Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-15 / 266. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 15. Részletek Peéry Rezső - Jegyzőkönyv, amely az elszórt gondolatoké alcímű - naplójából [A] pillanatnyi elmezavar naplója. 1928 LIMBACHER REZSŐ 1. Babits Halálfiairól [...] tanul­mányt írtam. Őrült merészségnek látom ebben a pillanatban: ezer mondat- és gondolatsablont rá­húzni valamire, amitől távol va­gyunk, mint a csillagok. 2. Tizenhét évemnek leghelyre- hozhatatlanabb hibája volt, hogy tizenkét év óta olvasok. Különálló szent egyéniségemet bunkózták le a könyvélmények. Ma, tizenhét éves koromban a legsablonosabb ember vagyok az eredetiség álar­cában. Amit most csinálok (Jegy­zőkönyv, mely az elszórt gondo­latoké), ez is irodalmi reminisz­cencia. [...]. Ki tudja, voltam-e valaha én - én? (Lásd Peer Gynt.) [...] 4. Ha most kitennének egy sziget­re, dehogyis vinnék magammal könyvet! Elég volna egy emberöl­tőn keresztül megemészteni azt, ami olvasmányemlék-zűrzavar feltorlódott bennem. [...] 9. Érzem, nem lehet: láncaim csörgetem, de le nem rázom. A szavaim megfenekelnek a torko­mon, a hang nem tud kibuggyan­ni a számon: mire hang lesz a mozdulat, mire szó lesz a hang, mire mondat lesz a szavakból, mi­re gondolat a mondatból, már nem az enyém. Nem vagyok elég merész és kegyetlen [?] és tudat­lan. Elvesztettem a legbiztosabb vezért és kormányost: az ösztönt. [•••] 12. Most, hogy átpillantom ezt a gagyogást, észreveszem, hogy egypár visszatérő szavak vannak [benne] konstruálva. Tagadom azt, hogy az ember mindig birto­kában van szókincsének. A szó­kincs a tudat köde alatt van. Egy­két (100-200) szót időnként ki­merítek a ködből, s avval operá­lok egy-két hétig, azután jön a frissítés, mely nálam olvasmá­nyok útján történik. [...] 14. Perverz dolog, akárhogy tit­kolom. Dehogyis ezt magamnak írom. [Sic!] Mégiscsak titokban arra gondolok, hogy egyszer nyomdafestékben fog ragyogni a nevem alatt. Pedig furcsán va­gyok az én nyomtatott betűim­mel. Gyűlölöm őket, meg szeret­ném fojtani őket, untatnak, undo­rodom [—] (hazug [?] asszociá­ció), és mégis, addig nem alszom nyugodtan, amíg írásom a nyom­da révébe nem ér, és ha megjelent valamim, százszor elolvasom. Tán ez a bizonyítéka annak, hogy gyűlölöm igazán, szívemből az én „szellemi tevékenységemet” (csak akkor nem [?], mikor kidobtam magamból őket). 16. Hiszen őszinte úgysem tudok lenni. Őszinteség - nem létező fo­galom, egyenesen hamis és hülye dolog. Nincs. Punktum. Tizenhét gondolat. Mennyi az enyém? Mennyi a még nem el­gondolt? Hány százalék az irodal­mi reminiszcencia? Hány száza­lék a közönséges plágium? Érde­kes volna irodalmi vegyelem- ző[nek] lenni! Hány százalék Bal­zac van Flaubert-ben, és [hány százalék] Flaubert van Baude- laire-ben. Analízis, percent, koor­dináta-rendszer, kicsapolás, le­párlás, [—] elemzés, reagensek. Élj, [?] kémikus! [...] 19. Ami a természetben a bámu­latos: az aszimmetria szimmetriá­ja. Ennek legszebb igazolása az Einstein-elmélet. [...] 26. Ötéves koromban nagyon ér­dekes [—] voltam. Ha ma szépet és rendkívülit álmodok, mindig gyermekségemben álmodok. Öt­éves koromban enciklopédikus elme voltam, önálló gondolkozó, ma fantaszta és költő. Határozott és kemény véleményem volt min­denkiről, s már ötéves koromban volt „Énkém”. [...] 