a két főszereplő, Václav Klaus és Vladimír Meciar, akiknek brünni nevezetes egyezsége pecsételte meg a közös állam sorsát. Egyebek között arról is elfeledkezve, hogy annak idején a szétválás békés végrehajtásáért Meciar lelkes hívei még Nobel-béke- díjra is fel akarták volna kettejüket terjeszteni. Ez persze, ma már legfeljebb rossz viccként hangzik, de a szlovák önállóság mámorában (és ezért ne feledkezzünk meg erről sem: a véres jugoszláviai események árnyékában) ezt a képtelenséget komolyan gondolták. Aztán történészek is jelen voltak: Vi- lém Precan, Ivan Kamenec, Dusán Kovác és a közgazdász Václav Prű- cha. Olvasom a részletes beszámolókat a konferenciáról és hirtelen az az érzésem támadt, hogy bizony tíz év alatt mintha sem a tettesek, sem a tanúk nem tudnának többet mondani, mint amennyi mondandójuk 1992-1993 táján volt. Bizonyíték? A Strédní Evropa egy száma 1994-ből, amelyben Jan Patocka mérges jegyzetére bukkantam. Patocka azt tette szóvá, hogy egy akkortájt megjelent tanulmánygyűjtemény szerzői, kivétel nélkül, alibisták: személyes hibákat kutattak és nem látták, nem akarták látni, láttatni a széthúzódó tendenciák objektív okait. Az is közös a tíz esztendővel ezelőtti próbálkozás és a mostani tudományos konferencia között, hogy a résztvevők többsége ma sem állít mást, mint azt, hogy mind a csehek, mind a szlovákok többsége („az egyszerű nép”) végül is nem akarta a végleges szétválasztást, bármennyi javítanivalót találtak a közös állam históriájában és szerkezetében. Ma pedig már nosztalgia tárgya az a bizonyos Cseh-Szlovákia, de még inkább annak Masaryk elnök idejére eső korszaka. Még abban az esetben is, ha ma már mindenki tudatában van annak: „a csehszlovák nemzed’ fikciója képtelenség volt, s inkább az a politikai kényszer szülte - felhasználva a százados kölcsönös, főleg kulturális és nyelvi vonzalmakat -, hogy biztosítsák a születő új államban a „csehszlovákok” döntő számbeli fölényét a több mint hárommilliós német, az akkor csaknem egymilliós magyar és a kisebb ukrán, ruszin nemzetiségekkel szemben. Ugyanakkor a mostani alkalommal Dusán Kovác meggyőző adatokkal cáfolta azt a szlovák legendáriumot, mintha az önálló államért a szlovákok „ezer esztendős küzdelmet” folytattak volna, s tulajdonképpen már 1918-tól nem értettek egyet a közös állam ideájával. Kovác szerint a teljes önállóság programját csak 1992-ben (!) tűzte nyíltan napirendre a Szlovák Nemzeti Párt (SNS). Kováénak az is meggyőződése, hogy amennyiben népszavazást rendeztek volna Csehszlovákia szétválásáról, a teljes önállóság hívei jelentős kisebbségben maradtak volna. Vi- lém Precan pedig arról szólt, hogy a cseh közvélemény jelentős része a közös állam megszüntetésében a közép-európai térség gyengülését is észleli. Tudniillik az a bizonyos közös állam erőteljesebben érvényesíthette érdekeit, mint a két állam kü- lön-külön, s ez nem csupán a cseh, illetve a szlovák érdekeket sértheti, hanem a térség számára sem mindig hasznos. Ezt különben Meciar or- száglása félreérthetetlenül bizonyította. Petr Pithart egyik megállapítása látott igazolódni a prágai konferencián, igaz, nem minden résztvevő által támogatottam „Csehszlovákia azért eshetett szét, mert fennállásának hetven éve alatt a közös állam képtelen volt arra, hogy a csehekből és szlovákokból (s természetesen a magyarokból, korábban pedig a németekből és a ruszinokból) politikai nemzetet kovácsoljon a szó