Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-30 / 279. szám, szombat
Könyvek és találkozások 71 >#"őst aztán alaposan benne vagyok /1/ I a Pácban. Megígértem a Könyv- -L V JL jelző szerkesztőjének, hogy írok neki másfél flekket a könyvekről. Csak úgy általában. Azt hittem, könnyű dolgom lesz, hiszen a könyveket szeretem. Nagyon is. („Könyvmoly kategória.”) Csakhogy ha az ember szeret valamit, akkor arról valami nagyon jót akar írni. Három napja töröm a fejem, mi is lenne az a „legjobb”, ami érzékletesen kifejezné, milyen viszonyban vagyok a könyvekkel, és miért is jó olvasni. Kezdjem talán azzal, hogy az irodalom szeretete családi örökség, hogy a nagymamám és a dédnagymamám kicsi gyerek koromban azokra a versekre tanított meg, amelyeket még ők tanultak sok évtizeddel azelőtt az iskolában? Hogy anyámmal addig olvastattam újra és újra a kedvenc mesekönyvemet, amíg kívülről nem fújtam? Vagy esetleg azzal, hogy amint megtanultam olvasni, nem lehetett kivenni akönyve(ke)t a kezemből? Drága jó anyukámat ki is borítottam néhányszor: megkért, hogy segítsek neki a konyhában, én meg csak fél kézzel végeztem a munkát, mert a másikban könyvet tartottam. Egyébként igazán nem értem, miért lett ettől annyira ideges, hiszen ő is nagyon szeret olvasni, és iskoláskorunktól fogva többnyire könyveket kaptunk ajándékba. Jó könyveket. Ma is őrzöm ezeket a gyerek- és ifjúsági könyveket, és nem szívesen válnék meg tőlük. (Néhány hete kicsit pánikba estem, mert nem találtam az egyik nagy kedvencemet, Lázár Ervin A Hétfejű Tündérét, amelyet az első osztály befejezése után kaptam. De aztán szerencsére megtaláltam.) Vagy mégis inkább azt kellene ecsetelnem, milyen is az, amikor az ember kinyit egy könyvet, és belekezd az olvasásba? Hogy teljesen eltűnik a külvilág, magába szippantja a betűrengeteg? Hogy egy-egy verssor, versszak napokig, hetekig zenél az agyában? Hogy a könyv lapjain haladva megelevenedik a történet, és minden egyes alkalommal „magánfilm” lesz belőle, és a szereplők meghitt ismerősökké válnak az utolsó lapokra érve? írjak inkább arról, hogy a legeslegjobbaknak azokat a könyveket tartom, amelyek elolvasása után nagyon-nagyon szívesen találkoznék a szerzővel (persze, ha él), hogy elmondhassam, milyen remek művet írt? Hogy megnevettetett, megríkatott, elgondolkodtatott? Vagy arról, milyen öröm megvitatni egy jó könyvet valakivel, aki szintén olvasta? Elárulhatom esetleg hogy inkább amolyan „ösztönös olvasó” vagyok, mintsem tudatos? Hogy egy-egy könyv a véletlenek furcsa összjátéka folytán kerül a kezembe? Na jó, bevallom. De már nem érzek emiatt bűntudatot. Mivelhogy Márai Sándor is azt írja a Füves könyvben: „... bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú höm- pölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. ” Jó érzés, hogy elmondhatom: volt már részem néhány felejthetetlen „könyves találkozásban”. Mislay Edit VISSZATEKINTŐ Irodalom mint fegyver Kötve is, fűzve is — 78, illetve 56 koronáért, amit az 1956. április 1-jei pénzbeváltáskor 2 (kettő) új koronában állapítottak meg —, Csáder László borítójával, összesen háromezer példányban jelent meg ötven évvel ezelőtt Dénes György Magra vár a föld c. könyve. Aki a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban keresné, hiába fáradna. (A könyvet dr. Végh László, a somorjai Bibliotheca Hungarica igazgatója