Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)

2002-10-18 / 243. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 18. TALLÓZÓ KOMMENTÁR Bocsánatos rasszizmus? TÓTH MIHÁLY A szlovák-angol focimeccsel kezdetét vette a „Miről ismerszik meg a rasszista?” néven művelt össznépi játék újabb fordulója. A rendőrségen és az emberjogi szervezeteknél újabb dossziét nyitot­tak, amelyben majd azokat az eseteket teszik (a klasszikussal szól­va) folyamatba, amelyekre az jellemző, hogy sportmérkőzéseken röfögéssel, huhogással és más animális hangokkal reagálnak színes bőrű játékosok jelenlétére. A korábban nyitott dossziékon ilyen feli­ratok vannak: Zsidó temetők feldúlása; Sendrei roma polgártárs agyonverése; Adolf Hitler Mein Kampf című könyvének forgalmazá­sa stb. A dossziékban rögzített esetek közös jellemzője, hogy hóna­pokig várat magára az alapkérdés megválaszolása: rasszista indí­tékkal történt-e, ami történt. Különbözően érdekeltek különbözően reagálnak a futballpályai röfö- gésre, huhogásra. Az emberjogi aktivista az oktatási rendszert hibáz­tatja. A diplomata, akinek fő feladata Szlovákia és a nyugati szerveze­tek közötti NATO-, illetve EU-felvételi tárgyalások lebonyolítása, beis­meri, hogy a törvény szigorát is érvényesíteni kellene. A futballfunkci- onárius váltig állítja: „az angolok az egész problémát felfújják”. A kor­mány emberjogi problémák megoldásáért felelős tagjával viszont ha­sonló történt, mint XVI. Lajossal a francia forradalom kitörése napján, amikor kurtán csak ennyit írt naplójába: „semmi”. Nos, a kormány em­berjogi kérdésekben illetékes tagja kint volt a meccsen, de utána úgy nyilatkozott, hogy semmiféle bekiabálást nem hallott. Ebben a ciklus­ban talán nemcsak számítógéppel kellene felszerelni a politikusokat, hanem hallókészülékkel is. Az angol csapat bekiabálásoktól érintett tagja ezt mondta: „Életem legrandább élménye.” Szelektíven látunk és hallunk, sőt esetenként süketek is vagyunk a rasszizmus megnyilvánulásaira. Politikustól, sportvezetőtől, kocs­matölteléktől és egyetemi tanártól egyaránt hallható volt, hogy a randalírozók a társadalom törpe kisebbségét alkotják. Jól is néz­nénk ki, ha nem törpe lenne ez a kisebbség, hanem akkora, mint, mondjuk, 1939 és 1945 között volt. Ismét fel kell tennünk a kérdést, mint ahogy rasszista megnyilvánulásokat követően már oly sokszor feltettük: gyógyítható betegség-e az idegengyűlölet. A második vi­lágháború óta a mi tájainkon meggyőződhettünk róla, hogy ez a kór aszpirinnal nem gyógyítható. A kúrát talán azzal kellene kezdeni, hogy a kútmérgezőkre az eddig közömbös többség mostantól egy­folytában nyomást gyakorol. Van mivel; a xenofóbia a kisebb­rendűségi érzés egyik legvisszataszítóbb megnyilvánulása. JEGYZET Őszi-téli uborka MADI GÉZA November 5-éré elkészül az új kormány programnyilatkozata: Mikulás Dzurinda miniszterel­nök akkor terjeszti az új tör­vényhozás elé, majd jönnek a parlamenti bizottságok, utánuk pedig ismét a plénum elé megy a kabinet és az ország működé­sét rögzítő alapdokumentum, s aztán a kormánypártok már csak a jóváhagyására várnak. A kabinet azt tervezi, hogy no­vember 13-ára (nem péntek) összeállítja a jövő évi állami költ­ségvetés tervezetét, és november 18-áig továbbítja a parlamentbe, hogy az állandó bizottságok a hónap végéig rágódhassanak rajta. A plénum elé december 9-10-én kerülne vissza a 2003. évi büdzsé, valamint a vele összefüggő néhány jogszabály. Ilyen a kormánypártok terve az elkövetkező napokra-hetekre. Pontosan olyan, mint az eddigi: a választások után pár órával összejött a jobbközép koalíció, tizenvalahány nap elteltével alá­írták az ezt szentesítő szerző­dést, húszegynéhány nap múl­tán pedig már hivatalban van az új kormány. Létrejött a parla­ment is, Meciarostul, pótképvi­selőstül, szóval zökkenőmente­sen, obstrukciók nélkül. Ha így folytatják, akkor tényleg meg tudják tartani ígéretüket, hogy ez a kabinet nem az a kabi­net, amely négy éve alakult, ez a parlament pedig nem az előző parlament; nem az a törvényho­zás, amely ha tető alá akart hoz­ni valamit, akkor vagy csak bizo­nyos időpontokban szavazott, vagy 19 óra után is vitázott. Bár a soros ülések számát nem haladta meg a rendkívüli tanácskozáso­ké, de ilyeneket is tartott eleget. Állítólag a mostani kormánykoa­líció tagjai csak valóban indokolt, tényleg rendkívüli esetekben kí­vánják alkalmazni a soron kívüli ülések intézményét. Amúgy min­dent rendes üléseken, napköz­ben, lehetőleg jóval 19 óra előtt szeretnének megvitatni. Uborkaszezont ígérnek őszre is, télre is, tavaszra is. Nyáron meg szabadságot vesznek ki. Száz napnak ötven a fele MOLNÁR-NORBERT Jár-e száz nap minden kormánynak? Értsd, baszogatásmentes száz nap, amíg a miniszter megismerkedik a hivatalával, amíg rájön, hogy nemcsak azt fogja csinálni, amit akar, hanem azt is, amit mu­száj. Amíg megszokja a kormányülések hangulatát, a korlátokat és a lehetőségeket. Szerintem jár. De aztán menthetetlenül csépelni kell a minisztereket, hogy érezzék, mi is ismerjük a lehetőségeiket és a korlátáikat. Rudolf Schuster szerint nem jár. Legalábbis ezt mondta, hogy aztán szóvivője mosdassa a szerecsent, mert az ál­lamfő valójában úgy gondolta, hogy ez a kormány annyira kompe­tens, annyira folytatása az eddiginek, hogy késlekedés nélkül nyu­godtan dolgozhat. Vagyis ha tizenhatból tfeen nem miniszterkedtek az előző ciklusban (na jó, egy államtitkárkodott), hatan viszont igen, az már kontinuitás. Kinek hogy. Nekem nem az, de igazán rit­kán értek egyet köztársasági elnökünkkel, valahogy nem bírom kö­vetni a gondolkodását. Pavol Rusko, a teljesen újonc ANO elnöke annyira megilletődétt az elnök kijelentésén, hogy legalább ötven napot kért a kabinetnek. Végül is a száz nap nem más, mint a médiumok (helyenként az ellen­zék) moratóriuma, hogy nem hajszolja a minisztereket az öngyilkos­ságba. Ezt egy normális demokráciában meg is szokta kapni, még ha az elnök nem is osztogatná a napokat. Még szerencse, hogy nem raj­ta múlik, hanem az újságírók érettségén, és az ellenzék konstrukti­vizmusán. Persze, ez utóbbi kettő is pengeél, nem csak az elnök. Ám intő jelnek álljon itt a holland példa. Száz nap sok volt a jobbol­dali-liberális kormánynak, korábban megbukott. Tanulságos azon­ban, hogy ott sem az ellenzék és a sajtó tette múlt idejűvé Balkenen­de kabinetjét, hanem önmagát zabálta szét. Pedig Beatrix adott vol­na nekik egy százast. C \Xs<it • ■ Vigyen bárhova! Az a lényeg, hogy minél messzebbre kerüljek a politikusoktól és a politikától! (Peter