28. Azt hiszem, Edgár nem is len­ne kíváncsi rám, hogy igazában milyen vagyok. Én legalább [is] nem vagyok kíváncsi őreá. Úgy szeret, ahogyan nem ismer, mert ő nem engem szeret, hanem azt a valakit, akit az én figurám és vo­násaim és villanásaim segítségé­vel konstruált. Én se őt szeretem, hanem azt a valakit vagy valamit, amit ő nekem jelent. [...] 33. Múltkor álmomban jutott az eszembe, hogy milyen jó volna gólyakalifa lenni, sorozatos álom­élettel! De hiszen mindenki soro­zatos áloméletet él itt kint a „va­lóságban”! [...] 39. A markom hatalmas, széles, gyűrött, a bőröm hólyagzott és az ujjaimon sebek vannak. Valame­lyik ősöm ács lehetett. A körmeim szélesek, és körülöttük barnás­vöröses a bőr. A körmöm széle be­szakadozott. S mégis az én tenye­reim. Látszik rajtuk, hogy gondol­koztak és szenvedtek. Olyanok a kezeim, mint a „calais-i polgárok” lábai. Gyűröttek, tapasztaltak, és elmesélnek egy kamaszkort. 40. Most jövök rá, hogy az egész itt, ez a negyven pürtyögés [sic!] nem [—]! Csak azért írtam le, hogy elolvassam, hogy írjak, hogy meglegyen, hogy gyönyörködjem benne, hogy összehasonlítsam mással. Nem abból a primer pa­rancsból íródott, mely közlésre kötelez, hajszol, zaklat. Ez magá­ért való dolog. Nem ér semmit, szellemi onánia. Pont. De azért tovább csinálom. Hisz az ember mindent úgy csinál itt az életben, hogy belülről már rég unja, s tud­ja, hogy hiábavaló és hogy „kár a benzinért”. Határozottan kár. De azért ezek briliáns gondola­tok, ugye, Schwartz úr? Persze, tehetséges fiú, és még csak tizen­hét éves. Feltétlenül. Persze. [...] 44. Szász Zoltán „européer” ta­nulmányának olvasása között ju­tott az eszembe valami, amit így fogalmazhatnék meg: „a közel- ben-élés veszedelme”. Fölsorolja az európai elit írókat, s mikor olyan a sor, hogy közötte van Wells is, egy Babits vagy egy Ka­rinthy kimaradt. Pedig felér akár­melyik Wellsszel. A sznobizmus limese az, hogy ha valaki európai kultúráról beszélve magyar neve­ket szégyell említeni. Bartók - Kodály - Móricz - Karinthy - Ba­bits ma felér akármilyen európai névsorral. Ha esetleg Jules Romains vagy Romain Rolland ír­ta meg volna a cikket, nem udva­riasságból, de igazságszeretetből említette volna meg Ady nevét, aki több mint egy Baudelaire vagy Verlaine. A közelben-élés nagyon veszedelmes. Különösen olyan „européer”-ekre, mint a monoklis Szász Zoltán. [...] 48. Tekintélytisztelet, óvatosság és álszemérem. Hamarjában azt gondolom, hogy ez a nyárspolgár arany hármasszabálya. 49. A legsajnálatosabb emberi sors? A tárgyak rabja lenni. [...] 56. Ez nem igaz! Nem úgy van! Nagy tévedés! Ez nem szép, ez nem jó, ez nem igaz! Csak az elfogult és vak ember mondhat ilyet. [...] 72. A legkínosabb élményt éli meg az ember, ha mint én, borús felhők alatt, szürke fák alatt, sze- mergő eső alatt, esetleg enyhe dér verte vidékre tekintve, kátrányos tetőket, feltúrt dombokat, sáros utakat, kopott kerítéseket nézve egyszerre csak halkan észreveszi, hogy megfakult az élete, hogy megszürkült körülötte és benne minden. És most három pont kel­lene ide, mint a romantikus re­gény fejezeteinek végére, mert ez az egész. Hogy észreveszem [?], hogy nagyon jól megvagyok, hogy nem bánt semmi, hogy nincs sem­mi bajom, hogy csendesebbek let­tek a szavaim, hogy szokottab- b[akk]á lettek a betűim, hogy engedelmesebb[ekk]é lettek a gesztusaim; észreveszem, hogy kezdek parírozni, [s] már figye­lem, hogy betörtem. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez már a halál, amibe [n], ó, igen, lehet élni még vagy negyven-ötven évecskét, ó, lehet még robotolni és gürcölni, nem, nem mondom: élvezni, és most jön a halál, mert talán kez­dődik az „élet”. Borotválkozni fo­gok, lesz három gyerekem, és fele­ségem, és „boldog családi életet” fogok élni, és orvos leszek, vagy szürke tanár, borocskákat fogok szörpögetni [?]; tata, megyünk szépén, vidoran a halálba! Első stádium: meghalkultam, megfa­kultam, megszürkültem, betör­tem. Parírozok. Már nem lázadok, és egészen engedelmes vagyok. „Uram, én megadom magam. Én nem ágálok. A kezem odaadom a bilincs alá. És a lábaimmal ezen­túl csak járni fogok, és a kezeim­mel ezentúl csak kenyeret fogok keresni, és a szemeimmel, ó, a szemeimmel csak az élet dolgait fogom nézni: házakat, fákat és embereket. Megyek, megyek már a halálba. Csak most, egy pillanat­ra, egy egész kicsit engedtessék meg nekem, hogy egy kicsit csak kapva hátravágjam félig a fejem, hogy hátranézzek. [Hogy] egy pil­lanatra eldadoghassam a tegnapi tegnap siratását. Hogy is volt? De félek reprodukálni, hogy ne túloz­zak, s a kontúrokat ne bővítsem [?] el a romantikus távlatokba. Mert ezt a szürke emberek szere­tik a régvoltról beszélve megten­ni. No, megpróbálom.” Miben áll a cezúra, ami a tegnapi és a mai én között megvan? Fővonása en­nek a különbségnek a reagálás. Fi­atalabb éveimben élénk reagens voltam, érzékeny, minden benyo­másra színesülő jelző; reagáltam tájakra, vidékekre (ó, a fiatal kor­ban bebarangolt Tátra!), amik ér­zéseket és gondolatokat hoztak ki belőlem. Emberarcokra éppúgy re­agáltam, mint az évszakokra, ahol tavasszal, olvadáskor, balladát jár­tam a véres naphunytakor, és ősz­kor elégikus csatangolást [—] avarban vagy télen [a] süppedő hóbetétben. Reagáltam egy elol­vasott mondatra, mely gondolat- [—]pet nyitott, és élénk asszociá­cióláncot csörgetett meg; szavak­ra, jelzőkre és igékre, melyeknek lendülete és ritmusa belém véső­dött; merész megállapításokra, melyeket magamé [i]vá fogadtam. [—]tem egy kép láttára, melyet okvetlen meg kellett magamnak fejteni, mellyel szembe [n] mu- laszthatatlanul állást és magatar­tást kellett foglalnom; zenére, melyet meg kellett magamban ha­tároznom, s melyre vártam hatá­rozott emóciókat, és mérges vol­tam, ha ilyen jellemző, folyton is­métlődő, ködös érzést éreztem, bizarr dolgokat sejtettem. Ha ki­rándulni mentem erdőkbe vagy ó templomokba, jelzett a finom sze­izmográf, a magány minden perce új és új élményként jött, külön magánélményként, amire vörös lett a kék lakmusz. Az ember fia­tal korában jó antenna és biztos hullámfogó, s ó, édes zenék, mik lesznek e kósza rezgésekből! Ennek a cezúrának a másik ismer­tetőjegye a különállása. Az ember tizenöt-tizenhat éves korában egyedül van, reménytelenül egye­dül, keményen szembe [n] az élet­tel és a dolgokkal: a fák hajladozó és láncolt lelkek, mint Dante pok­lában, minden fát pányvás lélek­nek lát ez az ifjúság. Mindent kü­lön lát, egyénien lát, máshogy lát: ezért nem tudták a kamasz fiút megérteni, ezért kitagadott a ti­zenöt éves, és [ezért] nem társa­ságbeli. Még nem törött be, külön áll, különebbül [sic!], mint a Mont Blanc, komor, égnek szege­zett fejjel, harcolva a szörnyűén hősi harcot a szélmalommal. Ké­sőbb azután lemegy az emberek közé, és elfelejt látni, szépen és csöndben beszél, úgy, ahogy a többiek. Ha további különbségeket kere­sek, rögtön előttem van a cezúra újabb jegye: „a világ mint lelkiis­mereti kérdés.” Régebbi időimben [sic!] kétségbe voltam esve, ha va­lamit nem vettem komolyan, szid­tam magam, mint egy bokrot, ha egy dadaista képen csak nevetni tudtam; bárdolatlan vagyok, és durva - mondtam, ha valamit nem akaródzott komolyan venni. De ez ritkán fordult elő. Minden a saját privát lelkiismereti dolgom volt. Egy kislány szemeit megfej­teni, egy Testvér- [?] meg nem emésztett mondatot átszívni és magamévá tenni, egy száz pap­nemzedék át[—]pelte hamis mondatfoszlányt megmagyaráz­ni, szintetikusan életembe, „világ­nézetembe” összehangolni egy rossz szimbolikájú mozifilmet, vagy mélyebb értelmét keresni egy versnek. Ebben az értelemben lelkiismereti dolog volt egy kiállí­tás, egy mozifilm, egy emberarc, egy verssor, egy regényfejezet. Azután nagy [?] megkülönbözte­tés az élés intenzitása. Ha vala­mely öreg akadémikus kezébe ke­rülne a noteszom, azt mondaná: „Istenem, istenem, egy tizenhét éves fiú beszél így, hisz itt har­minc év múlva se szabadna lenni különbségnek az életintenzitás­ban, legfeljebb a rokkantság évei­ben.” Pedig nem igaz! Nagy cezú­ra van életintenzitás tekintetében tizenöt és tizennyolc éves magam között. Akkor: csupa szívó orr, szagló [?] fül, látó szem, belevető mozdulat, habzsoló gesztus, csu­pa százszázalék-vágy, színeket, fé­nyeket, hangokat, ízeket, szago­kat, élményeket élvezni fenékig! Csupa lihegés és rohanás és mara­dék nélküli élés minden pillanat, nyíló [?] csodákkal! Nagy, tenger- fenéki egzotikus virágok voltak akkor a dolgok, amikbe belete­mettem az arcom, és a fájásig sza­goltam föl a tulipán [?] kenyér­szagát, [az] új tavaszban a szaka­dásig szívtam a tüdőmet a buja le­vegővel, és nyarakon kiégettem a bőrömet. Most csendes vagyok, lassú és megtisztult, ó, nagyon óvatos lettem, én uram, és nagyon vigyázok. Fáradt, levert vagyok, olyan tűrhetetlen, unalmas és [—], mint egy bál utáni vasárnap dél­után, mikor kifogyott a mozijegy. Végül, hogy negációt mondjak: no, hát nem bánom: erős kritikai érzékem nem volt. Mondjuk így: ez az egy fejlődött bennem egy kissé. A higgadtság és a szkepti­cizmusom hozta azt a kis kritikai érzésemet [sic!]. (De azért tudok máma élénk különbséget tenni a jó és a rossz vers között, azon kí­vül, hogy az egyik teccik [sic!] ne­kem, a másik nem, az egyikre va­lahogyan tisztább húrok rezonál- nak?) És mi ez a kritikusi véna[?] Megint csak egy szempontú elfo­gultság, megint csak életintenzi­tás, hiány és aktivitáshiány. Ab- normitás, betegség. Tudom hatá­rozottan, azóta csúnyul a Dorian Green [?] arcképe, mióta a rette­netes rémnek foglya vagyok. Milyen tűrhetetlenek és kicsinye­sek és pokoliak körülöttem a fel­túrt dombok és kis életek. Hogyan szürkül és kopik az életem. Milyen csúnya és öreges már az a kép. [-] 74. S. O. S.! 75. A 74. írása közben már érez­tem, hogy lelki összeroppanás előtt állok. Most ennek tizenegy napja, s ma keltem [föl] először az ágyból, roppant legyöngült- séglgel] fáradt tagjaimban. Ér­zem, ma február negyediké