Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-04 / 205. szám, szerda
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 4. Közepesnél rosszabb A Dzurinda-kormány megbízatási időszaka néhány hét múlva letelik. Az ország körülményeit ismerve már az is dicséretesnek számít, hogy egyáltalán kitöltötte a 4 éves ciklust, azonban emeljük kissé magasabbra a lécet, és vizsgáljuk meg, milyen osztályzatot érdemelne a kabinet. Ha csak a közvéleményre szorítkoznánk, akkor bizony nagyon komor a kép, hiszen a megkérdezetteknek mindössze 18 százaléka elégedett a kormány munkájával. Ilyen mértékű kiábrándultság pedig gyakorlatilag ötöst, azaz bukást jelent. Ugyancsak nagyon rossz volna az osztályzat, ha az 1998-as parlamenti választások előtti ígéreteket kérnénk számon: az 56 ezer lakást, a 10 százalékos munkanélküliséget, a kétszeresére emelkedő fizetéseket. Azonban ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy nem a választások előtti túlfűtött ígérgetéseket kell alapul venni. Ha a Dzurinda-kabinet ténykedését területekre bontjuk, akkor a legjobb osztályzatot, akár 1-jegyet is kaphat a külpolitika, amely helyrehozta a meciari korszak túlkapásait, beléptünk a fejlett országokat tömörítő OECD-be, az Európai Unióval folytatott tárgyalásokon futószalagon zárjuk le a fejezeteket, és a NATO is karnyújtásnyira van. A bökkenő az, hogy a lakosság ugyan elismeri a jobb külhoni képünket, ám igazán az érdekli, hogy születnek-e új munkahelyek, müyen a közbiztonság, milyen az egészségügyi ellátás színvonala, s egyáltalán, emelkedik-e az életszínvonal. Nos, éppen e területeken érződik a legkomolyabb elmaradás. Persze könnyű volna most a képzeletbeli bizonyítványt teleírni négyessel meg ötössel, inkább azt kell tekintetbe venni, a Meciar elleni összefogáson alapuló, a lehető legvegyesebb képet mutató kormánykoalíció a folyamatos érdekegyeztetés, kompromisszum közepette vajon képes lett volna nagyobb teljesítményre is. Ami a gazdaságot illeti, a külföldi tőke becsalogatása terén biztosan többet tehetett volna, továbbá a nyugdíjreform, valamint az egészségügy jobb pénzelése terén határozottan elmaradt. Ennyi bizonyosan benne volt a rövidesen búcsúzó kormányban. Ha az előbbiek terén többet tett volna, akkor hármas osztályzattal zárhatna, így viszont legalább fél jeggyel rosszabbat érdemel. Ne feledjük, minden ország olyan vezetést kap, amilyet megérdemel. Szlovákia polgárai 1998-ban a lehető legszétforgácsoltabb politikai szerkezetre voksoltak, emiatt túl lassú az előrelépés. Legyen ez számunkra is tanulság, s okulva az 1998-as tapasztalatokból, szeptember végén már valóban csak a progresszív, az ország szekerén lendíteni tudó pártokat kellene megtisztelnünk szavazatunkkal. JEGYZET Az oroszlán sírjánál SZÁSZI ZOLTÁN Amikor az állatok nagy írója és filmforgatókönyv-szerzője, az oroszlán rövid, súlyos betegség után itt hagyta ezt az árnyékvilágot, hirtelen nagy csend borult a szavannára. Még a baglyok is elhallgattak. A gepárdok kegyeletből aznap nem kergették a gazellákat, a bivalyok nem bőgtek hangosan. Este összegyűltek, hogy megbeszéljék, megtanácskozzák, ki fog megemlékezni az Állati Lapban a nagy elhunytról. A gorilla felkérte az oroszlán legjobb barátját, a tigrist, legyen olyan jó, emlékezzen meg barátjáról. A tigris meg is ígérte. Gondolkozott a dolgon, nehezen ment a fogalmazás, túl sokat volt együtt az oroszlánnal, sok jó vadászatot, jó filmforgatást, állati könyvbemutatót megéltek együtt, így hát nem volt olyan egyszerű számára az emlékezés. Gondolkodott, töprengett, a feladatott nehéznek és fájdalmasnak találva még egy hetet kért a gorillától a nekrológ megírására. Eltelt egy nap, az Állati Lapban megjelent egy rövid hír az oroszlán hirtelen haláláról meg a temetés időpontjáról, de a nekrológgal a tigris lassan készült. Kapva kapott ezen a sakál, aki ugyan egyszer látta messziről az oroszlánt, egyszer talán együtt is utaztak valamilyen villamoson a dzsungel szélén. Akkor a sakál, aki publicistának minősítette magát, figyelmesen