Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-20 / 270. szám, szerda
Nézőtér ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 20. A történet valós eseményeken alapul A nem várt fordulat akkor következik be, amikor kiderül: az évek óta kómában lévő nő terhes... Atomcsapda BEMUTATÓ A történet valós eseményeken alapul, az első orosz atomtengeralattjáró tör- Ha ténetét dolgozza fel. Ahogy az keleti barátainknál lenni szokott, a dolog nem megy olyan egyszerűen, így még a vízrebocsátás előtt történik egy kapitánycsere. Mikhail Polenin (Liam Neeson) helyére megérkezik Alexei Vostrikov (Harrison Ford), ezáltal egy alapvető feszültség már az első merüléskor ott vibrál a szűk fülkékben. A nyílt vízen megtörténik az első próbakilövés, és a siker után újabb parancs érkezik Moszkvából, mely Washington és New York ellen küldi az új „csodafegyvert”. A feladat megoldását azonban meggátolja egy reaktorhiba, és innentől fogva a nukleáris katasztrófa elkerülése és az életbenmaradás lesz a tét. Az első szó, ami az ember eszébe jut a fűm láttán, az a tipikus. Kétségtelen, hogy egy üyen filmet nem lehet igazán újragondolni, megújítani. A lehetőségek igen behatároltak, de az ember már csak ásít, mikor a parancsnok teljesen nyugodt arccal utasítja egyre mélyebbre a hajót, miközben az zörög, nyikorog és közben mindenki izzad. Ezúttal elmaradnak az idegőrlőnek szánt hajócsaták, de azért igyekeztek feszültséget csempészni a filmbe; a baj csak az, hogy ez nem sikerül. Az ember első pillanattól tudja, hogy valami nem kóser. A kezdeti teszt, a furcsa haláleset, a hajóavatás már előre vetítik a bekövetkező tragédiákat. A várt hatás elmarad, a nézőt csak idegesíti, mikor a szerencsétlen technikus már sokadszor kocog- tatja meg a kijelzőt pozitív eredmény érdekében. A film nem kifejezetten unalmas, vannak igen hatásos és megrázó részek is, a baleset utáni húsz perc igazi elemi hatással van az emberre, és képes kivívni osztatlan figyelmünket. Azonban ez a húsz perc is (igen gyorsan) elmúlik, és mi belecsöppenünk egy jófiú- rosszfiú típusú helyzetbe, kapitányváltással, miegymással. A gyengének ugyan nem nevezhető, de nem is túl izgalmas történet mellett van még valami, ami nagyon szúrhatja az ember szemét. Elvileg egy orosz tengeralattjáró orosz legénységével van dolgunk. Mégis félelmetes, hogy a cirill betűkön kívül erre semmi más nem utal. Igazi erőltetett hazafiasság, bajtársias- ság, emberség jellemző mindenkire. Nem mintha ez a volt Szovjetunióban nem létezett volna, de mindez annyira nyugatias (a szereplőkkel együtt), hogy már-már hiányoljuk a csillagsávos lobogót. A légkör megteremtésében nem sokat segített Harrison Ford sem, aki az orosz parancsnok szerepében talán a legvérszegényebb alakítását nyújtja, az egy percre jutó komor pillantások száma pedig jóval meghaladja az élvezhető színészi teljesítménynél elvártat. Egy újabb film érkezett a mozikba, melynek közepesen gyenge tartalmát nagy nevekkel próbálták palástolni. Mr. Ford kétségtelenül igen jó húzónév és Mr. Neeson emléke is igen élénken élhet még a Schindler listájából, ezúttal azonban ők sem képesek megmenteni a fűmet a „mélymerüléstől”, (mozinet) Atomcsapda (K-19: The Widowmaker), színes, amerikai film, 135 perc, R.: Kathryn Bigelow, Fsz.: Hamson Ford, Liam Neeson, Christian Camargo, Joss Ackland, Peter Sarsgaard, Peter Stebbings, Sam Spruell Győr, Cinema City; Miskolc, Hollywood Multiplex Beszélj hozzá! NÉZŐPONT éretnék pár szót ejteni arról, hogy Almodóvar kikezdhetetlen műve kapcsán miért jutnak eszembe a hisztis olimposzi istenek, meg a talp csiklandozása. Nemrég megnéztem Almodóvar első nagyjátékfilmjét. A nyolcvanas évek elején forgatta, a címe Pepi, Luci, Bőm és a többiek. Ügyetlen, botladozó mozit láttam csupa rendezői bizonytalansággal, nagyra- vágyással. Almadóvar még nem volt az a megingathatatlan tekintély, maga sem tudta, mennyi különc figurát visel el a vászon, és hogy nem kell-e valami egész más utat keresnie gondolatai kifejezéséhez. De azért a háttér itt-ott már rikítóan színes, a szexualitás pedig uralja a művet. Tisztán látszik, hogy egy pillanat múlva teljes filmnyelvi vértezetben elénk áll majd a RENDEZŐ. Az egészben az az érdekes, hogy végigkövethető a folyamat, hogyan jut egy ember odáig, hogy első mutáló filmje után húsz évvel már csak azt írja aktuális mozija elejére: Almadóvar filmje. Két nő fekszik kómában egyazon kórházban. Egyikük Alicia, a táncos, akit egy esős napon ütött el az autó. Lydia a másik, az ünnepelt torreádor, aki hagyta, hogy a bikaviadalon felöklelje az állat. A kórházi ápoló, Benigno már négy éve van Alicia mellett: mosdatja, beszél hozzá, szerelmes belé. Szeretné feleségül venni. Lydia kedvese, az újságíró képtelen az öntudatlan nőhöz beszélni, pedig tudja, hogy az mindenképpen segítene. Szinte egyidőben hal meg Lydia, és derül ki Alicia terhessége. Alkotói letisztulás. Ide érkezett a spanyol direktor. Amikor már nem a becsvágy, az elismerés hajtja, hanem hogy azt, amit hosszú évek alatt megalapozott, a tökéletességig csiszolja. Korántsem formai változás ez. Hisz a külalakon változtatni végtelenül egyszerű, és többnyire éppolyan üres is. Azt sem mondanám, hogy szándékos. Almodóvar megteszi, és megteheti, hogy azt állítsa: így gondolom, itt tartok most. Eddig „csupán” utánozhatatlan tehetség volt. Mostanra bölcs lett. Nem enged a kínálkozó bombasztikus, kihívó szituációknak, habár a film a filmben-jelenetben „elköhinti” magát. Kiszalad a pimasz, orrfricskázó fuvallat, önkéntelenül. A játékkatonányi méretűre zsugorodott férfi éjjel bemászik alvó szerelme vaginájába,, elmondhatatlan kéjt okozva ezzel a nőnek. Bölcsnek neveztem Almodóvart, nem aszkétának. Ember, nem isten. Vagy ha isten, akkor olimposzi. Fegyelmezi magát, de ha ott kínálkozik előtte négy emberi talp, nem állja meg, hogy az egyiket meg ne csiklandozza. Talpat csiklandoz, mégis az ágyékunk bizsereg bele. Micsoda nőket mutat! A magatehetetlen, gyönyörű, meztelen Alicia látványa úgy korbácsolja fel lelkifurdalásos kukkoló ösztöneinket, hogy az inger újszerűsége mégis megtisztít és felvillanyoz. És Lydia, az a karvalyorrú, csúnya-ellenállhatatlan asz- szony...! Szemben áll a bikával az arénában, arckifejezése leírhatatla- nul elegáns és tiszteletet parancsoló. Almodóvar „nőül” gondolkodik. Ő maga homoszexuális. Számunkra megfoghatatlan, hogyan tud ilyen asszonyi figurákat teremteni. Fantasztikus fümszerkezeti konstrukciók érkeznek mostanában Spanyolországból. A Lucia és a szex bonyolult, önmagába visszatérő felépítésével rokonítható a Beszélj hozzá! Valami lehet a levegőben, ha két eredeti alkotó egy időben a sorsszerűségnek ezt a nagyon is azonos aspektusát vizsgálja. Ha ezt Almodóvar olvasná! Valószínűleg kilépne a bölcs nirvána állapotából, és visítva kémé ki magának összehasonlítását Medemmel. Ennyit az áhítatról, (vox) Beszélj hozzá! (Hable Con Ella / Talk to Her), színes, spanyol film, 112 perc, R.: Pedro Almodóvar, Sz.: Dario Grandinetti, Javier Cárnara, Leonor Watling, Geraldine Chaplin, Mariola Fuentes, Roberto Álvarez, Rosario Flores Pozsony, Aupark; Pólus, Istro- polis; Nyitra; Kassa, Tatra A kellemetlen érzéseken nem segítenek a történet gyengeségei, az idióta helyzetek, és a néhol igen buta poénok sem; Jackie Chan napjainkra a hollywoodi gépezet része lett A kellemetlen érzéseken nem segítenek a történet gyengeségei, az idióta helyzetek, és a néhol igen buta poénok sem, még Jennifer mély dekoltázsa is csak pár pillanatra képes felrázni a férfiúi éberséget. Nem beszélve a cselekmény egyszerűségéről, ami egy idő után már csak arra szolgál, hogy némi szünetet iktasson két akciódúsabb, egyébként igen jól megkoreografált jelenet közé. Szomorú látni, hogy az egykor igen szórakoztató filmek szereplőjeként feltűnő Jackie Chan napjainkra teljesen a hollywoodi gépezet része lett, és sorra gyártja az ötlettelen akciókomédiákat. Remélem nem kell megérni, hogy egy filmje már csak a videotékákban landoljon, de ilyen szerepek mellett a Van Damme-féle csúszás elkerülhetetlen lesz. (mozinet) A Szmokinger (The Tuxedo), színes, amerikai film 98 perc, Rendezte: Kevin Donovan, Szereplők: Jackie Chan, Jennifer Love Hewitt, Debi Mazar, Jason Isaacs, Peter Stormare, Ritchie Coster Győr, Cinema City; Miskolc, Cinema City; Hollywood Multiplex, Nyíregyháza, Hollywood Multiplex A szmokinger BEMUTATÓ idei év egyértelműen az ügynököké. Volt már itt a dilis angol, Austin Powers, aztán a tökös amerikaiak, a fiúk feketében, Jack Ryan, xXx, a rejtélyes Jason Bourne, mellesleg várható a legenda, James Bond újabb bevetése - szóval nincs hiány a kémekben és társaikban. A kérdés csak az, a közönség meddig tudja elviselni ezt a hullámot. Az kétségtelen, hogyha minőségi filmekről van szó, akkor nem nehéz végigülni egy jobbára két órás mozit. Ebből a szempontból a fönt felsorolt alkotások viszont már igencsak szelektálódnak. Most pedig itt az újabb gyöngyszem, méghozzá Jackie Chan tálalásában. Kicsit járjuk körül, mi az, ami kell egy ügynökfilmhez! Maga a kém ugye (Jackie Chan), ellenfél (Ritchie Coster) aki most ásványvízben (!) utazik, csini segítőtárs (Jennifer Love Hewitt), sok akció és ügyes kütyük. Hasonló felsorolás mellett állhatták neki tehát a történet össze- barkácsolásának a forgatókönyvírók, de az utolsó elemnél kicsit megálltak, majd végül le is ragadtak. Hamarosan pedig megszületett a Nagy Ötlet! A story alapköve egy szuper öltöny, ami a szakma profijává teszi viselőjét, legyen az bármilyen balek is! Nos igen, sok mindent láttunk már, talán ezt is, hisz a Bigyó felügyelő hasonló koncepció alapján igyekezett bevenni a mozipénztárakat - visszaemlékezvén, nem túl nagy sikerrel. Ettől persze a Szmokinger lehetett volna akár jó film is. De nem lett. Ha kicsit magunk elé idézzük Jackie Chant, akkor rájövünk, hogy igazából nem egy ügynökalkat. Nem kifejezetten sármos, és nem is egy vérbeli Bond módszerével győzi le az ellent. Egy ügyefogyott taxisofőrt azért inkább kinézünk belőle. Filmünk elején tehát ebben a szerepkörben brillírozik, de mivel hihetetlen vezetéstechnikájával felhívja magára a figyelmet, rövid úton egy furcsa milliomos mellé kerül sofőrnek. Az úriember persze az eredeti kém a tuti ruciban, de ez sem menti meg egy robbanás kellemetlen következményeitől. Hősünk tehát hamar az öltönyben virít, osztja az észt, a pofonokat, és igyekszik rájönni mibe is keveredett bele. Chantől már megszoktuk a jó kis csihipuhit, de ezúttal már nem csak a saját erejére hagyatkozik, hanem besegít a modern technika is. Ettől viszont Jackie és a film elveszti azt a bizonyos Chan-es hangulatot, és az ember picit összeráncolja a homlokát. Sz Az