Gossányi rajza) Condoleezza Rice, az amerikai el­nök nemzetbiztonsági főtanácsadó­ja szerint az Egyesült Államok nem akarja ráerőszakolni a demokráciát más államokra, hanem olyan körül­mények kialakításához akar segítsé­get nyújtani, amelyek közepette az emberek nagyobb szabadságot kö­vetelhetnek maguknak. A főtanács­adó az orosz napilapban megjelent cikkében kifejtette: az Egyesült Álla­mokat a saját történelme ís arra ta­nítja, hogy szerény és türelmes le­gyen, hiszen a pozitív változások ne­hezen következnek be. Az amerikai nép 226 évvel a szabadsága kivívása után is naponta azzal foglalkozik, hogyan használja helyesen ezt a sza­badságot. Rice emlékeztetett arra, hogy a külpolitika területén hosszú ideje vitában állnak egymással a pragmatikus, illetve az idealista is­kola hívei. Az előbbiek az erőegyen­súly fontosságát hangoztatják a sta­bilitás fenntartásának alapvető esz­közeként, az utóbbiak szerint a tár­sadalom értékei és jellege jelentik a legfőbb tényezőt egy ország számá­ra a más országokkal kapcsolatos vi­szony alakításában. A főtanácsadó szerint akadémiai szempontból ugyan érdekes vitát lehetne folytami minderről, azonban a való világban bonyolult kölcsönhatás áll fenn az erő és az értékek között. Úgy tűnik, hogy a világirodalom és a nemzeti irodalmak csomópontjai egyre gyakrabban elkülönülnek Nobel-díj és Kertész-effektus Valaki a tévében megjegyzi: ugye, ez mégiscsak többet ér, mint az Országimázs Köz­pont. Egy rádiós tudni véli, hogy most, a „belépés” előestéjén ott kint azért je­lezni akarták, tudják, van­nak értékeink. TAMÁS PÁL A kulturális szenzáció és a kitünte­tett szöveg szétválik. A média iro­dalmon kívüli vagy attól legalább részlegesen független üzenetet ke­res. A Nobel-bizottság azonban az utolsó években szemmel láthatóan nem szépen sorba rendezett nemze­ti irodalmakat jutalmazott, hanem egyéni teljesítményeket. Tavaly egy Londonban elő trimdadit, két éve egy párizsi kínai emigránst. De hát a világirodalom (amit nagy kulturális piacok olyan hálózataként határoz­nék meg, ahol a lehető legnagyobb közönség számára értelmezhető, de mégis felcserélhetetlen lokális élmé­nyeket és tapasztalatokat forgal­maznak) és a nemzeti irodalmak csomópontjai nem feltétlenül esnek egybe. Sőt úgy tűnik, hogy egyre gyakrabban elkülönülnek. Miért itt lenne ez másképp. Hiszen a globali­tás más területeken sem a nemzeti termelés összességét, hanem egy új, a nemzetitől függetlenedő minősé­get jelent. Természetesen itt egy nagy magyar írót jutalmaztak. De a Nobel-bizottság titkára valamelyik nagy külföldi televízióban, azt hi­szem, világosan fogalmazott. A „ta­núságtevőt” ismertük el, az Ausch- witzot jártakat és arról vallókat, amíg még közöttünk lehetnek. Az elérhető minőségibb külföldi kom­mentárokban Kertész kapcsán elég kevés szó esik általában a magyar irodalomról. Viszonylag több más irodalmakhoz kötődő túlélőkről - Nelly Sachsról, aki németül írt, és a Nobel-díj odaítélése idején Svédor­szágban élt. A Nobel-díjasok ezzel együtt is leg­inkább saját nemzetük, kulturális közvéleményük számára jelente­nek önmaguk megjelölt kiemel­kedő egyéni teljesítményénél töb­bet. Czeslaw Milosz minden varsói vagy krakkói érettségiző számára a világ és a lengyelség egyik