Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-22 / 246. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 22. KOMMENTÁR Miért érdemes feketén? PÁKOZDI GERTRUD A jövő évi költségvetés-tervezet takarékosabb és áttekinthetőbb gazdálkodással számol. Minden minisztériumot takarékosságra kényszerít, és ez alól a szociális juttatásokért, így a munkanélküli-segélyekért felelős tárca sem kivétel. Most a szociális ügyi tárca jogászain a sor, hogy sürgősen olyan törvénymódosítási javaslatokat dolgozzanak ki, amelyek lehetővé teszik a szociális juttatások - egyebek között a munkanélküli-segélyekre fordított költségvetési kiadások - csökkentését. Abban biztosak lehetünk, hogy a jogászok megteszik, amit kémek tőlük. Más kérdés, milyen megszorító intézkedéshez kérik a törvény- előkészítők munkáját, és ez hogyan ez a legszegényebbek közérzetére. Ludovít Kaník munka-, szociális- és családügyi miniszter a munkanélküliség égető gondját főképp a szociális juttatások rendszerének szigorításával enyhítené. Amint egyik nyilatkozatában kifejtette, szeretné, ha a valóban rászorulók több pénzt kaphatnának, a feketén dolgozók viszont egy fillért sem. Olyan probléma ez, amelynek megoldásával már jó néhányan próbálkoztak a rendszerváltás óta, de azon kívül, hogy időnként ijesztőnek tűnő adatokat röppentettek fel a feketén dolgozók vélt számáról, érdemben még senki sem cselekedett az ügyben. Egyelőre egyeden kormánygarnitúra sem volt képes kidolgozni olyán szűrőrendszert, amellyel teljes bizonyossággal kiszűrhetnék azokat, akik munkanélküliként havi rendszerességgel felveszik a segélyt, ugyanakkor feketén dolgoznak. A szociális ügyek új minisztere állítja, a szociális juttatások rendszerének szigorításával senkinek sem ártanának, céljuk, hogy kevesebb legyen a segélyre szoruló. Nyilvánvaló, hogy ez csak úgy érhető el, ha kevesebb lesz a munka- nélküli. Kevesebb munkanélküli pedig csak úgy lesz, ha több lesz az olyan munkáltató, aki nem a foglalkoztatási, társadalombiztosítási és adótörvények lejátszásában lesz érdekelt, hanem elsősorban a tisztességes munkahelyteremtésben. Az adó- és járulékterhek miatt azonban például az iparosok zöme egyelőre örül, hogy magát és családját el tudja tartani szerény jövedelméből. Ha szüksége van munkaerőre, legfeljebb munkanélkülit vesz fel, aki után semmiféle járulékot meg adót nem kell fizetnie. Ludovít Kaník javára írható, hogy nem a feketén munkát vállalók szankcionálásában látja a megoldást, hanem a fekete munkavállalás okainak felszámolásában. Persze, ha számba vesszük, hány félresikerült törvényt kellene rövid idő alatt úgy módosítani, hogy munkáltató és alkalmazott egyaránt megtalálja számítását, korábbi törvényhozási tapasztalataink alapján derűlátásunk gyorsan megkopik. JEGYZET Balkáni viszonyok JUHÁSZ KATALIN A fogfájós ember ingerlékenyebb, türelmetíenebb és félén- kebb is. Ugyanakkor érzékeüe- nebb a vizuális külső hatásokra, például nem veszi észre a pókot a falon, nem látja a közeledő kivi- lágítatlan járművet, nem köszön a szomszédnak. De azért a fogfájós ember sem megy be egy láthatóan düledező épületbe, annyi józan esze mindig marad. És vajon mi van akkor, ha az épületbe való belépés a fogfájás megszűnésének közvetett feltétele? Azaz, ha ott működik a fogászati röntgen. Nos, az ember ilyenkor elmormol egy imát, fejét válla közé húzza, és sápadtan