van, ha új életre bírok szokni - talán még ember lehet belőlem. Bár magamban szkeptikus gesztusaim vannak, és csendesen nem hi­szem, hogy sikerülni fog, muszáj bízni és remélni benne, hogy hát­ha, hogy talán. így betegen cso­dálatos [képp] könnyebben megy a dolog: a lefáradt [sic!] hús nem kívánja az örömeit. Talán tavaszig kihúzom. Azután sport, torna, ki­rándulás. Esetleg, elvégre sikerül­het. Az utolsó terminus, hogy moslékba merült bárkámat tiszta vizekre hozzam. Talán még nem késő. Határozottan megpróbá­lom. Most megfáradt inakkal ülve itt: [—] isten fáj az az indiszkré­ció, amivel ezeknek a dolgoknak piszkos szatírarcát meg[—]om. No, megpróbálom még egyszer a tavasz [—] iskoláját végigjárni. [...] 80. Talán a vérösszetétel eredmé­nye ez a nyugtalanság, ez a talaj- talanság, ez az ide-oda kapkodás? Magyar, mégpedig palóc, tót, mégpedig elszászosodott [?] kis- nemesi vér, felvidéki és nyugodt [?] sváb - pozsonyi német keveré­ke ez. Ez az oka abszolút negyed­emberségemnek, erőtlenségem­nek. Vagy koraszülött és beteg anyám, akin keresztül alkoholista és a Lipótmezőn pusztult boros nagyapám gőgös, romlott fárad­sága érzik rajtam? Az ember de­terminált lény, és nem vonhatom felelősségre egyedül az én meg­romlott akaratomat és megfáradt energiáimat, megolvadt inaimmal [?], rossz kurblisaimmal. [...] 84. Ma hallottam egy szót. Hu­szonöt éves lány mondta, aki intel­lektusnak tartja magát: a szálak, amik az embert a kozmoszhoz kö­tik. Jól emlékszem: ennél a szónál határozottan összerázkódtam. Én ilyet sohasem fogok mondani: kozmosz. Nem emlékszem, hogy egy Ady-versben olvastam volna ezt a szót: kozmosz. Egy szó, ami­re nem vagyok berendezve; egy szó, amit hallok, és nem jöttem ve­le tisztába; egy szó, aminek értel­mét nem alkottam meg; egy szó, aminek szobrát még nem építet­tem meg. Azért ha hallom, szúr. Mint a tüske vagy csalán. Félek tő­le. Kozmosz. Csak huszonöt éves intellektuel nő szájába való. Mó­ricz Zsigmond biztosan nem mon­daná. Mi az? Mit érzek, ha azt mondom: kozmosz? Látok valami beláthatót, érzek valami egységet, sejtek valami nagyot? Legfeljebb bizonytalanságérzetem van, ha hallom: kozmosz. A virágokon ke­resztül jutunk a kozmoszhoz, és megérezzük a kozmoszt. Koz­mosz. Zuhanásérzetem van, el­vesztettem az egyensúlyomat, ki­billenek. Bűnös dolog kimondani ezt a szót. Hihetetlen, isteni vízió kellene, hogy megérezzem, mit je­lent ez a szó. Roppant vakság a lá­táshoz. Nem szeretem az ilyen szavakat. A becsületességem és szerénységem tiltakozik ellene. Legyünk aláza­tosak, és beszéljünk szerény és fa­kó szavakkal. De olyanokkal, ami­nek urai vagyunk. [A] kozmosz rendet jelent. Hi­szen: Én voltam az Úr, A vers csak cifra szolga. A vers, a szó. De féljünk, ha a szolgák fellázad­nak! [...] 88. Öngyilkosság Már egészen biztosan tudom. Ha volna bátorságom és erőm hozzá, véget vetnék ennek a komédiá­nak. A komédiának: az életnek. Kissé egyszerűbben és kevésbé nagyképűen mondva: agyonlő­ném magamat. Úgy, fejbe. Pedig most sajnálom, hogy ezt leírtam. Ide, ebbe a jegyzőkönyvbe csak azt szerettem volna leírni, amit érzek, amiért jótállók, ami az én gondolatom vagy élményem, ami mögött vonal vonal mögé élesed­ve, tehát százszázalékig én állok. Ez a szó romantikus meghatódott- ságot kelt: öngyilkosság. Talán nem is mondom komolyan. Két napja nagyon szomorú vagyok, s ezzel élvezni akarok. Azt is „egé­szen biztosan” tudom, hogy ez tet­szik nekem, hogy ide van írva: ha erőm lenne, főbe lőném maga­mat. Utólag rájöttem, hogy ezzel imponálni akartam saját magam­nak. Mert az öngyilkosok bátorsá­gát nagyon tisztelem és becsülöm. Nem is a bátorságot, hanem a be­látást, [a] nyugodt átgondolást és a józanságot. Egyelőre ezért nem lennék öngyilkos. Nem vagyok elég vidám, józan, nyugodt, hogy szépen, derülten és tisztán végig­gondoljam az életemet, az életem tarthatatlanságát, s bölcsen, fi­nom [?] okosan belássam az ön- gyilkosság biztos szükségét. Ma szomorú vagyok, és nem tudok gondolkodni. Ma bágyadtan hen­cegek, és fáj, hogy az a kis ember­ke ott, a mély testkoporsóban vi­gyorog, és azt mondja: Öregem, ne akarj tetszelegni magadnak. Nem vagy annyira okos, erős, megfontolt, vidám ember, hogy fejbe durrantsd magadat. Egyelőre, hiába, előttem állanak a megoldások. Félmegoldások, pisz­kos, bűnös, kis kompromisszu­mok, de egyelőre mégsem re­ménytelenség. Ha tisztákat léle­gezve, vidáman, okosan írom ezt, akkor súlya van, s akkor megbe­csülendő és [—]. De nem kell be­dűlni. Szomorú vagyok, és a szo­morú kis lelkek tipikus harmad­rendű gondolata - tippje - az ön- gyilkosság. Jó egy kicsit ijeszteni, vele, egy kicsit kéjelegni vele, de nem komoly dolog. Zúg a fejem, csüggedt vagyok, és ezer ilyen ló­gó fejű között [—] motoz [?] az eszébe a „megoldás”: a „szabadító golyó”. Semmi, wertheri ködök. Hülyeség. Középszerű lelkek szür­ke átlaggesztusa. Ha vidáman, hittel írnám, súlya volna, és em­beri dokumentum volna. De akkor viszont becsesebbnek tartanám, semhogy témaszűkülésben témá­nak használjam. S arról is határo­zottan meg vagyok győződve, hogy olyan egészséges életösztö­nök élnek bennem, hogy azt az utolsó mozdulatot nem tudnám elvégezni. Fölülről, az agyból a mozgás-beidegzettséghez menne a parancs: erősnek lenni, nem en­gedelmeskedni. Vagy ahogy min­denben, itt is csődöt mondana az ellenállás-képességem? Ma úgy érzem: nem. Ma úgy érzem: én nem fogok evvel a halálnemmel Kháron csónakjába lépni. Ma hittel és becsülettel érzem és írom: öngyilkosság? Szomorú és gyenge vagyok, tehát frázis! 89. Töredékek „egy magányos ti­zennyolc éves panaszaiból” Kis lélek vagyok. Romain Rolland Michelangelojának előszavában kaptam meg az ítéletemet. Mert nem tudok győzni a szomorúsá­gon, mert nem tudom megváltani könnyes fetrengésem, mert csak hadonászok és kiálto[zo]k a köd­ben, mert rémülten süppedezek a lápban, sárban, mert csak szen­vedni tudok, de örülni és nevetni nem, s mert azt hiszem: a szomo­rúság és a szenvedés kereszt, amit viselnem kell hős lélekkel, mert nem tudok boldogan nevetni, vagy nem merek, és nincs tehetsé­gem hozzá, mert nincsenek biztos lépéseim és víg dalaim, amiket bátran és emelt fővel énekelek, mert nem tudom, hogy „a szenvedés, a szenvedés bután kevés”, s mert nem tudom, mit jelent ez a szó: öröm, s mert örülök neki, hogy nem tudom, mi ez, s mert e magatartásban imponálok ma­gamnak és sajnálom magamat, mert csak ezeket a szavakat isme­rem vagy vélem, vagy képzelem ismerni: [...] (Válogatta és közzéteszi: TÓTH LÁSZLÓ) Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/582 383 13), Szilvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents