Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-17 / 242. szám, csütörtök
Riport ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 17. A mozgékony helyi tévéstábok azonnal ott tudnak teremni, ahol történik valami, és mire az államiak észbe kapnak, a város már a helyi tévében nézi, mi történt a szomszéd utcában Aranykoldus fesztivál a keleti végeken A koldusszobrocska idén Krakkóba utazott A tévénézők többségét nem az érdekli, ami Indiában vagy a fővárosban történt, hanem az, ami a szomszéd utcában. Ez a ma már közhelynek számító igazság hívta életre a városi és regionális televíziók nemzetközi fesztiválját Kassán. JUHÁSZ KATALIN „Normális” filmfesztivált képzeljenek el, versenyfilmekkel, díjakkal, zsűrivel. Itt talán kevesebb a csillogás, a külcsín, és jóval több a belbecs. A városi tévék ugyanis mára elegendő kunsztot lestek el a „nagyoktól” ahhoz, hogy a gyors tájékoztatáson túl maradandót is alkothassanak. Az pedig, hogy egymástól is tanulhatnának ezt-azt, hogy megbeszélhetnék ügyes-bajos dolgaikat, a kassai TV NASA vezetőinek öüete volt. A gondolatot nyolc évvel ezelőtt tett követte, azóta pedig duzzad, gyarapszik és híresül Európa egyetlen üyen jellegű fesztiválja, az Aranykoldus. Az elnevezés telitalálat. Jelenti egyrészt Kassa egyik legendákkal övezett szobrát, másrészt utal a városi tévék többnyire sanyarú anyagi helyzetére. A fesztivál főáíja ama bizonyos koldusszobrocska bronz mása, amely tetszetős, frappáns, könnyen hazavihető, ám nehezen megnyerhető. A mércét ugyanis évről évre magasabbra teszik, a nemzetközi zsűri egyre finnyásabb, ma már nem lehet akármivel meghatni őket. Idén 17 országból 120 résztvevő érkezett Kassára, akik 50 televíziót, illetve produkciós társaságot képviseltek. Az előzsűri harmincnégy hosszabb-rövidebb filmet válogatott be a versenybe. Díszvendégnek sikerült elcsalni a fesztiválra Charlie Chaplin egyik fiát, aki maga is egy produkciós irodát vezet, és nemrég rendezett filmet édesapja emlékére. Eugen Chaplin Svájcban él, és állítólag a kolduspárhuzammal hatotta őt meg Éva Dekanovská, a fesztivál igazgatója. Az egyórás film vetítéséről sajnos lekéstem, a díszvendég azonban készségesen elmesélte, miről szól. Chaplint mint édesapát mutatja be, a családi archívumban talált szupernyolcas-felvételek segítségével. A nagy csavargó halálának 25. évfordulója van idén, decemberben a világ is láthatja, amit a kassaiak már október elején láttak. A négy nap alatt annyi eső esett, mint azelőtt egy hónap során. Kimerészkedni nem volt érdemes, ezért a megszokottnál is többen nyüzsögtek a Centrum szálló vetítőtermében. Itt folytak a kísérőrendezvények is, a viták, az előadások, a szakmai tanácskozások. Szó esett egyebek közt a tévésimidzs-teremtés fontosságáról, az újságíró-etikáról, a háborús tudósítók munkájáról, valamint arról, hogyan maradjon egy tévécsatorna „tiszta” a választási kampány idején. Számomra a legérdekesebbnek az etnikai és nemzeti kisebbségek tévés megjelenítéséről szóló vita bizonyult. Alain Modoux UNESCO- tanácsadó szerint a bevándorlókat a fejlett Európa is másodrendű polgároknak tekinti, és nemhogy saját tévé- és rádióműsoraik nincsenek, de még a nagy csatornák sem vesznek róluk tudomást. Ha pedig egy bevándorló a többségi sajtóban szeretne állást találni, szinte a lehetetlent akarja. „Azok a nemzeti kisebbségek, amelyek nem politikai okokból élnek egy-egy országban, hanem már nagyszüleik is ott születtek, jobb helyzetben vannak. A demokratikus társadalmakban joguk van saját elektronikus sajtóra, és az államnak kötelessége megadni nekik ezt a jogot” - mondta a fórum vezetője. Hogy ez mennyire így van, azt leglátványosabban a svájci Frederick Stucki illusztrálta. Ez a messziről jött ember olyan rádiótól érkezett, amely három nemzetiségnek három