Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)
2002-09-13 / 213. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 13. ÍZLET KGST-riviéra II. HIZSNYAI ZOLTÁN Egy pillanatra sincs kedvünk otthagyni az Adria karsztkőzet között locsogó kristálytiszta vizét, így hát egy vízparti sziklán terítünk meg ebédre. Előkerül a három hatalmas burek, ami rakott réteshez hasonló kerek, töltött lepény. Kettő édes, almás, a harmadik viszont majdnem olyan ízű, mint az estére lesütött derelye: túrós és pirult. Ebéd után aztán kiemelem a sziklaüreg hűvöséből a vugavás fiaskót, és az ejtőzés alatt, miközben a tokajihoz hasonló zamatú aranyló nedűt kortyolom, a szoros túloldalán fekvő Almissát szemlélem, a kettéhasadt hatalmas hegyláncot, ahol a Cetina ömlik a tengerbe. Ezen a grandiózus sziklahasítékon, no meg azon a vugava vájta másikon keresztül révedek egyre messzebbre térben és időben... A román százéves csirke létébe vetett hitem már fekete-tengeri gyomormérgezésem első perceiben szertefoszlott, de a mélyebb összefüggésekkel csak másnap ismerkedtem meg. „Folytonos bélfertőtlem- tés nélkül itt még a legedzettebb turista is a strandi latrinákon guggolja végig a nyaralását. Igyon meg naponta hét deci rákiját!” A bölcs tanácsot attól a belgyógyász főorvostól kaptam, akit valamelyik szlovák turistacsoportból sikerült felhajtani a megmentésemre. Látszott, a hó- rihorgas középkorú férfiú nem beszél a levegőbe, s maga is rendszeresen annak jegyében cselekszik, amit prédikál. Nyilván nem először járt már errefelé, mert amikor néhány sikertelen kísérletet követően végre sikerült az ágyam szélére leülnie, patinás bőrtáskájából olyan mennyiségű orvosi segédeszközt és gyógyszeres fiolát borított ki a lepedőre, amivel egy kisebbfajta tábori kórház személyzete sem vallott volna szégyent. Miután nagy nehezen beletrafált az akkortájt még csak búvópatakként csörgedező, csenevész írói vénába, és decens böfögésekkel meg-megszakított enyhe csuklás közepette beletoszogatta a szérumot, komótosan előhúzott egy megkezdett üveg papramorgót, s azonmód alaposan megdudlizta. Aztán röviden összefoglalta a tiltásokat és az ajánlásokat. Ami a kötelmeket ületi, azok teljesítése elé nem emelt áthághatatlan akadályokat a bölcs államhatalom, kontyalávalóból ugyanis nem volt hiány a népi demokratikus riviérának ezen a részén sem. A mellőzésre javallott éttermi koszt pótlása azonban nem kis nehézséget okozott. A korabeli román élelmezéspolitika belső logikájának megértésére kevésbé fogékony szellem fel nem foghatta, a hiánygazdaság forradalmi ideája a gyakorlatban miként hághatott ekkora tökélyre. Mert ha már a hosszadalmas termesztés és tenyésztés révén megképződő alimentumok nem szerepelnek is a kínálatban, legalább azok az ételféleségek mért nincsenek jelen, amelyeknek alapanyagai az ablak alatt morajló tengerből az Európában bizonyíthatóan a kora neoliti- kum óta, tehát mintegy 7000 éve ismert halászháló segítségével ki- foghatóak. Merthogy a mangáliai étlap olyan volt, mintha a városka egy átjárhatatlan homoksivatag kellős közepén feküdne, ahova csupán a megzöldült tápszercsirkék juthatnak be egy hosszú, keskeny korridoron. Másnap tehát elkezdődött a fogyasztható elemózsia becseíkészése. E célból először is ellátogattam a városka egyetlen önkiszolgáló élelmiszerüzletébe. Mit mondjak, a választék teljes áttekintése annyi időbe tellett, mint a szükséges fejmozdulat. Ötféle