Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-20 / 219. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 20. Riport - hirdetés Rejtélyes alakok jelennek meg estefelé a falu kocsmájában, senki nem tudja, pontosan honnan jöttek és hová mennek - talán még az idegenek sem „Jeszty vojna” Nagyszarván? (Somogyi Tibor felvétele) Sokféle nemzetiségű emberhez volt már szerencsém. Veszekedtem már spanyolokkal, ebédeltem együtt kínaiakkal, járkáltam kézen fogva néger lánnyal. Néhány napja elmondhatom, hogy csecse- nekkel is kezet fogtam. Új ismerőseimmel bárki találkozhat, elég ma este beülni a nagyszarvai kocsmába. Ők egész biztosan ott lesznek. SZABÓ GERGELY „Gyűjtőtábor: a belügyminisztérium létesítménye, itt helyezik el a menekültjogi státust kérő személyeket, közvedenül azután, hogy ezt az igényüket jelezték (...). Miután letelt a karantén, a menekültjogi eljárás végéig lakótáborba kell őket átszállítani” - olvasom a belügyminisztérium bevándorlási hivatalának honlapján. Ha tehát valaki Szlovákiába érkezik és menekültstátust kér - lapunk információi szerint elég, ha bekopog egy rendőrőrsön, és azt mondja: azil -, akkor gyűjtőtáborba küldik. Küldik, nem szállítják: értesüléseink szerint a menekültjogi státust kérő személy útiköltséget, némi zsebpénzt és útbaigazítást kap, kiballag a legközelebbi vasútállomásra, jegyet vált, felül a vonatra, utazik néhány órát, ha történetesen Nagykaposnál lépte át az ukrán határt, aztán a gyűjtőtáborban előírásszerűén jelentkezik. Itt élelmet és tisztálkodószereket vételez, orvosi vizsgálaton esik át, majd elgondolkodik, mit csinál a következő néhány napon a tábor területén, mert ki nem mehet, egészen addig, amíg meg nem érkeznek az orvosi vizsgálat eredményei, mert csak ezután szállítják át a lakótáborba. Ez az eljárás nagyon, megbízható, hiszen így meg tudják akadályozni, hogy fertőző betegségeket -kolerát, tüdőbajt - hurcoljanak be a szlo- váldai lakosok közé a menekültek. Megbízható, hiszen a tábort kerítés és őrök védik, ráadásul a menekültektől minden papírt elszednek, nem tudják hogyan igazolni magukat. Megbízható, hiszen a menekültek napi zsebpénze - egy fel-nőtt 12 koronát kap, egy gyermek nyolcat - nem elég ahhoz, hogy szökés után egy hosszabb utazást meg tudjanak belőle engedni maguknak, ezzel is a gyűjtőtáborhoz vannak kötve. A nagyszarvai gyűjtőtábort tényleg kerítés veszi körül, két biztonsági őrt is láttam. Nyilván tisztában vannak beosztásuk fontosságával és felelősségük súlyával, mert ki sem szánhattam az autóból a tábor bejárata előtt. „Nincs engedélye, tessék megfordulni, és visszamenni azon az úton, amelyen jött!” - mondta szigorúan a fekete ruhába bújtatott őr szlovákul, de feltűnően magyaros hanglejtéssel. Ez az eljárás igen dicséretes - bár bevallom, nem esett jól hiszen így akadályozható meg, hogy kívülálló kapcsolatba lépjen a bentlakókkal. Még láthattam, hogy valóban jó helyről küldtek el, hiszen tábla hirdette, hogy itt a menekült- tábor, a felirat többi részét azonban nem sikerült elolvasni az őrök gyors beavatkozásának köszönhetően. A visszapillantó tükörben észrevettem, hogy a kiskapu résnyire nyitva van, az udvaron pedig feltűnően barna bőrű emberek nézik, mi történik. Igaz, a bevándorlási hivatal vezetője, Bemard Priecel