Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-04 / 205. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 4. Kitekintő Még nem dőlt el a nagy csata, s a bennfentesek szerint valószínűleg a szeptember nyolcadikak második tévés párbajforduló sem hoz áttörést Bratwurst vagy BMW- választhatnak a németek Schröder elindult középre - állítja egy göttingeni pártkutató-professzor, aki a német és az európai szociáldemokrácia megfáradásáról, macskajajáról értekezik. Azt írja, Schröderék liberalizálják a munkaerőpiacot, leépítik a szociális védőhálót és felmorzsolják a klasszikus szocdem értékeket. (CTK/AP-felvétel) Steril, fertőtlenítőszagú volt az egész, mint egy klinikai műtő. Schröder és Stoiber - néhány pillanat kivételével, amikor emberi érzelmeket villantottak fel - afféle politro- botként darálta a párbajsegédek által a szájába rágott darabos, nehéz választási programmondatokat. Németország magasan legnépszerűbb politikusa (miért is nem lett kancelláijelölt?), Joschka Fischer másnap azt mondta: - Magánemberként, választóként nem sokra tartom a párbajt, egy tartalmas parlamenti vitát többre becsülök. DUNAI PÉTER A „dadogós” Edmund Stoiber (CSU) ezúttal folyékonyan beszélt, látszott, kemény alapozó edzéseken van túl, leszoktatták a zavaró, ujjal való mutogatásról, az őzé- sekről, és megnövelte az egységnyi időre kiporciózott mosolyblokkok számát is. Gerhard Schröder (SPD) ezzel szemben rontott korábbi teljesítményén. Most nem érződött rajta az a fotogén kedvesség, amit Helmut Newton, a világhírű fényképész 1998-ban megérzett vele kapcsolatban. („Schröder szereti a kamerát, és a kamera is szereti őt.”) A rögtönzések, gégék slágfer- tig mesterének nem kedvezett a poroszosán rideg, agyonszervezett, másodpercre kiporciózott műsor, amelynek tulajdonképpen semmi köze nem volt a párbajhoz. Ebből inkább a poroszosán bajor Stoiber húzott hasznot. Vörös meg fekete király Hol vannak a régi szép idők, amikor a harcmezőn a seregek felsorakoztak, az egyik fél katonái a baloldalon, a másikéi a jobboldalon, a köztük lévő mezőre kirúg- tatott a fekete király (lehetett volna Edmund Stoiber), szemben vele a vörös király (akárcsak Gerhard Schröder), sisakrostély le, kard ki, induljon a csatát eldöntő párbaj? Itt a műsorvezetők Cerberusként őrizték a hetek óta tized- másodpercre egyeztetett forgató- könyvet, és sikerrel hárították el a két párbajozó természetes reakcióit, kísérleteit, hogy valami életet vigyen a műsorba. Mpst mindketten azért küzdenek, hogy saját énjükhöz alakítsák a szeptember 8-án rendezendő visszavágót. Stoiber azt szeretné, ha maradna a neki előnyös rideg agyonszerve- zettség, Schröder meg fellazíttat- ná a kibontakozását, kamera- és hallgatóságbűvölő rögtönzéseit gátló regulákat. Vajon sikerül-e a vörös királynak szeptember 22-én kiütni a kardot az ellenfele kezéből, vagy Európa kulcsországában, Németországban is fordul a helyzet, és a fekete király kerekedik felül? Franz Walter göttingeni pártkutató-professzor a német és az európai szociáldemokrácia megfáradásáról, macskajajáról értekezik. Schröderék elindultak középre, írja, liberalizálják a munkaerőpiacot, leépítik a szociális védőhálót és felmorzsolják a klasszikus szocdem értékeket. Eltávolodnak a proletariátustól, amely sokkal többre tartja a populista jobboldal egyértelmű, világos jelszavait, mint Schröde- réknek a környezetvédelmet, a homoházasság legalizálását, vagy a nagyvonalú bevándorlási törvényt kidolgozó lépéseit. A középrétegek, ahova Schröderék (és Stoiberék) tartanak, meg gyanakodva fogadják őket, nekik a király túlságosan vörös. - Megértük