Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)

2002-12-08 / Különkiadás, vasárnap

ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 7. Kitekintő Az átlag „beteganyag" nem sokban különbözik egy magyar rendelés pácienseitől: hörghurut, középfülgyulladás, gyomorrontás, hasmenés, magas vérnyomás Caracas - egy város, ahol mindig meleg van A nyáron két hónapot töl­töttem a venezuelai fővá­rosban az Orvosok a har­madik világért nevű német segélyszervezet munkatár­saként. Ezúttal inkább a „második világban”. NEMES JÁNOS A Catia - barrio, azaz szegényne­gyed, de nem említhető egy lapon korábbi ideiglenes állomáshelyeim­mel, a szörnyű trópusi betegsé­gektől sújtott Fülöp-szigeteki Min- danaóval, a nélkülöző, tébécés „érinthetedenek” Kalkuttájával vagy Nairobi AIDS-tizedelte szörnyű nyo­mortanyáival. Catia leginkább még a kolumbiai Calíra emlékeztet, az utcáit uraló erőszak miatt. Nem nyo­mor-, hanem csak szegénynegyed. Félelmetes és gyönyörű. Korán kelek, hogy ne szalasszam el a trópusi napfelkeltét. Felnyar­galok a külső vaslépcsőn a ház­tetőre, a „teraszra”. Szemben a Caracast a Karib-tengertől elvá­lasztó 1500-2000 méter magas' vad szirtek, és ameddig a szem el­lát, egymásba érő rózsaszín há­zacskák lepik el, a meredek hegy­oldalakat. Közelről éppen olyan rút dobozok, mint amilyenben mi lakunk - nyerstégla falak, vékony betonréteggel vagy kátránypapír­ral fedett lapos tetők, és minden­ütt masszív acélajtók, vastag ab­lakrácsok. Hiába, veszélyes kör­nyék, az éjszaka is hallottunk pisztolylövéseket. Nagyokat lélegzem a friss, tiszta hegyi levegőből. Rám fér: tágas, ám ablaktalan, konyhába nyíló szobámban ma éjszaka a csendet választottam, nem kapcsoltam be a berregő öreg ventilátort. De ez­zel levegőtlenségre ítéltem ma­gam. így is jobban jártam, mint két orvostársam - az ő ablakaik a majd mindig elviselhetetlenül hangos főutcára, a Calle Princi- palra nyílnak. Gyors tusolás, felkapom a nadrá­got, a trikót - az 1000 méter ma­hiányzik középről - Rejtő után szabadon... Háromnegyed nyolckor magam­hoz veszem a fonendoszkópot, a fülvizsgáló- és pupillalámpát, a legfontosabb kézikönyveimet tar­talmazó nejlonzacskót (itt senki sem hord rablásra ingerlő táskát). Alig kétszáz méterre van a Casa de la Salud, az Egészség Háza, ott a rendelőnk. Környezetéből kirí­vó, modern kétszintes épület, egy belga textilgyáros ajándéka. A ka­pu előtt hosszú sor: hajnali öt óta gyülekeznek a betegek. A 800 ez­res Catiának ez az egyetlen ingye­nes ambulanciája. Pontosabban 500 bolivart azért kell fizetni. E csekély összeg inkább jelképes ér­tékű. Ugyanis itt minden páciens teljes kivizsgálást, ellátást kap, a gyógyszert is ingyen adjuk. Sőt, aki nincstelen, annak semmit se kell fizetnie. Mindenhonnan ránk köszönnek; a német orvosoknak, a „doctores alemanes”-eknek tekintélyük van szűkebb kerületünk, Nuevo Hori­zonte lakóinak körében. A ren­delőben pedig az ápolók, asszisz­tensnők úgy borulnak a nyakunk­ba, mintha sok éve elveszett test­véreiket találták volna meg. Őszin­te az örömük. A venezuelaiak nyi­tottak, barátkozók, kedvesek, és mindenki tegeződik. Morelbától, a ragyogó mosolyú, ám erősen fog­híjas takarítónőtől kapom az első csókot, a másodikat a laboros Nor­mától, a kötözőben pedig Leivis puszija csak azért tartózkodóbb, mert eltartja véres, gumikesztyűs kezét. Aztán folytatja a seb össze- varrását. Páciense középkorú, bo­rostás mesztic. Nem kábítószer, még csak nem is szappanoperába illő latin szerelmi dráma okozta a sebet a karján, hanem szokványos hétvégi csetepaté: túl sok rumot meg sört eresztett le a torkán, kocsmai ellenfelének meg gyor­sabb volt a kése. Még benézek az irodába - ott is kapok puszit Julieta Calderontól, a fáradt arcú, szép indián nőtől, a Casa főnökasszonyától. A kolum­gasan fekvő, ideális klímájú Cara- casban mindig 23-28 fok van, so­sincs szükségem komolyabb ru­hadarabra. Három kulccsal kinyi­tom a bejárat három acélajtaját és lemegyek a reggeli gyümölcsért. Ma én vagyok a soros. A szom­széd mini supermercado bejára­tának acélrúdjain keresztül, mint börtöncellából nyújtja ki az eladó a mangót, a banánt, a papayát. Háromnegyed hét, a szemközti (szintén magas ráccsal körülvett) iskola udvarán már gyülekeznek a gyerekek. A venéz korán kelő nép. Nemsokára három német önkéntes orvos üli körül házunk reggelizőasztalát: Matthias, a fia­tal osztrák belgyógyász, Naszrin, az iráni származású berlini fogor­vosnő, és én, a magyar gyermek­kardiológus. Az orosz hússaláta biai születésű Julieta 15 éve hagyta ott Caracas központjában élő férjét, ezzel középosztálybeli létét, és Catiába költözve, nagy szegénységben új életet kezdett gyermekeivel - mára unokái is vannak - mint szociális munkás. Ő az egyik megteremtője, a lelke a rendelőnek. Gyorsan átfutom az e-maljeimet, mert itt ez is van. Nyolc éve a Fü- löp-szigeteken még órákat vár­tam a postán, hogy faxolhassak - itt a mobilom is működik, igaz, méregdrága volna Pestre telefo­nálgatni. Kezdődik a munka, az asszisz­tensnő szólítja a betegeket. Kelly nemcsak nagyszerű egészségügyi dolgozó, hanem kitűnő pszicho­lógus is. És nélkülözhetetlen tol­mács: hadarós spanyolról gyenge Nem nyomor-, csak szegénynegyed nyelvtudásomhoz idomított, ta­golt spanyolra fordítja a betegek panaszáradatát. Kelly erősen telt idomú, de csi­nos, mint a venéz lányok többsé­ge. Egyszerre szemérmesek és ki- hívóak. Nadrágot viselnek, de fe­szes sztreccsfarfhert, a has, a köl­dök divatosan kilátszik. A mell­tartó elengedhetetlen, de a mély dekoltázs is. Biztos vannak más, a férfiszem számára kevésbé feltű­nő rafinériák is. Ékszert nem hor­danak (a Casa dolgozóinak nem telne rá, mind itt laknak a környé­ken), de még a bizsu is veszélyes lenne. Az átlag „beteganyag” nem sok­ban különbözik egy magyar ren­delés pácienseitől: hörghurut, kö­zépfülgyulladás, gyomorrontás, hasmenés, magas vérnyomás. Vi­szont a rossz higiénés körülmé­nyek miatt jóval több a fertőző májgyulladás, a rüh, a gomba, a bőrfertőzés. A legtöbb gyereknek- és egész családjának - féreghaj- tót is kell adnunk. Volt olyan anya, aki arról számolt be, hogy a bélféreg gyermeke száján jött ki... „Szegénybetegség” a nyak- és ge­rincfájdalom is, mert a sok cipe- léstől hamar tönkremennek az ízületek. Az átlagos barriolakó 25 emeletnyi magasságot, 400 lép­csőt mászik meg naponta a mere­dek hegyi sikátorokban. De tró­pusi betegségekkel (malária, Dengue-láz stb.) alig találkozom. Nem látok klasszikus „nyomorbe­teget”, tébécést, alultáplált, éhe­ző, nagy hasú gyereket, még vita­minhiányost se nagyon. A gyógyszermánia itt is hódít, so­kan kérnek minden ok nélkül vi­tamint és antibiotikumot. Tudat­lanságból teszik, de a vitaminké­résnek van egy praktikus oka is: trópusi országban vagyunk, még­is drága a gyümölcs. Rejtélyes hó­bort, hogy minden második fiatal felnőtt páciens koleszterinvizsgá­latot - vérzsírszintjének mérését óhajtja. Ezt a kívánságot általá­ban nem teljesítjük. Felesleges, és főleg drága. Vannak érdekes esetek. Tizenhat éves nagylány topog előttem za­vartan. Elmaradt a menstruáció­ja. Megvizsgálom ultrahanggal - mert az is van! és megtalálom méhében a kéthónapos magzatot.- Akkor Alixiának kistestvére lesz- sóhajtja, és kifordul az ajtón. Rengeteg a gyerek, kerekdedek, jól tápláltak, gyakran túlságosan is jól, de a szüleik is. Elhíznak az olcsó kukoricalepénytől, az édes főzőbanántól és a rengeteg kólá­tól (ez utóbbi visszatérő motívum a fejlődő világban). Venezuelá­ban jó gyereknek lenni: szeretik, kényeztetik őket, sohase hallot­tam egy hangos szülői szót sem. És milyen gyönyörűek, színesek, a szó szoros értelmében! Fehérek, feketék, indiánok, illetve minde­zek sokszínű keveréke, meszticek, mulattok. Békésen megférnek, ke­verednek egymással, a családban, az iskolában. De így van ez a fel­nőtt világban is. Ez az első ország, ahol nem találkoztam se rassziz­mussal, se vallási ellentéttel: jól megvan egymással katolikus, pro­testáns, zsidó, ateista. A következő sárga szemfehérű fi­atalasszonyt, bár biztos vagyok abban, hogy hepatitise van, a biz­tonság kedvéért megmutatom a szomszédban rendelő Matthias- nak is. Ő belgyógyász, én meg gyermekkardiológus, bár évekig mentőorvos voltam, és a trópuso­kon az évek folyamán is sok fel­nőtt beteggel találkoztam. Matt­hias sem talál az ultrahangos vizsgálattal epekövet vagy más májelváltozást. Gyakran konzul­tálunk: a délelőtt folyamán ő is átküldi hozzám a gyerekeket, ma közösen találtunk egy kanyaróst. Sokszor tanácskozunk bőrbeteg­ségekről is - sötét bőrön nehe­zebb diagnosztizálni a bajt. Aztán egy olyan esetbe ütközöm, amely még a Casa sokat látott dolgozóit is a szobámba csődíti. A hatvanéves tagbaszakadt fekete férfi hátán, a bőr alatt valami na­gyon keményet tapintok. Ez bi­zony pisztolygolyó. Nagy nehe­zen kikerekedik a történet, úgy kell kihúzni belőle minden szót. Biztonsági őr. Az irodában éjjel megszólalt a riasztó. A betörő ki­rohant, ő meg utána. Majdnem elkapta, de az váratlanul szembe­fordult. A bandita gyorsabb volt, arcon lőtte. - Arcon?! - Igen, ott akadt el a golyó, a fél szemére megvakult. Nem merték kivenni. Aztán elege lett a kórházból, so­hasem ment vissza. A golyó meg két éve vándorol. Most nyomja a hátát, amikor lefekszik... Mivel sok betegem volt - délig negyvenkilencet láttam el -, más­napra rendeltem vissza a golyó eltávolítására. Sose láttam töb­bet, „trófea” (mármint pisztoly­golyó) nélkül jöttem haza. A kétórás déli szieszta ma külön­leges. A Casa napok óta Fenjves János, tiszteletbeli magyar főkon­zul látogatására készül. Nagy a felhajtás. Átlagos caracasi polgár még véletlenül sem megy külvá­rosi szegénynegyedbe, fél. Fenj­ves Jánost inkább mi féltettük, ezért a még biztonságos Plaza Sucre-ről, a főtérről négy golyóál­ló mellényt viselő fegyveres rendőrmotoros terelgeti szirénáz­va a Mercedes útjából a járműve­ket, egészen a rendelőig. A Fenjves házaspár őszinte ér­deklődéssel ismerkedik Casánk- kal. Milyen jól felszerelt a légkon­dicionált laboratórium és a fogá­szati rendelő, milyen korszerű a gyógyszertár! Nagy a sürgés-for­gás, rend és tisztaság uralkodik. A munkatársak őszinte kedvessége őket is lenyűgözi (őket is össze­csókolják). Csodálkoznak, ilyen is van ekkora szegénységben? Közös ebéd következik. Vendége­(A szerző felvétele) ink ugyanazt kapják, mint mi és az öregek. Ugyanis az emeleten nyugdíjasklub működik. A ne­gyed magányos idős emberei egész nap ott dominóznak (ez össznépi játék Venezuelában), té­vét néznek, beszélgetnek, vagy csak ücsörögnek magukban. Következő napirendi pont a reu­nion, azaz