bekopog. A szóban forgó objektum jó tizenöt éve épült, ám mára elsősorban egy szétbombázott erődítményre hasonlít. Az a szárny, melyben a röntgenszoba van, laikus szemmel nézve élet- veszélyes. A szakember bizonyára kevésbé szigorú, hiszen az egészségügyben bizonyított tény, hogy ha a mennyezetet cölöpökkel aládúcoljuk, az emelet még hónapokig nem esik a nyakunkba. Nos, a röntgenszoba falain hosszában is, keresztben is mély repedések húzódnak, a plafon nem vízszintes, azaz „lejóg”, az ajtó tetején ennek következtében vastagabb postai küldeményeket is be lehet dobni. - Jó napot kívánok! Van itt valaki? - szól fogfájós, és hitetlenkedve látja, hogy egy egészségügyi alkalmazott bújik elő a sötétkamrából. - Maga egész nap itt van? - kérdi fogfájós, mire az alkalmazottból őmleni kezd a panaszáradat, beinvitálja a kíváncsi pácienst a sötétkamrába, amelynek ajtaját csak úgy lehet becsukni, ha kintről valaki támasztja. Odabent nincs víz, nincs asztal, egy dobozokon nyugvó deszkalapon dolgozik emberünk, a rögzítőből kiszedett negatívokat hajszárítóval szárítja, és ez az utolsó munkanapja az évben. - Hétfőn jönnek a mesteremberek, próbálnak valamit csinálni a falakkal, én meg megyek szabadságra januárig - mondja savanyúan. - Ezek szerint hétfőtől a városban nyista fogröntgen? - kérdi páciens, aki kezdi szerencsés kiválasztottnak érezni magát. Bizony nincs, az utolsó órában jött. Rimaszombatban vagyunk, egy járási székhelyen. Az itteni páciensek tegnap óta választhatnak, hogy Tornaijára vagy Losoncra óhajtanak-e buszozni röntgenez- tetés céljából. LEVÉLBONTÁS Ki vagyunk szolgáltatva Valahol valakik stílszerűen október hónapba jelölték ki az idősek vüágnapját. Mi, érintettek reagálunk, tehát vagyunk. Ezúttal a szolgáltatás-kiszolgáltatottság kerül terítékre. Ragyogó társadalmunkban a sorozatos áremelések miatt sokat méltatlankodunk. Indokolt vagy indokolaüan a vezetékes telefonok esetében a drágítás? Mindenekelőtt az idős, helyhez kötött, olykor egyedül élő embereket sújtja. Lehet azzal mentegetőzni, hogy a mobiltelefonok rohamos elterjedésével a hálózati készülékek nagy része fölöslegessé válik. Ezt a kiesést úgy kompenzálják, hogy emelik a tarifát. (Valaki valamikor második Svájcról szónokolt. Ott is luxus a szükséges?) Fejlődik a világ. Tizenéves csitrik mobiltelefonnal grasszálnak az utcán. A járókelők akarva-akaratlanul haÜ- halják, hogy „létfontosságú” dolgozói folyik a diskurzus! A mobiltelefon státusszimbólum lett. Érdekes módon Amerikában most indul el a mobilmánia. Tehát megelőztük Amerikát. Jó lenne, ha a szociális érzékenység terén néhány lépésnyire megközelítenénk. A telefonkönyv külön fejezetet érdemel. Idén Kassára kell mennünk érte. Ráadásul össze van keverve Kassa város és az egész vidék előfizetőinek a névsora. A betűk aprók. Tehát az összeállítók könnyítettek a munkájukon. Hogy a felhasználók számára müyen nehézségeket okoztak, az senkit sem érdekel. Győri Sarolta Szepsi- A polgármester úr megkezdte a kampányát. Négy év óta most történt meg először, hogy visszaköszönt. (Marabu rajza) TALLÓZÓ KOMMERSZANT DAILY Az USA az iraki diktátor rendszere elleni katonai beavatkozást ellenző Moszkva és Párizs zsarolására használja fel az iraki éllenzéket. A Kom- merszant Daily című napilap cikke azzal kapcsolatban vetette fel azt a kérdést, hogy Sarif Ali bin Húszéin, az emigráns iraki nemzeti kongresszus vezetője az orosz és francia vállalatokkal megkötött iraki szerződések felülvizsgálatát helyezte kilátásba az ellenzék hatalomra jutása esetén, elsősorban a kőolaj-kitermelés és -feldolgozás területén. Az 1958-ban meggyilkolt Feiszál iraki királlyal rokonságban levő emigráns vezető ezt azzal indokolta, hogy Szaddám személyes érdekeit szem előtt tartva kötött gazdasági megállapodásokat az iraki nemzetgazdaság rovására. A Kommerszant értékelése szerint bár Washington a jelek szerint beleegyezik egy korábbi szándékainál enyhébb, Irakra vonatkozó határozat elfogadásába az ENSZ Biztonsági Tanácsában, nem rejti véka alá ellenszenvét a katonai beavatkozást mereven ellenző orosz és francia állásponttal szemben. A Bagdaddal szemben katonai fellépést fontolgató Washington ma már nem számíthat az „állam nélküli népre" Szaddám elnök kurd ellenzéke A kurd a világ legnagyobb állam nélküli népe. Az indoeurópai eredetű kurdok nyelve nyugat-iráni, a perzsákéval rokon. 1514-ben, a csaldirani csata után területük, Kur- disztán megoszlott az oszmán-török és a perzsiai birodalom között. KATONA MAGDA 1915-ben ezt a megosztást szentesítette a Sykes-Picot-egyezmény. Az oszmán birodalom felbomlásával öt ország osztozott a kurdok területén. Míg az 1920-as sévres-i békeszerződés rendelkezett önálló kurd állam létrehozásáról, az 1923- as lausanne-i egyezményben erről már nem volt szó. Jelenleg mintegy harmincmillió kurd él hét országban. Törökországban a lakosságnak mintegy negyedét alkotják. A Tigris és az Eufrátesz forrásvidékén, Szíria északi részéhez is került egy karéj, Irakban és Iránban élnek kurdok. Grúziában és Örményországban főleg jezidita kurdok laknak, akik a mozlimok üldöztetései elől menekültek orosz fennhatóság alá. A kurdok többsége szunnita 'mozlim. 1927 és 1941 között nemcsak Örményországban, hanem Azerbajdzsánban is autonóm területen éltek, amely azért szűnt meg, mert a szunnita kurdok asszimilálódtak, és az azerbajdzsániakhoz hasonlóan síitává lettek. A kurdok a XX. század során számos kísérletet tettek, hogy kivívják önálló államukat. 1925-ben Törökországot Szaid Piran felkelése, 1930-ban az Ararát térségében kibontakozott felkelés, majd 1937- ben a dersimi felkelés rázta meg. 1927-ben a kurdok Irakban Szulej- manija térségében keltek fel. 1943- ban a kurdok megkötötték a hár- mashatár-egyezményt, vagyis a törökországi, iraki és iráni kurdok szövetségét. 1946-ban Észak-Irán- ban kiáltották ki autonóm államukat Mehabadi Köztársaság néven. Ebben tűnt fel egy iraki kurd vezető, Musztafa Barzani, akinek vezetésével a kurdok 1958 és 1970. között több mint egy évtizedig vívtak háborút a bagdadi kormány ellen. 1970-ben az iraki kormány autonómiát adott az észak-iraki kurd területeknek, Szaddám Húszéin azonban megszegte ígéreteit. Szaddám Húszéin, míg saját kurdja- it üldözte, az iraki-iráni háború esztendeiben támogatta az Abul Rahman Ghasszemlu vezette iráni Kurd Demokrata Pártot, ám nem sikerült a kurdokat az iráni iszlám rezsim ellen fordítani. Ugyanakkor az iráni rezsim kiaknázta az etnikai rokonságot, és jelentős pozíciókat szerzett az iraki, szíriai kurd szervezetekben, sőt utóbbiak révén a magát marxistának aposztrofáló törökországi Kurd Munkáspárt (PKK) soraiban is. Musztafa Barzani halála után az iraki Kurd Demokrata Pártot fiai - Id- risz, majd annak halála után Ma- szud - vezették. Ez a párt a törzsfők és a mozlim papok pártjává lett, kapcsolatban áll a Muzulmán fivérekkel, és ma már komoly szaúdi kötődései vannak. Iraki ellenlábasa, a Dzsalal Talabani vezette Kurdisz- táni Hazafias Unió szekularizáltabb- nak és haladóbbnak nevezhető, ám szíriai kapcsolatai révén az 1990-es években egyre közelebb került Iránhoz. A török állam ellen „felszabadító háborút” hirdető Kurd Munkáspártnak nemcsak Szíriában és a déllibanoni Bekaa völgyében (a Hamasz és a Hezbollah területein), hanem Észak-Irakban, éppen Talabani területein is vannak kiképzőtáborai, ahonnan Barzani hívei nemegyszer ki akarták söpörni őket. Talabani a közelmúltban többször látogatást tett Teheránban. Míg az Egyesült Államok lázasan keresi a politikai alternatívát Szaddám Abdullah Öcalan, a kurdok halálra ítélt vezetője is életben marad. Húszéin ellenzékének körében, addig az iraki kurdok nemhogy megragadnák a lehetőséget, de egyenesen elítélik az Egyesült Államok afganisztáni háborúját, és szinte kiállnak Szaddám Húszéin mellett. Az Egyesült Államok is nehéz helyzetben van, akárcsak az öbölháború idején. Ha az előtt mér katonai csapást Irakra, mielőtt megtalálná Szaddám Húszéin politikai alternatíváját, könnyen az iránihoz hasonló síita teokratikus iszlám államot segít hatalomra. Márpedig az iraki, nadzsafi síita klérus még radikálisabb, mint az iráni, kumi. Északon a kurd területeken sem jobb a helyzet. Sem a földbirtokosok, törzsfők és papok pártjának tartott Barzani pártja, sem Talabani szekularizált és progresszívnek tartott Nemzeti Hazafias Uniója nem barátja az Egyesült Államoknak és nyugati szövetségeseinek. A Szaddám Hu- szeinnek szóló fenyegetések hatására Barzani és Talabani, az ősellenségek kibékültek. Mind ez ideig a kurdok Törökországban voltak a legrosszabb helyzetben, még a látszatautonómia áldásaiban sem részesültek, nem használhatták anyanyelvűket. Most azonban az Irak elleni harchoz az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek törökországi bázisok kellenek, vagy Szaddám Húszéin politikai eszközökkel történő féken tartásához egy stabil nyugati szövetséges szomszéd, márpedig ilyen nem létezik Törökországon kívül. Mindezek hatására a nyáron az Ece- vit-kormányzat számos engedményt tett a kurdoknak. A Török Köztársaság csaknem hét évtizedes fennállása óta első ízben elismerte a kurdok nyelvhasználati jogát, kurd nyelvű adók, kurd nyelvű újságok létesülhettek, és végül Abdullah Öcalan, a Kurd Munkáspárt halálra ítélt vezetője is életben marad. Noha az afganisztáni háborút még be sem fejezte az Egyesült Államok, ha Bagdad ellen katonai fellépést fontolgat, tekintetbe kell vennie, hogy Szaddám Húszéin korábban legendás kurd ellenzékére ma már a legcsekélyebb mértékben sem számíthat. Legyen Európa inkább Amerika, ahol például a szenátusba a törpe és az óriás állam is egyformán két-két tagot küld Szolidáris írek: kisnemzet a kisnemzetért ACZÉL ENDRE Az ír népszavazás pozitív kimenetele jó érv amellett, hogy Európa nyugati fele valóban elszánta magát a kontinens újraegyesítése mellett. Ha másként lenne, a vonakodó íreket nem sikerült volna saját kormányuknak azzal az épeszű és nagyvonalú érveléssel meggyőznie, hogy az önzésnek ebben a vállalkozásban nincs helye. Mi, mármint az ír Köztársaság polgárai felette nagy jótéteményekhez jutottunk az EU-tagság révén, tehát most rajtunk a sor, hogy a4 nekünk korábban felkínált lehetőségeket felkínáljuk Közép- és Kelet-Európa csadakozni vágyó országainak is - hangzott a dublini kormánynak a szavazókhoz intézett üzenete, amely megfogant. Elsősorban úgy, hogy az írek elmentek szavazni. 2001 júniusában, amikor először kellett véleményt mondaniuk a bővítéssel járó politikai-döntéshozatali reformokról (nizzai szerződés), nem mentek el. Mindössze 35 százalék vette a fáradságot, hogy szavazzon, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a nemmel szavazó fegyelmezett kisebbség de facto leadta voksát, viszont az igenben gondolkodó, fegyelmezetlen, laza többség inkább odahaza teázgatott, mondván, a meccs amúgy is le van futva. Fájdalom, nem volt lefutva. Ezúttal viszont 50 százalék fölött volt a részvétel, ami a nacionalistáktól a zöldeken át a szélsőbaloldalig teijeszkedő „nem”-pártiakat „méretre vágta”, azaz a valóságos társadalmi erejüket kifejező, egyharmad körüli teljesítményhez juttatta. Tizenhat hónappal ezelőtt, amikor többségbe tudtak jutni a nemmel szavazók, az írekben egyáltalán nem olyan előítéletek mozogtak, mint amilyenek Ausztriában, Németországban és Franciaországban például. (Ezeket az országokat nem kötelezi az alkotmányuk a nizzai szerződés népszavazásos jóváhagyására. Ilyet a 15 tagország közül csak az íreké ír elő.) Az ír félelmeknek soha nem az olcsó kelet-európai munkaerő vagy más piaci „borulás” volt a tárgyuk. Hanem az a szimpla tény, hogy amióta ez az ország az Európai Unió (Közös Piac, Európai Gazdasági Közösség) tagja, azóta féltékenyen őrzött semlegességét az egymást követő szerződések folyamatosan aláássák - a NATO ma kedvtelve utal Írországra (Svédországra és Finnországra is) mint „hajdani semlegesekre”. Holott az ír ember - egyelőre - erősen ódzkodik még a gondolattól is, hogy akár uniós zászlók alatt hadba kelljen vonulnia. A másik ír aggály tipikusan egy kicsi ország aggálya. Nizza után a tagországok vétójoga, következésképp az uniós konszenzus el fog értéktelenedni. Ezt a „nagyok” szavazati fölényhelyzetükkel ki tudják egyensúlyozni, a „kicsik” azonban nem. A kibővített unióban kétségkívül támad egy demokráciadeficit (sok ír szemében diktatúra), még akkor is, ha minden érdekelt tudván tudja: 25 tagországgal a nemzeti vétó intézményét nem lehet csorbítatlanul fenntartani. Az írek erre azt mondják, legyen akkor Európa inkább Amerika, ahol például a szenátus úgy van megszervezve, hogy minden tagállam két-két tagot delegál, függetlenül attól, hogy oly csöppnyi, mint Delaware vagy oly nagy, mint Kalifornia. (Ez nem rossz ödet. Ha benn leszünk az unióban, mi is szeretni fogjuk.) Voltak és vannak tehát olyan sérelmek, amelyek részben az önálló politikai-katonai szerepre vágyó Európa „fejlődéstörténetéből”, részben Nizzából táplálkoznak; és amelyek tavaly júniusban, a rossz emlékű első népszavazáson együtt csapódtak le a fokozó- dóan népszerűtlen dublini kormány megbüntetésének tisztán belpolitikai indítékú szándékával. A jó az, hogy ebből az ír egyenletből mostanra sikerült kivonni (vagy abba belevinni?) a közép- és kelet-európai EU-tagjelöltek jó sorsát. Pontosabban: a kormánynak elhitetnie az ír polgárokkal, hogy a kisnemzeti önzés kárvallottjai nem lehetnek kisnemzetek, irántuk a szolidaritásnak kell elsőbbséget élveznie, nem pedig az elkülönülésnek.