előtte figyelmeztetett: mivel zárt gyűjtőtáborról van szó, senkinek nem adnak látogatási engedélyt. Saját szakállamra próbáltam körülnézni. Nem sikerült, az én hibám. Megtapasztaltam tehát, hogy a tábort valóban jól védik a külvilágtól. A külvilágot azonban nem védi jól az egyszerű drótkerítés, mert a nagyszarvai lakosok szerint a menekültek rendszeresen megjelennek a faluban, a kocsmában iszogatnak, az önkiszolgáló boltba járnak bevásárolni, taxit is rendelnek, sőt egyesek állítólag a pénzért kapható testi gyönyöröket sem vetik meg. „A múltkor láttam egyiküket taxiban ülni. Másnap már ő vezetett. El sem tudom képzelni, honnan lehet pénze autóra” - mondja egy helyi férfi. Kissé méltatlankodva teszi hozzá, hogy lassan már fél kiengedni a gyerekeket az utcára, olyan sok idegen járkál a faluban. „Eleinte mindig telefonáltunk a táborba, hogy menekülteket láttunk a faluban, jöjjenek értük. Ilyenkor mindig visszaszállították őket, teljesen feleslegesen, hiszen újra megjelentek” - mondta Nágyszarva polgármester-helyettese. László Mónika szerint a falubeliek először nagyon féltek, ha megláttak egy menekültet az utcán, azonnal telefonáltak. Később azonban látták, hogy senkit nem bántanak, legfeljebb éjjelente kissé hangosan énekeltek a kocsmából hazafele menet. „Sajnáljuk őket. Szörnyű dolog, ha valakinek el kell menekülnie otthonról” - mondja egy gyerekkocsit toló nénike az utcán. A kocsmában is körülnézek, kérdezősködni próbálok, nem sok sikerrel. A menekültekről csupán annyit hajlandóak mondani az emberek, hogy naponta többször is megjelennek a faluban. Szégyellnek talán valamit a nagy- szarvaiak? „Nem, ez nem szégyen. Egyszerűen csak nem hoz jót a falunak” - magyarázza egy szemüveges hölgy a buszmegállóban, ahol állítólag szintén nagyon sűrűn álldogálnak az idegenek. „Nem csinálnak rendetlenséget. Tulajdonképpen az a legnagyobb probléma, hogy tudjuk, nem jöhetnek ki, hiszen karanténban kell őket tartani, mégis itt járkálnak” - fogalmaz László Mónika. Elmondja: a falu határában álló épületek eredetileg kaszárnyák voltak, sokáig üresen álltak, a honvédelmi és a belügyi tárca megegyezése után alakítottak ki ott gyűjtőtábort. „Hiába is tiltakoztunk. A község szívesen átvette volna az épületeket, szociális otthont üzemeltettünk volna, ezzel is csökkentve a munkanélküliséget. Szavazás volt, a lakosság azonban hiába döntött úgy, hogy nem akarnak a gyűjtőtábort a község határában, a minisztériumban ezt figyelembe sem vették. Állandóan arra hivatkoztak, hogy közel van a határ, sok menekült itt lép Szlovákia területére, a legegyszerűbb tehát itt létrehozni egy tábort. ígértek munkahelyeket, meghatározott havi összeget minden egyes táborban található ágyért. Megpróbáltak minket meggyőzni, hogy a tábor és a falu lakói nem kerülhetnek kapcsolatba egymással, ránk nézve a létesítmény egyáltalán nem jelent majd veszélyt” - sorolja László Mónika. Az ígéret ígéret maradt. Igaz, néhány helybeli valóban kapott állást a táborban: négy biztonsági őr, takarítók, szakácsok; környékbeli az a személy is, aki az egészségügyi vizsgálatot végzi. „Az őröket jól ismeijük, hiszen itteniek, magyarok” - erősíti meg sejtésemet három fiatal férfi. Dióevés közben elmagyarázzák, mikor és hol járkálnak általában a menekültek: a Bős