az összejövetel. A ve- nézek kiváló szónokok, és szeret­nek is beszélni. A főkonzul türel­mesen végighallgatja mind a ti­zenkilenc résztvevő üdvözlő- és hálálkodó szavait. Még a takarí­tónő, Morelbáét is. Fenjves János rutinos, gáláns válaszában bizto­sítja támogatásáról a nagyszerű munkát. Sőt konkrét felajánlást is tesz: többek között új fogászati berendezés beszerzését vállalja (ígéretét meg is tartotta, mint az­óta megtudtam). Két óra van, indul a dzsip. Délutá­nonként az egyik orvos és két asszisztensnő kihelyezett rende­lést tart a kerület valamelyik tá­volabbi, nehezen megközelíthető pontján. Ma Nino Jesus, a Gyer­mek Jézus nevű körzet plébániá­jának kis papi szobájában rende­lünk (egyébként a Jesus gyakori venezuelai keresztnév). Az aszta­lon félméteres műanyag Mária és egy ventilátor. Szemben a mosdó felett felirat: „Használat után önts le egy vödör vizet a vécébe!”. A hely szűkös, vizsgálóágy helyett egy keskeny paddal kell beér­nünk. A betegek még szegényeb­bek, mint a Casában, és még hálá- sabbak. De elszántak is, megküz- denek minden szem tablettáért. Megértem őket, akkor is lehet lá­zuk, fejfájásuk, amikor hosszú he­tekig orvos se közel, se távol. A kiírt gyógyszereket a templom hátsó soraiban kialakított alkalmi gyógyszertárból kapják meg. A rendelés végére beesik Miguel barátom, a Casa alapítója, szíve- lelke és a rendelővel egybeépült Casa de Communidad vezetője. Ez a hely közösségi ház és temp­lom egyben. A 65 éves, belga származású katolikus pap, Migu­el atya 37 éve él itt. Egész nap lót- fut, intézi a szegények ügyes-ba­jos dolgait, adományokat szerez és oszt. Egyszemélyes intézmény. Munka után gyakran elkísérem. Most egy súlyos beteghez visz. A lehetetlen hegyi utakon bucskázó, lépésben haladó dzsip felé min­denfelől süvít a „Padre” csatakiál­tás, ragyogó mosolyok, futó kéz­fogások, simogatások. Lépten- nyomon megállítják tanácsért, és persze pénzt kunyerálnak. Min­denkinek ad is valamennyit. Le­gyint, mikor kételyemnek adok hangot, hogy a legutóbbi csavargó valóban a családjára költi a pénzt.- Na és ha vesz rajta egy üveg sört? Hadd legyen egy jó napja! Leállítja a dzsipet. A szűk sikátor lépcsőin gyalog folytatjuk utun­kat. Miguel az egyik oszlopon madárfészkeket mutat. Közelről egymásba gabalyodó villanydró­toknak bizonyulnak. Itt a hatóság hallgatólagos beleegyezésével mindenki lopja az áramot. Belépünk a kopott viskóba. Az asszonynak magas láza, tüdő- gyulladása van. Antibiotikumot adok vénásan. Közben körülné­zek. Koszos rongyok a földön, a berendezés egyetlen ágy, semmi más. (Pedig eddig a legszegé­nyebb, bátortalan otthonokban is láttam ócska hűtőt és tévét). De maga a beteg idős hölgy tisztán tartja magát. Gyakran rácsodál­koztam, hogy a negyed lakói mennyire adnak a testi tisztasá­gukra, miközben környezetük igénytelen és elhanyagolt. A Pad­re persze az asszonynak is ad - kéretlenül - pénzt. A hálálkodás elől zavartan kimenekülünk. O volt ma a nyolcvanharmadik betegem. Ránk zuhan a trópusi este, Migu­el hazavisz.- Bejössz egy sörre? Miguel rábólint. Kettesben ma­radtunk, két kollégám bement a városba, moziba, bent alszanak. Éjjel nem tanácsos hazabuszozni, taxi pedig nem hajlandó a Nueve Horizonte-be jönni. A Padre elnyújtózik a re- csegősebb nyugágyon, koppan a sörösüveg a terasz cementpadló­ján. Aztán csend. Fönt hunyorgó csillagokkal tele­szórt tágas égbolt, körös-körül fénypontok ezer füzére a hegye­ken, mint hatalmas karácsonyfá­kon. Jól érezzük magunkat.

Next

/
Thumbnails
Contents