Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-26 / 275. szám, kedd
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 26. KOMMENTÁR Határozott sógorok MALINAK ISTVÁN Alapvető tanulsága a vasárnapi ausztriai előrehozott választásnak: a sógorok igent mondtak a jobboldali kormányzásra, de nemet a szélsőségre, a populizmusra. Az igazi meglepetés nem a nagy vesztesnek nevezett Haider-féle FPÖ mélyrepülése, hanem az, hogy Schüssel kancellár néppártja (ÖVP) csaloiem olyan arányban tudta növelni szavazótáborát, amüyen arányban csökkent az FPÖ bázisa. Az a 6%, amit most Schüsselék rávertek a szociáldemokratákra CSPÖ), óriási győzelemnek számít, hiszen az utolsó pülanatig rendkívül kiegyenlítettek voltak a két nagy párt esélyei. Olyannyira, hogy sokan biztosra vették: az osztrákok lekoppintják a német példát, és egy piros-zöld koalíciót juttatnak hatalomra. Bár még nem számolták meg a külföldi szavazatokat, ennek a valószínűsége szinte a nullával egyenlő. Azoknak az európai elemzőknek is fel van adva a lecke, akik a magyar, a cseh és főleg a német választások után arról beszéltek, hogy sikerült megállítani az utóbbi évek európai trendjét, a jobboldal általános előretörését. Mert bár győztek az osztrák konzervatívok, az is benne van a pakliban, hogy a stabilitás érdekében visszatérnek az 1999 előtti másfél évtized gyakorlatához, ajobboldali-baloldali (ÖVP-SPÖ) nagykoalícióhoz. Mint ahogy nálunk sem lehetett, az osztrákoknál sem lehet mérget venni a pártvezérek kampányfogadkozásaira, esetünkben Alfred Gu- senbauer kijelentésére, hogy ha az SPÖ a második helyre szorul, akkor a szocdemek holtbiztosán ellenzékbe vonulnak. Schüssel számára a nem várt 42% hihetedenül jó pozíciókat biztosít: pusztán a számokat tekintve mindenkivel tudna kormányt alakítani. Még a zöldekkel is, bár ezt az elemzők nem tartják valószínűnek, akkorák a két párt közötti politikai-ideológiai különbségek. Kényelmes többsége lehetne eddigi partnerével, az FPÖ-vel is, de az, ahogyan Haider kirobbantotta - a szeptemberi pártpuccs után - az egész kormányválságot, óvatossá kell tegye a kancellárt. Az FPÖ pillanatnyilag teljesen megbízhatatlannak tűnik, valószínű, hogy Haider ismét nyíltan átveszi - a háttérből eddig is ezt tette - a párt irányítását. Ezek azok a motívumok, amiért az osztrákok többsége a nagykoalíciót erezné a legmegnyugtatóbbnak. Ezért az elkövetkező napokban a legnagyobb figyelem Schüssel és Gu- senbauer tárgyalásait fogja kísérni, azt, hogy az ÖVP és az SPÖ feledni tudja-e a régi, 1999-es sérelmeket. Az SPÖ ugyanis árulónak tartja Schüsselt, amiért három éve a sikertelen kormányalakítási tárgyalás- sorozat után lepaktált Haiderrel, több mint egyéves európai elszigeteltségbe taszítva ezzel az országot. 1999-ben, amikor az FPÖ közel 27%-ot szerzett, sokan azt mondták: Haider szélsőséges, de tehetséges és jó taktikus. Nos, a három év bebizonyította, hogy nem így van. És nemcsak azért, mert szétverte saját pártját. Hanem azért, mert nem ébredt rá, hogy 2001. szeptember 11. után nem lehet azokkal a szlogenekkel nyerni, mint előtte. Hogy nem lehet büntedenül Szaddámmal bratyizni. Hogy nem lehet Európa-ellenes politikát folytatni. Hogy nem lehet a nemzetközi politika fő áramlatai ellen dolgozni még egy olyan kis országban sem, mint Ausztria. A magas részvételi arány bizonyítja, hogy ezt a sógorok is nagyon határozottan így gondolják. JEGYZET Zsanett, a médiasztár JUHÁSZ KATALIN Zsanett kijött, vége a szappan- operának. A dolog olyannyira meg volt aranzsálva, hogy a kertben búsongó Szabit