snapsz, kétféle bor, egyféle ásványvíz - és kétféle keksz, legalábbis ami a csomagolást illeti, mert ízre mindkettő olyan volt, akár a formába sajtolt tavalyi puliszka. Mindez hosszú, bőséget sejtető glédákban. Az áruda sejtelmes hangulatát nagymértékben növelte, s már-már misztikus magasságokba emelte az az átható dögszag, amelynek forrását a kíváncsi vásárló hiába kutatta a helyiségben. A rejtély csupán az utcára visszahőkölve bizonyult megoldhatónak. Mint kiderült, a szomszédban hentesüzlet áll, s a két intézmény légtere valahol a magasban egybekapcsolódik. A nyiszlétt mészáros a mérlegre könyökölve kókadozott az üresen ágaskodó kampósorok alatt, és első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy még zsírt is csak akkor látott utoljára, amikor unalmában sikerült a füléből kibányásznia. Magasra, igen magasra kellett tekinteni ahhoz, hogy a velőtrázó bűz eredetét megnyugtató módon tisztázni lehessen. Fönt, egy idétlenül magasra helyezett polcon hatalmas disznófej tornyosult. Életemben nem láttam még annyi legyet egy helyen, mint ezen a négy részre hasított sertéskoponyán. Persze, ha nem ragadunk le a higiéniai huncutságoknál, azt is látnunk kell, ez végül is a kínált húsmennyiséget mintegy megduplázta. A kukoricakeksz néhány nap múlva kezdett már megkötni a gyomromban, úgyhogy nekieredtem a tengerparti üdülőövezetnek, és már húsz kilométerrel északabbra (éppen az egyik Ceausescu- nyaraló tőszomszédságában) egy pizzasütő állta utamat. A sor a Vezér dácsájának parkját körbeölelő sétányon kanyargott tova. Uzsonnaidőre én is boldog pizzatulajdonos lehettem. Monstranciaként tartottam magam előtt a vörös kevercstől nyákos, langyos tésztakorongot, és szinte vallásos révületben támolyogtam ki a közeli sziklamólóra, hogy a természet ölén tegyem magamévá. De csak a köldökéig jutottam. A móló végét, ahonnan a dácsához tartozó partszakaszra is jobban rá lehetett látni, szögesdróttal zárták le, a drótakadály mögött pedig szigonypuskával felfegyverzett békaemberek hemzsegtek... Akárcsak itt, a part menti karszthasadékokban a tarisznyarákok, miközben a zamatos burek elhullajtott morzsáit rágicsálják. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Ecetes gombabefőtt Hozzávalók 1 üveghez: 5-6 db gombanyél, 3 dl ecet, 0,51 vodka, fahéj, 1 garázs. Elkészítése: Szedjünk egy kosár- nyi gombát (mindegy, milyet), kalapját gondosan távolítsuk el (hajadonfőtt az igazi). Arra ügyeljünk nagyon, hogy az a pár szőrszerű csáp, mely a gomba s a föld között áll (gombafonál), rajta maradjon a nyélen - ez adja majd meg jellegzetes aromáját. (Szedését s fogyasztását a szakemberek csak azért tiltják, hogy este ők szedhessék ki a nehézfémekben gazdag fonálcsemegét.) Rakjuk a szőrös gombanyelet be- főttesüvegbe, öntsük le a fél liter forrásban levő vodkával - hogy jó sokáig elálljon! -, majd adjuk hozzá az ecetet és a fahéjat is. 5- 6 hónapig hagyjuk a garázsban állni (ha garázs nem áll a rendelkezésünkre, el se kezdjük a befőzést). Fél év elteltével, szedjük ki a gombát az üvegből, ássuk el jó mélyre, levével pedig a villany- és gázóra-leolvasót kínáljuk. (CS. M.) Grendel Lajos, Kossuth-díjas író Gyermekkorom ízvilága Gyermekkorom ízvilága, meglátlak-e valahára? Hát ugye, ez egy kedves, dundi képzavar. Zavar vagy nem zavar - egyre megy. Engem nem zavar, a Gyermekkorom ízvilágán merengve ugyanis szülőföldem szép határát látorfi magam előtt, az