nyelven sugároz műsort, holott a svájci németek tudnak franciául, az olaszok tudnak németül, és persze fordítva. A Canal 3-nak is két frekvenciája van, a polgár oda teker, ahol anyanyelvén szólnak hozzá. „Ezt nem hiszem el, most találja ki!” - csúszik ki a számon, mire Tu- ray Zoltán, a zsűri magyarországi tagja bólogatni kezd mellettem, hogy ez bizony tényleg így van. Az egri városi televízió szerkesztőjétől több érdekes dolgot tudtam meg, például azt, hogy a pedagógusfizetések emelése romba döntheti a magyarországi városi tévéket. Az elektronikus sajtóban ugyanis eddig sok tanár dolgozott, akik szeptembertől visszamentek eredeti szakmájukba. „A közelgő helyhatósági választások szintén új helyzetet teremthetnek. Vannak olyan tévék, amelyek a város vezetésétől függnek, ezek érdekeit kell szem előtt tartaniuk, mert csak így juthatnak támogatáshoz. Ha változik a vezetés, az ő helyzetük is bizonytalanná válik. A parlamenti választások eredményei is sok helyi csatorna kasszáját befolyásolták. A Fi- desz-közeli tévék nagyságrendekkel több pénzt kaptak működésre, mint a teljesen függetlenek vagy a másik oldallal szimpatizálók. Most ők reszketnek” - véli Turay Zoltán, aki szerint ez természetes folyamat, hiszen a magyarországi városok nem prosperálnak olyan jól, hogy fenn tudjanak tartani egy-egy nagyobb városi tévét. Jugoszláviában nincs ilyen sakkmatt helyzet, a Miskolc nagyságú Nisben például tizenöt kis televízió működik. Ezeket magáncégek pénzelik, és egyelőre nincs gondjuk. A jugoszláv csatornák versenyfilmjei a kassai fesztivál élvonalát alkotják, évente nyernek egy-két díjat. A Balkánon egyébként is erős a dokumentum- és a hírműfaj, a zsűri elnöke szerint ennek fő oka a háború. „Az emberi sorsokat megváltoztató, családok életébe belegázoló háború, az etnikai zavargások, a létbizonytalanság érzése, az új határok kifogyhatatlan tárházai a feldolgozandó témáknak” - állítja Ed Baumeister amerikai tévés szakértő. Szerinte egyébként - a szakmai fejlődés tempóját látva - nem kizárt, hogy a helyi csatornák nézettség tekintetében öt éven belül Közép-Európában is lekörözik az állami televíziót. A mozgékony helyi tévéstábok azonnal ott tudnak teremni, ahol történik valami, és mire az államiak észbe kapnak, a város lakossága már a helyi tévében nézi, mi történt ama bizonyos szomszéd utcában. Korunk tévénézőjének Baumeister szerint elege van a politikából és a politikusok fizimiskájából, emberi sorsokra kíváncsi, empatikusán elmesélt mindennapi, ám általánosítható történetek kötik le, magára akar ismerni a képernyőn. Fókuszba kerülnek a szellemi és testi fogyatékosok, az egymás mellett élő etnikumok, az apró, helyi gondok, amelyek természetesen országos jelentőségűvé is válhatnak. Kassán is ezek a témák domináltak, érdekes volt látni, hogyan közelítik meg ugyanazt a problematikát más-más országokban. Végül következzék az eredmény- hirdetést. A koldusszobrocska idén Krakkóba utazott, a lengyel stáb szó szerint az életét kockáztatta érte. Egy rendőrségi bevetésen vettek részt, méghozzá golyóálló mellényben, és lebilincselő oknyomozó riportfilmet kerekítettek, „Játékszabályok” címmel. A főpolgármester díját a jugoszláviai Csacsek város tévései érdemelték ki a „Balkán fölött az ég” című, valós és lelki határokról szóló filmjükért. A helyi televíziók Szlovákiai Asszociációja egy fehérorosz televíziónak ítélte oda díját egy babonaságokról és népi hiedelmekről szóló humoros versenyműért. Mivel összesen tizenkét különböző díjat osztottak ki Kassán, kevesen mentek haza üres kézzel. Az általunk megkérdezettek egy emberként dicsérték a szervezést és a fesztivál programját. Éva Dekanovská igazgatónő is elégedetten summázta: „Soha még ennyi külföldi szakember nem jött össze Kassán, és a program is rendkívül színesre sikeredett. Idén első ízben támogatták a fesztivált az országos hatósugarú tévék, a Szlovák Televízió, a TA3 és a Markíza. Ismét feljebb került a léc” - konstatálta a kassai TV NASA egyik alapítója, akit épp ezért szomorít el kissé, hogy a kassai városi csatornát bekebelező JOJ TV-t hidegen hagyta a fesztivál. Nemcsak hogy nem támogatták ezt az európai unikumnak számító kezdeményezést, de az Aranykoldus reklámklipjének sugárzásáért pénzt kértek a szervezőktől. Ezt azonban a fesztivál elégedett résztvevőinek nem kell tudniuk, önöknek is csak azért mondom el, mert a dolog sokat elárul a helyi viszonyokról. Ez az Európa-szerte egyre ismertebb és elismertebb fesztivál állandó anyagi gondokkal küzd, állami támogatást idén sem kapott, bár Ján Figef külügyi államtitkár vállalt védnökséget fölötte. Ez a téma is megérne egy oknyomozó riportfilmet... A nemzetközi zsűri egyre finnyásabb (Robert Sándor felvételei) Milutin Manojlovics indította el a lavinát; a Soko Banja-i férfi majd egy évvel ezelőtt lelt rá több mint húsz éve halottnak hitt lányára, akit most Nikolettnek hívnak Csecsemőkereskedelem halottá nyilvánított újszülöttekkel VARJÚ MÁRTA Csecsemókereskedelmi botrány robbant ki két héttel ezelőtt Szerbiában. Az első eset feltárása óta egyre több feljelentés érkezik a rendőrségre, mind többen döbbennek rá, hogy annak idején halottá nyilvánított újszülöttjük valószínűleg a maffia áldozata lett. A hivatalos szervek azonban hitetlenül és tétlenül szemlélik az eseményeket. A lavinát Milutin Manojlovics indította el. A Soko Banja-i férfi majd egy évvel ezelőtt lelt rá több mint húsz éve halottnak hitt lányára. Ma- nojlovicsék gyermeke 1979-ben született. Néhány nappal világra jötte után a kórházban közölték az anyával, hogy a kisbaba elhunyt. Bár gyanús volt nekik az ügy, hiszen nem közölték velük a halál okát, s a csecsemő tetemét sem adták ki a szülőknek. Arra hivatkoztak, hogy ilyen esetekben azonnal elhamvasztják az elhunytat. Évekkel később ébredt fel az apában a gyanú, amikor meghallotta, hogy hasonló esetek fordultak elő a krusevaci kórházban, ahol a kislány megszületett. Több mint húsz évbe tellett, mire rálelt a gyermekére, mire kiderítette, hogy a lányát Nikolettának hívják, s egy belgrádi család fogadta örökbe. Az örök- befogadók kilétét is sikerült felfednie; így jutott el Roganovicsékhoz. A magánnyomozást folytató apa azt is kikutatta, miként juthatott el az újszülött az örökbefogadóhoz; a kórházban halottá nyilvánították gyerekét, közben felvették a kapcsolatot az örökbefogadást intéző maffiával, az pedig könnyűszerrel elintézte az ügyet. Milutin Manojlovics tíz hónappal ezelőtt bűnvádi feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen, gyermekrablás alapos gyanújával. Ez volt az első eset amely felszínre és nyilvánosságra került Szerbiában. Ennek hatására több hasonló sorsú szülő felbátorodott, s mind több eltűnt csecsemő ügye látott napvüá- got. Hatvan szülő tett feljelentést, és Hatvan szülő tett feljelentést; azt követelték a kormányfőtől, fogadja őket. a közelmúltban azt követelték Zoran Djindjics szerb kormányfőtől, fogadja őket, közvetlenül neki mondhassák el panaszukat, mert az illetékes szervek, a hatóságok tehetedenek. A kormányfő ugyan nem fogadta az elkeseredett, s egyre dühösebben követelőző szülőket, csak az igaz- ságügyminiszter-helyettes és a rendőrség kriminalisztikai szakértője hallgatta meg a panaszosokat, s azt tanácsolta az elrabolt csecsemők szüleinek, hozzanak létre egy társaságot vagy egyesületet, mert közösen sikeresebben léphetnek fel. A szülőket természetesen nem elégítette ki ez a válasz. Azt az érvet sem tudják elfogadni, hogy a legtöbb csecsemőrablást húsz-huszonöt évvel ezelőtt követték el, s azóta már a törvény szerint elévült ez az ügy. Felháborodva érveltek: a szülői jog sohasem évülhet el. A legtöbb botrányos eset a krusevaci és a kragujevaci kórházban történt, de a belgrádi szülészeten is raboltak el csecsemőket. Az esetek nagyon hasonlóak, alapos a gyanú, hogy egy jól szervezett bűnszövetkezet - vagy ahogy az utóbbi időben mind gyakrabban fogalmaznak, a csecsemőmaffia - irányította a csecsemőkereskedelmet. Többnyire az újszülött születése után két-három nappal közölték az anyával, hogy gyermeke elhunyt. Sok esetben ikrekről volt szó, legtöbbször az egyiket vették el a szülőktől. Általában az egészségügyi nővér közölte a szomorú hírt az anyával és a családdal, aki mindjárt hozzáfűzte, nem nézhetik meg az elhunyt csecsemőt, mert kötelezően azonnal elszállították boncolásra. A boncolást rendszerint nem abban a kórházban végezték, ahol a szülészet volt, s arra hivatkoztak, hogy nekik nem szabad megmondaniuk, hol boncolják a halottakat. A következő lépés a hamvasztás volt, ezt ismét az egészségügyi nővér hozta a család tudomására. Ismét az volt a magyarázat, ilyen esetekben az a szokás, hogy az elhunyt és felboncolt csecsemőt elhamvasztják. A szülőknek nemigen akadt más választása, minthogy higgyenek a kórházi meséknek, s beletörődjenek a megváltoztatha- tadanba. Veszna Knezsevics sopotí orvos 1978-ban a kragujeváci szülészeten ikreknek adott életet. Egy kisfia és egy kislánya született, a fiú két és fél kiló volt, a kislány másfél kiló. Két napig minden rendben volt, az újszülöttek szépen fejlődtek, egyszer csak váratlanul bejelentették az anyának, hogy a kisfia meghalt. Következett a boncolás, a hamvasztás - a szülők többé nem látták viszont a gyermeket. Az akkor orvostanhallgató anyát meglepte, hogy épp az erősebb, a két és fél kilós csecsemő halálozott el, a jóval kisebb súlyú kislánynak nem volt semmi baja. A gyanú rögtön felébredt benne, de csak évekkel később kezdett nyomozni, miután egyre több hasonló eset jutott a tudomására. Biztos benne, hogy a fia él, és hogy a csecsemőmaffia áldozata lett, eladták a kórházból. Azt követeli, hogy kutasÁltalában az egészség- ügyi nővér közölte a szomorú hírt az anyával. sák fel a bűnösöket, s azok lakóijának. Hasonló esetről számolt be Oli- vera Nesics is, aki 1994-ben Pancso- ván ikerpárnak adott életet. Hét hónapra születtek a csecsemők, ezért azonnal a jobban felszerelt belgrádi csecsemőgondozó kórházba szállították őket. Két nappal a szülés után közölték az anyával, hogy az ikerpár közül az egyik meghalt. A szülők két nap múlva mentek el a belgrádi kórházba meglátogatni a másik gyermeküket, ahol elmondták nekik, hogy a másik kisbaba is elhunyt. Amikor a megdöbbenésből és a fájdalomból felocsúdtak, azt is a tudomásukra hozták, hogy már mindkét csecsemőt elhamvasztották. Akkor a szülők egyre csak azt kérdezgették, hogy a második gyermek haláláról miért nem értesítették őket táviratban. Azt a választ kapták, hogy küldtek nekik táviratot. Valóban, otthon várta őket az értesítés, melyen az aznapi dátum volt és az az időpont, amikor távoztak a kórházból. Biztosak voltak benne, hogy csak miután elhagyták a kórházat küldték el a táviratot. A Nesics család biztos benne, hogy gyermekeik élnek. A prokupljei Bozsica Milenkovics 1984 szilveszter éjszakáján szülte meg a kisfiát. Minden jól alakult, a kisbaba egészséges volt, három nap múlva a nővér mégis azzal lépett be a szobájába, hogy a csecsemő meghalt. Beletörődtek a kisfiú elvesztésébe, csak két év után vált nekik gyanússá az eset, amikor hallották, hogy a prokupljei kórházban több szülő hasonlóan járt. Ekkor kezdtek nyomozni. Hosszas kutatás után megtalálták a fiukat, aki Németországban él, s Nenadnak hívják. A drenovaci Krstics család fogadta örökbe. Biztosak benne, hogy a gyermekrabló maffia intézte az ügyet. Az ügyek nincsenek lezárva, a szülők nem felejtenek.
