Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)

2002-09-05 / 206. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 5.

A Vágkirályfai Úrbéres Társaságban áz egy személyre jutó legkisebb vagyonrész 168 korona, a legnagyobb pedig 21 ezer korona

Riport

Még visszakaphatják a vagyonrészüket

Bergendi Ferenc: „Rengeteg dokumentumot kellett összegyűjteni, hogy elismerjék az úrbéresek jogosultságát."

(A szerző felvétele)

A Vágkirályfai Úrbéres Társaság talán nem sokban különbözik a kilencvenes évek elején tucatjával alakult hasonló társaságoktól, annyiban azonban eltér tőlük, hogy nem adta fel a sokszor már kilátástalannak tűnő harcot az egykori úrbéres földek visszaszerzéséért.

GAÁL LÁSZLÓ

„Ha minden igaz, rövidesen eredményes lesz csaknem tízévi utánajárásunk, s a járási földhivataltól hamarosan megkapjuk azokat a végzéseket, amelyek alapján az állami földalap kifizetheti a restitúcióban visszaszerzett egykori úrbéres földjeink értékét” - tájékoztatott Bergendi Ferenc, a Vágkirályfai Úrbéres Társaság elnöke.

Hogy mi is az az úrbéres társaság? Ennek gyökerei még a jobbágyfelszabadítás előtti időkre nyúlnak vissza, amikor a földesúr az alattvalóinak, jobbágyainak földet adott, aminek fejében a jobbágyok robotoltak, fizették a tizedet, kilencedet, a papi részt meg a földesurat. Mária Terézia rendelettel írta elő a földesúrnak, milyen feltételekkel köteles átadni az alattvalóinak bizonyos földterületeket, hogy saját maguk műveljék meg, ugyanakkor a földesúrral, a papsággal, az állammal szembeni kötelezettségeik megmaradtak. A földátadás feltételei jelentették az úrbéri viszonyt, és az ebben a viszonyban lévő alattvalók voltak az úrbéresek. Később II. József rendelete kötelezővé tette, hogy a jobbágyok teljes jogú tulajdonba kapják az úrbéri földeket, és a nevükre telekkönyvezzék azokat. Ezzel megjelent a magántulajdon új formája. A szántót vagy a kaszálót egy-egy tulajdonos nevére írták be a telekkönyvbe, ugyanakkor voltak oly&n területek - árterület, nádas, erdő -, amelyek nehezen oszthatók fel parcellákra, s amelyeket a jobbágyok közösen művelték. Aszerint, hogy melyik alattvalónak milyen volt a vagyoni helyzete, ebben az osztadan közös földtulajdonban is ennek megfelelő résztulajdont kapott. A résztulajdonosok úrbéri gazdaközösséget alkottak, és a földeket

a gazdaközösség közös tulajdonaként jegyezték be a telekkönyvbe. Az úrbéres közösségek 1948-ig folytatták a közös gazdálkodást, azután a földek átmentek a földműves szövetkezetekbe, az úrbéresek pedig kötelezően szövetkezeti taggá váltak. Egy évtizeddel később, egy 1958-ban kiadott törvény jogilag is felszámolta az úrbéri közösségekben való gazdálkodási formát. A tulajdon ugyan átment a földműves szövetkezetek tulajdonába, ám a telekkönyvekben nem minden tulajdonosváltást jegyeztek be. A legutóbbi rendszerváltás után lehetőség kínálkozott arra, hogy az egykori úrbéresek vagy azok örökösei, restitúció útján visszaszerezzék földjeiket. Az 1990-ben elfogadott gyülekezési jog alapján nagyon sok községben, az akkori Galántai járás szinte minden településén, újjáalakították az egykori úrbéres közösségeket, gazdaköröket. Vágkirályfán az akkori Vágsellyei Körzeti Hivatal elöljárója, Bergendi Ferenc kezdett hozzá néhányadmagával az úrbéres társulás újjáalakításához. A polgár- mesterrel és az alpolgármesterrel 1992 októberében összehívtak egy falugyűlést, amelyen 75 ember vett részt. A falugyűlésen úgy döntöttek, hogy megalapítják az úrbéresek társaságát. A résztvevők Bergendi Ferencet választották elnöknek, majd a szervezetet Urbárska spolocnosf KráTová nad Váhom (Vágkirályfai Úrbéres Társaság) néven bejegyeztették a belügyminisztériumban. ,A lényeg az volt, hogy visszaszerezzük a tulajdont. Ráadásul olyan szerencsénk is volt, hogy az ezemyolcszá- zas években alapított vágkirályfai úrbéres telekkönyv is megmaradt. Az egyik falubelink, Pozsonyi Feri bácsi a háború alatt vermet ásott, és az oroszok elől abba rejtette a gazdakör pénzét, a telekkönyvet meg a gazdaköri ülések jegyzőkönyvét, amelyekből később identifikálni lehetett, ki volt a gazdakör tagja” - idézi a kezdeteket az úrbéresek szóvivője. „Két dolog okozott gondot. Nagyon sokan már nem is tudták, pontosan miről van szó, a fiatalokat pedig nem érdekelte a föld.” A további problémát az jelentette, hogy a törvényeket futószalagon módosította a parlament, tehát amint teljesítették az éppen aktuális törvény

