Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-24 / 248. szám, csütörtök

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 24. KOMMENTÁR Sötét léggömbök SZILVÁSSY JÓZSEF Zúdulnak ránk napok óta a pénzügyminiszter, az egészségügyi tár­ca új vezetője és más felelős tisztségviselők bejelentései: milyen ár­emeléseket és egyéb megszorító intézkedéseket terveznek a jövő esztendőben. Csaknem tudathasadásos állapotban fogadjuk ezeket a kísérleti, sötét léggömböket: elvben jól tudjuk, hogy amit az előző Dzurinda-kabinet nem teljesített, azt a napokkal ezelőtt megalakult régi-új miniszterelnök kormánya jövőre be akarja fejezni. Vagy - gondoljunk az egészségügy és a szociális szféra áldatlan állapotára - végre szeretnék megkezdeni a sokáig halogatott, ezért egyre égetőbb reformokat. Tudatosítják azt az alapvető politikai tételt is, miszerint a halaszthatatlan és népszerűtlenebb intézkedéseket a vá­lasztási ciklus első esztendejében kell megtenni, mert - ha valóban jók a döntések - akkor van remény arra, hogy azok hosszabb távú, jótékony hatásai esetleg már két-három év múlva érződhetnek. Pol­gárként viszont - akik majd a saját, idő előtt kiürülő pénztárcájukon tapasztalják a jócskán megnövekedett kiadásokat - azt szeretnénk, ha azért némi levegőnk is maradna, miután újra kénytelenek le­szünk még jobban összehúzni ama bizonyos nadrágszíjat. Ezért is hiányolom az eddigi bejelentésekből a hatásfelméréseket, vagyis a szigorítások várható gazdasági és szociális következménye­it. Az egyetemi tandíj tervezett bevezetése kapcsán pedig a feltéte­lezett társadalmi hatásokat. Az, aki a további ingyenes felsőoktatás mellett kardoskodik, vagy nem ismeri a valós helyzetet, vagy dema­góg. Ugyanis már ma is fizetni kell - úgynevezett szponzori felaján­lások és egyéb joghézagok révén - a levelező tagozaton. Egyeteme­ink informatikai és egyéb ellátottsága messze elmarad az átlagos nyugati felsőoktatási intézmények felszereltségétől. Az oktatók bé­réről nem is beszélve. Sok pénz kell a kedvező változásokhoz. Már csak ezért sem lehet semmi kivetnivaló abban, ha a hallgatók is bi­zonyos összeget fizetnek azért, hogy egyetemi végzettséget szerez­zenek. Annál is inkább, mert új évszázadunk tudásközpontú társa­dalmában talán a legjobb befektetés, ha a műveltségre és az állandó továbbképzésre is áldozunk saját pénzünkből. Csakhogy a szlováki­ai polgárok - és sok hazai magyar család is ebbe a kategóriába tar­tozik - többségének anyagi helyzete egyszerűen nem engedi meg, hogy akár csak egy gyermekük továbbképzésére minden tanévben tízezer koronát vagy ennél is többet fizessenek. Az is csak részmeg­oldás lehet, ha a tandíj egy részét maga a hallgató teremti elő. A je­lenlegi helyzetben az állam tehát nem mondhat le a tehetséges, de rossz vagy gyengébb szociális helyzetű családban nevelkedő fiata­lokról, hiszen ezzel az ország szellemi kapacitását szegényítené és boldogulását kockáztatná. Hazai magyar nemzeti közösségünkre még inkább vonatkozik ez a tétel. Ezért fogadtuk megnyugvással Szigeti László oktatási állam­titkár szavait, aki szerint a Magyar Koalíció Pártja célirányos kom­penzációs rendszer, szociális ösztöndíjak és diákhitelek nélkül nem támogatja az egyetemi tandíj bevezetését. Bűnös dolog lenne más­ként cselekedni, hiszen beláthataüan következményei lennének, ha nem az egyén tehetsége, hanem a szülők tehetőssége határozná meg, kijuthat be egyetemre. JEGYZET Európa