pontreflektor követte, hogy jobban láthassuk. Gondolom, mindenki tudja, miről beszélek, még az is, aki „hivatalosan” egyáltalán nem nézi a Big Brothert. Senki sem maradhat ki ebből, hiszen fő műsoridőben csak ezt lehet kukkolni, és az ember kapcsolgatás közben önkéntelenül is oda téved. Nincsenek már vicces vetélkedők és bugyuta latín rétestészták, magát az életet közvetítik, legalábbis annak szap- panhabosított összefoglalóját. Szóval Zsanett. Ez a lány a médiába vágyik, de nem ám egyszerű hírolvasónak, hanem önálló műsorba. Szörpgyári perspektívából nézve hatalmas lépés ez, ám a realitásokat figyelembe véve nem is képtelenség. Mindenki ismeri, a szemünk előtt vált sztárrá, csak mert állandóan ott volt a képernyőn, gyötörte azt a szegény fiút, és naponta tízszer kikergette a kutyát a házból. Róla beszéltek az autóbuszon, vadidegen emberek cseréltek véleményt a fura szerelmi románcról. És napjainkban ennyi elég a médiasztárság- hoz, már Magyarországon is. Nem kell érteni semmihez, csak pikánsnak és provokatívnak kell lenni, és jól kell mutatni a képernyőn. Zsanett Radnai Pétert csodálja, és saját bevallása szerint bármit képes lenne megtenni azért a bizonyos állásért. Nos, Radnai tényleg figyelemre méltó manipulátor, nagyobb mágus, mint Harry Potter, sőt tán Volde- morttal is megmérkőzhetne, mert van hozzá egy csatornája, amit a muglik esténként önszántukból kapcsolnak be. Ha akarja, Zsanettból komoly tévés személyiséget gyárthat. Pongóból már sikerült reklámembert faragni, mostanában ő buzdít minket arra, hogy jelentkezzünk a BB második részébe. Miért is ne! Nincs más dolgunk, csak lenni. Enni, inni, aludni, és olyan hasznos feladatok teljesítésével múlatni az időt, mint a mókuskerékben futás, a kockacukorvár-építés vagy a sátorverés. Erre, gondolom bárki képes az jó hírért, s névért.- Valami biztatót akartam mondani a következő esztendőre, de semmi sem jut eszembe... (Lubomír Kotrha rajza) TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA Minden harmadik alapiskola kisiskolának számít, ahol egy tanuló négyszer annyiba „kerül”, mint egy teljes szervezettségű iskolában. Általában azokra a kis falukra jellemzőek, ahol nagy a munkanélküliség, és a szülőket újabb kiadásokkal terhelné az utaztatás. Fenntartásukért - az állami támogatás mellett - júliustól az önkormányzatok felelnek. A lap ezért Michal Sykorát, a Szlovákiai Városok és Községek Társulásának elnökét kérdezte, az önkormányzatok készek-e esedeg más területek rovására is támogatni az iskolát. „A közvilágítást például nem szüntethetjük meg. Bonyolult kérdés. Nem hiszem, hogy most szüntetnének meg iskolákat, hiszen az emberek »megennék« őket. Meg kell mutatnunk, hogy képesek vagyunk biztosítani az iskolákat, de ehhez világos finanszírozási rendszer is kell”. A „boldogabb Csehszlovákia" képe egy diliházban rajzolódik ki, a betegek képzelődéseként Cseh regény Eduard Benesről Erről a regényről mostanában sokat írnak, szokatlanul sokat ebben a világban, amely cseh földön ugyanúgy közömbös az irodalmi teljesítmények iránt, mint akárhol másutt Közép-Európában. E. FEHÉR PÁL Szóval: sikere van. És nemcsak irodalmi sikere. A 76 esztendős Josef Nesvadba, akit a tudományos-fantasztikus irodalom egyik élő klasszikusaként emlegetnek, Eduard Benesről írta új könyvét, A pokol neve Benes címmel. Valljuk meg: Ma- saryk elnök leghűségesebb segítője, a Csehszlovák Köztársaság második elnöke, noha vitathatadanul jelentős történelmi személyiség, semmiképp sem alkalmas . regényhősnek. Ha csak nem abban az értelmezésben, ahogyan a cseh író rajzolta meg alakját. Nesvadba ugyanis nem csupán író, magyarra is lefordított és népszerű fantasztikus regények szerzője (Tarzan halála, Megöltem Einsteint, Beszélgetések Dong doktorral, hogy csupán néhány címet idézzünk a gazdag életműből), hanem orvos, közelebbről pszichiáter, és hivatását - magas életkora ellenére - ma is gyakorolja. Nesvadbát tehát részint ebből a szempontból érdekli a hajdani diplomata, államfő, a csehszlovák állam egyik megteremtőjének egyénisége. Hogy milyen ember volt, aki látványos diplomáciai sikerei dacára végül vesztesként hagyta el a történelem színpadát, s nevét manapság leginkább úgynevezett dekrétumai miatt emlegetik, amelyek-bármennyire is figyelembe vesszük a történelmi szükségszerűségeket, a második világháborút, minden következményével együtt - egyáltalán nem váltak egy demokratikus állam és egy demokratikus politikus dicsőségére. Nesvadba nem tanulmányt írt, nem folytatott tudományos kutatásokat. Az író fantáziáját a politikus-ember kudarca mozgatta meg. A regény cselekményében keveredik a kitalálás, a képzelet szárnyalása és a valóság, olyannyira, hogy a cseh históriában kevéssé jártas olvasó olykor nem is képes szétválasztani a valóságot az író szellemi játékaitól. Ezt a bírálatot egyébként nemcsak én, a regény magyar olvasója írom le, hanem szinte kivétel nélkül minden cseh irodalomkritikus. Eligazító értelmű Nesvadba regényének alcíme: O st’astnéjsím Ces- koslovensku - A boldogabb Csehszlovákiáról. Nesvadba azt álmodta meg, mi lett volna, ha Benesnek sikerül kivédenie 1938-ban a fasiszta Olaszország, a náci Német Birodalom, a konzervatív Anglia és a háborútól rettegő Francia Köztársaság által diktált müncheni szerződést, amely Közép-Európa legdemokratikusabb államának végét jelentette. Mert akkor, a müncheni szerződés után alig néhány hónappal nem alakulhat meg a Tiso-féle fél- vagy egészen fasiszta szlovák állam, Hider nem szüntetheti meg a cseh államot, nem szállhatja meg Prágát és egészen más irányba fordulhatott volna akár az emberiség jövője is. Nesvadba szerint például Csehszlovákia semleges állam lett volna, amelynek élén Benes kifejthette volna a maga politikai ravaszságát teljes egészében, amelynek eredményeképpen még a nemzeti-nemzetközi összeütközések is olyannyira elkerülhetők lettek volna, hogy végül a Habsburgok örökét a csehek és éppen Benes teljesíthették volna ki. Szóval az a bizonyos „boldogabb Csehszlovákia” annak a következménye lehetett volna, hogy a náci helytartó és SS-vezér, Heydrich helyett az utolsó Habsburgot teszik el láb alól, a szu- détanémetek pedig a köztársaság nyugodt, munkás alattvalói maradnak: nincsen Lidice, nincsen náci bosszú és nem telepítik ki a szudétá- kat sem, azaz még benesi dekrétumok sem születtek volna, hiszen nem lett volna olyan nemzetiség, népcsoport, amely ellen felhasználják, az örökös viszály magvát hintve el ezzel... Nem ez lett a valós történelem, mint tudjuk és érezzük a bőrünkön. Tudja ezt magától értetődően az író is. „boldogabb Csehszlovákia” képe ugyanis egy diliházban rajzolódik ki, betegek képzelődéseként. Nesvadba gyakorló orvosként pontosan ismeri a kényszerképzetek vüágát és tudja, hogy milyen forrásokra vezethetők vissza ezek. „minden civilizációban élő ember pszichiátriai eset. Mert nem természetes közegben él. A politikusok pedig kiváltképpen...” -jelenti ki a regény vége felé Nesvadba egyik orvos szereplője. Ez az orvos (talán magának az írónak az alteregója) mondja el, hogy az a bolond, aki Benesnek és a „boldogabb Csehszlovákia” elnökének képzelte magát a diliházban, és olyan vonzó képpel ajándékozta meg hallgatóit az állam jövőjére nézvést - aggkori agyér-elmeszese- désben, cukorbetegségben szenvedett. Majd következik az igazi Be- nes-portré, ahogyan Nesvadba látja. „A valóságos Benes egy népes család nem kívánt, nem várt, elnyoCsehszlovákia második elnöke semmiképp sem alkalmas regényhősnek. mott, legifjabb tagja volt, aki felnőttként mindenért meg akart fizetni és ki akart tűnni... Tudat alatt mindig élt benne az érzés, hogy kicsi és gyenge, és csak harc nélkül képes győzni. És minél sikeresebb lett, minél jobban magasztalták, annál inkább nőttek félelmei és önmaga iránt táplált kételyei, amelyek aztán más emberek iránt táplált kapcsolataiban is megmutatkoztak: gyanakvó, zárkózott, bizalmatlan volt... Harc nélkül akart győzni, s amikor ez sikerült, nem ismert kö- nyörületet. Ahogyan önmagával szemben is könyörtelen: nem ivott, nem dohányzott és 16 órát dolgozott naponta. A béketárgyalásokon megszerezte az államnak a német vidékeket, Szlovákiának pedig a magyar Csallóközt. Tuhacsevszkij feljelentésével közreműködött az oroszországi vérengzésekben, a Heydrich elleni merénylettel pedig ugyanezt tette otthon, majd a háború után a németek legyilkoltatásá- val és számkivetésével a határvidékeken... Termetre kis ember volt, de nagy becsvággyal, a cseh nemzetnek és sorsának megtestesítője. Félt a konfliktusoktól, s így keveredett egyikből a másikba...” Könyörtelen kritika, mi több: könyörtelen nemzeti önkritika is egyszersmind. Kivált, ha hozzáveszünk még egy versidézetet, amelyet Nesvadba Benes egyik korabeli eszmei ellenfelétől, a költő Viktor Dyktől idéz: „Miért nem halsz meg/ amikor élni nem tudsz?/ Miért térdepelsz állandóan/ és miért hajtod meg a fejed?” Nesvadba jelentős művész: a hatvanas évek derekán a cseh kritika Vladimír Párallal és Bohumil Hraballal állította azonos színvonalra és ebben nem volt semmi túlzás. Ezzel a regényével hosszú-hosszú hallgatás, 16 év után jelentkezett. Nem minősíthető tehát indulati kitörésnek, holmi elsietett ítélkezésnek. Inkább ahhoz a vonulatához tartozik a cseh nemzeti közgondolkozásnak, amely a történelmi tragédiákért a „kisemberi mentalitást” teszi felelőssé. Ahogyan annyian mások is megtalálták már ezt a magyarázatot Nesvadba előtt. Természetesen Nesvadba regényt írt, amelynek nem tárgya, hanem ürügye a hajdani államférfi. Az író mintegy szimbólumként használja: mi lett volna, ha az államot nem egy ilyen „kisemberi mentalitással” megvert politikus irányítja oly sorsdöntő időkben? Akkor létezhetne egy boldogabb ország - erről meditál Josef Nesvadba, és semmi kétséget nem hagy abban a vonatkozásban, hogy ezt a boldogabb országot mindenképpen Csehszlovák Köztársaságnak neveznék. Tanulságos nemzeti önarckép ez a regény. És közép-európai jelenségre is figyelmeztet, hiszen gyakorlatilag minden nemzet meditál azon az örök, ám hasztalan feltett kérdésen: mi lett volna, ha... Természetesen az üyen álmodozók közül mi, magyarok sem hiányzunk. Szóval, aki egy valóságos Benes-portréra kíváncsi, annak azt tanácsolnám: forduljon megbízható történettudományi munkákhoz. Akit viszont az érdekel, hogy miként töprengenek a csehek saját elmulasztott történelmi lehetőségeikről - sok érdemleges gondolatra lel Nesvadba regényében. Van olyan plakát, melyen a jelölt olyan képet vág, mintha vakbélműtétre várna, egy másikon mosoly fagyott az arcára, a „mindig mosolyogj" jelszó szerint Kommunikáció és személyiség, beszéd és testbeszéd BORDÁS SÁNDOR A pszichológia az 1960-as években fogalmazta meg a kettős kötés (do- uble-bind) kapcsolatot a skizofrénia kommunikációs hátterének kutatásával kapcsolatban. E szerint a nevelők egyike (többnyire az anya) elutasítást mutat, ha gyermeke közelít hozzá, hogy szeretetet kapjon. Ezt az elutasítást, a gyermekkel szembeni rejtett ellenségességet többnyire letagadja és látszólag szeretetteljes viselkedéssel fedi, így létrejön a kettős kötés helyzete. A kettős kötés megteremtője kettős nyelvvel ad ellentétes parancsokat (információkat). Ez tönkreteszi a gyermek személyiségét, hiszen inkább hajlik arra, hogy az anyja szeretetteljes viselkedését fogadja el, minthogy felismerje a becsapást. Ez azt jelenti, hogy be kell csapnia önmagát, hogy támogassa anyja becsapási manőverét. A túlélés érdekében saját belső üzeneteit éppúgy hamisan kell értelmeznie, mint mások üzeneteit, s ez tönkreteszi az identitás kialakulását. Kommunikációs zavarokkal találkozunk szinte mindenütt. Felsorolnék pár példát, amelyek szinte az „utcán hevernek”. Magyarországon a volt miniszterelnök polgári kormány miniszterelnökének vallotta (vallja?) magát, ám teljesen mást kommunikált (kommunikál!) a lakosság felé, magára haragítva azt a vékony réteget is, amely tényleg polgári értékeket követ. Pl. egy polgári értékeket magáénak tudó miniszterelnök kamerák össztüzében nem pózol nyakig véresen és paprikásán, mint ahogy tette a békéscsabai kolbász- töltőversenyen, vagy nem fog kezet zsebre tett kézzel, nagyon „magasról” országa konzuljával protokolá- ris rendezvényen. A nemrég elhunyt, általam nagyra becsült Rákos Péter, a prágai Károly Egyetem tanára egy beszélgetés alkalmával így fogalmazott: Magyarországra a polgárság (a polgári értékrend) amilyen későn érkezett, olyan korán távozott. Talán ezért is kellene a polgári értékekkel kicsit óvatosabban bánni, mivel tanítani nagyon nehéz, ha nem abban nőtt fel az ember, és előfordulhat, hogy kommunikációja révén önmaga karikatúrájává válik. Egy tanszékvezető egyetemi tanár, aki a család fontosságáról és szerepéről írt kiváló tanulmányokat, elmondta, milyen boldogság tölti el, hogy volt feleségének (akinél gyermeke maradt) nincs munkája, és hamarosan nem lesz mit enniük. Egy kiváló pszichodramatikus tanár, aki tanításain a családi kapcsolatok érzelmi súlyára hívta fel a figyelmet, valahogy „elfelejtett” foglalkozni, „kommunikálni” érkező feleségével és másfél éves gyermekével a laza beszélgetést folytató társaságban, amely többnyire pszichológusokból állt. Búcsúzásnál is csak egy száraz „sziasztok” hagyta el száját, testbeszéd nélkül. Ezután nehéz tőle bármit is elfogadnom abból, amit át szeretett volna adni. Hamarosan önkormányzati választások lesznek. Plakáterdők bon'lják a hirdetőtáblákat. Akad jelölt, aki olyan képet vág, mintha vakbélműtétre várna, egy másiknak mosoly fagyott az arcára, a „mindig mosolyogj” jelszó szerint, egy harmadikon bohócként vigyorog. A vakbélműtétesre nem szavazok, hiszen nem szeretem a depressziós embereket, különösen, ha polgármesterek akarnak lenni. A mindig mosolygó, de befelé síró emberek sem tartoznak a kedvenceim közzé, a bohócok pedig végképp nem. Akkor kire szavazzak? A programokat, tele van ígéretekkel, amelyek vagy megvalósulnak, vagy nem. Marad a személyes találkozás, ahol igyekszem majd eldönteni, hogy kommunikációjában melyik a hiteles és melyik hazudik, anélkül, hogy tudna róla. Arra fogok szavazni, aki kommunikációs csatornáin (verbális, testbeszéd, metakommunikáció) ugyanazt az információt közli, mivel az az ember hiteles. Remélem, lesz üyen. A szerző pszichológus