feltételeit, máris újabbak születtek. „Az egyik legnehezebben teljesíthető feltétel az volt, hogy egybe kellett gyűjteni az egykori gazdakör tagjainak, illetve azok örököseinek legalább ötvenegy százalékát. Aztán amikor 1995 novemberében minden szükséges iratot leadtunk, újabb változás következett; az addig polgári társulásként jegyzett úrbéres társulást gazdasági szervezetté kellett átalakítani.”

A Vágkirályfaiak - legalábbis az érdekükben munkálkodó négy-öt ember - azonban kitartottak. Úgy tűnik, munkájuk rövidesen meghozza gyümölcsét, idén februárban a vágsellyei földhivatal illetékese, Valéria Alföldiová arról tájékoztatta őket, hogy az egykori vágkirályfai, 80-90 hektárnyi gazdaközösségi földekből 42 hektárt restituálni tud. Alföldiová tízesével hívatta a hivatalba a királyfai úrbéreseket, hogy személyesen tájékoztassa őket. Mivel előfordult, hogy a tíz emberből

csak ketten-hárman tudtak egyszerre megjelenni, akadozott a tájékoztatás, és nagyon sokáig elhúzódhatott volna az ügy. „Hogy felgyorsítsuk az eseményeket, júniusban újból összehívtunk egy falugyűlést, amelyen a földhivatal illetékese mindenkivel egyszerre, hivatalosan közölte, amit nem sikerült a korábbi találkozókon. Azt is megígérte, hogy július közepén elkezdi kiírni a határozatokat, s azokban minden jogosult személynek a ráeső részét is meghatározza.” Minderről majd a gazdaközösség elnökének mint felhatalmazott személynek ad ki egy összefoglaló határozatot, amellyel meghatározza a jogosultak körét, és a kártérítés összegét. „Mi ezt a földet nem fogjuk kiméretni, hiszen nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ha visszakapjuk a néhány hektáros parcellánkat, akkor azon mindjárt gazdálkodni kezdjünk. Ezért a földek értékét kifizettetjük” - tájékoztat Bergendi Ferenc.