közepe 1000 táján HOLOP ZSOLT Magáról a kiállításról most már nem írnék sokat, legfőképp, mert önmagáért beszélt vasár­napig a pozsonyi várban. Aki látta, tudja, aki meg nem, már sosem láthatja így, együtt ezeket a darabokat. Önmagáért be­szélt, s elmondta, hogyan is né­zett ki Európának ennek a fertá­lya ezer évvel ezelőtt. S még in­kább önmagáért beszélt „ugya­nez” a nemzetközi kiállítás Ber­linben, Budapesten és Prágá­ban, a „szükséges” kiegészítések és „még megengedhető” itteni betoldások nélkül. Hanem írnék inkább két édes kis fekete csillagról, mert nem tud­tam levenni róluk a szemem. Öt percig, talán tovább is őket néz­tem az ezer év helyett. Két kis mágnes, csupa tűz, mégis fegyel­mezett kislány, fényes gombsze­mek, csillogó, okos érdeklődés. Hét-nyolc évesek lehetnek, egy­más közt szlovákul beszélnek, né­ha odafutnak anyjukhoz, hozzá anyanyelven szólnak. Vietnamiul. Elérünk a házakhoz. A királyiak­hoz. A nagyobb iskolásfüzetet vesz elő, és gömbölyű betűkkel, gondosan írni kezd, a másik dik­tál: Magyar királyok: Szent Ist­ván,... Aztán jönnek sorban cse­hek, lengyelek, németek. Ismer­kednek most már közös múl­tunkkal. Európa közepe 2000 táján. FIGYELŐ Ideiglenesen plusz egy fő Szlovákiának EU-csatlakozása után 14 képviselője lesz az Eu­rópai Partementben, vagyis eggyel több, mint azt az Unió bővítéséről szóló nizzai szerző­dés feltételezi. Ennek az ideig­lenes megoldásnak az az oka, hogy 2004-ben Románia és Bulgária mégsem válhat az EU tagjává. A két ország számára fenntartott összesen ötven kép­viselői helyet a 25 jelenlegi és leendő tagállam között osztják el aszerint, hogy egy-egy or­szág a lakossága számát tekint­ve mekkora súllyal bír az Unión belül. A mandátumok elosztá­sáról az EU-tagállamok külügy­miniszterei kedden döntöttek, ám nem hozták nyilvánosságra, pontosan milyen módon. Ezt azért volna érdekes tudni, mert a nizzai szerződés alapján 20- 20, az újabb elosztás szerint pe­dig 21-21 helyet szerző Prága és Budapest tiltakozott, hogy a hasonló népességű Belgium és Portugália 24-24 képviselőt küldhet az Európai Parlament­be. Németország adja a leg­több, 99 euroképviselőt. Fran­ciaország, Nagy-Britannia és Olaszország 78-78 képviselővel lesz jelen a testületben, míg a legnépesebb leendő tagál­lamnak, Lengyelországnak 54 képviselője lesz. A külügymi­niszterek keddi louxemburgi döntését az Európai Unió ál­lam- és kormányfőinek pénteki brüsszeli csúcsértekezletének kell jóváhagynia. A 27 tagál­lammal számoló nizzai szerződés értelmében az Euró­pai Partementben eredetileg 732 képviselő foglalt volna he­lyet, mivel azonban Románia és Bulgária nem csatlakozhat az Unióhoz, számuk 726 lesz.- Ne csak itt söpörjön, hanem olyan hivatalokban is, amelyek még mindig hemzsegnek a korrupt vezetőktől! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ SME Választások utáni dél-szlovákiai hangulatképet közöl a lap. „A dél­szlovákiaiak többsége elégedett a politikai helyzet alakulásával. Az MKP újra kormányba került, egyes falvakban a művelődési házak fel­építéséhez, a gáz bevezetéséhez és a szennyvíztisztító építéséhez remél­nek segítséget. A Sme megszólaltat­ja Léli Imrét, Megyercs (Komáromi járás) polgármesterét is, aki bízik ab­ban, hogy az 1200 lakosú község anyagi támogatást kap a kultúrház befejezéséhez, mert - mint mondja - kétli, hogy lenne még Szlovákiának hasonló nagyságú települése, ahol nincs művelődési ház. „Egyes helyi­ek