álmos, szegény kisvárost, Lévát, ahol az ötvenes években, gyerekkorom felhőtlen évadján, minden egészen másképpen volt, mint most. Talán még a fű is másképpen nőtt. Ez az Atlantis rég elsüllyedt, ízvilágának emléke azonban olykor feltámad bennem. Amikor régi fényképeket nézegetek például. Az egyiken három-négy éves lehetek, s egy óriási harcsa terül el mellettem. Apám szenvedélyes horgász volt, tavasztól őszig szinte minden hétvégén kijárt a Garamra, ha esett, ha fújt. Ha szép idő volt, az egész családot kivitte. Na persze nem ő vitt ki bennünket, hanem egy fapados személyvonat. Ezt egy obsitos, múzeumba való kávédaráló húzta vagy inkább vonta, nem nagy akarással, füstöt és szikrazáport okádva, amelytől kis tüzek gyúltak a tarlón. Apám egyszer akkora harcsát fogott, hogy az még a fürdőkádban sem fért el. Aztán eltelt egy kis idő, elkezdődött Szlovákia iparosítása. Ennek egyik első, nem éppen biztató jele az volt, hogy folyamatosan szennyezték és mérgezték a Garam vizét. A halak haltetemekké lényegültek át, bennünket kirúgtak a lakásunkból, elköltöztünk nagyanyám kis kertes házába. Ami vök, nem lett. Se fürdőkád, se hal. Hal később mégis lett, üzleti, de az már nem olyan volt, mint a korábbiak, a madárlátta kukoricára vagy gilisztára fogott kövér pontyok. A halak után most lássuk a vadakat, jusson eszünkbe a lidérces emlékű Edward király, angol király, aki miután lemészárolta a walesieket, nagy lakomát csapott. Az őzek, a szarvasok, a vaddisznók, a fácánok mellé talán mezei nyúl is került az asztalára. Gyerekkoromban számomra a vadhús, az a mezei nyúl volt. A nyúl, hogyan másképp, mint vadasan. Úgy emlékszem, elég sokat kellett pepecselni vele, amíg elkészült. Mindenekelőtt meg kellett nyúzni, mint hajdanában olykor az őskeresztényeket, bár őket, tudomásom szerint, elevenen nyúzták meg, ellenben a nyulak már a megnyúzatá- suk előtt kiszenvedtek. Ebből is látható, hogy az emberi faj feltartóztathatatlanul humanizálódik. Mikor aztán a nyúl jól meg volt már nyúzva, a sőréteket kellett kipiszkálni a húsából, ahogy a majommama bolházza kicsinyét. Aztán pácba kellett rakni. Hiába, a régiek, az ősök sokkal türelmesebbek voltak, mint mi, maiak, akik szinte már mindent félig készen ; kapunk a Tescókban meg a többi efféle helyeken. A vadasan készített ételeket a mai napig szeretem. Gyerekkorom kedvence, például, a vadas marhahús volt, krumpligombóccal. A szárnyasok elkészítése is babramunkával járt. Először is el kellett nyisszantani a szerencsétlen, kalimpáló pára nyakát. Közbe- vetőleg jegyzem meg, nem értem, hogy a kínzások és kivégzési módok tekintetében oly fantáziadús homo sapiens hogyhogy nem találta föl a háztartási guillotine-t. Milyen jól, kecsesen mutatna a kávé- és a mákdaráló között a kredenc- ben. Aztán, amikor az áldozat kivérzett a vesztőhelyen, le kellett forrázni, hogy meg lehessen ko- pasztani. Időigényes vesződség volt ez már egy tyúkkal is, hát még egy libával! De megérte. A lévai családok étlapjának egyik dísze a libasült volt. Sőt, akkoriban, az ötvenes években a libamáj sem számított luxuscikknek mifelénk. A liba szárnyából és aprólékából pedig ludaskását készített a gazdasz- szony. Természetesen, nem mindennap ettünk húst, hetente kétszer, legföljebb háromszor. Egyéb napokon be kellett érnünk főzelékkel, sajtos makarónival, palacsintával, túrós csuszával, diós vagy mákos tésztával, sztrapacskával, szilvás gombóccal. Egyszer-kétszer, ínséges időben, darás vagy másképpen szólva grízes tésztával, amit a mai napig szívből utálok. A tésztaféleségek között volt egy, amelynek az anyakönyvezett nevét nem ismerem, én vaníliás tésztának hívtam. Olyasmi volt, mint az ún. krumplinudli (na, azt sem imádtam), viszont édes volt, és a tészták között mazsolák díszlettek. A tésztát akkoriban nem az üzletben vásárolta a gazdasszony, hanem otthon gyúrta. Aztán, amikor jól meggyúrta, gyúródeszkán sodrófával kinyújtotta, metélt alakúra vagdosta, és forró vízben kifőzte. Kisgyerek koromban, igaz, rövid ideig csak, az a tévképzet élt bennem, hogy efféléket művelnek a futballistákkal is a meccs előtt. Olvastam ugyanis, hogy minden valamirevaló futballcsapatnak kell, hogy legyen gyúrója. Úgy képzeltem, hogy ez a gyúró is sodrófával dolgozik, sodrófával puhítja meg a játékosok izmait, a nyakszirttől a bokacsontig. Gyermekkorom ízvilágának lehetnének felejthetőbb fejezetei is. Bizonyos kajákat annyira utáltam, hogy szívesen elfelejteném őket. De éppen azért felejthetetlenek, mert annyira utáltam őket. A pótkávékat például. A Meltát és a Frankot. A Melta barna volt, a Frank pedig, amely utálatosságát tekintve még a Meltát is túlszárnyalta, fekete. Olyan, mint a tűző napon szárazra senyvesztett fekete cipőpaszta, amelyet téglalap alakú dobozokban árultak. Az íze pedig... Nos, amilyen az apróra darált gumiabroncs főzetének az íze lehet. Hess! Sokkal szívesebben, nosztalgiával emlékezem vissza a kacsa- és a libazsíros kenyerekre, télen hagymával, nyáron paprikával és paradicsommal. Meg a sok gyümölcsre: cseresznyére és meggyre, almára, dióra, körtére, eperre és málnára... Ezekért nem kellett a piacra vagy a zöldségeshez járni. Nagyanyám kertjében tucatnyi gyümölcs termett, május végétől októberig bőven volt miből válogatni. Déligyümölcsöt viszont legföljebb karácsony és húsvét táján láthattam. A csokoládé (hazai) olyan volt, amilyen, mindenesetre élvezhetőbb a krumplicukornál (brrr). Ó, azok az ötvenes évek - sóhajthatnám végezetül egy kis nosztalgiával. Visszahozni azonban nem szeretném őket. Nekem a felhőtlen gyermekkort idézik, sokaknak azonban gyötrelmeket, meghurcoltatást, szegénységet és igazságtalanságot. Az ötvenes évek végével a gyerekkoromat is kinőttem. Velem is, körülöttem is kezdett egyre gyorsabb tempóban megváltozni a világ. Jöttek a hatvanas évek, majd a hatvanas évek második felétől az életszínvonal és a koleszterinszint országos növekedése. De ez már egy más korszak, másféle ízekkel. REGENYSZELET Nálunk, New Honiban GRENDEL LAJOS McLaczi konyhája tisztára seper- ten, de kuncsaftok nélkül ásítozott ebben a kora délutáni órában. Csupán Mikszáth Kálmán volt jelen a söntésben, de ő is csak lélekben és a söntéspult fölött a falon, ahogy száz év előtt egy lelkes fotográfus megörökítette, meg néhány nyugtalanul röpdöső légy. Amikor nagy sokára elővánszorgott a konyhából a jócskán megöregedett és elhízott McLaczi, én már kétszersiilttel is beértem volna. McLaczi azonnal megismert, füléig húzta a száját, s izzadó tenyerét megtörölte a kötényében, mielőtt kezet adott volna.- Nem hiszek a szememnek - harsogta jókedvűen.- Kálmán bácsi temetésére jöttem. Erre McLaczi tüstént megzabolázta a jókedvét, s vigyorgó ábrázatát a gondolkodó, idős férfi megfontolt képével cserélte fel.- Hát igen, ő is elment - mondta az esemény jellegének megfelelő, ereszkedő hanglejtéssel. - Nagy ember volt. Bólintottam.