kölcsönözte elolvasásra, köszönet érte.) „Dénes György versei híven tükrözik, hogy irodalmunk fegyver” — írja előszavában az akkori idők irodalmának nesztora, Egri Viktor, s valóban, az előszó, nemkülönben pedig a versek a békefront és a harci feladat szellemében fogantak. E Dénes-ver- seknek (és a kötet végén olvasható versfordításoknak) az irodalomtörténet nem tulajdonított esztétikai értéket, a művet az utókor is puszta fegyvertényként könyvelte el — ez volt a második világháború utáni első szlovákiai magyar verseskötet. Ma már minden tekintetben kuriózum, érdemes belelapozni, olvasgatni. Fülünket a nyertnek hitt csata zaja, a közelinek vélt boldog jövő harsogása nem kell, hogy zavarja. Egy, a betakarításról szóló versből kimásoltam egy vigasztaló szakaszt, éjfél utáni önáltató nyugtatónak, álom előtti gondűző fegyvernek, Füves könyvnek, az elmúlás, a fűbeharapás gondolatát távo- lítandó ringatónak: „És könnyebb már a dolgod is, nem vagy a munka rabja és megcsappan a gondod is, füved a gép harapja. ” (cs) a KITEKINTŐ Irodalom mint mimézis Gál Sándor regénye, A megérintett az idei könyvhétre jelent meg a Felsőmagyaror- szág Kiadó gondozásában. Hogy előtte olvasta-e valaki (a hátsó borítóra értő és frappáns fülszöveget író Márkus Bélán kívül), nem tudhatom, de könyvben ennyi félregépelést, elütést és helyesírási hibát ritkán tapasztal az ember. Ami az utóéletét (pontosabb volna így írni: életének kezdetét) illeti, a megjelentetése óta eltelt fél év alatt nem figyeltem fel rá vonatkozó ismertetésre, kritikára, de irodalompártoló ismerőseim sem említették eddig. Egy évtizede sok magyarországi műnek sorsa, sajnálatos osztályrésze, hogy Szlovákiában ismeretlen marad, könyvesboltjaink még mutatóba sem hoznak át belőlük. Holott nyilvánvaló, hogy a kiadó szándékai közt nem mellékesen a most jubiláló szerző előtti tisztelgés is ott szerepelt: nem akármilyen 65. születésnapi ajándékként olyan könyvét adta ki Gál Sándornak, melynek szövege húsz esztendővel ezelőtt íródott. A regény a főszereplő (névtelen szlovákiai magyar férfi) életének mintegy harminc évét meséli el, ifjúkorától érett férfi koráig, a regényidő az övével együtt halad a huszadik század húszas éveitől az ötvenesekig. A megérintettet az idő mozgatja, viszi előre: megérinti, magával ragadja, nem engedi. Egy kritikus pillanatban a kétely fuvallata is megcsapja, de meg nem ingathatja. Ami ki-kitéríti, vargabetűkre kényszeríti, az a folyton változó politikai széljárás, mely ellene is hat, nemcsak a józan ész és (szinte mindig) a faluközösség ellenében. Mindenesetre emberünk tapasztaltabb elvtársai segédletével a cél szentesíti az eszközt elv alapján a történelmi viharok Kharübdiszei és Szküllái közt végül révbe ér: szövetkezeti elnök lesz saját falujában. A Gál Sándor életművét ismerők vagy a Hét című hetilap 1979-ik évfolyamában közölt Gál-riportokra emlékezők egykönnyen felismerhetik a regény és e (1985-ben Mélyutak címen egybegyűjtött) riportok közti számos párhuzamot: a majorban szervezett sztrájknak lett ugyan foganatja, de a főszervezőt elbocsátják — ugyanő 1948-ban alapító tagja lesz a szövetkezetnek (1. riport); „abban az időben erős és határozott voltam. Voltak, akik azt várták, visszajön a régi világ. Anyámtól üzenték, hogy kiválasztották a fát, amelyre fölakasztanak. Visszaüzentem: kivágatok Könyvjelző 7/02