nyugateurópai értelmében. Szétesése ezért lehetséges volt, de nem szükség- szerű, mivel paradox módon éppen 1989 után nyűt először reális lehetőség egy ilyen „polgári nemzet” kialakulására. Viszont alighanem az is igaz, hogy a nyilvánosság nem csekély része számára ez már túl későn jött. Az együttélés akarata mindkét nemzetben eléggé elkopott, s ezt csak tetézte az együttélésük során felgyülemlett számos félreértés, balfogás, útvesztés (a két nemzet fejlődésének közismert modernkori aszinkronitása)...” Pithart a politikusok felelősségét említi (becsületére legyen mondva: a saját felelősségéről sem feledkezett meg). Hiszen éppen a világ nyugati részén számos olyan példa akad, amelyben különböző nemzetek - a legsúlyosabb gazdasági, kulturális, történelAz együttélés akarata mindkét nemzetben eléggé elkopott. mi ellentétek dacára - képesek voltak megőrizni a közös államiságot, hogy csak Belgiumra, Skóciára vagy Kanadára hivatkozzunk. Ismétlem: ezekben az államokban sem konfliktusmentes a különböző nemzetek együttélése (ráadásul olyan nyelvi közelség sem létezik, mint amilyen a szlovákok és a csehek között), de a polgári állam léte és előnyei minden esetben nagyobb súllyal esnek a latba, mint a valós problémák vagy mesterséges, nacionalista indítékú ellentétek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ezek a polgári államok sem egyik napról a másikra formálódtak, míg a rendszerváltás utáni Csehszlovákiában a polgári alkotmányosság hiánya, a korábban csupán szólamként emlegetett „szövetségi állam” szomorú tapasztalatai - mindkét oldalon - szinte lehetetlenné tették a szóértést a két nemzet szóvivői között. A cseheknél a piacgazdaság kialakítását tekintették prioritásnak, illetve a totalitárius állami gyakorlatból a demokratikus rendszerre való áttörést sürgették, a szlovák politika leghangosabb képviselői számára azonban a nemzeti önállóság elvének érvényesítése mindenek fölött való cél volt. A cseh politikusok jelentős része (ideértve Havel elnököt is) nem ismerték igazán a szlovákokat, a szlovákok pedig eleve azzal vádolták meg Prágát, hogy Szlovákiát ugyanúgy provinciává süllyesztené, mint azt az előző rendszerek tették. (Václav Prücha azonban statisztikai adatokkal bizonyította, hogy Csehszlovákián belül a szlovák gazdaság fejlesztése erőltetett ütemben történt, nem egyszer a cseh országrészek rovására.) A konferenciáról szóló egyik beszámoló szerzője egy az Egyesült Államokban élő orvos, aki nem szakember, azaz sem nem politikus, sem nem történész, hanem az érintett milliók egyike. Ó arról is ír, hogy néki az a határozott benyomása, bejárva Csehországot és Szlovákiát: „Csehszlovákia széthullott, de a csehszlovák kölcsönösség folytatódik”. Ő arra hivatkozik, hogy a prágai utcákon egyre többször hallani szlovák beszédet. Én arra figyeltem fel, úgyis, mint semleges tanú, hogy mind a cseh, mind a szlovák szellemi életben - a szétválás utáni kezdeti évek zavarából felocsúdva - naponként tapasztalható az együttműködés akarása. Ezt tapasztalhatjuk a film- és színházművészetben, a képzőművészetben, s talán az irodalomban is, s a legkevésbé a történet- tudományban. Befejezésül újra a már idézett USA- beli szlovák szerzőre hivatkoznék: „Ez a konferencia, dacára a részletes és minőségi elemzéseknek, nem tudott konkrét következtetésre jutni a Cseh és a Szlovák Köztársaság kapcsolatában a közeli jövőt illetően. A megszokott ködös kijelentések hangzottak el arról, hogy az Európai Unióban a cseh és a szlovák helyek szükségszerűen közel lesznek egymáshoz. És amikor két történészt megszólítottam: mondjanak valamit a jövőről, azzal hárították el, hogy a történészek közismerten gyenge prognosztikusok...” A válasz kétségtelenül szellemes, sőt talán igaz is, de hetven év közös történelem, tíz év után meglehetősen szerény értékű közhelynek tűnik. Az ODS elnöke után hamarosan visszavonul a cseh politika és közélet triumvirátusának másik nagy tagja is, Václav Havel köztársasági elnök Tizenkét év után Václav Klaus nélkül a cseh belpolitika KOKES JÁNOS Miután vasárnap új elnököt választott a jobboldali Polgári Demokratikus Párt (ODS), amely a 90-es években a kormánykoalíció meghatározó ereje volt, s ma is mintegy 20- 25%-os támogatottsága van, az 1989-es rendszerváltás óta most először nincs a 61 éves Václav Klaus- nak semmiféle meghatározó funkciója. A ODS egyik alapítója, aki pártjával levezényelte a csehországi magánosítást, a gazdaság átalakítását hogy jól, vagy rosszul az továbbra is vita tárgya - ugyanis már csak a polgári demokraták tiszteletbeli elnöke, hivatalos jelöltje az államfői funkcióra és alsóházi képviselő. Ez, ami másnak nagyon-nagyon sok lenne, Klaus professzor esetében pillanatnyilag azt jelenti: bár személyiségét, jelentőségét senki sem vitaija, a polgári demokraták a két sikertelen parlamenti választás után (1998,2002) más vezetőt választottak. Klaust mint a párt vezető személyiségét ugyan jelölték az államfői tisztségbe, de a sikerre nincs sok esélye. így Klaus a hazai képviselősége mellett valószínűleg megpróbál bekerülni az Európa Parlamentbe vagy más európai intézménybe, ahol kamatoztathatná széleskörű tapasztalatait és kapcsolatait. A cseh belpolitikai színtéren a jelek szerint azonban csillaga végleg lehanyatlott. Václav Klaus volt már pénzügyminiszter, kormányfő, képviselőházi elnök, s megalakulásától kezdve vezette az ODS-t. Václav Havel államfővel és Müos Zeman volt szociáldemokrata kormányfővel együtt azon triumvirátus tagja, amelynek a legnagyobb befolyása volt az 1989 utáni állapotok alakulására. Gazdasági szakértők bírálják, hogy szóban a radikális és a gyors átalakítást propagálta, de a gyakorlatban óvatos volt, a népszerűden intézkedéseket elodázta. Népszerűsége a 90-es évek elején rendkívüli volt, de nagyot esett. Amikor 1992- ben Csehországban az ODS, míg Szlovákiában a Vladimír Meciar mozgalma nyerte a választásokat, nyilvánvalóvá vált, hogy a két fél politikai programja összeegyeztethetetlen. Klaus és Meciar érdeme, hogy a cseh-szlovák válás békésen zajlott. Más vélemények szerint pedig éppen ez a két politikus a felelős az állam széteséséért. Euroszkeptikusnak tartják őt, de elutasítja ezt a címkét. Magát eurorea- listának tartja, s azt állítja, hogy az uniós tagságnak úgy az előnyeit, mint a hátrányait is látni kell. Közismertek vitái Václav Havel államfővel. Míg Klaus a következetes parlamenti demokrácia híve, addig Havel nyfltabb politikai rendszert szeretne, amelyben nagyobb teret kapnának a civil szervezetek is. Nem ritka az az állítás, hogy a cseh politikát a bársonyos forradalom után éppen e két koncepció párharca határozta meg. Havel februárban távozik az államfői bársonyszékből. Úgy néz ki tehát, hogy mindkét koncepció legfőbb képviselője a közeljövőben már csak a háttérből fogja nézni a csatákat. Nélkülük nyilván Csehország is más lesz.