azt is, mondja egy régi róka, hogy Stoiber uniós kancellárjelölt balról ment neki Schrödernek, szemére hányva, hogy az adócsökkentés elhalasztásával a bérből és fizetésből élőkre hárítaná az árvízi helyreállítási terheket, ahelyett, hogy a nagyvállalatokat is megadóztatná. Schröder gyorsan visszakozik, és tulajdonképpen igazat ad ellenfelének. Dörchen meg Muschi A magas röptű nagypolitika mellett szó van persze olyan hétköznapi témákról is, mint az asszonyok. Mennyire legyen politikailag aktív, emberileg rámenős egy kancellárfeleség? Annyira, mint Hillary Clinton, aki szerint férje, Bili, az amerikai exelnök legfeljebb ben- zinkút-kezelőségig vitte volna nélküle? Vagy annyira, mint Stoiber láthatatlan felesége, férjének Muschi, a Kirche-Küche-Kinder háromszög (templom-konyha- gyerekek) klasszikus konzervatív német nőideáljának a megtestesítője? Doris Schröder-Köpf kancellárfeleség ennek éppen az ellentéte, modern, önálló asszony. Túlságosan is önálló? Doris, akit a férje Dörchen- nek becéz - egykor maga is újságíró a Bildnél -, a Springer-tulajdonosnál néhány napja nyílt levélben megvádolt egy Bild-újságírót a német elnök befeketítésével, árvízügyben politikai sárdobálással. A feljelentett Bild-újságíró valóban kissé sarkosan fogalmazott, ám ez bőven belefért a német sajtó- és véleményszabadság meglehetősen tág kereteibe. Viszont Doris asszony magasról elhangzó dörgedelmei sokakat az egykori NDK-ál- lampártközpont „felülről leszólunk nekik” stílusára emlékeztettek, és csaknem osztatlan ellenérzést keltettek a médiában a jobb- és a baloldalon egyaránt. Doris asszony bizonnyal nem teszi ki az ablakba, amit fogadatlan prókátorkodása fizetségeként a német sajtótól kapott. De a csata még nem dőlt el. Valószínűleg még a szeptember 8-i, második párbajforduló sem hoz áttörést. Itt az emberek megszokták a tévékamerák előtti kitűnő, élettel, civilizált veszekedésekkel, tartalmas összezördülésekkel teli politikai vitaműsorokat. Amikor Berlinben Sabine Christiansen vagy Maybritt Illner összegyűjti, egymásnak ereszti Németország legérdekesebb politikusait, sistereg a levegő, csapkodnak a kérdések és válaszok villámai, a közönség megfelelő csoportjai pedig tapssal honorálják a nekik tetsző riposzto- kat, válaszokat. Christiansen (inkább konzervatív rokonszenv) és Illner (inkább baloldali rokonszenv), a két nő, Németország talán legjobb politikai műsorvezetői irányítják majd a második, szeptember 8-i párviadalt. Azt sem tudni, az effajta, copyright USA-párbajok mennyiben befolyásolják a velük első ízben találkozó német választókat. A németek többsége szerint semennyire. Amerikai szakértők azt mondják, az átlagember a rázúdított politikai információzuhatagból legfeljebb hét százalék, minden tizennegyedik szó megjegyzésére képes vagy hajlandó. Amerikában (elektorokkal) közvetlenül választanak elnököt, de Németországban a Bundestag voksol a kancellárról. Amerikában olyan nagy az elnöki hatalom, hogy Bush akár a kongresszus jóváhagyása nélkül is megtámadhatja Szaddám Huszeint, Németországban a kancellár a Bundestag nélkül pisszenni sem tud. Persze minden német választási tanácsadó lelkiismeretesen átrágta magát a klasszikusokon, az amerikai té- vépárbaj-tanmeséken. Stoibert segédei gyorsan be is dugták egy szoláriumba, legyen szépen, egészségesen lesült. Nehogy úgy jáijon, mint 1960-ban Richard Nixon, akit, mondják, a nálánál jóval tehetségtelenebb, szürkébb politikus, John F. Kennedy azért vert meg az amerikai elnökválasztási küzdelemben, mert a lestrapált, ólmos bőrű Nixon sehogy sem mutatott a képernyőn. Mercedes meg Phaeton Stoiber 1999-ben még azt mondta, inkább lenne edző kedvencénél, a Bayern Münchennél, mint kancellár Berlinben. Az idők változnak. A tévépárbaj után a berlin-adlershofi stúdió udvarán a kancellárságot immár roppantul óhajtó Stoiber úgy pattant be a hatalmas fekete Mercedes anyósülésére, mintha meg sem akarna állni a kancellári hivatalig. Schröder, az „autókancellár”, megadva a módját, komótosan elhelyezkedett a Volkswagen új hiperszuper luxuskocsija, a Phaeton bal oldali hátsó bőrpamlagján. Ha szeptember 22-e után mégis Stoiber költözik be a mosógépbe, ahogy a köznyelvben a Helmut Kohl megálmodta berlini kancellári hivatalt hívják, bizonnyal bajor BMW-kre vagy stuttgarti sváb Mercedesekre cserélik a jelenlegi VW-kormányflottát. Gerhard Schröder talán visszatér Hannoverbe, beválasztják a Volkswagen- vezetésbe, a hétvégeken nagyokat teniszezik, utána szaftos Brat- wurstokat falatozik, besörözik, a zsíros menedzserfizetésen meg jól meggazdagodik. De- hát 2002. szeptember 22-ig mindez pusztán spekuláció. Berlin, 2002. szeptember A zágrábi vezetés nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy az ország bekerüljön a luxusturizmus véráramába - Bili Gatesnek maga az elnök ajánlott fel egy szigetet Horvátország hamarosan kiárusítja az Adria gyöngyszemeit DJORDJE ZELMANOVIC A „Zimmer frei” hagyományos kategóriája Horvátországban a közeljövőben új változattal gazdagodhat. Az Adrián' cirkálóknak nem fogja elkerülni a figyelmét az „Insel frei”, azaz szabad sziget, vagy még inkább az „Island for sale” felirat. A táblák elsősorban az óceánon túli érdeklődőknek hirdetik a jövőben: szigetet ajánlanak bérletbe, illetve tulajdonba. A világ dúsgazdag elitje manapság szigetet vásárol magának. A saját szigeten való nyaralás nem új gondolat. Annak idején Arisztotelész Onasszisz, a görög flottakirály vette meg magának Skorpiosz szigetét, ahol válogatott társaságában ott volt Maria Callas vagy Jacqueline Kennedy is. A privát sziget mégsem őskapitalista találmány ezeken tájakon. Ékes bizonyíték erre Jószip Broz Tito, aki Brioni szigetén volt a világ hírességeinek - egyebek közt az angol királynőnek, Richard Burtonnek, Sophia Lorennek, Churchillnek, Elizabeth Taylornak, Willi Brandtnak - a házigazdája. Apró szépséghiba, hogy Tito magántulajdonként kezelte, ám a sziget állami tulajdonban volt. A vendégjárás mégis nagyban hozzájárult a jugoszláv Riviéra népszerűsítéséhez. A Földközi-tenger nyugati partjának közelében nem ritkaság a magánsziget. Az Adria keleti partjaihoz'azonban e szokás még nem érkezett el. Pedig itt mesébe illő a szigetvilág, középpontjában a Koma- ti-szigetcsoporttal. Nem kevesebb mint 1185 szigetet tartanak nyüván az Adria horvát partjai előtt. A statisztikák szerint csak 66 szigeten vannak települések, a többi lakatlan, várja potenciális tulajdonosát. Míg Görögországban, Olaszországban, Franciaországban vagy Spanyolországban szigettulajdonosnak lenni úgyszólván mindennapi dolog, Horvátországban ez számtalan előítélettel terhelt, ismeretlen újdonság. Ilyen körülmények között jelentek meg az idén a szigetkiárusítási hirdetések az előkelő gazdasági szaklapokban és az interneten. Csábító ajánlat: magánszigetet Európa szívében, két repülőórára Londontól vagy Párizstól. Kristály- tiszta tenger, száraz meleg a szikrázó napsütésben. A fenyőfák vagy pálmák rejtik a nyaralót a kíváncsi szemek elől, a vendégek sportrepülőiken landolhatnak, vagy a privát mólón szállnak partra, saját strandjaikon fürödhetnek. Délben Dubrovnikba ugorhatnak át ebédre, este Olaszországba vacsorára, ha helikopterüket nem felejtették otthon. Nincsenek