felé vezető úton, a buszmegállóban, a focipályánál, amely egyébként nincs messze a tábortól, odalátni. Megtudom tőlük, hogy valahol kamerát is elhelyeztek - az őrök valószínűleg engem is ezért vettek gyorsan észre. Mégis úgy döntök, hogy visszamegyek, a tábortól biztonságos távolságra megállítom a kocsit, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ha kidobnak, legfeljebb kidobnak. A fiúk azonban elmondják, nem volt túl jó ötlet először odamenni. „A múltkor is kijöttek a tévések, le akarták filmezni a faluban járkáló menekülteket. Hasonló hibát követtek el, először ők is a táborhoz mentek. Amikor a biztonsági őrök látták, hogy itt a tévé, aznap egy menekült sem jelent meg a faluban. A tévések hiába vártak, az őrök senkit nem engedtek elszökni” - mesélik. Ugyanezt a történetet néhányszor végighallgatom, a polgármester-helyettes ráadásul hozzáteszi, hogy egy nappal a tévé látogatása után szinte elöntötték Nagyszarvát az idegenek. Valószínűleg nem tudtam eléggé meggyőzően bebizonyítani a biztonsági őröknek, hogy én is újságíró vagyok, mert legnagyobb ijedségemre és örömömre két szakadozott ruhájú férfit látok a tábortól olyan kétszáz méterre az úton a falu felé ballagni. Amikor kiszállok a kocsiból, megtorpannak egy pillanatra, egymásra, aztán meg rám néznek. Igyekszem mosolyogni, erre közelebb jönnek. A biztonság kedvéért magyarul is, szlovákul is szólok hozzájuk, az utóbbira mintha kissé élénkebben fülelnének. „A vi, kudá, kudá?” - kérdem tőlük maradék orosz nyelvtudásommal. Szemmel láthatóan felbátorodnak, az idősebb, borostás, kócos hajú férfi készségesen, keze és lába igénybevételével elmagyarázza, hogy a „lágerből” jönnek, a „magazinba” akarnak eljutni, mert a „zsena” csinál valami „zachar-machart” - kezében közben egy láthatatlan fazékban kavargat -, de nem állhatnak le velem szórakozni, sietniük kell, futást mímel. A fiatalabb, magas, szintén borostás, de ellenzés sapkát viselő férfi egykedvűen néz maga elé, hozzá fordulok. Megpróbálom kipuhatolni, honnan jöhettek. „Afganisztán?” - kérdezem. A fejét rázza. Idősebb társa válaszol helyette: „Nyet. Csecsen” - mondja. Mivel nem tudom pontosan, hogy mondják a miértet oroszul, kínomban próbálkozók szlovákul, csehül, hatalmas kérdőjeleket rajzolok a levegőbe. A két férfi csak néz, majd az idősebbnek hirtelen világosság gyúl a fejében, szaporán bólogat - azt mondja: „da, zacsim” - aztán mond két szót, amit egy pillanat alatt megértek. Tulajdonképpen semmi értelme megkérdezni, miért kellett Cse- csenföldről elmenekülni. Egyszerűt ,jeszty vojna”. Megsajnálom őket. Egy pillanatig hezitálok, vajon felajánljam-e, hogy elviszem őket az üzletig, vállalva, hogy az idegenek esetleg leütnek, Vagy ami még rosz- szabb: alaposan letol a főnököm. Döntök: talán inkább mégsem. Közben a két férfi elindult a falu felé. Utánuk szaladok, megpróbálom megtudni, hogy juthattak ki. Mosolyognak, nem értenek. Egy perc kínos magyarázkodás után megrántják a vállukat, a fiatalabb férfi a keze fejére mutogat, igyekezniük kell, mielőtt bezátják a boltot. Bólintok, kezet fogunk, elindulnak. Beszállok a kocsiba, megyek néhány kört a faluban. Erősen tűz a nap, megszomjazom. Bemegyek az önki- szolgáló üzletbe. Átlagos falusi bolt, A tábort védi, nem a külvilágot az