Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-02 / 280. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 2. Őszidő Vallomás Időről, magányról, öregségről (Somogyi Tibor felvétele) TÁMASZ Kedves kortársaim! Kedves kortársaim, hatvanhoz közel és hetvenen túl! Még mindig frissek, fiatalosak, vagy fáradtságukat, korukat sikerrel kendőzök. Nyugdíjas korukba megnyugvással vagy keserűséggel beletörődők; Magukat konokul edzők és minden betegségtől rettegők; Családjuk óvó körében élők, párjuk kezébe kapaszkodók, magányossá vált te­metőjárók, vagy klubok, csoportosulások együttérzésében szomorú­ságukat oldok; Tevékeny, dédunokát dajkáló kortalanok és búsko­mor, mindenkit kerülő koravének; Munkában, mások megsegítésé­ben éveik múlását észre sem vevők, életüknek örömet osztó cselek­vésben, alkotásban értelmet adók! Társadalmi helyzetünk nem rózsás. Számunkra, nekünk már nem biztatás, hogy tizenöt-húsz év múlva lesz jó nyugdíjasnak lenni. Most, amikor osztják és szorozzák a családok jócskán megnövekedő megélhetési költségeit, rólunk alig-alig esik szó. Halvány ígéret, hogy talán a következő év júliusában öt százalékkal emelhetők lesz­nek a nyugdíjak is... És.addig? És azután? Legalább egymást bíztas­suk. Hajói körülnézünk, rájövünk, mennyi az ösztönző példa körü­löttünk. A hivatalnoknőből hatvanöt esztendős butikossá lett höl­gyé, aki képes reggeltől estig télen és nyáron a piacon állni, kínálja a portékáját és még csak nem is náthás soha. Vagy azé a nagymamáé, aki csődbe jutott gyermekeinek úgy segít, hogy Ausztriába jár át ta­karítani. Teheti, tud németül - tanárként ment nyugdíjba. Es van aki fóliázik, más házinyulat tenyészt, vagy kosarat fon, fakanalat farag... Persze, szomorúbb esetek is vannak. Ezekről sem akarunk hallgatni, arról, hogy a meglódult világban a családok értékrendjében, erköl­csi felelősségérzetében - tisztelet a kivételnek - mennyire a periféri­ára szorultak az idős családtagok. Szinte - vagy szó szerint - kívül a körön. Keressük a választ, miért, meddig lesz ez így, s kinek mit kellene tennie, hogy ez a szemlélet megváltozzon. írók, művészek, szakem­berek is elmondják majd gondolataikat erről a bennünket foglalkoz­tató, gyötrő kérdésről. Mert még itt vagyunk. Élhető életet szeretnénk élni nyugdíjas ko­runkban is. Nézzünk vissza nyugodtan dolgos életünkre, s ne hagy­juk, hogy önbecsülésünket megrendítse, szétdúlja egy átmeneti idő­szak siker-és pénzorientált rohanása. Itt van, a miénk ez az oldal. Minden hét első napján, tehát hétfőn. Ahhoz, hogy valóban támaszra leljünk benne, mindannyiuk közre­működésére szükség lesz. Javaslataikra, észrevételeikre, ötleteikre. Arra, hogy ítjanak helyzetükről, sorsukról, örömükről, gondjaikról. Mindenről, ami a legtöbbet foglalkoztatja önöket, ami megszépíti napjaikat, vagy álmatlanná teszi éjszakáikat. Haraszti Mészáros Erzsébet JEGYZET Sok bölcsességet mondtak már az időről s még többet le­hetne mondani. Mintha köny- nyebb lenne okosat mondani róla, mint benne élni! Pedig magától történik, éljük az időt. Mintha bennünk lenne s velünk halna meg. Borges ír­ta: az idő én vagyok! Mások­nak is, minden embernek van ideje. DUBA GYULA Időszemléletünket kivetítjük a világ­ra, a földrészekre és tengerekre, he­gyekre, folyókra és síkságokra, az égitestekre, a vüágűrre. Az idővel méljük a világmindenséget s benne önmagunkat. Leginkább mégis ön­magunkat! Mert nehezen elképzel­hető, hogy a vüág élő és élettelen je­lenségei, a hegyek, rónák, erdők és folyók, de akár az állatvilág