cápák, monszunok vagy orkánok, mint az óceánon, semmi sem rontja az idillt. Mindez megvalósulhat egy londoni ház áráért - tájékoztat a hirdetés a tekintélyes Financial Timesban. Kik a hirdetők? Csak két tulajdonosi csoport jöhet számításba. Az egyik az állam, melynek tulajdonában van a szigetvilág legnagyobb része. A másik: a partvidéki törpebirtokosok, akik a rendszer- változás után visszakapták a szigeteken levő, egykor államosított birtokaikat, és most nem tudnak mit kezdeni velük. Az állam - krónikus költségvetési problémákkal küzdve - már javában árusítja „családi ékszereit”, legnyereségesebb vállalatait: az olajtársaságot, a bankokat és a telefonvállalatokat. Most a szigetvilág kiárusítása került sorra a lyukas költségvetés befoltozása érdekében. A szigetek minősége nagyon tarka. A Dubrovnik előtti Daksa sűrű fenyőerdőivel, kőházával és vagy 80 ezer négyzetméter területével Valódi földi paradicsom, értékét 3,5 millió euróra becsülik. A Zadar előtti, sokkal nagyobb Skarda a maga nyolcmülió négyzetméterével, 13 millió eurós árral vetélkedik Laucá- val, a Fidzsi-szigetek legdrágább privát földdarabjával a világon. A Sibenik közelében levő 700 ezer négyzetméter területű Obanja is nagy sláger. Még a jugoszláv időben Ifjúsági Sziget néven a vüág fiataljai nyári találkozóhelyévé építették ki. A paradicsomi idill hangulatát árasztó szigetek mellett csekély néhány százezer dollárért süá- nyabb minőségű, kopár szigetek is kaphatók. Némelyik annyira sziklás, hogy legelésre alkalmas fű sem terem meg rajta. A hirdetések után nyomban tiltakoztak az éber hazafiak és a környezetvédő zöldek. Azt persze ők is elképzelhetetlennek tartják, hogy valamely sziget új tulajdonosa kitűzze saját nemzeti lobogóját. Ennek ellenére minden sziget adásvételét ellenzik. Azzal érvelnek: a kiárusítás megbontja az ország területi egységét, fenyegeti Horvátország szuverenitását. Tény, hogy egy sziget vásárlása jogilag semmiben sem különbözik egy szárazföldi birtok megszerzésétől, azzal a különbséggel, hogy a szigettulajdonosnak tiszteletben kell tartania egyes sajátos előírásokat. A szigetek partjai két-három méteres sávban közterületnek számítanak: bárki szabadon kiköthet, fürödhet vagy éppen piknikelhet. A szigettulajdonosoknak más korlátozásokkal is számolniuk kell. Nyilvános, gazdasági célokat szolgáló épületeket, mint például új szállodákat, éttermeket, eszpresszókat, de még kioszkokat sem építhetnek a szigeten. Csak privát szükségleteiket szolgáló létesítmények épülhetnek. Ez a környezetvédők felháborodását váltotta ki: az építési engedélyek veszélyeztetik a szigetek eddigi természeti érintetlenségét - mondják. Horvátország vezetése nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy az ország bekerüljön a luxusturizmus véráramába. A szándék ékes bizonyítéka, hogy Bili Gatesnek maga Mesic elnök ajánlott fel egy szigetet. A Microsoft milliárdos tulajdonosának adriai nyaralása idevon- zaná a világ high-societyje krémjének krémjét. Híresztelések szerint Clint Eastwood is errefelé kutat megfelelő sziget után. A jelenlegi nemzetközi szerződések alapján pillanatnyilag csak magyar és német állampolgároknak van joguk - kölcsönösségi alapon - ingatlant vásárolni Horvátországban. Minden más külföldinek külön feltételeket kell teljesítenie. Ez azonban - ismerve az itteni bürokrácia lassúságát - hosszú évekbe telhet. A várakozás olyan hosszú is lehet, hogy az érdeklődőnek legfeljebb az unokája válhat egy sziget boldog tulajdonosává. Zágráb, 2002. augusztus Edmund Stoiber tegnap a wolfsburgi gyárban egy Volkswagen Lupót tesztelt... (Reuters-felvétel)