édességek, mosószerek mellett elhaladva meglepődök, Petőcz Kálmán egyik esszékötetét látom kitéve a polcon, hatvanöt koronáért. Mivel nem akarok ajtóstul rohanni a házba, kiválasztok egy csokoládészeletet, fizetés közben próbálok kérdezősködni a bolti eladótól. Készségesen válaszol: „Naponta megjelennek, hárman-négyen. Dollárral is próbálnak fizetni, de tudja, nem fogadhatjuk el tőlük, sok vesződségbe kerülne a cég számára átváltam. Általában aztán szereznek koronát és azzal fizetnek”. Azt is elmondja, hogy nagyon ritkán vannak visszatérő vásárlói. Közben mindketten jól látjuk, ahogy a két csecsen férfi elhalad a bolt üvegablaka előtt. „Őket még nem láttam” - mondja az eladó. A csecsének bejönnek, motyognak valamit, körülnéznek, hátramennek a hűtőpolchoz. „Figyelni kell őket” - mondja nekem az eladó, de szemével már a csecseneket nézi. „A nagyszarvai táborból mintatábor lesz, megígérhetem” - közölte lapunkkal Bemard Priecel, a bevándorlási hivatal igazgatója. Megjegyezte viszont, hogy mindenhez pénz kell. „Három méter magas kerítést építünk a tábor köré, de csak ez 1,3 miihóba kerülne. Jövőre pedig még jobban megerősítjük a tábor biztonsági szolgálatát” - mondta. Kérdésünkre, vajon elég-e két biztonsági őr százötven emberre, kérdéssel válaszol: mennyi a kevés, mennyi az elég? „A taxi rendben van. Nem szabad azt hinni, hogy a menekültek nincstelenek. Saját autóról viszont nem tudok. El sem tudom képzelni, hogy valamelyik menekült gépkocsit vásárolt volna, hiszen minden papúját át kell adnia” - mondta az igazgató. Amikor megkérdezem tőle, hogyan találkozhattam a karantén ellenére délután háromnegyed négykor két csecsennel, így válaszol: „Ä menekültek nem bűnözők, bizonyos mértékig nem szabad korlátoznunk mozgásszabadságukat” - mondja, és a különböző nemzetközi emberi jogi egyezményekre hivatkozik. Nagyszarva polgármestere másként vélekedik: „Amíg meg nem érkeznek az orvosi vizsgálatok eredményei, a tábor belső szabályzata értelmében csak különleges engedéllyel hagyhatják el a tábor területét, például, ha orvosi vizsgálatra kell utazniuk” - magyarázza Pálffy Dezső. Amikor felsorolom, mit ígért jövőre a bevándorlási hivatal igazgatója, megjegyzi: „Az ígéreteknek akkor hiszünk, ha megvalósulnak.” Hangsúlyozta: a menekülteknek tényleg nem lenne semmi keresnivalójuk a faluban. „Valóban nem szívesen beszélnek erről az emberek. El kell mondanom viszont, hogy egyre nagyobb veszélyt jelent az ember- csempész csoportok begyűrűzése” - szögezte le a polgármester. Nagyszarván tehát mintatábor lesz. Három méter magas kerítéssel, kamerákkal, megerősített őrséggel. Addig is, ha már elég volt a hawaii egzotikumból és némi kaukázusi romantikára vágynak, látogassanak el a estefelé a nagyszarvai kocsmába. A következő hónapra átvihető percek Az Orange új szolgáltatása az Átvihető percek. Az előfizetett programcsomag kimerítetlen perceit átviheti a következő hónapra. A szolgáltatás a Pausál 60 - 250 programok bármelyikére érvényes. Az Átvihető percek szolgáltatást az Orange automatikusan, az év végéig ingyen aktiválja. Az Átvihető percekről a 900-as számon tájékozódhat ingyen (az Orange Slovensko hálózatban) Ügyfélszolgálat 905: 0905 905 905, www.orange.sk TM budúcnost’ je jasná, budúcnost’ je Orange orange UP MW
