Új Szó, 2002. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
2002-11-09 / 261. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. NOVEMBER 9. Szombati vendég Jaromír Nohavica elárulta, Markéta alakja valódi - tényleg találkozott a tésíni pályaudvaron egy asszonnyal, aki a peronon sepregetett, és közben fennhangon énekelt „A dalokat a hátam mögé dobálom, egy kosárba” Három évtized a zenei pályán - ebből több mint húsz év a színpadon. Nyolc felejthetetlen album, melyek a mai napig több nemzedéket képesek megszólítani. Utánozhatatlan humor, éles irónia, édes-bús melankólia, kemény szókimondás. Dalok az élet nem mindig napos oldaláról. Egy előadóművész, aki - Viszockijhoz hasonlóan - már életében legendává vált. Jaromír Nohavicával beszélgettünk. LŐRINCZ ADRIÁN Kezdjük talán a hatvanas éveknél. Ki, miféle kényszer adta kezébe a gitárt? Az úgy történt, hogy édesapám, aki szintén zenészember volt, miközben verseket is írt, rávett, hogy próbálkozzam a hegedűvel. Azt nem állíthatom, hogy nem ment volna a dolog, de valahogy másképp képzeltem el a zenélést. Ezért hatvannégyben, tizenkettedik születésnapomra megkaptam tőle első gitáromat, s azon frissiben, két hét őrült gyakorlás és szenvedés után meg is írtam első önálló dalomat. Volt benne a-moll és C-dúr... később persze megtanultam a G-dúrt is. A lényeg az, hogy ettől fogva a gitár és a dalok állandó társaimmá váltak, kísérnek az Úton. Aki a hatvanas években három akkordot tudott, már alapíthatott zenekart. Végigjárta ezt az utat is? Ó, hogyne! Tizenöt éves koromban már „bigbítet” nyomattunk egy garázs mélyén - a nagy példakép persze az első sikerein túl levő Olympic volt. Aztán jött az az ember, akinek ma is hálás vagyok, és aki oly korán és váradanul távozott - Karel Kryl. Minden dalát fejből fújtam, és aki ennyire beeszi magát az ember bőre alá, az egy életen át elkíséri. Megmutatta, hogy egy szál gitárnak is lehet varázsereje... Számos ismert cseh zenésszel dolgozott együtt. Ez csak úgy igaz, ha a szövegírást is együttműködésnek nevezzük. Nagyon magányos, magamnak való ember vagyok, s így a dolgokat inkább a kulisszák mögül kísértem figyelemmel. Például Marie Rott- rovának is írtam dalokat, de valahogy mindig rivaldafényen kívül maradtam. Először 1982-ben álltam színpadra. Beszéljünk a dalokról. Számos visszatérő motívum fedezhető fel bennük. Konkrétan? A bolondos Markéta alakja, Tésín városa... akár a népzenében. Ez egyrészt abból adódik, hogy nagyon sok népdalt hallgatok, másfelől pedig a dal alaptulajdonságából. Arra gondolok, hogy a dalnak mint az önkifejezés egy formájának szüksége van valamiféle refrénre. Olyanra, amely átfogja, összeköti a hangokat, a szavakat, a dallamokat. Én egész életemben egy dalt írok, amelynek van néhány üyen refrénje. Gyökerek, melyekhez állandóan visszatérek, melyek körnek. Markéta alakja valódi - tényleg találkoztam a tésíni pályaudvaron egy asz- szonnyal, aki a peronon sepregetett, és közben fennhangon énekelt. Számomra a szabadságot, a világon kívül állást testesítette meg, amint bolond dalát harsogva eltakarította a világ szemetét. Mert igenis szükség van arra, hogy olykor elforduljunk a hétköznapi világ látszólag fontos gondjaitól. Ugyanez a helyzet Tésínnel is - katonaidőm leteltével ez volt az a város, ahová újra szabad emberként tehettem be a lábam, és a hatalmas pályaudvar, a világ minden zuga felé ágazó sínekkel számomra legalább annyit jelent, mint mondjuk, egy amerikai számára a Szabadság szobor. Létezik valamiféle arány a dalaiban felbukkanó motívumok és a valóság között? Tüdatosítanunk kell egy dolgot: az életben sem létezik határ a valóság és a misztikum között. Az élet csupa titok, és mi minden titkok tudóivá akarunk válni. Megalkottuk az órát, hogy feltáljuk a másodperc lényegét. Felboncoljuk az élőlényeket, hogy megismerjük életfunkcióikat. Ugyanezt a barbárságot egy dallal vagy verssel nem szabad elkövetni! Hadd maradjon meg valami titokzatosság is a világban, valami befe- jezeden, ami nem tökéletes! Ebben a befejezetíen és kimondadan töké- ledenségben rejlik a dal szépsége... Én magam sem tudom, mennyi a valós és a kitalált elem a dalaimban. Hemingway szavaival élve „Az irodalmi igazság mindig több, mint a mindennapi valóság.” Mégis: mit képvisel a dal az ön életében? Úgy értem, vannak, akik létrehoznak valamit, útjára engedik, és többé nem törődnek vele, mert nekik az alkotói folyamat a fontos. Mások minden alkotásukhoz ragaszkodnak, szinte a gyermeküknek tekintik. Utalhatnék most akár Hrabalra is, aki a egyik művében leírja, hogy „Negyven éve öreg papírok között élek.” Nos, én harmincöt éve a dalban és a dallal élek. Volt számos munkahelyem, foglalkoztam mindenfélével, de a dal mindenhová elkísért. Imádságként élek meg minden egyes dalt. Olyan eszköz számomra, amelynek segítségével szólhatok valakihez, elmondhatok dolgokat, melyek a világon és rajtunk kívül állnak. Olyan művészi termék, amelyet az ember maga reprodukál. Minden emberben ott rejlenek a dalok, csak nem mindenki képes előadni őket. De hordozzuk magunkban ősidőktől fogva, és ha „vüágra jönnek”, a lelkünk oly mélységeit tárják fel, hogy az szinte hihetetlen... Ezért is merem imádságnak nevezni őket. Az Ördög éve című filmben kijelenti, hogy „a dalok nem adnak feloldozást”. Nincs itt valamiféle ellentmondás? Ellenkezőleg. Ha tudatosítjuk, hogy a dal belőlünk „nő ki”, olyan, akár valamelyik testrészünk, nyilvánvalóvá válik, hogy magunkat nem ol- dozhatjuk fel eredendő bűneink alól! Csak törekedhetünk arra, hogy tökéletesek legyünk, de a tökéletességet sosem érhetjük el. Előadóművészként hogyan került kapcsolatba a filmmel? A rendező, Petr Zelenka jött az ötlettel, ő írta a forgatókönyvet is. Számomra kihívás volt a forgatás, mivel még sohasem szerepeltem filmben, de mindig is szerettem volna tudni, hogyan varázsolják a vászonra a csodát. Felkínálta a lehetőséget, én pedig elfogadtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezentúl a filmszakmában fogok dolgozni, de megérte a fáradságot. Csodálatos élmény és tapasztalat volt. Nem beszélve arról, hogy mindvégig olyan emberekkel voltam körülvéve, akik nagyon közel állnak hozzám. Mennyi az életrajzi elem a filmben? Hahaha... Komolyan kérdezem! Mit mondhatnék erre? Jobban mondva: mennyit árulhatok el önmagámból? Nézze, három választ adhatok. Az első így hangzik: az egész film egy fantazmagória, Zelenka agyszüleménye, és én tulajdonképpen csak a jelenetek egynegyedében szerepelek, másutt színész játszik helyettem. Egy történet, mely a forgatókönyvíró fejében született. Második válaszom, hogy a történet az első felvételtől az utolsóig igaz, a harmadik pedig, hogy a két előző válasz közül egyik sem fedi a valóságot. Ebből nem sok minden derült ki... Tudja mit? írja azt, hogy Nohavica sem tudja, mi igaz a történetből, hogy maga sem emlékszik, mi minden történt vele közel ötven év alatt. Nem jó minden titokról lerántani a leplet. Mert aki minden titkot ismer, az nyugodtan meghalhat, én meg élni akarok! Hagyjunk valamit a holnapnak is, meg az utókornak is, amin elgondolkodhat, ami fölött spekulálhat, törheti a fejét. Ne legyünk annyira büszkék, hogy mi már mindent tudunk! Milyen a viszonya a fűmben szereplő művészekkel? Például Jaz Colmannel, a sidneyi filharmonikusok karmesterével? Jazt nagyra tartom mint muzsikust, de teljesen más világban mozog. Közösen valószínűleg egy dalt sem tudnánk összehozni, annyira más a zenei ízlésünk és a zenéhez való viszonyunk. A forgatás alatt pedig alig találkoztam vele, hiszen nemigen voltak közös jeleneteink. Tervezi egy új album kiadását? Sosem terveztem. Folyamatosan írom a dalokat, és dobálom őket a hátam mögé, egy nagy kosárba. Aztán ha úgy érzem, hogy eljött az időm, belenyúlok, kihúzok néhányat, és lemezre veszem őket. De nem hagyom magam befolyásolni határidőkkel, sem más dolgokkal. Min dolgozik? Dalt írok a nagy vízről. Arról, amely néhány hónapja, elárasztotta az országot, emberek ezreinek az életét változtatta meg. Mint a nő, aki bekopog az ajtónkon, és így szól: „Eljöttem, hogy elvigyek valamit az életetekből.” De benne lesz az élet folyásának szimbóluma is. A víz nagyon hálás téma, sokféleképpen megragadható. Néhány dalszövege Mihaü Bulga- kovot idézi, máskor orosz népzenei motívumokat használ. Olyan dolog ez, amelytől az ország belsejében élők sajnos, meg vannak fosztva - a multikulturális közeg hatása. A határvidékeken élőkhöz mindig több jut el a szomszédos népek, nemzetek kultúrájából, ők ezáltal gazdagabbak. Csehország északkeleti részében élek, Felső-Sziléziában, ahol egyaránt jelen van a cseh, a morva és a szlovák kultúra. Pár óra alatt eljutok Pozsonyba, Prágába, Krakkóba, Varsóba vagy akár Bécsbe is. Ez csodálatos. Az oroszokra is valahol Lengyelországban leltem - ott vettem az első Viszockij-lemezemet, egy antikváriumban pedig A Mester és Margaritát és persze Bulat Oku- dzsava műveit. Ez a kulturális átfedés szüli az olyan dalokat, mint a Peterburg? „Amikor Peterburg fölött leszáll az éj, rám szakad a bánat, a kóbor kutya nem vette el a kenyérhéjat, pedig jó szívvel adtam...” Ó, igen... a Peterburg. Látja, ez az! A cseh pragmatizmus, a lengyel szabadságszeretet és az oroszok mély tragikumának ötvözete. Mindenki hozzáadja a magáét. A magyar kultúrából is merít? Lehet... Bár - bevaűom - Magyarországon még sosem jártam. Öt évembe tellett, amíg be tudtam szerezni egy magyar népdalgyűjteményt, és el voltam ragadtatva! Minden hang- zat, amely az európai fül számára széppé és kellemessé tehet egy dalt, megtalálható bennük, ezenfelül pedig egyfajta keleti misztikum is, amit talán az pentaton vagy kínai hangsor alkalmazása eredményez. Ne lepődjenek meg tehát, ha valamelyik dalomban egyszer magyar népi motívumokat fedeznek fel. A két legújabb, a Különös évszázad és a Szomorú szívem című albumát hallgatva nekem úgy tűnik, hogy egyre nyitottabbá válik az egyes stílusok iránt. Ez az inspiráció eredménye. Egyszer feltették nekem a kérdést, hogy mi inspirál. A válasz - kissé beképzelten - így hangzott: minden. Ma például megvettem Mozart összes áriáját, és már el is képzeltem, ahogyan otthon hátradőlök... De hallgatok dzsesszt és népzenét is, rockot, szóval mindent. Amikor pedig dalt írok, arra törekszem, hogy összefogjam a zenei motívumokat, hogy a zene és a szöveg egy síkon mozogjon. Ha rá- érzek az arányra, abból olyan dalok születnek, mint a Ha bevégzem (Az to se mnou sekne) című. Vegyük például a dzsesszt. Igaz, amit a muzsikusok állítanak, hogy csak egy bizonyos koron túl szabad belevágni ebbe a stílusba? De még mennyire, hogy igaz! Azon túl, hogy az egyik legigényesebb műfaj, egyben a legnyitottabb is. Mindemellett még a rögtönzésnél is be kell tartani bizonyos szabályokat, mert ezek nélkül elveszítené a lényegét. Aztán: egy dolog a dzsesszt megtanulni, és teljesen más jól játszani. Rengeteg dolgot meg kell hallgatni ahhoz, hogy az ember jó legyen ebben a stílusban. Más: egy zenész élete különböző szakaszaiban többször válthat irányt. Tizenévesen például szinte mindenki rockot hallgat és játszik, majd áttér az igényesebb alternatív zenére. Ahogyan fejlődik, úgy váltja a stílusokat, a jobbak pedig végül megérnek a dzsesszre. Az, hogy legutóbbi albumomon üyen beütések hallhatók, elsősorban annak köszönhető, hogy nagyon jó, tapasztalt zenészeket szólítottam meg. Inkább az ő érdemük, mint az enyém. Szívesen játszik pozsonyi zenészekkel? Igen. Nagyra becsülöm őket. Legutóbbi albumomon például Süvia Josipovska is énekel, Vlado Mertával pedig szinte állandó kapcsolatban állok. A nyolcvanas évekbe nyúlik vissza ez a kapcsolat, akkor zenéltünk együtt egy pénteki napon az egyik egyetemi klubban. A szombati koncertet már betiltotta a rendőrség. Számomra azóta is ő képviseli Pozsonyt. Gyakran tiltották be a fellépéseit? Több tucat kisebb „kihágásom” és két nagyobb letiltásom volt, de ma már másképp tekintek ezekre is. Nem tartozom azok közé, akik várják, mikor jelenik meg a glória a fejük fölött. Ennek is két oka van: ítéletet mondani magunkról blőd, hamis dolog. Mondják meg mások, hogy adtam-e nekik valamit, vagy ellenkezőleg, ártottam. ítélkezzen más, aki úgy érzi, erre hivatott. Másfelől pedig az, hogy én néhányszor nem játszhattam, hogy be voltam tiltva, annyira kis dolog a háború éveiben vagy a történelem más pontjain lejátszódott nagy, egész családokat vagy nemzeteket érintő tragédiák mellett, hogy tulajdonképpen szót sem érdemel. Itt vagyok, élek, játszom, és elégtétel számomra, hogy a koncerten a közönségem szemébe nézhetek. Mit lát? Azt nem tudom pontosan megfogalmazni. Talán szeretetet. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik visszakapják mindazt, amit a dalokba fektetnek. És nagyon megkapó érzés, amikor a szülők mellett ott látom a gyerekeket is, na, nekik írom a dalokat a három kismalacról, akik világ körüli útra indulnak, vagy a tehénpásztorról, amelyiknek még nevelőjellege is van! Hiszek abban, hogy ha egyéb nem is, de a dalok megmaradnak az emberekben, valamivel gazdagabbak lesznek általa. Ezért csinálom, ez éltet. „Ne lepődjenek meg, ha valamelyik dalomban egyszer magyar népi motívumokat fedeznek fel" „Nem jó minden titokról lerántani a leplet" (Somogyi Tibor felvétele)
