Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-12 / 289. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 12. Riport Az önérzetes hajléktalanok még a fagyos éjszakákon sem keresik fel a menhelyeket, úgy vélik, ott furcsa emberek gyűlnek össze, nem akarnak közéjük tartozni Védőitaluk fél deci rum, otthonuk a kanális Fényképezni nem hagyjuk magunkat - jelenti ki önérzetesen a tisztának aligha mondható három férfi egyike. - Beszélni is csak akkor fogunk, ha fizetsz valamit - fűzi hozzá társaira nézve. - Ilyen hidegben csak a tömény melegíti fel meggém- beredett tagjainkat, a forralt bor hatása hamar elillan - okoskodik. PÉTERFI SZOáNYA Amikor kikanalazzák a pozsonyi főpályaudvar közelében osztogatott forró levest és az utolsó morzsáig megeszik a kenyeret, intenek, mehetünk. Majd ők vezetnek, van a közelben egy jó hely, ahová piszkos, szakadt ruhában is beengedik őket. A kocsmában vágni lehet a füstöt, de ez sem nyomja el a három férfi áporodott testszagát. Még szerencse, hogy az allergia miatt rossz a szaglásom, máskülönben aligha viseltem volna el közelségüket a zárt helyiségben.- Nem voltam én mindig hajléktalan, diplomás ember vagyok, egyetemet végeztem. Nem hiszed, mi? Hát ide nézz - mondja és legnagyobb döbbenetemre vetkőzni kezd. - Ebben a hidegben fontos a réteges öltözködés, meg aztán, a cuccainkat sincs hol hagyni - nevet fel rekedten, miközben előhalássza a nejlonban tartott diplomáját. - Ugye rendelsz még egy rumot? Most már jöhet a sör is, mert az ebéd jólesik az embernek. És a haverok sem szomjúhozhatnak, igaz? Miután megkapja, amit kér, beszélni kezd. - Anyám nem érte meg gy élünk mérnökké avatásomat, pedig megígértem neki, megmentem részeges apámtól, együtt élünk majd. A fater kiforgatott mindenből, elitta az örökségemet. Már ő sem él. Nem vetettem meg az italt soha, de részeges nem voltam. Csak miután a feleségem megcsalt, valahogy kicsúszott a talaj a lábam alól. A bíróság neki ítélte a lakást, pedig gyerekünk sem volt. Munkásszállón éltem, később albérletben, s amikor felszámolták a céget, és a lakbért nem tudtam kifizetni, kitették a szűrömet. Értékeimet is lefoglalták, a hátralék fejében. Ez volt a kezdet, a folytatás szokványos: börtön és utca, haverok és ital - gurítja le a féldecit Rudolf. A betegesen sápadt Karol a családját teszi felelőssé sorsa alakulásáért, azért, hogy nincs lakása, munkája. És nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidja a rendszert. - Kussolj, mert nem kapod meg a védőitalodat - inti társát Rudolf, majd a szemével jelez a csaposnak: töltsön a poharakba. - Eddig szerencsénk volt, legalább az időjárás kedvezett nekünk, hajléktalanoknak. Van itt a közelben egy romos ház, ott húztuk meg magunkat éjszakára, de ennek vége. A fagy betett nekünk. Amikor végre szóhoz jutok, s megkérdezem, miből élnek, hol tisztálkodnak, s miért nem a menhelyeken vészelik át a fagyos éjszakákat, önérzetesen tiltakoznak: ott még nem tartanak. - A szállásokon furcsa emberek gyűlnek össze - állítja Rudolf, és egy óvatlan pillanatban közelebb hajol hozzám. (Sajnos, a szaglásom nyomban megjavul, majd elájulok a szagától.) - Zavarja a bűz, igaz? Igyunk egy kis rumot, jobban lesz - használja ki a helyzetet, majd folytatja. - A menhelyeken meglopják az embert, hiába zárhatók a szekrények. Tudjuk a magunkét, igaz? - néz társaira, akik alig szólalnak meg. Még nem beszéltek arról, miből élnek - isméüem meg a kérdést. - Miből, miből?! Hát guberálunk a szeméttelepen, kukázunk is, és amit találunk, pénzzé tesszük. Olykor akad egy kis meló is, főleg a piacon, s ha végképp nem boldogulunk, bizony... - egy kézmozdulattal a lopást jelzi, ugyanis állandó lakhely, iratok nélkül, segélyt sem kaphatunk. Egy búcsúital, ugye, jár még nekünk, s hozzá sör helyett jöhet a kávé - mondja kipirulva, és gyors mozdulattal a kávéba löttyinti a rumot. Némi szünet után nagylelkű ajánlatot tesz: megmutatja szálláshelyüket. A kocsmától nem messze, egy kanális előtt megállunk. - Ez a környék legjobb helye, egy baja van, hármunknak nem elég tágas. Két éve itt telelünk, tudják a többiek is, életveszélyes lenne, ha ide szem- telenkednének. Igaz, ha alvás közben egyikünk megfordul, a másik kettőnek is mozdulnia kell. De ez legyen a legkisebb bajunk. Lemehetsz, ha akarsz, igaz, kissé büdös van lent - ajánlja, ám köszönettel visszautasítom. - De nem tőlünk, hiszen mi levesszük a cipőnket lefekvéskor. Lábbeliben nem illik aludni. Ugye sejted, vannak, akiknek a helyzete sokkal rosszabb? Most pedig, ha nem haragszol, lepihenünk, az ital felmelegített, kellően elbambított. Jól alszunk majd, de ne tudd, milyen keserves dolog arra ébredni, hogy a fagy a csontvelődig hatol. Ilyenkor beszélgetni szoktunk égő fahusángokról, csinos menyecskékről, meleg ételről. Hát így élünk... A hajléktalanok jelentős része nem különc, elvarázsolt figura, egyre több mentálisan teljesen ép ember és kerek, nem csonka család érkezik a győri otthonba Mindenki szabályosan dolgozik, csak a hajléktalan fagy meg HAJBA FERENC Spuri, az utazó hajléktalan két zsák turcsiorrú amerikai paprikával jelent meg a győri menedékszálló megnyitóján. Otthon termeltem - mondta magától értetődő természetességgel, s átadta a tengerentúlról származó zöldséget. A hajléktalanok közül mindenki tudta, hogy Spurinak nincs otthona, nincs háza, zöldséges kertje, hiszen vakvágányra tolt, veszteglő vasúti kocsikban húzza meg magát, Győr környékén tanyázik, csak vasutas előélete miatt nem dobják ki a vagonokból. Néha persze a vele szolidáris vasutasok is megfeledkeznek róla, kétszer véletlenül már Bécsbe is kivitték - olyan kocsiban bóbiskolt, amelyet az osztrák fővárosba tartó szerelvényhez kapcsoltak -, aztán a határőrök alig akarták hazaengedni, hiszen papírok nem voltak nála. Sütő Csaba, a győri hajléktalan- szálló vezetője mondja:- A hajléktalanok jelentős része nem különc, elvarázsolt figura, egyre több mentálisan ép ember és kerek, nem csonka család érkezik hozzánk. A társadalmi csúszda pedig mind magasabbról indul, lakik nálunk jogász, pedagógus és gépészmérnök is. Magyarországon a felmérések szerint 30-50 ezer hajléktalan él. Őket kellene elhelyezni a mind- összesen nyolcezer férőhelyen. Ráadásul mostanában az ágyak egy része is veszélybe került - különösen Budapesten -, mert nem felelnek meg a hatályos, szigorú jogi normáknak. Nem mindenütt tudják betartani ugyanis az előírt alapterületet, légköbmétert. Ha ez kiderül - többnyire a közigazgatási hivatalok vizsgálatai során -, bezárathatják az intézményt.- Szakmai cinizmusnak tartom ezt a magatartást - mondja Sütő. - A jogalkotó természetesen jót, emberi feltételeket akar a hajléktalanoknak. Teljesen igaza van, csakhogy pénzt nem ad hozzá. A közigazgatási hivatal is jogszerűen jár el. Mindenki igen pontosan, szabályosan, szakszerűen dolgozik, csak a hajléktalan fagy meg az utcán. Én meg azt gondolom: ha már nem lehet gyorsan megteremteni az előírt feltételeket, inkább nyomorogjanak át egy telet szűkös helyen a rászorulók, minthogy halálosan kihűljenek a maguk által összeeszkábált kalyibákban. Szűkös helyen élni nem EU-konform, megfagyni igen? Győrött az átlagosnál jobb a helyzet, itt minden második hajléktalan kaphat fedelet a feje fölé. Egy időben 550-560 hajléktalan húzódik meg valahol a városban. Ebből kétszázhetvenet tudnak befogadni a szálló különböző épületeibe, otthonaiba. A többieket az utcán, a terepen látják el, rendszeresen indulnak a teajáratok, viszik az élelmet, a teát, a gyógyszert, de ami a legfontosabb, tartják a kapcsolatot ezekkel az elkeseredett, sokszor önmagukba zárkózott, mogorva emberekkel.