- Sör lesz? - kérdezte.- McLaczi pecsenyéje lesz - mondtam, arra gondolva, szerzek neki egy kis örömöt, hogy lám, nem feledkeztem el konyhája büszkeségéről. Kiderült, hogy inkább elrontottam az örömét. Hiába, más idők, más kaják.- Sajnos, elfogyott - mondta szomorúan.- Akkor kérem az éüapot - mondtam, s ezzel tovább rontottam a helyzetemen.- Étlap nincs - közölte röviden.- Mi van? - kérdeztem.- Darás tészta - felelte.- Más nincs?- Nincs - mondta, s jó hogy meg nem sértődött. - De ha ráér, szólok az asszonynak, hogy csináljon lekváros palacsintát.- Nem szükséges - mondtam nagyúri gesztussal. - Jó lesz a darás tészta is. McLaczi biccentett, s mivel nem indult a konyha felé, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék még neki, amolyan hascsikarás-mosollyal néztem körbe a pangó étteremben, hogy igen, milyen takaros, müyen barátságos, milyen meghitt itt minden. McLaczi azonban átlátott az erőlködésemen.- Manapság kevesebbet esznek az emberek - mondta. - Legalábbis nálunk, New Honiban.- Pozsonyban is - mondtam, csak hogy megvigasztaljam.- Meg aztán, most a szieszta ideje van.- Szieszta? A napnál is világosabb volt, hogy füllent. McLaczi még azzal sem fárasztotta magát, hogy mindenféle hajánál fogva előráncigált magyarázatokkal világítsa meg a legújabb New Hont-i állapotokat. -Változnak az idők - mondta rosszkedvűen. Később, talán udvariasságból, vagy hogy könnyebben kebelezzem be a darás tésztámat, odaült mellém, s lelkesen méltatta a New Hontról írott könyvecskémet, amelyet minden második New Hont-i család megvásárolt, olyanok is, akik soha azelőtt könyvet nem vettek a kezükbe, s ezután sem fognak. A könyvecske összes példányát felvásárolta a New Hont-i önkormányzat, de még így sem jutott belőle minden érdeklődőnek, s a New Hont-iakon kívül senki sem ismeri. Még a nagy, országos könyvtárakból is hiányzik. McLaczi megkérdezte, lesz-e a könyvecskéből utánnyomás. Bármilyen nehezemre esett, ki kellett ábrándítanom. Azt nem mondhattam, hogy a New Hontról szóló könyvecske a New Hont-iakon kívül az égadta világon senkit sem érdekelne, s hogy én is legszívesebben elfelejteném, ezért a kiadó financiális problémáira utaltam sokat sejtető homályossággal meg az igazgató úr megroggyant egészségi állapotára, a kiadó profiljának megváltozására, s hogy mindebből egy árva szó sem igaz, azt hiszem, McLaczi is tudta. De nem szólt semmit, hanem csak tapintatosan hümmögött.- Nehéz idők köszöntöttek mindnyájunkra - dörmögte megértőén. Ezeket a nehéz időket nemsokára néhány lepusztult fazon is illusztrálta, akik, fittyet hányva sziesztára és miegyebekre, sörözni tértek be. Lármázásuk és obszcén beszédük hallatán McLaczi lesütötte a szemét.- Legszívesebben valamennyit kirúgnám - mondta halkan. És minden bizonnyal megtette volna, ha nem lett volna ott az a szó, hogy „legszívesebben”, ami itt, New Hontban is azt jelenti, amit másutt, azt, hogy lehetetlen, hogy képtelen megtenni, s már ebből is sejteni lehetett, mit értett McLaczi nehéz időkön. „Legszívesebben” megvigasztaltam volna, hogy az idők mindig is nehezek voltak, olyan még nem volt, hogy könnyű idők lettek volna, legföljebb nem mindenki vette észre, hogy nehéz idők járnak, ahogy McLaczi sem, amikor ment még az üzlet. Mert ha ezeket is kirúgná, akik beérik darás tésztával, akkor McLaczi konyhája már konyha sem lenne, sört pedig máshol is csapolnak... (Kalligram, 2001)
