Új Szó, 2002. október (55. évfolyam, 228-254. szám)
2002-10-12 / 238. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. OKTÓBER 12. Szombati vendég Koltai Róbert: „Csocsó nem Svejk, de több vonásában valóban hasonlít hozzá. Mindig a legkritikusabb pillanatokban anekdotázik, amivel sírba viszi a hatalom képviselőit. Semmiképpen sem hagyna torzót maga után Abszurdba hajló, lírai vígjáték Koltai Róbert hatodik játékfilmje, a Csocsó. Kisemberekről szól ez is, akárcsak korábbi munkái. Harmincöt nap alatt forgatták, 184 millió forintos költségvetéssel. „Apám végig fogta a kezemet“ - nyilatkozta a bemutató előtt a film rendezője, forgatóköny- víró-társa, egyik producere és nem utolsósorban a főszereplője: Koltai Róbert. SZABÓ G. LÁSZLÓ „Csocsó nem Svejk, de több vonásában valóban hasonlít hozzá. Mindig a legkritikusabb pillanatokban anekdotázik, amivel sírba viszi a hatalom képviselőit. Igazából sohasem hajlandó megijedni a világtól. Nem azért, mert annyira lázadó hajlamú, hanem pusztán azért, mert ember. Azt hiszem, ma is gond lenne vele“ - állítja filmje főhőséről a rendező. Aki most nagy várakozással néz az elkövetkező hetek elé, hiszen a Csocsót Golden Globe-díjra terjesztették fel Los Angelesben, és hogy milyen eredménnyel végez majd odaát, az decemberben derül ki. Magyarországon mindenesetre győzött. Hónapokon át telt házak előtt vetítették a filmet. Ennek eredményeként, és hogy nemrég nagypapa lett, Koltai Róbert jól érzi magát. Meggyőzően állítja: még kort sem cserélne senkivel. Pedig elmúlt már ötvenéves. Jövőre lesz hatvan. Angyalföld, József Attila Színház. Üres asztal mellett ülünk egy berendezetten irodában. Ez itt a „házi birodalma“, ahol művészeti vezetőként szervez és tervez. Miközigazi fájdalmam! Megáll az eszem, ha belegondolok. Nem tudom felfogni, hol akadnak el a dolgok. Másvalaki filmjével járt már egyáltalán Karlovy Varyban? A férj jogán, egyszer. Böszörményi Géza Szívzűr című filmjében volt egy pici szerepem, de a feleségem, Pogány Judit nagyobb szerepet játszott benne. És akkor együtt küldtek ki bennünket. A Csocsóval viszont Amerikába is eljutott. Most mégis azt mondom: a magyar filmeseknek, a magyar filmgyártóknak sokkal több keresnivalójuk van Európában, mint a tengerentúlon. Ugye, nem zavar a zaj? Ha már egyszer úgyis meghalunk. Sose! Tehát inkább itthon, mint ott, túl az Óperencián. Itt valahogy közelebb vagyunk egymáshoz, többet tudunk egymás múltjáról, viselt dolgairól. De hogy mennyire csehes például a Csocsó...? Én úgy gondolom, ez a film nagyon is én vagyok, ez azért igazi magyar film, én nem akartam mindenáron valami furcsa filmet rendezni. Ha színpadon játszom, vagy ha történetet mesétek, azt úgyis mindig kicsavarom. Nem véletlen, hogy a főiskolán évekig észre sem vettek. Mi, fiúk a Rómeó és Júliában is rosszul vizsgáztunk, én például Lőrinc barát szerepében. Aztán jött A gondnok, Harold Pinter darabja, amit már azért adott nekünk a tanárunk, Pártos Géza, hogy mi is bizonyíthassunk. És ez a furcsa, abszurd darab egyszer csak nő, hogy tegyem azt a fémdobozt a futószalagra, a Los Angeles-i géphez, és soha többé nem láttuk a filmet. A plusz költség pedig arra vonatkozott, hogy ki keltett hozatni Budapestről egy digitális béta kazettát. A vetítőgép azonban nem volt kompatíbilis ezzel a kazettával, ezért a nézők nem a teljes fényével láthatták a filmet. Elsötétültek a képek? Az a film csak árnyéka volt az eredetinek. Először csak néma filmet láttak a nézők, negyed óra múlva már halkat. Ugye, mondanom sem kell, én majd belehaltam. Szerencsére sose halunk meg. Nem, mert szegény gépész annyit bütykölt, hogy bár az elején minden reménytelennek tűnt, egy idő után legalább egy halk verziót tudott adni a nézőknek. A vetítést követően azonban újabb meglepetés ért, de az már sokkal kellemesebb volt. Mint kiderült, a fél Golden Globe bizottság eljött, hogy lássa a filmet. Sokan kérdeztek, én meg nem tértem ki a válaszadás elől. Az ötvenes évek történései természetesen mindenkit felkavartak. Kérdezték, hogy szabad-e erről a korszakról vígjátékot készíteni. Hogyne tenne szabad, válaszoltam, hiszen a szüléink akkor voltak szépek és fiatalok, és azokban az években voltak szerelmesek. Erről azért ne feledkezzünk meg! Meg, hogy akkor felmentjük a bűnösöket. Nem mentjük föl! Fide- szes körökben ezt itthon is megkérdezték tőlem. Arról faggattak, miért nem a körömtépős ávósokról készítettünk filmet? Kint voltam egyébként a moszkvai fesztiválon is az idén, és ott is szerették a Csocsót, különösen a tolmácsjelenetet. Verúgysem fog bekerülni a filmed az első öt közé!“ Titkon persze reménykedem. Még mindig ne csukjam be az ablakot? Fölösleges. Ezt is túléltük. Iszonyú itt a zaj, én mégis jól érzem magam. íróasztalom is van. Négy darabban állandóan játszom, és mind a négy olyan, mintha egész este gimnasztikáznék. Az elejétől a végéig egyfolytában mozgásban vagyok. Le is fogok most fogyni egy kicsit, érzem. Mindig ilyenkor jövök rendbe, amikor belendülök a színházba. Nem is nagyon szeretem a nyarat, mert olyankor nem játszom. Az idén ráadásul még film sem volt. Nem forgattam semmiben. Ja, és a négy darabon kívül van itt egy ötödik is, ami az enyém. A bolond lány. Azt én rendeztem. Értékes előadás tett, szeretik a színészek. Sokáig, ugye, csak legyintettek a darabra. Azt mondták, „Á, ez csak a Dómján Edit által volt sikeres!“ Lám, itt is érdekes. Ebben az évadban újra rendezek. Oscar Wilde Bunbury című vígjátékát állítom színpadra. Bajba is kerülök, ha ne adj Isten, ki kell majd utazni a Golden Globe- ra, mert éppen azokban a napokban tesz a bemutató. Új film, új forgatókönyv? Tervek vannak, jó kis történetek. De nem mind saját. Az évek során persze kiderült, hogy másvalakivel is képes vagyok összehozni valamit. Más rendezővel, producerként. Amúgy sem vagyok író, bár Kern Andrissal Féltestvérek címmel pár évvel ezelőtt írtunk egy forgatókönyvet. Mindenkinek tetszett, aztán mégis megfeledkeztünk róla. De most elővettük, Andben kint teljes erővel dübörög az étet. De annyira, hogy nyugodt beszélgetésről, ezen a pontján a városnak, szó sem tehet. A teherkocsik robaja minden kérdésemet és válaszát elnyomja, a mentőkocsik szirénája a fülünket tépi, a személykocsik és a taxik „koncertje“ Stokowski és Lutoslawski összes opusa egybevetve. A Csocsóban ugyanúgy, mint a Sose halunk megben egyfajta csehes vonalat érzek. Bizonyára azért, mert ugyanazzal a megértéssel és szeretettel viszonyul az emberekhez, mint a hatvanas évek cseh új hullámának jeles képviselői. Ilyen visszajelzéseket én csak a cseh és a szlovák kollégáktól kapok, ami nagyon jólesik természetesen. Hízelgő is ez nekem. Amikor például a Sose halunk meget vittem el Szlovákiába, Dusán Hanák és az a nagy, kedves mackó, az a tehetséges fiatal rendező, hogy is hívják...? Martin §ulík. Igen, igen! Na, ő is! Könnyes szemmel gratulált. És mégsem volt mód arra, hogy a Sose halunk meg vagy a Szamba bekerüljön a szlovákiai forgalmazásba. Az igazi filmes vérkeringésbe. De én már azt sem értem, hogy például a Csocsó miért nem tudott kijutni a Karlovy Vary-i fesztiválra. Ha egy filmet ennyire érez a közönség, nevet és sír rajta, ráadásul azt hallom, hogy van egy csehes vonala, akkor miért nem láthatja a cseh közönség? Na, ez az én anyanyelvi szinten szólalt meg. Kiderült, hogy nekem nehezebb eljátszani egy társalgási művet vagy egy veretes drámát, ugyanakkor az abszurdhoz nagyon sok közöm van. Ez a válaszom arra, hogy a Csocsó mennyire csehes, illetve mennyire koltais. Menzellel és a többiekkel, a fiatalabbak sajnos nem nagyon ismerem, így csak a hatvanasokról beszélek, természetesen szellemi és telki rokonságot érzek. Menzel nekem a bibliám. Gyakran hivatkozom rá. Azt mondja, őt nem a kritikusok érdeklik, hanem például a szomszédja. Én pont ezt gondolom. Pedig itt percről percre meg kell küzdeni a felszínen maradásért. Szerintem nincs művészfilm és közönségfilm. Igazából minden film közönségfilm akar tenni. Csak nem mindegyiknek sikerül. Ezt nem nekem kell kimondani. Én viszont úgy érzem, mondhat bárki bármit, a mi filmjeink művészfilmek is. Ami eddig volt, az teljesen hamis kategorizálás. Én igenis úgy gondolom, ezeknek a magyar filmeknek elsősorban Európában keltene aratniuk. Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Németországban. Ott biztos, hogy sokan megnéznék őket. És ez fordítva is érvényes. Német, lengyel, cseh film is van milliós nézőszámmal. Ezek az alkotások maguk alá gyűrik az amerikai filmeket. Hollywoodba hiába küldenek ki magyar filmet, nekik a mumusos, szörnyes produkciók kellenek. A magyar filmeknek ott nincs is értő kritikusa. Az európai alkotásokat ott nem igazán tudják értékelni. Milyen úton jutott el végül is a Csocsó Los Angelesbe? Mennyit keltett küzdeni azért, hogy bejusson a Golden Globe-ért folyó versenybe? Én azt gondolom, hogy a Golden Globe-nak sokkal lojálisabbak a szabályai, mint az Oscarnak. Az *Oscar-díjra történő nevezés az ország ügye. A Sose halunk meg fel is volt terjesztve. A Golden Globe szabadabb pálya. Oda a producer nevezi be a filmet, ha esélyt lát benne. Rá kell szánnia bizonyos összeget, és elindíthatja a filmet. Tehát nem itt a csoda, hanem a bizalomban. Vagy a producer, vagy a Csocsó esetében a Friends of Hungarian Cinema részéről, amely kimondottan a mi filmünk tiszteletére alakult meg Los Angelesben. Ez a kis társaság ugyanis olyan információkat kapott a film itthoni közönségsikeréről, hogy összeálltak és telt házas bemutatót tartottak egy Los Angeles-i nagy moziban. Lehetőséget adtak a filmnek, és kíváncsiak voltak, tud-e élni vele. Tudott. Nyolc ember fogott össze ez ügyben, hogy megvalósulhasson ez a januári bemutató, és köztük voltam én is, mert önköltségen kimentem, hogy ott tehessek a vetítésen és az azt követő közönségtalálkozón. Nagy örömömre két kedves kolléganőm is eljött a díszbemutatóra. Gáti Kati, aki a Sose halunk megben Jordán Tamás kikapós feleségét játszotta és Tarján Györgyi, aki már tíz éve Los Angelesben él. Be kellene csapnom ezt az ablakot, mert belepusztulunk ebbe a zajba. Sose! Szóval létrejött ez a Friends of Hungarian Cinema. Van ebben a társaságban filmes, ügyvéd, autószerelő, csupa kinti magyar. Büszke vagyok rájuk, és hálás vagyok nekik, mert mindent megtesznek, hogy a magyar film jobb színben tűnjön fel. Számomra az a megtisztelő, hogy a Csocsóban látják a nagy tehetőséget. A rendkívüli sikerű díszbemutató után egy hétig ment a film egy másik, kisebb moziban, ahol nagyon sok kinti szakmabeli látta. Ezen a sikeren felbuzdulva kérte fel aztán a társaság a producert, majd engem, hogy indítsuk el a filmet a Golden Globe-ért folyó versenyben. Miután boldogan igent mondtunk, rászántak még egy újabb összeget, mert esélyt láttak benne. Befizették a nevezési díjat? Fogadás, terembér, plusz költségek. Plusz költségek? Elveszett a kópia. New Yorkban még a kezemben volt, mert Budapestről velünk együtt érkezett meg, de a repülőtéren át keltett szállni a helyi járatra, hiszen utaztunk tovább Los Angelesbe. Fel keltett adnunk egy másik gépre. Már mindenen túl voltunk. A vám- és a biztonsági vizsgálaton is. Utána szólt egy szerencsétlen szerecsen senyen kívül, négy moziban vetítették telt ház előtt. Most is Moszkvába készülök, a Magyar Hétre, amelyet a Csocsóval nyitnak. Los Angelesbe Dés László, a film zeneszerzője is elkísérte. Óriási sikere volt. A vetítés előtt eljátszotta szaxofonon a főcímdalt, a maga stílusában. Hatalmas ováció fogadta. Visszatérve a Golden Globe-ra: decemberig van még valami tennivalójuk a filmmel? Ki kell küldenünk néhány VHS-ka- zettát azoknak, akik még nem látták és emlékeztetőül azoknak, akik ott voltak a vetítésen, csak a hang minősége miatt nem igazán élvezhették a filmet. Most már DVD-n is megjelenik a Csocsó, így a május elsejei ünnepség hangminőségén is javítani tudunk. Ha rokon vonásokat keresünk a Csocsó és valamelyik korábbi filmje között, akkor elsőként a Sose halunk meggel párosítanám. Nagyon rövid a válaszom: egyetértek, csak én hármas ikrekről beszélnék. A Szamba mindenképpen közéjük tartozik. Az Ámbár tanár úr könnyű, élvezetes történet. A miniszter félrelép egészen más. Az bohózat. December még messze van. Sokat fog izgulni? A Csocsó miatt? Szerintem egész higgadt vagyok. Azzal nyugtatom magam, hogy „ne félj, Robikám, ris elkezdett csipkedni, hogy mozduljunk vele. Egyébként a Minisztert is együtt írtuk. Mi a módszerük? Megszületik egy alap, és arra jönnek az én történeteim, az én ötleteim. Végső esetben beleírok. Vagy telefonon elmondom, mit szeretnék. Vitázunk, veszekedünk, aztán a végén mégis egyetértünk, és minden úgy alakul, ahogy az elején elképzeltem. A módszer tehát a következő: az enyémből az övén keresztül vetem az enyémbe. És a Bakterház? Mikor indul? Azzal is mozgunk. Előbb meg kell szereznünk a jogokat. Annak a producere tennék, és játszanék is benne. A tévéfilm alapján készülne a játékfilm? Számunkra a regény a mérvadó. De amíg nem találunk egy remek Bendegúzt, addig nincs értelme belevágni. Tehát nem kapkodjuk el. Itt az unokám, már ő is lefoglal. Ha külföldön jártam, eddig gondot okozott, hogy kinek mit vegyek a családban. Most az unokám tett az első. Amikor Los Angelesben jártam, megálltunk egy western kocsmában a nevadai sivatagban. Ott is neki vásároltam. Boldog érzés ez a csöppnyi ember. Én az utóbbi tíz évben annyi mindent csináltam már, fűmet, színházat, hogy ha most netán valami miatt mindez véget érne, akkor sem gondolnám, hogy torzót hagytam magam után.