Valéria Alföldiovától, a Vágsellyei Járási Hivatal földügyi és földművelési osztályának vezetőjétől afelől is érdeklődtünk, hány úrbéres társaság kapcsolódott be a restitúcióba és mennyien jártak sikerrel a Vágsellyei járásban. Tájékoztatása szerint a járásban nyolc községből kérték a restitúciót. Sókszelőcéről, Vág- farkasdról, Vágsellyéről, Vágkirály- fáról, Vághosszúfaluról és Mocso- nokról úrbéres társaságok, Zsigárd- ról és Negyedről pedig magánszemélyek kérték az egykori úrbéres vagyonrészüket. „Már csak a vágkirályfai társasággal nem fejeztük be az ügyintézést” - tájékoztat Alföldiová. - A vághosszúfalui, a sók- szelőcei és a vágfarkasdi társaságok nem tettek eleget a törvényben megszabott feltételeknek, ezért nem kaphatták vissza a vagyonrészüket, az ottani volt úrbéres földek a földműves szövetkezet tulajdonában maradnak. A többi társaságot pedig, amelyeknek bizonyos okokból nem adhatók ki az eredeti földek, például amiatt, mert ma ezeken a földeken öntözőcsatomák vezetnek keresztül, pénzzel kárpótolja az állami földalap, de tudomásom szerint ezeket az összegeket még nem fizették ki.” A vágsellyei úrbéres társaságnak összesen 31 hektárnyi területet tudtak visszaszolgáltatni, a többi földért anyagi kárpótlást kaptak. A mocsonoki társaság fellebbezett a földhivatal végzése ellen, és most bírósági úton próbál érvényt szerezni a követeléseinek. A vágkirályfai úrbéresek kérvényeire Alföldiová jelenleg írja a végzéseket, ezeket az úrbéres társaság megbízottjának, Bergendi Ferencnek adja át, ezen kívül nyilvános helyen is kifüggesztik. Ha nem fellebbeznek a határozat ellen, a végzés a 30 napos határidő leteltével lép életbe. Ami az egyes vagyonrészek nagyságát illeti, az egész Vágkirályfai Úrbéres Társaság által res- tituált földterület 42 hektár, amiért pénzbeli kárpótlást kaphatnak. Akadnak olyan jogosult személyek, akikre ebből csupán néhány négyzetméternyi terület jut, hiszen'az egykori úrbéres részt többen örökölték. Ha pedig az egykori tulajdonosnak például tíz ükunokája van, vagyis tíz jogos örököse, de közülük csak ketten kérik vissza az úrbéres vagyonrészt, akkor a tíz örökös egész vagyonrészét kettejük között osztják el. A számítógépes programmal kiszámított eredmények alapján a Vágkirályfai Úrbéres Társaságban az egy személyre jutó legkisebb vagyonrész 168 korona, a legnagyobb 21 ezer korona. Alföldiová azt ígéri, szeptember közepéig az összes vágkirályfai úrbéres megkapja a vagyonrészéről szóló végzést.

A úrbéresek elnöke számára azonban nem fejeződik be a kálvária azzal, hogy megkapja a földhivatal által kiadott végzést, hiszen azzal még az állami földalaphoz kell fordulnia, hogy ott kétje az egyes vagyonrészekért járó pénz kifizetését. „Az idő nagyon sürget - véli Bergendi Ferenc -, mert a földalapban egyelőre van pénz az ehhez hasonló restitúciós igények rendezésére, ám közelegnek a választások, és ki tudja, hogy egy új kormánynak mennyire lesz fontos az ilyen ügyek rendezése.”

Voltak, lettek, maradtak sikeresek is, akiket az isten is biztosítási ügynöknek teremtett, akiket valóban nem zavart, hogy kidobják őket az ajtón

Volt egyszer egy cipőgyáros, akinek tele volt a raktára csizmával

GRENDEL ÁGOTA

Bár Szilvia sohasem hitt abban, hogy hirdetés alapján álláshoz jut, mégis mindig végigböngészte az összes lap apróhirdetés-rovatát. Néhány telefonszámot ki is pötyögte- tett, de vagy azt a választ kapta, hogy nagyon sajnálják, ezt a helyet már betöltötték, vagy föl sem emelték a kagylót. Tulajdonképpen ez volt a jobbik eset, mert úgy érezte, elkerülte a megalázó helyzetet. Végül kínjában azokat kezdte sorra venni, amelyek imigyen kezdődtek vagy végződtek: érdekes, izgalmas munka fiatal, dinamikus közösségben. Igaz, azt is sejtette, milyen jellegű munka rejlik az úgynevezett megnyerő szöveg mögött, és nem sok kedve volt házalni, végül ráfanyalodott. Minden úgy folyt, ahogyan az a nagy mlm-es könyvekben meg vagyon írva. Némi fanyalgás a túloldalon, fontoskodással fűszerezve: - Tudja, sok az érdeklődő, meg kell néznem a határidőnaplómat. Jaj, micsoda szerencse! Holnap két óra előtt két perccel vagy három után három perccel még van egy- egy üres terminusom.

Nem is kellett a világ másik végére kibumlizni, csak az egyikre, három átszállással. A hangárban valaha raktárhelyiségek lehettek, ilyen tágas irodát a világcégek sem építtetnek. A fiatalember sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben fogadta a munkahelykeresőket. - Negyvenfokos hőségben! Ezek megőrültek. Persze, lehet, hogy az íróasztal alatt lavórban áztatja, hűsíti a lábát- gondolta Szilvia, és elmosolyodott. A fiatalember visszamosoly- gott, ahogy tisztes üzletemberhez illik. Az egész beszélgetés a mosoly jegyében folyt. Mosolyogva közölték vele, váltsa ki az iparengedélyét, nyisson bankszámlát, szerelje föl magát sötétkék kosztümmel, néhány fehér blúzzal, szerezzen be üzletasszonyhoz méltó táskát, határidőnaplót, végül mosolyogva egy háromezer koronáról szóló csekket nyomtak a kezébe, mondván, a jövő hétre fizesse be, ne mulassza el, mert kiesik a legközelebbi körből, s ki tudja, lesz-e újabb tanfolyam.- Ez itt a mosoly országa - gondolta gúnyosan, amikor a jelentkezőlappal a táskájában kifordult a hangárból. - Háromezer korona, névsor telefonszámokkal, foglalkozással, címmel, családfával - ismételgette magában az egy hétre szóló házi feladatot. - És sötétkék kosztüm, fehér blúz - tette hozzá fanyalogva. - Hogy itt mi lesz?! A következő héten névsorral, mosollyal fölszerelve jelent meg a hangárban. A mosolygós fiatalember egy csoport közepén állt, hevesen-lelkesen gesztikulált. - Elvegyüljek? Maradjak? - morfondírozott magában Szilvia. A mosolykirály megelőzte, odalépett hozzá, és bemutatta a többieknek. - Jó ég - sóhajtotta Szilvia. - Negyvenéves fejjel egy óvoda kellős közepébe csöppentem. A legöregebb csaj legföljebb harmincéves. Mindegy, ezt akartam: fiatal, dinamikus munkatársak.

Az első órán kiderült a hangár titka. Néhány falat eltoltak jobbra, néhányat balra, s lón hatalmas előadóterem tele ügyes, határozott, cél- és öntudatos üzletkötőjelölttel. Az előadások csak úgy visszhangoztak a sikertől. Szünetet is csak azért tartottak, hogy az öreg rókák sikerélményeikről, előrejutásuk mesés körülményeiről tartsanak kiselőadást. Szilvia igyekezett füstfelhőbe burkolózva elzárkózni a társaságtól, de itt aztán szó szerint betartották a hirdetésben közzétett körülményeket: dinamikus közösségben végzett munka. Itt aztán nincs magánélet. Sem család. Azaz család van, de azt is ki kell használni a cél érdekében. Milyen férj az, aki nem adja meg barátai, munkatársai, focipartnerei, söröscimborái telefonszámát!? - Az én férjem már időpontot is egyeztet helyettem - csacsogta egy ketteske. Körülötte három újonc téblábolt, úgy néztek fel rá, mint kalácsadó gazdasszonyukra. - Belőlem sohasem lesz csoportvezető - nyugtázta Szilvia. - De lehet, hogy pénzügyi tanácsadó sem. Utálok telefonálni, ismerkedni. Egyáltalán, mit keresek itt? Bűvös százezreket biztosan nem - válaszolt önmagának, és legszívesebben még jobban begubózott volna. No de itt szó sem lehetett ilyesmiről.

Felvirradt végre a nagy nap, a kétnapos tanfolyam napja. A főváros panelszállodáját ellepték a sikeres pénzügyi tanácsadók és a lelkes pénzügyitanácsadó-jelöltek. Mindenki igyekezett legszebb ruháját felöltem - zakóból bőven akadt bordó, lila, nyakkendőből ilyen-olyan csíkos, mintás, cipőből mokaszint,

zokniból fehér frottír a férfiakon; a nőkön apró, nagyobb mintás szines selyemkendők, kiskosztümök. Később kiderült, kár volt az igyekezetért - a pénzügyi tanácsadó ugyanis sötét öltönyben/kosztümben, fehér ingben/blúzban jár, és leikénél már csak a zoknija sötétebb. Persze, üz- letifogás-oktatás is folyt, meg önbizalom-gerjesztés, az előbbi kisebb, ez utóbbi óriási mértékben. Végeredményben mindenki megtudhatta potom háromezer koronáért, hogy a siker titka a sikerre törekvés, meg a töreden akarat, lendület és természetesen az élethez való pozitív viszony.

„Mert volt egyszer egy cipőgyáros, akinek tele volt a raktára csizmával” - mesélte a nagy ő, aki több országban is meghonosította a Céget. „Szemétre dobni, eltüzelni nem akarta a divatjamúlt készletet, kiválasztotta hát két legügyesebb üzletkötőjét, kiküldte őket Afrikába, adják el. Telt múlt az idő, az egyik bánatosan telefonált, hogy itt bizony árnyékban is ötvenfokos hőség van, hó egy pehely sem, itt bizony nem lehet csizmával üzletelni. Bezzeg a másik. Eszeveszetten hívott, s kérte, ürítsék ki az egész raktárt, a teljes készletet küldjék azonnal légipostával Afrikába, mert senkinek sincs egy pár csizmája sem.”

A sok lapos pénztárcájú pedagógus, kishivatalnok, munkanélküli csak a fejét kapkodta. Másnap este persze mindenki úgy indult haza, hogy ha a jövő héten nem is, de egy éven belül biztosan milliomos lesz. A sok - mesterségesen, de profi módon fellelkesített pénzügyi tanácsadónak becézett biztosítási ügynök el sem tudta képzelni, hogy az afrikai jutalomutazásra nem őt viszik. Természetesen az sem fordult meg senkinek a fejében, hogy nemsokára eljő az idő, amikor búcsút vehetnek magyarországi tanítómestereiktől. Az első kudarcokért nem kellett messzire menni, sőt még a telefont sem kellett fölemelni. A társaság többségét akkor érték, amikor kiderült, legszűkebb környezetünk nem olyan pozitív, amilyennek az előadók lefestette. Sem a házastársat, sem az apóst, anyóst, a különböző fel- és lemenőket nem érdekelte, hogy kihasználja a ragyogó alkalmat, és anyagi biztonságot teremtsen családjának. Kötözködtek, saját halálukon, balesetükön humorizáltak - csak a világ legelőnyösebb életbiztosítását nem voltak hajlandók megkötni. (Sokan pedig, akik mégis megtették, egy újabb cég felbukkanása után váltottak, esetleg egy nyaralás miatt bontották fel a szerződést, mert rájöttek, mindenre nem futja. S ha már csak egyszer élünk, jobb, ha a világgal ismerkedünk.) Jött is a sok lógó orrú ügynök. A csoportvezetők persze nem lankadtak, hétről hétre újult erővel pumpálták a lelkesedést, az energiát riadt, a szőnyeg alatt ejtőernyőző embereikbe, akik már azt sem hitték el, hogy egyszer viszontlátják számlájukon a tandíjat.

Voltak, lettek, maradtak sikeresek is. Akiket az isten is biztosítási ügynöknek teremtett. Akiket valóban

nem zavart, hogy kidobják őket az ajtón. Még a szellőzőablakon is befurakodtak. Szilvia nem ezek közé tartozott. Bár a normát többnyire teljesítette, egyre gyakrabban kacérkodott a gondolattal, új másodállást vagy egy jövedelmező főállást keres. Végigjárta rég nem látott iskolatársait, ismerősöket és azok ismerőseit. Végighallgatta sok-sok idegen család kínját-baját, s nem volt képes kimondani, amit ezerszer a szájába rágtak: éppen azért kössön biztosítást, mert nincs pénze. Mi lesz a feleségével, a gyerekeivel, ha az ön csekélyke jövedelme sem lesz? Mint ahogy a jól menő vállalkozót sem akarta meggyőzni, rendben, hogy milliókat hagy a családjára, de nem lenne még jobb, ha még több milliót hagyna. Aki megszokta, hogy nagylábon él, az bizonyára nem mond le a téli nyaralásról a Kanári-szigeteken. Nem szólt sem a pénztelennek, sem a pénzesnek, mert az előbbit megértette, az utóbbival szemben ülve az járt az eszében, utoljára tíz éve nyaralt a Balatonnál, ismerősöknél, és a tengerre utoljára akkor gondolt, amikor csoportvezetője megkérdezte, müyen célt tűzött maga elé, mit szeretne elérni. így esett, hogy egy szép napon, amikor a rendes heti mítingre kellett volna mennie, hogy beszámoljon arról, hány telefonbeszélgetést bonyolított le, hány ügyfélnél járt, mennyi életbiztosítási szerződést kötött, beült a legközelebbi kávéházba, rendelt egy bécsi kávét, és a hirdetési újság állást kínál rovatát kezdte böngészni.