és lekushadt füllel figyelt. Mert a sakálok már csak ilyenek. Aki döghúson nő fel, annak a szaga nem lehet Chanell No. 5, de a stílusa sem oroszláni. így a sakál szemrebbenés nélkül, a tigris és a gorilla véleményét megkerülve megírta a lexikonból és egyszeri villamosbeli találkozásából a nekrológot. Az Állati Lapban meg is jelent, mert az újságot meg kell tölteni. Friss hullán szeret élősködni a sakál, nincs mit csodálkozni rajta. A tigris pedig bosszankodva va- karódzhatott csupán. A nekrológot közölték, a sákál azóta büszkén feszít otthoni almán, és kör- betutulja az egész szavannát, hogy ő igenis ismerte az oroszlánt. Kár, hogy az oroszlán már nem tud erről véleményt mondani. Oroszlánok, vigyázzatok! Minden kis sakállal nem érdemes szóba állni, még az unalmas villamosozás közben sem. Mert a sakál döghúson, a ti húsotokon él. Ha hagyják.- Szomszéd úr, hova rohan? A pártok még nem posztokat osztogatnak, hanem csak kampánygulyást. Abból meg van még bőven! (Peter Gossányi rajza) Első pillantásra úgy tűnik, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom gyengüléséből elsősorban a Robert Fico vezette Smer húz hasznot, ám a Meciar-párt csökkenő népszerűsége Fico mozgásterét is korlátozza -■ írja a osztrák konzervatív napüap. Minél kevesebb szavazatot szerez ugyanis a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, annál erősebbek lesznek a jobbközép pártok, tehát nagyobb lesz az esélyük arra, hogy a Smer nélkül alakítsanak kormányt. Az a tény, hogy Fico a jelenlegi Dzurinda-kabinetet ugyanolyan korrumpáltnak tartja, mint Vladimír Meciar legutóbbi kormányát, szintén nem a legideálisabb feltétele a választások utáni koalíciós tárgyalásoknak. A Die Presse kitér arra is, hogy Fico hónapok óta vezeti a politikusok népszerűségi listáját, s ez megkönnyítheti Rudolf Schuster köztársasági elnök dolgát a választások után. A lap szerint ugyanis az államfő Vladimír Meciart akkor sem bízná meg szívesen ezzel a feladattal, ha az a legtöbb voksot nyerné. A bécsi napilap utal arra is, hogy Robert Ficót Meciarral szemben az Európai Unió és az Észak-atlanti Szövetség is elfogadhatónak farija. Egy újonnan „civilizálódó" ország hamarabb éli fel vízkészletét, szennyezi el talaját, irtja ki növénykörnyezetét Mit nekünk Afrika vagy Ázsia! Az elmúlt ötven év technológiai eredményeire támaszkodva az iparosodott Nyugat lényegében függetleníteni tudta saját fejlődését a világ többi térségétől. Szemben az ezt megelőző korokkal már nincs szüksége sem a más tájakról érkező nyersanyagra, sem az onnan származó mezőgazdasági termékre vagy munkaerőre. ZÁGONI MIKLÓS Míg a gyarmatosítás évszázadaiban a Nyugat gazdagodása az Afrikából, Dél-Amerikából behozott zsákmányra épült, az utóbbi évtizedekben (egy két speciális, ritkán fellelhető színesfémen kívül) a fejlett államok szinte teljes egészében önellátóvá váltak. Ha őszintén meggondoljuk, valójában minket, belépni vágyó országokat is nélkülözni tudnának. Ettől kezdve azonban Afrika és Ázsia inkább nyűg, mintsem nyereség a világ kisebb, de gazdagabb fele számára. Ha az az átkozott televízió nem volna, s a sebes testű, sovány kisgyerekeket naponta nem látnánk, bizony nemigen lenne indíttatásunk bármit is törődni a fekete vagy a sárga kontinenssel. A sokat szidott média azonban mégiscsak nagy úr, így a szárazsággal, árvizekkel és egyéb nyomorúságokkal sújtott távoli népek belegyalogolnak a vacsoraidőnkbe. Ezek a problémák valóban hatalmasak. A kegyetlen, de évezredeken át működő természetes önszabályozást a gyógyszersegélyek felborították, és a robbanásszerű nép- szaporulatot a hagyományos élelemszerzés és földművelés már nem tudta fenntartani. A földek túlművelése ráadásul a meglevő élelmiszer-termelési lehetőségeket is tönkretette. A Nyugatról behurcolt betegségek tizedelték az ellenálló képesség nélküli helybelieket; a gyors városiasodás és a tradicionális életformák eltűnése pedig gyökértelenné, földönfutóvá tette a falun élők százmillióit. A legkézenfekvőbb gondolat, hogy ha már a régmúlt idők viszonyaihoz visszatérni leheteden, induljanak meg e népek is a civüizálódás útján, az idáig ismert egyetlen sikeres modell, a nyugati fejlődési vonal mentén. Útépítés, repülőterek, lakóházak, városok, iskolák, bankok, telefonhálózat - ez a fejlesztési recept. Kereskedelem, közlekedés, külkap- csolatok, bekapcsolódni a világ vérkeringésébe. Őszintén szólva összes zöld és alternatív elkötelezettségem mellett sem vagyok bizonyos abban, hogy ez - elvileg - nem egy valóban nyitva álló lehetőség azon térségek számára, ahol a tradicionális életformákhoz való visszatérés már lehetetlen, a jelen állapot pedig a nyomor és a nincstelenség miatt elviselhetetlen. Azonban három rettentő méretű kérdéssel kell szembenézni - s szerintem ez a johannesburgi Föld-csúcs alapproblémája. Az első, hogy a világ gazdagabbik része hajlandó-e ezt finanszírozni, lát-e garanciákat arra, hogy a támogatások odajutnak, ahol valóban a fejlődést szolgálják, vagy eltűnnek a segélyezések fenekeden kútjában és a diktátorok magánkasszájában. A második, hogy lehetséges e egyáltalán történelmileg ilyen rövid idő alatt, néhány évtizedbe zsúfolva egy teljességgel másmilyen életstruktúra kialakítása a maga spontán belső fejlődése nélkül, mintegy kívülről rákényszerítve, úgy, hogy ez ne okozzon elviselheteden belső torzulásokat, több kárt, mint hasznot az adott társadalmakban. Tartok tőle, mindkét kérdésre nemleges a válasz vagy jó esetben egy-egy „talán”. Abban azonban, sajnos, bizonyos vagyok, hogy egy hatalmas, felkiáltójeles NEM a válasz a harmadik kérdésre, amely a következő: elviseli-e a Föld ökoszisztémája azt a terheMindkét kérdésre nemleges a válasz vagy egy-egy „talán”. lést, amit a jelenleg egymilhárd példányban folytatott ipari civilizáció kiterjesztése jelentene további öt- milliárd emberre? Elviseli-e helyben, és elviseli-e globálisan? A helyben keletkező problémák is rettenetesek. Egy újonnan „civilizálódó” (iparosodó-városiasodó) ország hamarabb éli fel édesvízkészletét, szennyezi el talaját és inja ki nö- vénykömyezetét, mintsem az helyre tudna állni. Ez igazából azonban „csak” az ottaniak gondja. Van viszont a környezeti károknak egy olyan oldala, amely a modernitás minden eddigi fejlődéstörténetében kikerülhetetlen volt: nevezetesen a légszennyezés, amely körbejárja a földgolyót, s így globálisan fejti ki hatását. S ez az a korlát (a szén-dio- xid-kibocsátás miatti általános fel- melegedés és az ennek következtében megváltozó klíma), amely éppoly keményen sújt le a támogatóra, mint a támogatottra. Végső soron ennek a korlátnak a - jelenlegi ismereteink szerinti - át- hághatatlansága az, ami Északot elsősorban megakadályozza abban, hogy szabad utat engedjen Dél „fejlődésének”. Természetesen az első két kérdésen is évtizedekig el lehet vitatkozni. Ki fizessen és mennyit, hogyan jusson el a pénz, mire fordítódjék és milyen garanciákkal; másrészt: hogyan kezeljük az „eltradiciótianodás”, a hipergyors afrikai és ázsiai modernizálódás társadalmi következményeit? Ezek a gondok azonban „csak ott” jelentkeznek. De a harmadik veszély, amely már „itt” is hat, nálunk is rombol, lényegében minden fejlesztési szándékot blokkol. Örvendetesek a biodiverzitás védelméről szóló minapi megállapodások, üdvözlendők az édesvízvédelmi és egyéb környezeti egyezmények, de úgy gondolom, a klíma megváltoztatása nélküli gazdasági világfejlődés lehetőségének keresése az, amely - a tárgyalások egyes fázisaiban explicite, máskor rejtetten - mindezeket keretbe foglalja. A szerző fizikus Mi, egyszerű földi halandók, akik gátlástalanul elhajítjuk a cigarettacsikket, talán fel sem fogjuk, hogy mindennapos tettünkkel egy-egy szöget verünk a Föld koporsójába Johannesburg a reménységünk, avagy a szemétbiznisz kakasai SOÓKY LÁSZLÓ A Föld országaiból mindenre elszánt környezetvédelmi szakemberek indultak útnak Johannesburg felé, hogy megmentsék kicsi bolygónkat. Még fel sem szálltak a repülőgépek, amikor egy pihent agyú valaki kiszámította, hogy ezek a környezetvédelmi szempontból