leghite­lesebb összekötője. Remélhetően egy ilyen szerep ránőhet majd Ker­tészre is. Bár ehhez a Nobel-bizott­ság nem elég - az író személyisé­gétől sok függ. Majd kiderül, Ker­tész mit tud kezdeni vele. A díj odaítélését követő napokban - Budapesten - egy EU-értekezleten ültem. A csoport - Magyarország belépésének körülményeit és követ­kezményeit mérlegelő, többségük­ben nyugati társadalomkutatók - elvben ideális médiumnak tűnt a „Kertész-hatás” érzékelésére. A kon­ferenciaterem előterébe kirakták a nagy nemzetközi lapokat, volt hon­nan tájékozódni. Első nap semmi. Másodnap én hoztam szóba a díjat. Ja persze, volt a válasz. Egy angol azért megkérdezte, hogyan is kell a nevet ejteni. E szakértelmiségiek számára az irodalom nem volt az or­szágimázs része. A díj körüli vissz­hang most nem a külső magyar­kép, hanem a saját világképünk szempontjából érdekes. Először. Az önmagában kiváló minőségű szö­veg előfeltétel, de az átütő sikerhez e körben láthatóan nem elégséges. Divat ugyan a szöveg társadalmi környezetét másodrangúnak, az irodalmi minőség szempontjából el­hanyagolhatónak tekinteni, de a sok jó szöveg versenyében látható­an az kerül előre, amelynek irodal­mon kívüli, erkölcsi, emberi, egzisz­tenciális tapasztalatokkal szembe­síthető üzenete is lesz. Másodszor. Az üzenetnek egyszerre kell lokális tapasztalatot felmutat­nia, és mások számára is könnyen kódolhatónak kell lennie. Kelet- és Közép-Európával kapcsolatban a külvilágban két ilyen átkötés vagy kapcsolódási pont létezett: a holo­kauszt és a szovjet típusú uralom­mal szembeni ellenállás. Ami ezek­be belefért, az érthető, ami nem, többnyire kihullott a külső, nemzet­közi rostán. A szovjet világot tagadó munkák, hitvallások iránti kereslet azonban gyakorlatilag elolvadt. Az egykor izgatottan becsempészett le­Természetesen itt egy nagy magyar írót ju­talmaztak. leplező pamfletekkel, gulagnaplók- kal, antibolsevik dolgozatokkal már évek óta csak leértékeléseken, könyvturkálókban találkozom. E szövegek - kevés kivétellel - tárgyuk összeomlásával maguk is leérté­kelődtek. A holokausztirodalom az azokban megjelenő tapasztalat ki­vételességéből és a korábbi zsidó mártirológiai hagyományhoz kap­csolhatóságából következően látha­tóan jobban konzerválódott, sőt a háborút nem megélt nemzedékek színre lépésével ismét új azonossá­gok és én-meghatározások kiinduló­pontjává vált. A makói, lódzi vagy kassai gettónapló így szolgálja egy­kori áldozatok vagy parancsvégre­hajtók leszármazottjainak magán- történelem-magyarázatát Floridá­ban, Ohióban, Mannheimben és Kölnben. Ebben a közegben az em­berek nem azért vesznek majd Ker­tész-könyvet, mert pótolni akarják adósságukat a magyar irodalommal szemben, hanem mert szeretnék megérteni, miként viselkedtek nagyapáik vagy min mentek keresz­tül egykor az ő „törzsükhöz” tarto­zók. Harmadszor. Kertész elismeré­se jelezte, hogy nincs egységes világ­hír, és hogy még egy több irodalom­ban megjelenő nagy témát kis nyel­ven művelőknek is szükségük van a szélesebb siker előszobájában külső közvetítőként egy nagy nemzeti iro­dalmi piacra. A románoknak a fran­cia, a hollandoknak, skandinávok- nak az angolszász, a bolgároknak, szerbeknek az orosz a patrónusiro- dalmuk. És nekünk persze a német. Van, aki