Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-27 / 225. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 27. _________ TALLÓZÓ KO MMENTÁR Mellébeszélés nélkül TÓTH MIHÁLY A választási eredmények közzététele óta a diplomáciai szalonoktól kezdve a „kocsmahivatalokig” sok ezer fórumon elhangzott ez a kérdés: Miért jó nekünk, hogy Szlovákia kormányát majd politikailag közeli rokonságban álló pártok alkotják? A megkérdezettek többségének válasza egyértelműen arra utal, hogy a voksolás vég- kimenetele NATO-, illetve EU-tagságunk megkönnyítése okán minősíthető kedvezőnek. Ez kétségtelenül igaz, hiszen a két nemzetközi szervezetbejutásunk dönti el, kontinensünk hátsó udvarának széléről a fejlett világ felé teszünk-e egy nagy lépést, vagy a politikailag és gazdaságilag cseppfolyós halmazállapotú régiók felé. Ugyanakkor a szlovákiai politikai kultúra alakulása szempontjából is nagyjelentőségű, hogy a kormánykoalíció mostantól sokkal homogénebb lesz az előző négy évben kormányzó pártszövetségnél. Ennek a politikai sokszínűségből következő gyengéi a kormányzás első napjaitól megmutatkoztak. Vészjósló, amikor valamely koalíció egy vagy több pártja lépten-nyomon felhánytorgatja, hogy a kormányzásban való részvétellel voltaképpen feláldozta magát úgymond a haza érdekeinek oltárán. Képviseleti demokráciában, politikai váltógazdaság viszonyai között van valami penetráns mellébeszélés az ilyen érvelésben. Erkölcsromboló, ha az így érvelők ráadásul szemmel láthatóan élvezik is a hatalomgyakorlást. Két baloldali párt 1998 és 2002 között szeretett az önfeláldozó politikai erő szerepében tetszelegni. Mindkét hányban eljátszották ezzel a becsületüket. Azoknak, akik egykor rájuk szavaztak - mert hitték róluk, hogy a bérből és fizetésből élők érdekeit fogják képviselni - csak egy pillantást kell vetniük az SDL és az SOP törvénymegszavazási magatartására, és máris megnyugszik a lelkiismeretük, amiért a voksolás napján most elpártoltak. Ugyanakkor a két baloldali párt koalíciós partnerei sem teljesen légből kapottan állítják, hogy az SDL és az SOP számos olyan kezdeményezést meghiúsított, amelyet egy csupa jobboldali erőből álló végrehajtó hatalom simán véghezvitt volna. A politikai egyneműség hiánya eddig kiváló alkalmat adott a mellébeszélésre. Ennek az lett a következménye, hogy a választók előtt a baloldal teljesen hitelét vesztette, a jobboldal pedig még a teljesíthető ígéreteit is csak félig-meddig teljesítette. A jobboldaliként számon tartott „macska” e szövetségben az ugatás művészetét volt kénytelen tanulni, a baloldaliként ismert „kutya” pedig a nyávogást próbálta (még felemásabb eredménnyel) gyakorolni. Lehet, hogy csak több cikluson keresztül sikerül kétpólusúvá tenni a szlo- ' vákiai pártstruktúrát. A folyamat azonban most legalább megkezdődhetett... Belügyi ügyeskedések JUHÁSZ LÁSZLÓ Semmi sem lehet tökéletes, így aztán a választások utáni eufóriában hiába gondoltuk, hogy könnyen és gyorsan összeáll az új Dzurinda-kormány. Kevés az egységes jobbközép politikai irányultság, hiába a Fico és Meciar kiszorulása fölött érzett kollektív megkönnyebbülés, ha egyszer Dzurinda SDKÚ-ja már a kormányalakítás elején bekeményített. A győztes ugyan nem visz mindent, azonban néhány fontos tárcát semmiképpen sem akar kiengedni a kezéből. A legnagyobb párbaj a két kereszténydemokrata elvű párt között folyik, a belügyi, a védelmi és a közlekedési tárcáért, ezeket az SDKÚ és a KDH is szeretné megkaparintani. Annyi már a koalíciós tárgyalások előtt is biztosnak tűnt, hogy a belügyi és a védelmi tárcán Ivan Simko (SDKÚ) és Vladimír Palkó (KDH) osztozik, vagyis mindkettőjükből miniszter lehet, csak azt nem tudni, melyik tárcát melyikük irányítaná. A(z első) Dzurinda-kabinetben Simko már bizonyította rátermettségét, hogy mást ne említsünk, elkapta Ivan Lexát és Vladimír Frunit, valamint következetesen megfegyelmezte az ittas rendőröket. Sajtóértesülések szerint az MKP nem örülne, ha Palkó lenne a belügyminiszter. Tegyük hozzá, a KDH-n kívül senki sem látná őt szívesen a rendőrség legfőbb vezetőjének posztján. A Kereszténydemokrata Mozgalom leginkább truccból ültetné Palkót a belügyi bársonyszékbe, hiszen egyszer már elveszítették a tárca vezetőjét, Ladislav Pittnert, aki előbb átlépett az SDKÚ-ba, majd tavaly áprilisban távozott a kormányból. Már akkor is Palkó volt a KDH legfőbb jelöltje, azonban Dzurinda nem engedett. Hrusovskyéknak meg kellene elégedniük a védelmi minisztérium elfoglalásával, itt bizonyíthatna Palkó, a parlament védelmi bizottságának volt vezetője. Más kérdés, hogy állítólag a NATO-nak kifogásai vannak vele kapcsolatban. Persze sok minden függ attól, valóban megkapja-e a miniszterelnök-helyettesi posztot a KDH és rájuk sózzák-e a valójában senkinek sem kellő igazságügyi tárcát. Ma esetleg ez is kiderülhet.- Tudd meg, Benő, amíg te összevissza kampányoltál, én idehaza kiváló négyes koalíciót hoztam létre! (Peter Cossányi rajza) LIDOyE NOyiNY Az Európai Parlament külügyi bizottsága várhatóan már októberben visszatér a Benes- dekrétumok kérdéséhez - írja a cseh napilap. A bizottság azt vizgsálja majd meg, hogy egyes dekrétumok összeegyeztethetők- e az Európai Unió jogrendjével. A testület állást foglal azokkal a szakértői véleményekkel kapcsolatban is, amelyet jeles jogi szakértők készítettek elő. A rangos prágai napilap cikke szerint Jochen Frohwein, aki a nemzetközijog professzora a heidelbergi egyetemen, józan és mérsékelt elemzést készített, amely azonban a problémákra is rámutat. Gyakran említi például az 1946- os amnesztiatörvényt. Frohwein várhatóan azt javasolja majd Prágának, hogy ezt a jogszabályt formálisan is törölje a cseh jogrendből. A Lidové noviny úgy véli, hogy a választásokon szorosan bár, mégis győzelmet arató német szociáldemokraták újra felszólítják a cseh közvéleményt, hogy a Benes-dekrétumokról és a cseh- német együttélés kérdéséről az eddiginél önkritikusabb társadalmi vitát indítson. A nevetséges dolgok már nem annyira veszélyesek, de az sem vitatható, hogy meg kell tanulni nevetni Pisfanek esete Meciarral Megjelent még egy könyv Vladimír Meciarról. A hír szenzációsnak aligha nevezhető, hiszen nincsen még egy szlovák politikus, akiről annyit írtak volna, mint éppen Meciarról. E. FEHÉR PÁL Ennek a vékonyka kötetnek, amely Az utolsó mesék Vladóról kicsinyeknek és nagyoknak címet viseli, az ad érdekességet, hogy Peter Pisfanek írta. Tehát nem a politika, hanem az irodalom világába tartozik. Vagy még inkább: a szlovák nemzeti önismeret része. A negyvenkét éves Peter Pisfanek nevét 1991-ben ismerhettük meg, amikor a pozsonyi alvilágról és a rendszerváltás gyötrelmeiről írott regénye, a Rivers of Babylon megjelent. Amolyan vagánynak tűnt az irodalomban: témaválasztása miatt is, meg persze nyelvezete ugyancsak erre utalt. Ám az is olyan vagány dolog volt, ahogyan aktuális tudott és akart lenni. Nem ismer tabukat: sem a közelmúltban, sem a jelenben. Tehetségének üyen a természete. Logikus volt, hogy egy olyan társadalmi jelenség, amilyen Vladimír Meciar, nem kerülhette el érdeklődését. Hiszen a hazai politikai élet lezüllése, a szervezett bűnözés és az állam kapcsolata, a korrupció, a demagógia - mind-mind hozzátapad e névhez. Pisfanek ösz- sze is kapcsolta e fogalmakat, leginkább a Mesék Vladkóról című kötetében. Annak idején (1998-ban) éppen az író iróniája emelte ki ezt a könyvet a Meciar-irodalom hatalmas árjából. A mostani, az új könyv e réginek a folytatása. Amolyan tanmesékről van szó. Az egyik „a politikai kompromisszumról” szól. „Vladóról tudott volt, hogy a hatalmi taktika és stratégia rendkívül intelligens művelője, és hogy ugyancsak jártas a politikában. Kitűnt azzal a kérlelhetetlen- ségével, amellyel elutasította az érdekbarátságokat és paktumokat azokkal, akik nem álltak feltétlenül az ő oldalán. ,»Ó, Nagy Ember!« - szólították meg a néki elkötelezett hírlapírók, akikről tudhatta, hogy a szívükön viselik az egész nemzet ügyét. »Lehet, hogy keményfejűsé- geddel nagy politikai lehetőségeket hagysz ki, amelyekből nemcsak te, hanem végeredményben ez a birodalom is hasznot húzhatna!« A Nagy Ember pedig ezt válaszolta nékik: »Inkább harcolunk azért, amit akarunk, de talán soha nem érjük el, mint olyasvalamiért, ami után nem vágyakozunk, de esetleg elérhetjük.« A hírlapírók beismerték, hogy igaza van.” Máskor pedig arról faggatják a hírlapírók, hogy érzett-e már gyengeséget, miközben a nép javán munkálkodott. „Magam is ember lennék” - válaszolja Vlado. - „És amikor az én helyzetemben megengedhetem, olyankor érzek is némi gyengeséget. De össze még sohasem omlottam. Ezt nem engedhettem meg magamnak. Hiszen azok az emberek támogatnak, akiknek én vagyok a támasza.” Azt is a hírlapírók kérdezték meg ettől a Vladótól, hogy nem fél-e attól, hatalma birtokában, amikor mindent maga csinál, netán hibát vétene. Vlado ezúttal elgondolkozott, s aztán kivágta a rezet: „Soha nem féltem attól, hogy hibát véthetnék. Egyébként is az a meggyőződésem, minden hibából valamijó születik.” Természetesen nem csupán Vladóról van szó, hanem híveiről, tanítványairól is. Éppen a tanítványok határozták meg a nacionalizmus és a hazafiság közötti különbséget, emígyen: „A nacionalista meggyőződése, hogy az ő nemzete más nemzetek fölé rendeltetett, mivel ő is e nemzet fiaként született, míg a hazafi tudomásul veszi azt a tényt, hogy az ő nemzete egyértelműen a legjobb az összes között, mert benne született maga Vlado.” Nem idézem tovább Pisíaneket, talán e néhány sor is érzékelteti, hogy milyen műről van szó. Különben sem az az érdekes, miként ironizál Vladóról az író. Ez a társadalom egy részének, szerencsére, már a jelentősebbik részének a közhangulata, s talán még amolyan modem, városi folklórként is értékelhető. Fontosabbnak tartom, hogy az irónia mint gondolkozásbeli-irodalmi fegyver került vissza jogaiba. Nem a düh, az indulat, noha Meciar esetében ez sem lenne csodálható, hanem a nevetés. A szlovák irodalomban Peter Karvas élt leginkább az iróniával. Novelláiban is (Karel Capek tradícióját folytatva) és színműveiben nemkülönben. Emlékezzünk csak A nagy parókára, amely a Prágai Tavasz előtt, a hatvanas években az akkori csehszlovák viszonyok legélesebb kritikája volt és szinte szállóigévé lettek egyes mondatai. A komédia arról szólt, hogy a társadalom bajaiért a kopaszokat kell felelőssé termi, s azért éppen őket, mert ők elég kevesen vannak ahhoz, hogy ne tudjanak ellenállni, viszont éppen elegen ahhoz, hogy a nép elhiggye: pontosan ők azok, akik a bajokat okozzák. Aztán kiderül, hogy a hajas politikusok, akik a leginkább leleplezték a kopaszokat, maguk is tükörsima koponyával élnek, s parókát viselnek kopaszságuk elfedésére. Szóval Pisfanek ehhez a hagyományhoz tér meg, amikor amolyan keleties stílusban mondja nekünk a meséit. Nem csupán Vladóról, hanem mindannyiunkról. Vlado híveiről és ellenfeleiről, akik a Vlado elleni harcukban maguk is idomulnak Vladóhoz. És nehogy elfeledje: ezt a Vladót hívhatnák akár Viktornak is, nem kellene nagyon erőlködni az átfogalmazással, vagy lehetne Kucsma is. A populista diktátorról van szó, aki számára nem az a fontos, hogy mit csinál a hatalmával, hanem maga a hatalom birtoklása. És az a jó dolog, hogy ezen már az író és közönsége nevetni tud. A nevetséges dolgok már nem annyira veszélyesek. Viszont az sem vitatható, hogy meg kell tanulni nevetni. Ezért érdekes Pisfanek ironikus tanmesegyűjteménye. Ha tetszik, társadalmi jelenség ez már. A nevetés tudniillik demokráciára is tarnt. A demokráciát pedig érdemes tanulgatni e tájon, mert nem elég NATO-, netán EU-tagnak lenni, úgy is kell viselkedni. Például ezt tanulták meg a spanyolok, a Franco-diktatúra évtizedei után. Mi, magyarok, szlovákok pedig most kezdjük tanulni. Mondjuk Peter Pisfanek segítségével is. A két legesélyesebb elnökjelölt, Vojiszlav Kostunica és Miroljub Labusz között valószínűleg csak a második fordulóban, október 13-án dől el a versengés Tizenegy jelöltből kettő esélyes a szerbiai elnökválasztáson VARJÚ MÁRTA .........7........... Vas árnap köztársasági elnököt választ Szerbia. Még soha ennyi jelölt nem indult az elnöki megmérettetésen, mint ezúttal. Nem kevesebb, mint tizenegyen versengenek az elnöki poszt megszerzéséért. A tegnap életbe lépő kampánycsend előtt igencsak elfajult a küzdelem, az egyre élesedő hangnem, az egymás lejáratása, a gyűlöletszítás és pocskondiázás jellemezte a kortesbeszédeket, s incidensektől sem voltak mentesek az utóbbi napok. Az egyik legfőbb esélyest, a reformtörekvéseket szorgalmazó Miroljub Labuszt és munkatársait a középszerbiai csacsaki nagygyűlésén tojászápor fogadta, és a hallgatóság közé vegyülő provokátorok dulakodást, verekedést szítottak. A másik nagy szenzációt keltő incidens a plakátragasztók háborúja volt, az elnökjelöltek utcai propagandistái abban versengtek, ki tudja ügyesebben a már kitűzött hirdetményt a saját favoritjának plakátjával letakarni. Egy ilyen alkalommal a már említett Miroljub Labus plakátragasztóit, egy testvérpárt, Belgrádban baseballütővel összevertek, s mindkettőjük korházba került. A Medium Index Gallup Internaci- onal utolsó felmérése szerint elkerülhetetlen az október 13-i második választási forduló. E felmérés szerint Vojiszlav Kostunicát, a Szerbiai Demokrata Párt elnökjelöltjét (aki jelenleg Szerbia-Montenegró államközösség elnöke) a választók 29,8 százaléka támogatja. Miroljub Labusznak, a Polgárok Csoportja jelöltjének, a reformtörekvések hívének, aki jelenleg a szövetségi kormány elnöke, pedig 27,9 százalékos esélyt adnak. Népszerűség tekintetében a harmadik helyen az ultranacionalista Vojislav Seselj, a Szerb Radikális Párt jelöltje áll, akire a megkérdezetteknek a 13,2 százaléka szavazna. Boriszlav Pelevics, a Szerb Egységpárt elnöke (a háborús bűnökkel vádolt merénylet áldozatául esett hírhedt bűnöző, Árkán tábornoka) öt százalékot, Velimir Bata Zsivojinovics filmszínész, a milosevicsi szocialisták egyik jelöltje 4,1 százalékot, Vük Draskovics, az egykoron világszerte legismertebb szerbiai ellenzéki vezér, a Szerb Megújhodási Mozgalom jelöltje 3,9 százalékot kapna. A többi jelöltnek nem sok sikert jósolnak a felmérések. Labusz ígérete szerint az Európai Unióba juttatja az országot, s már eddig is a reformtörekvések és a gazdasági fellendülés, haladás megvalósulásán fáradozott. Szerinte Szerbiának olyan új alkotmányra van szüksége, amellyel beléphet Európába, és nem olyanra, amellyel a politikai pártok kereskedhetnek. Vojiszlav Kostunica a lassúbb reformok híve, ő legnagyobb sikerének azt tartja, hogy elérte Szerbia és Montenegro egy szövetségi államban maradását, s ezzel értékelése szerint befejeződött az állam területének felaprózása, egyszóval a Balkánon dúló háborúk sorozata. Európába azonban nem térden kúszva, hanem emelt fővel kíván belépni. Kostunica konzervatív felfogású, a szerb nacionalista eszmék és az ortodox keresztény értékek mellett elkötelezett politikus, aki tudja ugyan, hogy az útja csak Európa felé vezethet, de minden lépést kelletlenül, fintorogva tesz meg. Úgy képzeli, hogy a csatlakozás fékezésével jelentős eredményeket csikarhat ki Európától a hagyományos szerb érdekek fenntartása, s talán még az annyira áhított balkáni szerb dominancia érdekében is. Mi is itt a választás tétje valójában? Az, hogy gyorsabban vagy lassabban közeledjen Szerbia az EU-hoz. Igen ám, de ezúttal csupán a köztársasági elnök tisztségére írták ki a választást, s akár Labusz, akár Kostunica győzne, nem lesz kellő felhatalmazása ahhoz, hogy egymagában döntse el a gyorsabb vagy lassúbb haladás dilemmáját. A hatalom gyakorlatilag a mindenkori szerb kormány kezében van, tehát ezúttal Zoran Djin- djics kormányfő a mérvadó. Az ország sorsa azon múlik majd, hogy az új elnök és szövetségesei milyen kormányzati politikát fognak támogatni. A vajdasági magyarság körében a döntés a választási hadjárat idején egyre könnyebbé vált, hiszen a ki- sebbségiség és az európaiság dilemmájának orvoslására kimondottan csak egy elnökjelölt tett határozott és kedvező javaslatot, ami egyben a reformok továbbhaladását is magába foglalta. A szerző az újvidéki Magyar Szó munkatársa