is, az ég és a csülagok, hogy a vüágűr, benne a csillagködök és fekete lyukak, az­tán a vízben a halak, kétéltűek s a bogárvilág tudna az időről. Az idő fogalmát az ember tukmálta a világ­ra, talán hogy maga - részben - megszabaduljon tőle azáltal, hogy mindenre kiteijeszti hatalmát! Mert magának is gondjai vannak ve­le. Megszületik s máris az időbe csöppen. Napirendhez, életritmus­hoz szoktatják. Éjszaka viháncolna, ám ringatva elaltatják, nappal dur­molna, ám felébresztik, esténként megfürösztik. Alig ízleli meg a sza­bad élet ízét, már iskolába jár, óra­rendhez igazodik, fel sem csepere­dett s már a feje búbjáig az idő kalo­dájában ül. Pedig még alig tud róla valamit. Növés közben magán veszi észre az idő jeleit, ingerek és vágyak figyelmeztetik, hogy érlelődik ben­ne az ember, bajsza nő s keble, ha le­ány, az idő családalapításra sürgeti. Ne kísérjük végig egész életét! Mire nagy család veszi körül, már erősen érzi az idő szorítását, kaján kedvét. Aztán úgy a hetven körül hüledezni kezd. Valami furcsa magányérzet sejtelme érinti meg. Hozzátartozók veszik körül, karácsony ünnepén 1975 - Egy régi karácsony két-három nemzedék gyűlik köréje. Az idő ünnepélyes derű közegébe sűrűsödik. Benne egy asszony, már- már vele magával azonos. Látja rajta az elmúlt éveket, valahogy mégsem öregszik, mindig szép. Akivel együtt vagyunk, az nem változik, mert mindketten együtt változunk! Min­den nap látjuk, mintha a szemünk alkalmazkodna a változhatadanság - öröklét? - törvényeihez. Ilyen élet­társ az emlékekben sem más, mint a jelenben, s amikor eltávozik, ko­moly, méltóságos nyugalma és szép­sége olyan, mint amikor megismer­tük őt. Akik utánuk következnek - mások. Szülők már ők is, sőt - láss csodát vi­lág! - az unoka is apa, pólyába bu- gyolált emberke szuszog a biedermeyer rekamién. Éppen meg­ismerni kezdi az időkalodát. Csodá­latos a nagycsalád, bár természetes­nek vesszük. Egységnek véljük, hi­szen vérségi kötelékek fűzik egybe, egy tőről fakad hát, az azonosság je­gyeit viseli. Mégis más és más. Nem­zedékekre tagolja az idő, lépcsőzete­sen jelöli ki helyét. Az azonban bizo­nyossá válik, hogy a gazdag változa­tosság ősforrása, meghatározó ér­tékőrzője és összetartó ereje az asz- szony. Tőle ered a pazar ebéd, az édességek, a teríték, napok óta süt- főz, bevásárol és ajándékokat keres, belőle sugárzik a szeretet és meleg­ség, amely áthatja az ünnepet. Ott van a játékok hátterében, unokák hangos öröme és fiatal anyák bol­dogsága mögött, a vők tiszteletadá­sa és a menyek odaadása mélyén. De a férfi elégedett derűjében is. Hogy eredményes, szép élet veszi körül, jókedv és életerők, s -ez » Az egyedüllét „csak“ helyzet, a magány azonban álla­pot, szinte megold­hatatlan.. /-talán! - mindig így lesz! Mindket­ten erre gondolnak. S néha titokban arra is, ki megy el előbb?! Melyikük hagyja magára a másikat? Amíg együtt lehetnek, nem ismerik mg a magányt! Kicsit mindkettő azt kí­vánja, hogy ő előbb... könnyebb len­ne, mint egyedül maradni, ugyanak­kor a másikat is sajnálja: mi lesz vele egyedül?! Legjobb lenne együtt... Az egyedüllét „csak“ helyzet, a ma­gány azonban állapot, szinte meg­oldhatatlan. Az egyedüllét tehát nem azonos a magánnyal. Egyedül lenni jó is lehet, nincs másokra gond. Hiány, melyet önmagunkkal kell megtölteni. Tettekkel kibélelni, melyek szükségesek, ám mást nem érintenek. Akár felelőtlenek is lehet­nek. Mintha ez lenne a szabadság. A létalapot, a nyugdíjat tizenegy körül havonta hozza a postás. A telefon, azelőtt valahogy mindig szólt, most nagyokat hallgat. A tettek azonban fontosak, rettenetes, ha nincs mit tenni, szinte már a nemléttel rokon. Az írónak azonban jó, míg írni tud. Szembe jön vele az élet, belemerül­het, vizsgálhatja. Emlékeiben is bú­várkodhat, tanulságokat hozva fel­színre. S ha már írni sem tud, az ta­lán a vég! Ezért, hogy megelőzze, mindent alárendel munkájának, be­lekapaszkodik, mint fuldokló a szal­maszálba. Az írás mindig munka volt, néha szinte nehéz robot, most is munka, s egyben szükségszerű­ség, mert elégedettséget okoz. A na­pi penzum megnyugtat, tettem vala­mit. A nyugdíjas kor átka lehet, hogy semmit nem kell tenni, mert már semmit nem vár tőlünk a vüág! Mint mondottam, a magány tehát rosszabb az egyedüllétnél, mert mintha elfogyna a tér, az ember ön­magába merül. Agya zakatol, mint valami veszekedett malom, ám fur­csa terményt őröl, nem éltető lisztet, a súrlódó kövek alól szorongató em­lékek korpája hull. A garat nem tel­jesíti élethivatását. Pedig a tudat még fogékony, ítélőképes és nem fá­radt, csak valahogy elhagyta a világ és nyakába telepedett a múlt. Az ember magában őrlődik. Magáért már alig keü tennie valamit, bejárt síneken fut élete a végső cél felé! S mintha képzeletben újra élné életét. Megéli múltját. Megjelennek az em­lékek s szinte anyagiasulnak. Fon­tos, képlékeny matéria, melyet vizs­gál és alakít, az emlékezés tetté vá­lik, már-már alkotó folyamattá! Köz­pontjában az asszony, aki eltávozott, s a közös élet, mely elmúlt. Váradan megérzés éri, döbbenetes sejtés! Mintha mindent s mindig Neki ír­tunk volna! Mintha ő határozta vol­na meg tetteink értelmét! Azelőtt nem így éreztük, létünket szolgálta az írás, a munka. S egyszerre áldo­zat, melyet az élet oltárán mutatunk be - Neid! A magány vádolni is tud, kínozni képes. Újra értékelteti ön­magunkat. Egykori tettek, régi vét­kek és félreértések kerülnek új fény­be. Mi volt az értelmük? Megtettünk érte mindent, amit kellett?! Zsar­nokként kényszerít a magány, hogy mindennek értelmét keressük, s ha nem találjuk, értelmetlenné válnak a régi dolgok, csapdává válik az egyedüllét. Az idővel is gondunk akad. Mintha lassabban és üreseb­ben telne, tágulva nyúlna, s ugyan­akkor - müy talányos ellentmondás! - valahogy mégis mintha vágtatna, egyformaságában rohanna. Az egyedüllétben ösztönös az élet, a magányban árnyakkal teli, görcsök­be ránduló, komor. S újabb karácsonyjön... Talán, hogy a magány sajátos pillanatára döb­bentsen. Mint azelőtt, szép magas karácsonyfa, a „nagycsalád“ igényli, mint régen. Ám egyedül díszítjük s a konyhában sincs ülatos meleg és sürgő készülődés, nem sülnek süte­mények, halleves sem fői. Ponty sem úszkált a kádban, ki sütné meg? Va­csorához mégis lesz, gondos lányok küldik, s a sütemény sem hiányzik. Az asztal ünnepi, rajta egy teríték. A másik terítéket képzeletben látom, mintha ott lenne a helyén. A kará­csonyi énekek azonban hitelessé te­szik a hangulatot. Az öreg bútorok, szokásuk szerint meg-megreccsen- nek, maguktól halkan megroppan­nak, a vén bútor szószátyár, nem bír csendben lenni. Új lakások új búto­rai némák, az öregek azonban nyug­talankodnak, mintha a múló időről fecsegnének. Tevékeny némaságuk nyomósítja a magányt. Aki önmagá­val beszélgetne, az beteg. A monoló­gok a lélekben folynak. Párbeszédek a képzeletben, ezek nélkül viszont nem lehetne élni. S a karácsonyi egyedüllétet az éjféli misével is fel lehet oldani. Nem is vallásos okok­ból, inkább emberileg! A szikrázó fé­nyeknek és fenyőülatnak, az ének­nek és kánonoknak