lázong ez ellen, de talán ér­demes lenne egyelőre inkább bele­törődni. Negyedszer. A Kertész-életmű előbukkanása a kortárs irodalom iránt kevéssé érdeklődőknek is je­lezte, hogy a magyar vészkorszak szélesebb társadalmi feldolgozása - fogalmazzunk így - egyelőre sok eu­rópai országénál alacsonyabb inten­zitású. Hogy bár az elmúlt húsz év­ben kínkeservesen fontos lépéseket megtettünk, de a rendezés nagyobb része még hátravan. Aki megnézte a pesti napilapok igen különbözően tördelt „kétrészes” címoldalait a No­bel-díj odaítélését követően, az tud­ja, egyik napról a másikra nem sok változik. De talán a magyar lelkiis- meret-vizsgálat komolyabbá válásá­hoz tizenöt-húszezer új Sorstalan- ság-olvasó azért hozzájárul. S ez lesz vagy lehet az igazi magyaror­szági Kertész-effektus. A szerző szociológus Az Amerikai Egyesült Államokban már csak 2-3 százalékos az ilyen és hasonló műsorok, valóságshow-k nézettsége Big Brother: miért kötelező az alpári szint? SÁNDOR GYÖRGY Felháborodott cikkek sorát olvas­suk a lapok hasábjain. Értem a szerzők háborgását. Jómagámnak elég volt húsz perc belőle, azóta nem nézem. Két megjegyzést sze­retnék a tisztelt szerzők és az olva­sók figyelmébe ajánlani. 1. Vigaszként említem a társadalmi „immunrendszer” működésének tapasztalatát. Amikor megnyíltak a határok, és a sok, addig tiltott, nagyszerű könyv és film mellett beözönlött a pornókazetták árada­ta, kétségbe voltunk esve. Aztán két-három év múltán levonult a hullám, az emberek megunták az addig tiltott gyümölcsöt. A globali- zálás folyamata ezen túl is nagy­szerű, jó és borzalmas dolgokat juttat el hozzánk. Az üzlet, a ha­szon ezt parancsolja. De bármiféle tiltás - tudom, a szerzők erre nem gondolnak - csak növeli a bajt. Ha egy szervezetet nem oltanak be fertőző anyaggal, nem alakul ki az ellenállási képessége. És tudjuk, a televízió és az internet világában még sok-sok fertőző anyag várha­tó. Remélem, hogy minél kisebb veszteséggel túléljük ezt a szellemi influenzajárványt is. Amerikai is­merősöm arról értesített, hogy ott már csak 2-3 százalékos e műsorok nézettsége. Valószínűleg újabb ré­mes ötletek várhatók, erős immun- rendszerre lesz szükségünk. 2. Még egyetlen egész oldalas mél­tató cikket sem olvastam arról az ör­vendetes tényről, hogy az árkosban indított Gólyavári esték nyomába lépő Mindentudás egyeteme átütő ' siker. A Műegyetem nagy előadóter­me zsúfolásig megtelik. A rádió- és tévéműsorok hallgatottságát-né- zettségét ismertető felmérés manap­ság üzleti titok. De valószínűnek tar­tom, hogy az ottani előadások rádi­ós és televíziós változata a hallgatott és legnézettebb Duna tévé és M2-es műsorok közé emelkedett. Sok is­merősöm ezeket az adásokat keresi, ez a szóbeszéd tárgya. De minthogy ennek örülni kellene, jóval kisebb fi­gyelem nyilvánul meg iránta, mint az olyan jelenségek iránt, amelyek negatívak, és amelyeken háborogni lehet. Pedig úgy véíem, ilyen kezde­ményezésekkel kell felvenni a har­cot a Big Brotherek ellen. Hiszen szórakoztatásban sem kötelező az alpári színvonal. A kétségbeesés nem segít, és erre kellene felkészül­nünk ugyan más vonatkozásokban is, de hát mi egyelőre „politizálunk”. A szerző nyugalmazott szerkesztő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents