Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-23 / 247. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 23. TÉMA: 1956. OKTÓBER 23. Q A repülőgépen zászlót írtak alá a menekülők - most került vissza ismét Magyarországra „Egy darabka történelmet küldök, ahogy megígértem”- kezdte levelét Hofmeyr asszony 2001-ben. TAMM BARNA Annak a Kleyer Évának címezte, aki egy évvel azelőtt dél-afrikai turista- csoportot kalauzolt Magyarorszá­gon. Az idős dél-afrikai hölgy a ta­valyi turistacsoport egyik tagját kér­te meg arra, hogy hozzon magával és adjon át a budapesti idegenve­zetőnek egy csomagocskát. A kül­deményben háromtucatnyi amatőr fotó és egy arasznyi piros-fehér-zöld zászló volt, a zászló fehér harmadá­ban hatvannégy névaláírással. És persze az a levél, amelyikből kide­rül, hogy Hofmeyr asszony férje Dél-Afrika bevándorlással foglalko­zó attaséja volt Hollandiában, akit az 1956-os magyar forradalom ide­jén Bécsbe küldtek, hogy segítsen a magyar menekülteknek. A diplo­mata két hónapot töltött Ausztriá­ban, és jó néhány tábort meglátoga­tott, nagyon sok magyar mene­külővel találkozott. Közülük soknak Dél-Afrikába vezetett az útja. Hof­meyr a zászlót egy hazájába induló repülőgép magyar utasaitól kapta, csakúgy, mint a fényképeket. Anni­kor Hofmeyr asszony Dél-Afrikában befizetett a Prága-Bécs-Budapest turistaútra, a férje már nem élt. Kel­lemes magyarországi élményei után úgy határozott - és ezt el is mondta Kleyer Évának -, hogy a fér­jének adott magyar emlékeknek ná­lunk lenne a legjobb helyük. ígére­téhez híven el is küldte a dokumen­tumegyüttest - nem tudva, hogy melyik fotó pontosan hol és mikor készült, nem tudva, kiket ábrázol, és nem ismerve a fotókon szereplők további sorsát sem. Akik közül bizo­nyára jó néhányan azonosak a zász­lókon szereplő nevek viselőivel (a képek és a zászló elküldője levelé­nek megírása óta maga is elhunyt). Vajon hová vezetett a képeken és a zászlón szereplők sorsa? Kik élnek még közülük? Akad-e, aki azóta visszajött szülőhazájába? A szétlőtt Kilián-laktanya (Képarchívum) KRONOLÓGIA 1956. október 23-án a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke üdvözli az ifjúságnak a Budapesti Műszaki Egyetem Hess András téri kollégiumában tartott diákgyűlésén összeállított követeléseit. 12.53-kor a Kossuth Rádió ismerteti a belügyminiszter közlemé­nyét, amely a tervezett tüntetést betiltja. 14.23-kor mégis engedélyezik a tüntetést. 15 órakor indul el a diáktüntetés a Petőfi-szobortól. A pesti egye­temisták a Margit hídon át, a budaiak a Duna-parton végigvonulva jutnak el a Bem-szoborig. 17 óra körül érkeznek az első tüntetők a Kossuth Lajos térre. Egy óra múlva már betölti a teret a mintegy kétszázezres tömeg. A Ma­gyar Rádió Bródy Sándor utcai épületénél is tüntetők jelennek meg, hogy beolvastassák a diákok 16 pontját. Az épület védelmét megerősítik, a katonák egy része azonban a tüntetők mellé áll. 20 óra körül megkezdődik az MDP KV rendkívüli ülése, a testület másnap hajnalig folyamatosan tanácskozik. Gerő Ernő pártfőtitkár a szovjet csapatok beavatkozását kéri Moszkvától. 21 órakor Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyéről. 21.37-kor a tüntetők ledöntik a Dózsa György úti Sztálin-szobrot. 22 óra körül megkezdődik a Rádió hajnalig tartó ostroma. Buda­pest több pontján támadások érik a telefonközpontokat, a nyomdá­kat és több fegyvergyártással foglalkozó üzemet. Késő éjszaka már rendőrőrsöket, félkatonai és katonai intézményeket támadnak meg a felkelők. Megostromolják a Szabad Nép székházát is. 23 óra körül parancsot adnak a székesfehérvári szovjet különleges hadtestnek Budapest megszállására. Tüntetések Székesfehérváron, Mosonmagyaróváron, Sopronban és Veszprémben. Debrecenben az ÁVH-sok tüzet nyitnak a tüntetőkre. Hárman életüket vesztik. Szegeden a tüntetések megakadályozásá­ra katonai közigazgatást vezetnek be. Másnap 3-4 óra körül a fővárosba érkeznek az első szovjet páncé­losok. A nap folyamán Mikojan és Szuszlov szovjet különmegbízot- tak Budapestre érkeznek. Közben a felkelők elfoglalják a rádió épü­letét. Az adást már ezt megelőzően a Parlamentből közvetítik. 8.13-kor a rádió közli: az MDP KV megerősítette Gerő Ernőt első titkári tisztségében. A miniszterelnök Nagy Imre, helyettese Hege­dűs András. 8.45- kor a rádióban kihirdetik a statáriumot. Budapesten leáll a ter­melés, szünetel a tanítás. A vonatok még közlekednek, a víz-, áram-, gázszolgáltatás és a telefonhálózat a következő hetekben is nagyjá­ból folyamatosan működik. A pékek biztosítják a kenyérellátást. A déli órákban a felkelők elfoglalják az Athenaeum Nyomdát. A Roosevelt téren felvonuló tüntetőkre az ÁVH-sok tüzet nyitnak. A sortűznek több halálos áldozata van. 12.10-kor Nagy Imre rádióbeszédében a harcok beszüntetésére, nyugalomra hív fel. A Rádió környékén folytatódnak a harcok. Dél­után kigyullad és leég a Nemzeti Múzeum természettudományi gyűjteményének egy része. 20.45- kor Kádár János a rádióban ellenforradalomnak nevezi a megmozdulásokat. Felkelőcsoportok alakulnak a Baross téren, a VIII. és IX. kerület déli részén, a Corvin mozinál, a Tompa és a Ber- zenczey utcában. A Bem laktanyából a felkelők nagy mennyiségű fegyvert zsákmányolnak. Székesfehérváron a városháza előtt tün­tetőkre a szovjetek tüzet nyitnak. Hatan vesztik életüket. További szovjet csapatokat irányítanak Magyarországra. Moszkvában a TASZSZ közleményt ad ki az „ellenforradalmi lázadás” leveréséről. Varsóban többszázezres nagygyűlésen jelentik be, hogy a szovjet csapatok 48 órán belül visszatérnek laktanyáikba. Nem így történt. Máig nincs teljes felmérés arról, hányán nem tudták tétlenül nézni a forradalmi eseményeket, különösen a hosszú határsáv könnyen átjárható részeiben Egy nemzet, még az időjárásban is... Nem a villamos vágta le, hanem a forradalom (Képarchívum) MÁCS JÓZSEF A Vidróczky híres nyája Tőzsér Ár­pád egyik kedves nótája, írom Örö­ködbe, Uram... című regényem ne­gyedik kötetében. Ezt a nótát egy­szer még egy gesztetei pásztorem­berrel is elénekeltettem. Ugyan­olyan szilaj, eredeti ember volt, mint neves költő földije. Amikor megkérdeztem tőle, ma­guknál milyen idő járja, komolyan, a bajuszát is megpödörve azt felel­te: „Amilyen Pesten! - Ezt komo­lyan mondja? - Nincs kedvem vic­celni. Ha a rádió azt jelenti, Pesten esik az eső, akkor esik nálunk is, az egész Barkóságon. Egy nemzet a magyar, kedves uram, még az időjárásban is...” E nyúlfarknyi rövidségű részt azért írtam ki a könyvemből, hogy a gesztetei pásztorember gondolatát megtoldhassam: egy nemzet a ma­gyar a politika időjárásában is. Ez utóbbi azonban szeszélyesebb, a kö­vetkezménye meg félelmesebb, mert míg a tomboló vihar fákat dönt ki, szakít el éltető gyökereitől, addig a politika időjárása emberek életét olthatja ki. A magyarországi válto­zások mindig éreztették, ma is érez­tetik hatásukat Szlovákia déli részé­ben, hiszen nagyon sok olyan család él az anyaországban, amelyeknek idősebb s ifjabb tagjai erős rokoni szálakkal kötődnek a mai Szlovákia területén élő véreikhez. Hozzák-vi- szik a híreket az odaáti és az itteni politika kedvező vagy kedvezőtlen alakulásáról évtizedek óta. S a sokféle hatástól érintetten (a rá­diót is ide értem) alakította mindig a véleményét a szlovákiai magyar, elmarasztalóan a rosszról, lelkesül­ve a jótól, ahogy az ötvenhatos for­radalom előzményeként Nagy Imre miniszterelnökké kinevezésekor történt. Nagy Imre már akkor a Rá­kosi-féle szektáns politikájával szemben állva ragadta meg a kor- mányrudat, s különösen a paraszt­ságot sújtó intézkedéseknek az eny­hítésével vagy megszüntetésével s a nemzeti hagyományokat semmibe vevő politikai gyakorlat felszámolá­sával tett szert olyan népszerűségre Magyarországon és Dél-Szlovákiá- ban, hogy abban az időben ott és itt mindenki Nagy Imrére figyelt. A szövetkezeti parasztok tőle remél­ték a rájuk kényszerített sorstól való szabadulásukat! Első miniszterelnöksége idején tör­tént, hogy Urbán Ernő Kossuth-díjas író Pozsonyba látogatott, s máris az Új Szó szerkesztőségében állt meg, Lőrincz Gyula főszerkesztőnél, aki előtt bátran elmondta a véleményét, hogy Nagy Imrét úgy zárta szívébe a magyar nép, ahogy hajdan Kossuth Lajost. Ő nemzeti történelmünknek a második Kossuth Lajosa! Lőrincz óvatos politikus volt. Tudta, hogy Rákosi klikkje ott áll mérgezett tőré­vel a Nagy Imre háta mögött, és csak a megfelelő alkalomra vár. Urbán Ernő látogatásának persze így is megvolt a szlovákiai magyarokra gyakorolt hatása. Rögtön feladatul kaptam, kerítsek elő a föld alól is olyan középparasztot, akit a párt- és állami hatóság kuláknak nyilvání­tott, s elbánt vele. Az Érsekújvári já­rásban Kürt községben találtam ilyen embert Danczi Boldizsár sze­mélyében. Azért kobozták el a há­zát, földjét s internálták családostul a handlovái bányába, mert nem lé­pett be a szövetkezetbe. Megírtam a borzalmas történetet, s hogy a nya­kam nem törtem vele, azt a Nagy Imre-politika szlovákiai hatásának köszönhettem. Nem volt képes sokáig ellenállni Rákosiék nyomásának, el kellett hagynia a posztját, s megint a féle­lem sötét politikája takarta be a magyar életet. A szövetkezetek át­alakítása nagyobb erőre kapott, a nemzeti hagyományokkal szembe­ni tiszteletlenség és közöny újra el­uralkodott a politikai gyakorlat­ban, a túlzott iparosítás is erőteljes- ebben folytatódott., az életszínvo­nal pedig az elviselhetőség határa alá csökkent. Az emberek életét megnyomorító körülmények az öt­venhatos népfelkeléshez vezettek, amely a durva hatalmi erőszak kö­vetkeztében véres forradalommá változott. Nagy Imrét visszahelyez­ték a miniszterelnöki posztra, mentse a menthetőt, javítsa a gyor­san javíthatót, de már a fegyverek szörnyű ropogása közepette. Nem nehéz elképzelni, hogyan élte meg a dél-szlovákiai magyar testvé­reinek a véromlását! Máig nincs tel­jes felmérés arról, hányán nem tud­ták tétlenül nézni a forradalmi ese­ményeket, különösen a hosszú ha­társáv könnyen átjárható részei­ben. Magam is nem egy olyan em­berrel találkoztam, aki amikor meghallotta, hogy szovjet csapatok támadtak Budapestre, átgázolt az Ipolyon, s mintha örökre eltűnt vol­na, csak egy hónap eltelte után ke­rült elő, s bíróság kérte tőle szá­mon, mit csinált Magyarországon annyi ideig. Szellemesen és talpra­esetten védekezett. Akkor lépte át a határt, amikor a Forradalmi Mun­kástanács országos sztrájkra szólí­totta fel a dolgozókat, a szovjet tá­madás ellen tiltakozva. Több téesz­csében is etette az állatokat... A csehszlovák pártállami vezetők ár­gus szemekkel figyelték a történése­ket, állandó készenlétben a beavat­kozásra, arra meg különösen kíván­csiak voltak, hogyan hat a szlovákiai magyarra az „ellenforradalom”? A nomenklatúrás magyar kádereket Győrbe és más határ közeli városba küldték, segítsenek az elvtársaknak az ellenforradalom leverésében. En­gem meg a pártközpont által felszó­lított Szlovák írószövetség vetett be, mint magyart, nézzek szét a Losonci járás déli részében, milyen ott a han­gulat? Nem egyedül mentem. Lazarová Állami-díjas író és Pavel Berta Kulturny zivot volt szerkesztő társaságában. Losoncig s a magyar községekig azonban csak Pavel Ber­tával jutottam el. Lazarová asszony más utat választott, Besztercebá­nyát érintve Pavel Tonhauser kerü­leti pártbizottsági vezető titkár kísé­retében álruhába (bányászruhába) öltözött, és Salgótarjánba autózott, „szelídíteni” a bányászokat. Árvák maradtunk Pavel Bertával, és pénztelenek, a csekély napidíjból kosztra sem nagyon futotta, hogyan lett volna kedvünk hangulatot vizs­gálni éhes gyomorral és száraz to­rokkal? Egyébként sem tapasztal­tunk semmi különöset. Akikkel szót váltottunk, azok már régen megta­nulták, hogy nemzeti kisebbségi sorsban nem érvényes a mondás, hogy ami a szíven, az a szájon! Ha­zudták nekünk szemrebbenés nél­kül, hogy nem érdekli őket, mi tör­ténik Pesten és egész Magyarorszá­gon. Losonci utamnak mégis követ­kezménye lett a munkahelyemen. Dénes Ferenc főszerkesztő, volt szovjet lágerparancsnok, raportra hívott, és üvöltözött rám. Nem elég, hogy magyarkodom, az ellenforra­dalmi eseményekbe is beleártom 'magam, a losonci vasútállomás épülete előtt, ahonnan a járás köz­ségeibe kirajzanak az utasszállító autóbuszok, egy Ács nevű Új Szó­szerkesztő felugrott az autóbusz lépcsőjére és az utasok előtt a bör­tönből kiszabadított Mindszenty hercegprímást éltette. - Szemen- szedett hazugság! - kiáltottam. - Református faluban nőttem fel, mi közöm nekem a bíboroshoz? Kiabálhattam akármit a mentsé­gemre, a sorsom megpecsételődött. Dénes a besztercebányai párttitkár­nak hitt, aki telefonon értesítette őt rokonszenvem merész kinyilvánítá­sáról. Már csak az alkalomra várt, hogy kidobjon, és nem is kellett so­káig várnia. Siettette elbocsátáso­mat, hogy nem értettem egyet a CSKP KB Elnökségének a pártszer­vezetekhez írt levelével, amely sze­rint Magyarországon az ellenforra­dalmat a nemzetközi imperializmus robbantotta ki. Elmondtam, hogy a Rákosi-Gerő vezette szektáns, az emberi és nemzeti értékeket semmi­be vevő politika jutatta az országot olyan helyzetbe, hogy vér folyik a pesti utcán. Még négyen fejtettek ki hasonló véleményt a szerkesztői gyűlésen, s Dénes az én kemény büntetésemmel félemlítette meg az ötvenhatos forradalommal „megfer­tőzött” szerkesztőit, akik a vérziva­taros napokban és hetekben még annak is szemtanúi voltak, hogy két budapesti férfi egy-egy nagy bőrönd forradalmat éltető röpirattal jelent meg a szerkesztőségben. Azóta sem tudom, mi történt velük, Dénes titkosrendőröket szabadított rájuk, engem meg egy rádiónyüat- kozatom ürügyén úgy kirúgott a szerkesztőségből 1957. január 5-én, hogy másnap reggel már a szemé­lyes dolgaimért sem mehettem be. Budapest - Dél-Afrika - Budapest

Next

/
Thumbnails
Contents