üzenete: ha egyedül van az ember, akkor is tár­sas lény! A „nagycsalád“ másnap alátámaszt bizonyos sejtéseket. Szinte a régi hangulat s mégsem. Valaki hiányzik, aki elment. Van szeretet, melegség, fény és ajándékok, együvé tartozás! A hiány azonban - úgy tűnik fel - be- tölthetetlen. Kitűnően fogalmaz a magyar nyelv: feleség! A fele mindennek, a létnek, az embernek, a vüágnak! S ez nem panasz, nem is siránkozás, mégcsak nem is a fájda­lom hangja. Csak megállapítás. Tény. Jelzése az időnek s életnek: az ember kettesben egység, teljesség! Egyedül magányos lehet, mégha kö­rül is veszik szerettei. Bennük folyta­tódik az idő, s az övé lejár. Hát így vagyunk, emberek! így vagyunk az idővel, okosan éljünk vele. Fricike, a mentőangyal Az igazi neve egészen más. Mivel ez itt nem a reklám helye, kénytelen vagyok eltitkolni, hogyan is hívják valójában. De tény, hogy becézik, becézzük mindannyian, akik olyan szerencsések vagyunk, hogy legjobb barátnőnk, szomszédasszonyunk ajánlásával megismerhettük. És igénybe vehettük sokrétű, szinte mindenre kiterjedő szolgálatait, se­gítségét. Mert ugye, mindenütt, mindig elromlik valami apróság. Ki­lazul egy csavar, s a foglalatból kila­zulva a kezünkben marad a villany- körte, leszakad egy szekrénypolc, újra meg újra előmeredezik a kü­szöbből egy szög. De minek sorol­jam? Az idősödő, egyedül élő asszo­nyok a megmondhatói, ezek az ap­róságok okozzák a legtöbb bosszú­ságot, s emlékeztetik az embert a legjobban a korára... A gyerekek ro­hannak, ha megállnak, ki merné őket ilyen semmiségekkel feltartani, zavarni? Fricikét, mivel annyira hiányzott a magányos, az egyre ügyetlenebbé váló idős emberek vüágából, szinte az ég küldte, a szükség szülte, a szó legnemesebb, leggyakorlatibb értel­mében - mentőangyalként! Főállás­ban festő és mázó ugyan, de felmos­sa a konyhát is, ablakot tisztít, ha kell s csak úgy mellékesen összegön­gyöli a szőnyeget, a vállára kapja, s elviszi a tisztítóba. A fuvarért nem kér semmit, csak a számlát hozza, elszámol pontosan. Megerősíti a függönytartót, segít kiválasztani az új konyhapadló-burkoló anyagot, ki­számítja, előre pontosan megmond­ja, mennyibe kerül az anyag, plusz az ő munkája. Ha nem telik rá, oda se neki, vájják másutt. Nem iszik, nem dohányzik, s még az ebédjét is magával hozza. Az a legjobb, hogy ha kell, visszajár. Az elmúlt télen, amikor jeges volt minden út, az egyik „kuncsaft“ fel­hívta, vásároljon be neki, fél lemen­ni az utcára. Fricike elugrott még a gyógyszertárba is, a konyhaasztalra tette a kért kenyeret, citromot., csir­két. És mellé a számlát. Még a teát is megfőzte a nyűgös betegnek. Leült és megvárta, amíg megmérte a lá­zát. Beadott egy lázcsillapítót, job- bulást kívánt. Es csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, -h­Dr. Pálházy Béla előadása Ma délután 17.00-kor Pozsonyban a Csemadok nagytermében tart előadást Dr. Pálházy Béla lélekgyógyász az egészségvédelemről, a be­tegségmegelőzésről, melyek a békés, egészséges öregkor zálogai. Min­den érdeklődőt, nemcsak az idősebbeket, hanem a fiatalabbakat is szeretettel várnak, (ú) (A szerző felvétele) KIHEZ FORDULJUNK? K. Gábornak: Sajnos, tudomá­sunk szerint magyar nyelvű se­gély-telefonvonalak nincsenek Szlovákiában. A működő segély­vonalak a gyermekek, illetve anyák és gyermekeik bántalmazá­sa, zaklatása esetén nyújtanak ta­nácsot, segítséget. Kétségbeejtő helyzetében - mivel református vallású - a legjobb lenne, ha fel­keresné a falujához közel eső já­rási székhelyű Szeretetszolgála­tot, amely az ottani református gyülekezetben működik. A paró­kián kérjen útbaigazítást. Ä ké­sőbbiekben pontosan leírjuk, ho­gyan köthet eltartási szerződést. Enélkül - bármilyen agresszíven, erőszakosan követelik is gyerme­kei -ne engedje be lakni aházába az unokáját és annak családját. A fia is emeletes házban lakik, ame­lyet az Önök segítségével épített fel. Miért nem lakhatnak ott a fia­talok? Kérjük, máskor inkább le­vélben mondja el panaszait, kér­déseit, így könnyebb a szakembe­rektől választ kérni ezekre. És Önnek olcsóbb is, mint telefonál­ni. Habár érthető, hogy elkesere­désében legalább együttérző em­beri hangot szeretne hallani... Z. Júliának: Hetvenen túl ott­hagyni az önerőből felépített csa­ládi házat? Kedves asszonyom, gondolja meg! Ha van is megtaka­rított pénze, mi marad belőle a közeli városkában ajánlott panel­lakás megvétele után? Azt rendbe is kell tenni, úgy-ahogy berendez­ni. Ne gondolja, hogy ott köny- nyebb lesz az élete! A távfűtés, a víz, a villany és a gáz ott is drá­gább lesz. És a telefontól sem akar megválni, ami teljesen érthető, az Ön korában bármikor szükség le­het rá, hogy segítséget kérjen, or­vost hívjon stb. Mielőtt elhamar­kodott döntést hozna, számítsa ki hideg fejjel - hiszen ön egész éle­tében okosan tudott kalkulálni! - mi mennyibe kerül majd ott - s hogy a nyugdíjából marad-e any- nyi, hogy gyógyszere, szerény na­pi ellátásra fussa? Ne felejtse ki a zöldséget és a gyümölcsöt se az élelmiszerek listájáról. Ha vég­képp hátat fordítanának egymás­nak a lányával, akkor ezt is a pia­con kell megvennie. Ha odáig mérgesedett is a helyzet, hogy gyűlölködve kerülgetik egymást a nagy családi házban, - amelyben- hiába van külön lakrésze - azért csak meg kellene próbálni a békü- lést. Legyen Ön a bölcsebb, a belá- tóbb! A fiataloknak sem könnyű, ráadásul ott állnak munka nélkül, hát természetes, hogy idegeseb­bek, mint normális körülmények között. Önnek annyi az ismerőse, hiszen munkahelyén egykor te­kintélye, jó szakmai hírneve volt - nem tudna nekik „titokban “vala­milyen munkát szerezni? Persze, most a mamától ilyen segítséget nem fogadnának el, de ugye, el tudná intézni, hogy az ajánlat má­soktól, „idegenektől“ jöjjön? Az ilyesmivel nem szabad a hálájuk­ra, köszönetükre várva kérkedni, sőt felhánytorgatni, hogy „bezzeg én segítettem... stb.“ Ön széles lá­tókörű, okos asszony. Keressen fel egy (minden nagyobb városban működő) családi tanácsadót. Ez akkor lenne igazán eredményes, ha a lányát is sikerülne később odacsalogatnia legalább egy be­szélgetés erejéig. Azóta talán megnyugodott kicsit. A helyzete, higgy el egyáltalán nem remény­telen. Csak télen minden nehe­zebb. Tavasszal már ismét várja a kert, amelyben legalább a zöld­ség, a gyümölcs megterem. És ez siker is, öröm is, a növekvő kiadá­sokat csökkentő komoly tényező is... Figyelem! Kérjük az olvasóink lakta városok­ban és községekben működő, tevé­kenykedő nyugdíjas-egyesületeket, szervezeteket, a katolikus, refor­mátus és evangélikus gyülekeze­tekben az idős emberek megsegíté­séért dolgozó csoportokat, azokat a geriátriai és gerontológiai köz­pontokat, tanácsadókat, akikhez az ő érdekükben fordulhatunk - küldjék meg címüket, telefonszá­mukat, még jobb, ha konkrét em­berek nevét is meg tudják adni - hogy mindenütt legyen valaki, aki­hez fordulhatunk. Ha nincs, szer­vezzék meg klub, csoport, egyesü­let, központ, menedékház, szolgá­lat formájában a támaszt, amelyre olyan nagy szükség van!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents