Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-20 / 270. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 20. Riport Szútor és Sajókeszi lassú pusztulásának története szinte azonos; két zsákutca, ahová ugyan valamikor hazajártak az emberek, ám ma a vándorló érdeklődő is messziről elkerüli Én Uram, én Uram, miért hagytál el engem! Aki a gömöri tájakon jár, úton-útfélen a hajdani gazdagság, az erős hitélet, a virágzó falvak, az épített örökség szebbnél szebb és romosabbnál romosabb emlékeivel találja magát szemben. SZÁSZI ZOLTÁN Szánalmasan elhanyagolt kastélyok, kúriák, romló, vakolatukat vedlő, vizenyős falú parasztházak. A házak homlokzatán néhol ott szégyenkezik az eredeti festés, díszítés nyoma. A régi lakók mind meghaltak már, sírjukat a temetőszéleken lassan belepi az embermagas gaz. Sokuk sírköve is eltűnik, hogy aztán újracsiszolva, más neveket hordozva több tíz méternyire eredeti gazdájuk sírhalmától újra felállítsák őket. Ilyen a világ dicsősége, mondhatnánk; ám az szembeötlő, hogy a szakrális építményeket sem kíméli a jelen és a közelmúlt. Érthető volna mindez, ha még mindig az átkosban élnénk, amikor csak önerőből lehetett egy-egy templomot, kápolnát megmenteni az enyészettől. Csakhogy állítólag jó ideje új szelek fújnak. Igaz, ezen a tájon igen hűvösek. A Rimaszombati járás két kis falujába vitt utam. Szútoron és Sajó- keszin sétáltam végig. Lassú pusztulásuk története szinte azonos. Két zsákutca, ahová ugyan valamikor hazajártak az emberek, ám ma a vándorló érdeklődő is messziről elkerüli. Sorsuk a második világháború után pecsételődött meg. Addig a dolgos, földjüket művelő kisgazdák, parasztok, kurtanemesek ivadékai lakta kisfalvakban zajlott az élet. Dolgoztak, javaikat gyarapították az itt élők, de adtak a köz javára is. Őseik által emelt templomaikra vigyáztak, csinosítgatták, javítgatták, mert ez volt az egyedüli hely, amely a falu lakóinak büszkesége lehetett. Mindenkié volt. Aztán a vérzivataros idők végeztével, a szocializmus és kommunizmus építésének kezdetével Isten háza, akarva-akaratlan, háttérbe szorult. Elfogyott az őslakosság, vagy kitelepítés, vagy más intézkedések miatt. A földeket elvitte az állam, a szövetkezet. Aki túlélte a meghurcoltatásokat, elment, el, mindegy hová, csak ne lássa, hogyan tékozolja el ősei kemény munkával megszerzett kis vagyonkáját. Az üres portákat aprópénzért elkó- tyavetélték. Jöttek az új lakosok, jóval szerényebb igényekkel, más kultúrával, más önazonossággal vagy annak hiányával. Ez lett Szútor és Sajókeszi sorsa. Mindkét faluban magas a roma lakosság aránya. Ez még nem lenne baj; a gond az, hogy ehhez nagyon alacsony foglalkoztatási arány társul. Az aszocializációs folyamat beindulásához nem sok kell. Alig van helyi kezdeményezés, a polgármesteri hivatalon kívül más munkalehetőség nemigen akad. Aki dolgozik, naponta ingázik. A két falu határában levő földeket bérlők művelik, meg egy-két helyi agrár- vállalkozó - ez jelenti a gazdasági életet. Eltűntek a falusi kisiskolák, velük együtt a tanítók is. Posta, szolgáltatás, bolt nincs, kenyeret autóból árusítanak, minden egyébért a szomszéd faluba kell menni. A templomokat eleinte még csak kikezdte az idő, aztán a lesodort cserepek helyén utat talált a víz a gerendák felé. A falakba minden évben újabb és újabb repedéseket vágott a fagy, feszítette, bontotta az ember Istennek emelt házát. Tizenöt évvel ezelőtt a szútori templomhoz még kulcsot kellett kérni, ha a látogató meg akarta nézni. Még járt oda lelkész, a maroknyi hívő lelki szükségleteit ellátni. Ám ahogy gyarapodtak a sírhalmok kint a domboldalon, úgy lettek egyre ritkábbak az istentiszteletek. Ma már nincs rá igény. Aki közösségbeli hitgyakorlásra vágyakozik, elmegy a legközelebbi, felekezetének megfelelő templomba. A lelkész is tehetetlen, mert nincs már kivel és nincs már kinek felújítani a templomot. Az enyészeté lett mindkét falu temploma. Szútorban, 2002 kora őszén a templombelső inkább csatatérre és szemétdombra emlékeztet. A padoknak, a padlózatnak, a karzatnak, a szószéknek már csak nyomai vannak. Elvitték tüzelőnek. A toronyfel- járatból még a létrák is eltűntek. A helyiek azt mondták, hogy a harang talán még megvan. A tető lyukacsos, a falakon már belül is nyomot hagyott az eső. Az első világháborúban elesett helybeli hősök emlékműve megcsúfolva. Díszeit valamilyen barbár dühvei megátkozott kamaszcsapat verte le. Tán maguk se tudták, mit műveltek. A mennyezet mintha bármely pillanatban le akarna szakadni. Minden kisebb szélroham megnyikorogtatja a fáradt, korhadó gerendákat. Még áll a tetőszer- kezet, de ki tudja, meddig?! Melyik tél nehéz hava roppantja be végleg?! Ha meg beroppan, ugyan mi lesz a további sorsa?! Tűzifa? Kerítésoszlop? Disznóólban kifutó? Sajó- keszin már ezzel sincs gond. Ott már nincs tető, nincs minek beszakadni. Bentről nézni a szürke égre, csak ennyi maradt. Nyomokban még látni, hol lehetett a karzat, hol volt az első világháborús emléktábla, merre volt a szószék, hol, hogyan álltak a padok. Nyomok. Minden elhord- hatót elhordták már innen. Alkalmi idegenvezetőm kér egy cigarettát, rágyújt, és kitör belőle a panaszáradat. Tizenegy éve munka- nélküli. Dolgozna, ha lehetne, sokisten sajókeszi házából mindent elhordták sok éven át nehézgépjárművet vezetett. Most már nem kell a munkája. Elmenni nem akar a faluból, nem is nagyon tudna hova. Vízvezeték nincs, most is két vödör vízzel indult a szomszédtól hazafelé, mert az eső után zavaros lett a tótjában a víz. A falu két utcája kátyús. Mintha átok ülne a tájon. Pedig, ahogy idegenvezetőm mondja, ő is szeretne egy kicsit jobban élni. Kertecskéjében megtermeli, ami a családnak kell, némi alkalmi munka is akad nyáron, de az ősz meg a tél kutya kemény idő. Se munka, se pénz. Fél a jövőtől. Bátortalanul kérdezi, mennyi is lesz a segélye jövőre. Élet, gazdagság, teremtő akarat és munka hozta ide az embereket. Mára a lassú pusztulás, a kilátásta- lanság maradt. Vagy a menekülés. Mindegy, hová, rosszabb már nem nagyon lehet. A templomok is sorsuk alakulását várják. Nem sokat tehet értük az egyház. Minden pénzkérdés, de ha lenne is rá, kinek. A szellem, a hit ereje elszállt innen. Isten háttal ül ennek a tájnak. Az ember meg sóhajthat vagy kiabálhat: Élói, Élói, láma sabaktá- ni?! - Én Uram, én Uram, miért hagytál el engemet?! Miért hagytad el ezt a tájat? Nincs kivel, nincs kinek felújítani a templomot (A szerző felvételei) Az első világháborúban elesett helybeli hősök emlékműve megcsúfolva Tizenöt évvel ezelőtt a szútori templomhoz még kulcsot kellett kérni Itt volt a szószék