szkeptikusabbak, azt mondják, az MKP az előző kormánynak is tagja volt és majdnem semmit nem ért el” - írja a lap. „Jaj, itt senki sem válasz­totta az SMK-t, mindenki az MKP-ra szavazott” - válaszol szlovákul egy idősebb hölgy, akitől a Sme újságíró­ja azt kérdezi, mit szól az SMK, vagy­is az MKP sikeréhez. Laco Zrubec szlovák író szerint Petőfi Sándor azért lett nagy költő, mert tiszta szlovák vére volt Barguzin-mese, Petrovic-legenda Különös dolgozat jelent meg a Literárny tyzdenník októ­ber 17-i számában Laco Zru­bec tollából, Álneve Petőfi (Pseudonym Petőfi) címmel. A szlovák író amolyan ma­gyar szakértőnek számít olyan körökben, amelyekben komolyan veszik, hogy Dél- Szlovákiát és kivált annak szlovák lakosait magyar ve­szedelem fenyegeti. E. FEHÉR PÁL Ezúttal azokhoz csatlakozik, akik hitelesnek tartják a szibériai Bargu- zinban feltárt sírhoz kötődő buda­pesti legendákat. Sok komoly törté­nész és irodalmár megpróbálta megírni az igazságot Petőfi halálá­ról. Elhallgattatták őket - olvassuk Zrubecnél a magyarországi Bargu- zin-hívők hisztériás érvelésének pontos átvételét. Tudományos ér­vei, persze, Zrubecnak sincsenek, ezek híján hamisít. Például Illyés Gyula (ő Illés Gyula­ként emlegeti) Petőfi-könyvét. La­co Zrubec arról tájékoztatja a szlo­vák olvasót, hogy Illyés azt a véle­ményt alakította ki, hogy Petőfi nem esett el a Sighisoare melletti harcokban. Illyés természetesen arról írt, hogy bár rengeteg legen­da szól arról, hogy Petőfi élve ma­radt, de el kell fogadni a keserű igazságot, noha a költő holtteste sohasem került elő. Furcsán olvas ez a Zrubec, mert azzal is Illyést gyanúsítja, azt írta a Petrovicolüól, hogy soha nem tanultak meg ren­desen magyarul. Az anya egyálta­lán nem beszélt magyarul. Ezzel szemben Illyésnél azt olvas­hatjuk, hogy a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, viszont férje, Petrovics István csak magyarul beszélt jól. Érdemes olyan szamárságokra reagálni, hogy Petőfi a forradalmár Kossuth Lajos­.sal barátkozott? Hiszen tudjuk, hogy Petőfi éppen nem tisztelte Kos­suthot, a politikust, Kossuth pedig haláláig nem ismerte fel Petőfi költői nagyságát, s legfeljebb tudo­másul vették egymást, de barátság­ról - már csak a kettejük közötti nagy korkülönbség miatt - szó sem lehetett. Zrubec szerint Petőfi Kos­suth javaslatára jelöltette magát a magyar országgyűlésbe 1848-ban. Az ottani szlovákok azonban áruló­nak tartották és a választásokon el­bukott. Ebből, ugye, csak a szomorú bukás igaz: engem mint orosz spi- ont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, jegyezte fel ma­ga Petőfi, a helyi szlovákoknak pe­dig semmi közük nem volt az egész botrányhoz, annál több a helyi ma­gyar református papnak, aki azért itatta le a választókat, hogy fiát jut­tassa be az országgyűlésbe. Zrubec azt vallja: egyetért azokkal, akik azt állítják, ha nem lüktetett volna Petőfiben tiszta szlovák vér, ilyen versek nem születtek volna meg. Ne firtassuk, kinek milyen vér folyt az ereiben, minden eset­re, csak a rend kedvéért szögezzük le, hogy Petőfi esetében nem lenne szerencsés számításon kívül hagy­ni a szerb apát. Szlovák gyökereit, egyébként, soha senki nem tagad­ta. Neki magának volt baja azokkal a szlovákokkal, akikkel találkoznia adatott. Nemzeti türelmetlenségük miatt. Viszont erre a vallomásra azért van szüksége Zrubecnak, mi­vel az egész dolgozatában azt sze­retné bizonyítani: Petrovic Alexan­dert a magyar szerkesztők kénye- kedve magyarosította Petőfi Sán­dorrá (a fiú nem védekezett, nem tudott védekezni). És Petőfi hősi haláláról is azért terjesztettek ha­mis híreket, azért titkolták el a bar- guzini sírt, mivel a politikusoknak volt erre szüksége, egyebek között, hogy letagadhassák a költő szlo­vákságát. Gondoltak-e ilyesmire a magyarhoni legendagyárosok, hogy az ő szélhámosságaikból, ál­tudományos érveikből ez fog kisül­ni? Hogy akad majd szlovák írástu­dó, aki azért idézi végig a magyar- országi sajtó sületlenségeit, hogy Petőfi szlovákságát bizonyítsa? Gondosan elhallgatva, hogy a ma­gyar történészek egyetlen adatot sem találtak arra eddig, hogy 1849-ben a cári csapatok Szibériá­ba hurcoltak volna bárkit (volt ne­kik elég lengyel, meg orosz rebelli­sük), és hogy Egyesült Államok-be- li szakértők szerint a barguzi sír­ból egy leány csontvázát ásták ki és ezért tartja feleslegesnek a to­vábbi bizonyítási eljárást mind a budapesti akadémia, mind a ma­gyar bíróság. És arról sem tud - vagy nem akar tudni - Zrubec, Zrubecnek azért van szük­sége a legendára, hogy a magyarokat vádolja meg. hogy a Petőfi szibériai rabságáról szóló legendát a XX. században már a második világháború idején a nyilas sajtó elevenítette fel. Persze, hogy hallgat ezekről a té­nyekről, különben nem közölhetne ilyesmiket: A szemtanúk szerint a kezdetektől világos volt a közvéle­mény előtt, hogy Petőfi nem halt meg a hazáért a csatamezőn. Heroi- zálni kellett a magyar forradalmi történelmet és ezek a manipuláto­rok beszéltek és beszélnek arról, hogy Petőfit egy tömegsírba temet­ték valahol Segesvár mellett, ahol síremlék és emléktábla található. Petőfi Sándor nélkül a hazafias ma­gyar történelem elvesztené lendüle­tét. Bizony, bizony, csóválhatjuk a fejünket, hogy a hazafias manipulá­torok miket csináltak ezzel a rendes szlovák költővel, aki véleüenül ma­gyarul és csak magyarul írta verseit. Am Zrubec nem bízik senki magyar­ban. Azt mondják - olvashatjuk dol­gozatában hogy Barguzinban is írt verseket. Tételezzük fel ezt a le­hetőséget. Tele volt energiával. Egyesek azt állítják, hogy oroszul és szlovákul írt. Igaz, bizonyíték, egyelőre, nincsen. Mi, valahogyan, nem foglalkozunk ezzel a témával. A dolgok vallják kárát ennek. Két­lem, hogy ha déli szomszédaink akár csak egyetlen oroszul vagy szlovákul írott verset találnának, ér­dekük lenne ezt publikálni. Ejnye, ejnye, Laco Zrubec! Ha már vette magának a fáradságot, hogy az Ulan Üdében megjelenő Bajkai cikkét idézze, akkor igazán figyelmet for­díthatott volna a budapesti Esti Hír­lap ama közleményére, amelyben egy oroszul írott gyerekes klapanci­át kiáltottak ki Petőfi-versnek. Ezek után miért lenne oka kételkedni ab­ban, hogy majd azok a bizonyos szlovák költemények is előkerülnek. Ha meg nincsenek, majd csak akad valaki, aki Petrovicnak érezve magát és áldozatot hozva a szent ügy oltá­rán, megírja ezeket. Aztán elküldi Budapestre, hadd örüljenek ott is. Magyarországon, a legendagyáro­sok hol Habsburg-ügynökök művé­nek, hol pedig kommunista ármány­nak minősítik, ha valaki kételkedik a barguzini legendában. Laco Zrubec­nek azért van szüksége erre a legen­dára, hogy a magyarokat vádolja meg egy rendes Petrovicot, lám, ar­ra kényszerítettek, hogy Petőfi álné­ven írjon. No és Szendrey Júliának ugyancsak érdeke volt, hogy a költő hősi halálát hivatalosan elismerjék, mert, mint ezt a gondos Zrubec nem felejti el megjegyezni, újra férjhez akart menni, noha titokban hitt ben­ne, hogy Petőfi él. Ilyen a legendák sorsa. Azt azon­ban Laco Zrubecnek is illene tud­nia, hogy az a tábornok, akinek ol­dalán Petőfi szárnysegédként szol­gált, Józef Bem volt és nem J. Brém, ahogyan a Literárny tyzden­ník 2002. október 17-i számának 8. oldalán olvasható. A pár poszton átalakított német kabinet névsora elárulja, hol szorít a legjobban a cipő: munkanélküliség és egészségügy Sziszifuszi munka előtt áll Schröder és csapata MTI-HÁTTÉR A szeptember 22-i választásokon Gerhard Schröder és kormánya má­sodik esélyt, újabb négy esztendőt kapott a nagyralátó reformtervek megvalósítására, ám a feladatok mérete azt sugallja, sziszifuszi vál­lalkozás előtt áll az SPD-Zöldek koa­líció. A néhány poszton átalakított kabinet névsora elárulja, hol szorít legjobban a cipő. Élre kívánkozik a munkaügyi tárca: Walter Riester ej­tése (ő minisztersége előtt a nagyha­talmú vasasszakszervezet, az IG Me­tall alelnöke volt) arra enged követ­keztetni, hogy Schröder - választási ígéretei dacára - megnyirbálni ké­szül a munkavállalók évtizedek óta csorbítatlan jogait. Ez a szándék egybevág a munkaügyi és a gazda­sági minisztérium összevonásával, ahol vaskézzel kell érvényt szerez­nie a VW-menedzserből lett kor­mányzati szakértő, Thomas Hartz elképzeléseinek: miként szorítható 3,5 millió alá a munkanélküliek szá­ma. A romló gazdasági feltételek lát­tán borúlátó megfigyelők már azt sem zárják ki, hogy egy éven belül meghaladhatja az ötmüliót az állás­talanok létszáma. Ezért a kormány várhatóan feláldozza a felmondás­védelem több évtizedes intézmé­nyét, hogy rugalmasabbá tegye a munkaerőpiacot. Sürgős „műtétre” vár az egészség­ügy: az ellátás színvonala ugyan még EU-mércével is magas, ám ezért egyre magasabb járulékot kell fizetniük a dolgozóknak. A kormány takarékossági terve a kiadások drasztikus lefaragását célozza, első­sorban a gyógyszerek ártámogatá­sának differenciált kezelése révén. Ezzel együtt elkerülhetetlennek tű­nik a keresők egészségügyi járuléká­nak felemelése 14%-ról 14,2%-ra. A zsugorodó gazdasági növekmény (jövőre és az utána következő évre 2-2,3 százalékot jósolnak sza­kértők) zuhanó adóbevételekkel pá­rosul. Emiatt Hans Eichel pénzügy- miniszter máris levágta Schröder egyik szent tehenét: jövőre a terve­zettnél erősebben fog növekedni az államadósság, mivel a költségvetés hiánya 2,5 milliárd euróval megha­ladja a korábban beütemezett szin­tet, a 15,5 milliárdot. Az adóreform áldásos intézkedéseinek későbbre halasztása várhatóan szintén fékezi majd a német gazdaságot. Ennek következtében az államháztartás hi­ánya jövőre bizonyosan meghaladja a maastrichti szerződésben előírt, GDP-arányos 3%-ot - ezért „intő” és tetemes bírság fenyeget Brüsszelből. A kormánykoalíciónak ráadásul mi­nimális, kilencfős többsége van az alsóházban (Bundestag); sőt a Hamburgban, Türingiában és Szász- Anhaltban szerzett négy többlet­mandátum nem örökölhető: ha tu­lajdonosuk elhalálozna vagy kiválna a parlamentből, nem léphetne a he­lyére más SPD-politikus. A csekély parlamenti többség különösen kül­politikai témák megvitatásakor vál­hat veszélyessé. Felértékelődött ugyanis a Zöldek maroknyi pacifista képviselőjének a súlya, akik nevé­ben Christian Ströbele jegyezte meg: nélkülünk megbénul a kor­mányzati frakció. A pacifisták egy tavalyi bizalmi szavazáson Schröder ellen voksoltak, kis híján megbuk­tatva a kormányt.

Next

/
Thumbnails
Contents