bombabiztos repülőgépek - mire átszállnak a kicsupált esőerdők fölött - annyi oxigént használnak el és annyi káros anyagot bocsátanak ki, mint a csúcsra járatott Magyarország minden ipari létesítménye és különböző típusú autói együttvéve, huszonnégy óra alatt. Ámi az egész megmozdulást szimpatikussá teszi, az a környezetvédők optimizmusa, akik egészen komolyan gondolják, hogy a több mint egy évtizeddel ezelőtt megtartott Rio de Janeiró-Í világ- kongresszus akkori határozatait most újra elhatározhatják. Igaz, hogy a teljes föld sorsáért teljes felelősséggel bíró USA mind a mai napig nem ratifikálta a mindenkire kötelező határozatokat, de legalább következetes és nem is tartja meg őket. Számunkra az a fontos, hogy velünk betartatja, mivel úgy döntött, hogy a mi érdekeink azonosak az ő érdekeikkel, s ha ez egyesek szerint egy kicsit egyoldalú álláspontnak tűnik, valószínűleg az is. Mi, egyszerű földi halandók, akik gátlástalanul eldobjuk a cigarettacsikket és horgászúszónak használjuk a műanyag kólás flakont, fel sem fogjuk, hogy mindennapos tettünkkel egy-egy szöget verünk a Föld koporsójába. Eléggé el nem ítélhető módon nem örülünk repeső szívvel annak, hogy a földön kitermelt javaknak már csupán a 80 százalékát fordítják fegyverkezésre és más stratégiai célokra, pedig hát ennél elemibb érdeke biztos, hogy nincs e járatlan emberiségnek. Az emberiség egy szűk rétegének fegyverrel való megvédése és az ő biztonságuk mindannyiunk számára fontosabb kell hogy legyen, mint annak az alig másféí milliárd embernek a várható sorsa, akiket a mindennapos éhenhalás fenyeget. Mert ha például ők is fegyvert gyártanának és nem hivatkoznának állandóan a globális felmelegedés következményeire, sokkal több környezetszennyező terroristát tudnának lelőni és a globalizációért felelős nagyfelelősségű emberek közvetlenül a haldoklók környezetébe telepíthetnék a szupermarketeket és a leányvállalataik leányvállalatait. Amíg viszont ez az elhanyagolható réteg nem tér öntudatra, addig azzal büntetjük az ő állhatatosságukat, hogy mind a szupermarketokat, mind pedig a leányvállalatok leány- vállalatait a volt szocialista országokba telepítik azok, akik telepíteni tudnak, mert a volt szocialista országok volt szocialista vezetői sokkal nagyobb felelősséget éreznek az ő népük iránt, mint azok a műveletlen afrikiak, ázsiaiak meg dél-amerikaiak. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy kitörő lelkesedéssel fogadtuk a most megalkotott műanyag zöldségesláda- és italflakon- törvényt, lelkesen ittunk bölcs parlamentünk bölcs döntésére az éppen végleg bezárásra kerülő kocsmánkban, egy időben arról is döntöttünk, hogy ezentúl testületileg a nagy bevásárlóközpont kerthelységét látogatjuk, mert ott olcsóbb az ital, mint a népnyúzó környező kiskocsmákban. Mindemellett jóleső érzéssel nyugtáztuk, hogy a mi felvidéki magyar környezetvédelmi miniszterünk is elutazott Johaness- burgba, hogy megvédje a mi érdekeinket, persze azt is tudatosítottuk, hogy nagyon nehéz tárgyalásokat kell majd folytatnia a legnagyobb környezetszennyezőkkel, főleg azokkal, akik most truccból műanyag zöldséges rekeszeket akarnak gyártani. Együttérzésünk jeléül küldtünk neki faxon egy jó darab madzagot, amivel majd hátra kötheti a nagy környezetszennyezők sarkát, különösen azokét, akik nem értenek velünk egyet. A kákán mindig csomót keresőket szeretném megnyugtatni azzal a matematikai ténnyel, hogy a johannesburgi konferencia költségvetése éppen, hogy csak nagyobb Szlovákia teljes egyévi költségvetésénél, de ebbe már azokat a kirakatüvegeket is beleszámították, amelyeket az oktondi tüntetők Johannesburgban betörnek. A befektetett pénz busásan megtérül azok által a környezetvédelmi beruházások által, amely létesítményekből csak végszükség esetén lehet atomrakétákat kilőni. Az, hogy a környezetvédelmi világ- konferencia idején is gyarapodnak és növekednek a világ szemétdombjai, ne tévesszen meg senkit, van elég kakasunk ahhoz, hogy a szemétbiznisz a mi tájainkon is felvirágozzon.