- A hajléktalanok először lélekben halnak meg, mert egyedül maradnak a gondjaikkal, nem bírják elviselni a terheket, s föladják az emberi életért folytatott küzdelmüket- állítja az intézményvezető. A gyakran életmentő utcai szociális munkások először igyekeznek rászolgálni a bizalomra, megpróbálnak kapcsolatot teremteni a lépcsőházakban, romos épületekben, fóliasátrakban meghúzódó emberekkel. Sokukat rá tudják venni az orvosi kezelésre, s idővel arra is, hogy beköltözzenek a szállóba. Nemrég vitték be a külalakja alapján Győrött Krisztusként ismert hajléktalant, aki szesztestvérével, Kopasszal költözött be a szállóba. Krisztus elvált, van két gyereke, s ahogy a szállóban mondják róla, nem önmagát itta el, hanem a családját, a munkáját, a barátait. Ő már az előző rendszerben is hajléktalan volt, többnyire abból élt, hogy meglopta a szovjet katonákat. Vannak az intézményben olyan emberek is, akik húsz évvel ezelőtt munkásszállókon tengették az életüket. Azóta bezártak a munkásszállók, sőt az őket foglalkoztató gyárak egy része is. A magányosan vagy haveri társaságban, csapatban élő emberek szétszóródtak, biztos családi háttér nélkül az utcára kerültek. A szakképzettek, az erősebb, motiváltabb személyiségek talpon maradtak, el tudtak helyezkedni, élettársakra leltek, a többiek kallódtak, sodródtak, s végül a hajléktalanszállóba vezetett az útjuk. Sorsuk és jövőjük, visszailleszkedésük a társadalomba Győrött nem reménytelen, a szállóban ugyanis példaértékűen hatékony a rehabilitáció, ráadásul ezen a vidéken több munkalehetőség is akad, mint az ország keleti felében. Még a megváltozott munkaképességűeknek is szereztek munkát az intézményvezetői. A Pez-cukorkák műanyag adagolódobozainak egy részét a szállóban kialakított műhelyben szerelik össze. De dolgoznak a hajléktalanok a városi önkormányzatnak, a határőrségnek, s ők bontják szét az Audi motorgyárába érkező alkatrészek fa csomagolóanyagait is. A nagyméretű ládák, rekeszek elemeit tüzelőnek adják el. Van saját kertészetük, állatokat hizlalnak, konyhájuk alapanyagának egy részét maguk állítják elő. Ez a konyha egyébként nemrég lakodalomra főzött. Két hajléktalan házasodott össze Győrött. Egyelőre a szállón maradt a pár, de egymást erősítve van esélyük arra, hogy munkát szerezzenek és kikerüljenek innen. Sütő Csaba szerint akadnak „epizódszerű hajléktalanok” is, akik csak átmeneti időre maradnak fedél nélkül. Ők általában nem költöznek be a szállóba, többségüket néhány hónap múltán visszafogadja a család. Minden évben megfordul néhány külföldi is a menedékhelyen. Egy Nyugat-Európából Brassóba tartó olasz férfi nemrég Győrnél kidobta a kocsijából 19 éves román feleségét, aki egy hetet „vesztegelt” a szállóban, amíg egy ismerőse el nem jött érte. Néha bekerülnek erdélyi bérkoldusok is. Ők azonban soha, egyetlen szóval sem merik föltárni valódi sorsukat, elárulni az őket kizsákmányoló „gazdáikat”. Sorsukra inkább csak következtetni lehet. A többnyire csonkolt végtagú férfiak és nők a belvárosban, valamint a bevásárlóközpontok környékén koldulnak, ám az összegyűlt pénzt azonnal elszedik tőlük futtatóik. A szállóba akkor kerülnek, ha kegy- vesztettek lesznek, vagy némi zavar támad a hálózatban s hetekig gazda nélkül maradnak. Hasonló okokból lakik pár napon át néhány budapesti vagy éppen külföldön dolgozó prostituált is a hajléktalanszállón. Van, aki menekülni próbál a sorsa elől, de hamar meggondolja magát, és nem adja föl a futtatóit. Másoknak nincs is idejük a töprengésre, mert megjelenik értük nyolc kigyúrt strici, s magukkal viszik őket. A lányok pedig nem tesznek terhelő vallomást, önként távoznak, bizonyíték nincs. A különböző hajléktalankarrierek tehát az utcán és a menedékhelyeken teljesednek ki. A győri szállón van 180 átmeneti hely - ebből negyven ágy a napokban megnyitott éjjeli menedékhelyé -, ötvenen laknak a rehabilitációs otthonban, negyvenen pedig a „végállomáA győri hajléktalanszálló son”, vagyis a hajléktalanok szociális otthonában. A télen különösen fontos utcai szociális munkának nincs normatív támogatása, pályázatokból próbálják előteremteni az életmentő munkához szükséges összeget. A győri önkormányzat sokat segít, amire most nagy szükség is van, hiszen a tárcához benyújtott idei pályázatukat - csakúgy, mint a pécsiekét vagy a nyíregyháziakét - elutasították, inkább a férőhelybővítésekre szánják a meglevő kevés pénzt. Sütő Csaba azt reméli: a mostani kormány talán nagyobb empátiával közelít a szegényekhez, a lecsú- szottakhoz, a kiszolgáltatottakhoz, mint elődje tette.- A korábbi években a rendszerbe foglalt tagadások jellemezték a hajléktalanokkal kapcsolatos szociálpolitikát- mondja Sütő Csaba.- A hajléktalanügyi kormánybiztos mostani kinevezése arra utal, hogy a tárca első kézből akar szakszerű információkhoz jutni. Ez pedig az (MTI-felvétel) első lépése lehet annak, hogy ne csak jogszerű meg szakszerű, hanem a hajléktalanok érdekeit szolgáló döntések szülessenek. Az Európai Unióban nincs külön jogszabály a hajléktalanokról. A szegénység leküzdésére készült közösségi ajánlások között viszont az egyik legfontosabb sürgetés: minden uniós országban készüljön nemzeti program a halmozottan hátrányos helyzetbe szorultak „bevonására” (ez a szakszó használatos a társadalmi visszailleszkedés segítésére). E program tizennyolc mutató révén méri föl a hátrányos helyzetet, ezek szinte mindegyike vonatkozik a hajléktalanokra (képzetlenség, rossz fizikai és szellemi állapot, önerő hiánya stb.). Az uniós ajánlás szerint az államnak és az önkormányzatnak a fizikai létfenntartáshoz, a társadalmi szervezeteknek pedig az önerő visszaszerzéséhez kell segítséget nyújtaniuk. A hajléktalanokat munkába állító cégeknek egy-há- rom éves adókedvezmény adható, képzésük összege pedig teljesen leírható az adóalapból. Franciaországban évente mintegy 320 millió eurót fordítanak a hajléktalanok támogatására. Ebből az összegből közel 290 millió jut a hajléktalan-szállások fenntartásá- -ra, felújítására és új intézmények létesítésére. Mint párizsi tudósítónk írja, a francia államtól évente kb. kilencmillió eurót kapnak a különböző jótékonysági és segélyszervek, amelyek adományokból egészítik ki költségvetésüket. Hivatalos adatok szerint a 60 millió lakosú nyugat-európai országban 250 ezer a hajléktalanok száma, jótékony-sági szervezetek azonban közel a duplájáról beszélnek, mivel saját statisztikájukba beszámítják az illegálisan érkezett menekülteket is. Párizsban a legalább százezer fősre becsült hajléktalanközösség elszállásolására és ellátására az itteni önkormányzat 35 millió eurót költ. Éjszakánként a rendőrség egységei mellett különböző civil és jótékonysági szervezetek járművei járják a várost, s a hajléktalanokat egy központi szállásra viszik. (Képarchívum)