Új Szó, 2002. szeptember (55. évfolyam, 203-227. szám)

2002-09-10 / 210. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2002. SZEPTEMBER 10. Kitekintő Döbbenet járja át az embert a keserves nyomorúság láttán, ahogy az itt élők vergődnek, száz-százötven évvel elmaradva Európa többi részétől Elfelejtett népcsoportok a Duna-deltában Részeg extázis fogja el az embert a soha nem látott, mesebeli madarak százaitól, ahogy a csónak neszére iz­gatottan rebbennek fel ke­cses kócsagok és gémek a Duna-delta öblében. És szo­morú döbbenet járja át a ke­serves nyomorúság láttán, ahogy az itt élők vergődnek, száz-százötven évvel elma­radva Európa többi részétől. Ezen az ötszázezer hektáros területen több mint három­százféle különleges madár­faj él és néhány olyan nép­csoport, amelyeknek még csak hírét sem hallották a művelt Nyugaton. PEREDI ÁGNES Michael Kluth, német dokumen- tumfilm-rendező évtizedek óta foglalkozik a kelet-európai orszá­gok sorsával. Nemrégiben soroza­tot kezdett, amely bemutatja a tér­ségben még élő, de már-már kiha­lóban lévő hagyományokat, népe­ket és természeti kincseket. Elsőként a Hortobágyról készített filmet, a sorozat második része ké­szült a Duna-deltában. Michael Kluth tudta, hogy ott még élnek aromunok és lipovánok. Mióta ná­luk jártunk, azóta én is tudom. Nufaru pici városka. Jó tíz kilomé­terre Tulceától, amely már-már na­gyobbacska városnak mondható, és Bukaresttől 270 kilométerre van ke­letre. Egy kisbusz alig öt óra alatt meg is járja ezt az utat. Ha idáig si­kerül eljutni, és Nufaruban meg­szállni, akkor az kiindulópont lehet a térségbeli portyázásokra. Nufarutól nem is kell többet zöty- kölődni egy-két órácskánál, szép, dimbes-dombos tájakon át, száraz, szikkadt mezőkön keresztül, poros földutakon bucskázva, és máris rá lehet találni Hisztru Bildani aromun kecske- és birkapásztor tanyájára. Hitvese, Aurika és a 18 éves fiú, Kol- ja megadóan várja a vendégeket és a forgatást. A terebélyes asszony er­re a jeles alkalomra rózsás pongyo­lát öltött, apa és fia készségesen te­reli a nyájat ide-oda. Fáradt forró­ság üli meg a tájat. A házikó, ahol élnek kicsi vályog­kunyhó. Két helyiség van: egy föld­be vájt szobácska, ahol Aurika alszik meg az ura, két rozoga ágy, egy ta­pasztott kemence és földes padló persze. Az első helyiségben alszik a fiú, pokróccal letakart ágyfélén, mellette vasasztalka meg egy falá­da. Az asztal alatt kuporog lustán a cica. És van egy tükördarab is, bele­ragasztva a vályogfalba. Odakint a ház körül mindenféle „hátha még jó lesz valamire” tárgy. Gáztűzhely, gombok nélkül, gáz úgy sincs, meg villany sincs. Öreg szék, ócska furnérlap az ülőkéje, rozsdás fogaskerekek, vaslánc, ki­szolgált autógumi. Meg a két akol, az egyikben a birkák, a másikban a kecskék vannak. Három kutya fel­ügyel, de inkább félve elhúzódik az embertől. A társalgás nem egyszerű. Az aro­mun nyelv a görög és a macedón ro­kona. Aurikával még egész ügyesen megértjük egymást. Két nő, akinek van gyereke, hamar megtalálja a kö­zös témát, kézzel-lábbal elmagya­rázza, ami fontos. Hogy mekkorák a gyerekek, meg mit csinálnak. Auri­ka beírja a noteszembe, hogy 44 éves, az ura 45, kecske meg birka összesen 250 van. A bővebb beszélgetéshez román tolmács kell, aki ugyan csak keveset ért az aromun nyelvből, de Auriká- ék legalább a kérdéseket megértik románul. így aztán ki lehet hámoz­ni, hogy Hrisztu valamikor maga is városlakó volt, de jó 20 éve megcsö- mörlött a román civilizációtól és visszavonult ősei hagyományaihoz. Azóta tart állatokat, él kunyhóban, ragaszkodik az ősi nyelvhez, és el­érte, hogy a fia is átvegye a régi szo­kásokat, s majdan ő is átadja az utó­doknak. Kolja tereli a nyájat, alko- nyatkor megfeji a birkákat és a kecskéket. Naponta 50-55 kiló saj­tot készítenek. Meg is kínálják per­sze a jövevényeket kecskesajttal, kenyérrel, és addig nem engedik el a vendéget, míg le nem vágnak egy bárányt ajándékba. Gyorsan meg­nyúzzák, a kutyák ugrásra készen lesik, mikor hullanak a belsőségek a porba, és viszik a zsákmányt. Ak­korra már átjött a szomszédból a nyolcvanéves mama is, leültek Au­rikával a rozoga kispadra trécselni. Az anyókát nem zavarta, hogy nem értek aromunul. Csak mondta a magáét. Valahogy kihámoztam, hogy nyolc gyereket szült, egy kö­zülük Amerikában él. Búcsúzáskor az anyóka áldásfélét mormolt, a kecskepásztor pedig ud­variasan kezet csókolt. Később ta­pasztaltam: arrafelé a férfiak, bár­milyen szegények, elesettek is vol­tak, lovagias mozdulattal, mind kézcsókkal köszöntek el. Nehéz megtudni, hogy valójában mennyien vannak az aromunok. Van, aki szerint a Duna-delta román részén kétszázezer körül lehetnek, délebbre, Bulgáriában meg még százezren. De Tulceában, ahol az idegenforgalmi hivatalban kiállítá­son mutatják be a térség életét, egy 1992-es felmérés meg sem említi a deltában élő népek között az aro- munokat. Pedig az aromun büszke nép. És na­gyon okos. Aromun volt Gozsdu is, meg Karajannak is élnek itt rokonai. Ezt Chere Georgian mondta, egy húszéves fiatalember, aki Constan­tában közgazdaságtant tanul, és be­szél angolul. Ha csak teheti, meglá­togatja a családját Stejaruban, amely viszonylag jómódú falucská­nak számít arrafelé. 2500-an lakják, békében élnek egymással románok és aromunok, aldk a harmincas években jöttek ide Görögországból. Pásztorkodásból éltek, a görög he­gyekben legeltették a nyájat, télen meg ide terelték - így mondja Geor­gian, aki szorgalmasan fordítja a né­pes család minden tagjának mondó- káját. Úgy tűnik, a fél falu egy nagy család, mindenki összeszaladt, hogy megcsodálja a jövevényeket. Mindnyájan mosolyognak, a fény­képezőgép láttán azonnal csoport­képpé rendeződnek, és egyszerre beszélnek. Aromunul. Itt él egy udvarban, de három ház­ban, három generáció. Az öregek, a 85 éves nagyapó és a 83 éves nagya- nyó, mint a mesében. Hatvan éve él­nek együtt egy aprócska vályoghá­zikóban. Benne szép szőttessel borí­tott ágy, a földes padlón is szőttes szőnyegek, de a falat újságpapír bo­rítja és a mai kor jeleként karórát formázó, elemes fahóra mutatja az időt. A nagyanyó kötöget, vastag gyapjúfonalból meleg száras papu­csot télire, a nagyapó pedig dalra fa­kad a vendégek tiszteletére. Borízű, reszketeg hangon, kicsit kinevetve magát is. Jókedvű az egész társas­ág, amikor felkerekedik, hogy meg­mutassa a közeli erdőben, hogyan nő vadon a pünkösdi rózsa. Hatal­mas csokrot szednek, egy bakfislány kacérkedvesen ad egy-egy szálat a vendég férfiaknak. Es boldog, ami­kor emlékbe egy golyóstollat kap. Ez ott igazi érték. Itt a tisztes szegénységet érezni. Másfelé inkább a szomorú nyomo­rúságot. A földeken ekével, lóval szántó parasztokat látni, gépet alig, az utakon ritkább az autó, mint a ló vagy szamár húzta kordé. De több­nyire nem is két ló, hanem csak egy baktat a járgány előtt, és az is bána­tosan sovány. Az utak lehangolóan kátyúsak, porosak. Úgy tűnik, ha egyszer valami leesett a földre, az ott is maradt. Mintha errefelé át- aludták volna a kelet-európai válto­zásokat. Azért akadnak már jelei az új világnak: Tulceában és másutt is, ha szép, tiszta, új ház épült, az bank. És ahol bank van, ott a pénz is meg­mozdul előbb-utóbb. De inkább csak utóbb. Ami már megmozdult, annak talán nem is kellett volna megjelennie. A Duna- delta természetvédelmi területére már beszivárgott a vadturizmus, az orvvadászat és -halászat. Kiss J. Bo- tond, az erdélyi biológus és ornito­lógus, akit a Duna-delta legjobb sza­kértőjeként tartanak számon, erősen aggódik a táj élővilágáért. Mert bár Románia ratifikált több nemzetközi egyezményt, a legutób­bi vadászati törvény sokat engedett a szigorból. Vannak, akik tudni vé­lik, magas politikai kapcsolatoknak tudható be, hogy olasz vadászok há­borítatlanul lődözhetik a védett ma­darak sokaságát. A Duna-deltában 630-650 féle ma­dár él, címerállata a gödény, vagyis a pelikán. Nemrég végeztünk tudo­mányos felmérést - mondja Kiss J. Botond. - Mintegy 3500 pelikán­pár él itt a rózsás fajtából és még négyszáz pár borzas pelikán. Az 1989-es események után valamivel nagyobb figyelmet fordítottak a természeti értékek védelmére. A Világbank 4,7 millió dollár támo­gatást adott, és az itteni kutatóköz­pont együttműködik a holland, a francia és az ukrán kutatókkal. De sokkal jobban kellene védeni a del­tát a vadkempingezőktől meg a fe­nyegető turistaáradattól. Mert már kezdik eladogatni a területeket. És akkor úgy járhatunk, mint ahogy a régi mese tartja: hogy volt egyszer egy ember, aki eladta a házát. Csak épp egy szöget tartott meg magá­nak. De ezzel a szöggel mindig volt valami dolga. Hol azért ment vissza, hogy ráakassza a kalapját, hol azért, hogy levegye, aztán az ingét tette fel, meg vitte el, szóval, mindig csak a nyakára járt az új tu­lajdonosoknak. Aztán a végén azoknak már sose volt nyugtuk tőle. Nálunk fordítva történt, mi csak egy szöget adtunk el, de már nem lesz nyugtunk a nagy jövés­menéstől - aggódik Kiss J. Botond. Valóban, ha Zsurilovkától áthajó­zik az ember a Golovita tavon - mi­közben megszemlélik a katonák a nádasok melletti őrtornyokból - és eljut arra a vékony földnyelvre, amelynek a túlsó oldalán már ott a Fekete-tenger, akkor láthatja: meg­jött a befektető, harcsabajszú, kö­vér ember képében. Munkásai már építik a nádfedeles apartmanháza­kat, és a természetvédők ütött-ko- pott zöld Daciája legfeljebb jelké­pesen vigyázhat már csak a tájra. A szög el van adva. De a Duna-delta olyan óriási, hogy még nagyon sok időbe telhet, amíg igazán felbolygatják nyugalmát. Ahány forrás, annyiféle adatot ta­lálni. Azért nagyjából talán el lehet fogadni, hogy a delta területe mint­egy 5600 négyzetkilométer, ebből több mint 4400 van román terüle­ten. 1150 féle növény és több mint százféle hal él itt a sok száz madár­fajon kívül. A három ágra szakadt Duna északi ága a Kilia, amely 116 kilométer hosszú, a Szulina 80 ki­lométer, a Szent György-ág 126 ki­lométer. Évente 80 ezer tonna hor­dalékot hoz a víz, és Kilia városa ál­lítólag évente 80 méterrel távolo­dik el a tengertől, mert feltöltődik a hordalékkal. A deltában csak kevesen ismerik ki magukat. Mesélik, egyszer egy ha­lász eltévedt, és négy napig bolyon­gott a vízen, míg hazatalált. Titri, a természetvédelmi őr itt nőtt fel, is­meri az összes zegzugot, mindent tud a madarakról, halakról, úgy ug­rál ki-be a csónakokba, mint Tarzan az őserdőben, és áhítattal ejti ki mestere, Kiss J. Botond nevét. Titi, a mindentudó a vezetőnk. Tudja azt is, amiről nem mindenki akart tud­ni, hogy Periprava közelében voltak azok a táborok, ahová Ceausescu idején hurcolták el a politikai fog­lyokat. Főleg értelmiségieket. Leg­alább egymillió ember halt meg szörnyű viszonyok között. De most már ezt sem látni. Csak tudni. Amit látunk, hogy a fűzfák szegélyezte parton fehér kócsagok álldogálnak, és csak a közelgő mo­torzajra lebbennek fel, kicsit lustán. A nádasból sárga liliomok villannak elő. Siklunk és bámészkodunk. Az­tán kikötünk egy kis kunyhónál. Nádfedeles, oldalt is nád védi a széltől. Körülötte zsebkendőnyi föl- decske, azon apró, fonnyadozó pa­lánták. Fejkendős asszony hajolgat a kunyhó mellett. Epret szed. A férje kapálgat. Az egész birtok pár négy­zetméter. Aztán jobbra is víz, balra is víz. A picurka földön minden tárgy fontos. Az üres konzervdoboz, a kopott vödör, a rozsdás fazék, az ágasfa, amiről a ruhák lógnak. Itt él a Lenuta házaspár. Ők lipovánok. A lipován is egy nép, ők az orosszal vannak rokonságban. Azt mondják, hivatalosan 50 ezer lipovánt tarta­nak számon Romániában, nem hi­vatalos adatok szerint talán 80 ez­ren lehetnek. Lipován Jaska is, aki Szulinában la­kik. Szulina városa valaha jobb na­pokat látott, amikor még a KGST- időkben tisztes hajóforgalma volt. Ezt Jaska meséli, lipovánul, de mintha orosz lenne, többé-kevésbé érteni. Jaska daruszerelő a ki­kötőben, ahol négy Ganz-daru szol­gált. Ma már csak javítgatják őket, semmi dolguk. Az egész kikötő holt világ. Rozsdás, nagy hajóroncsok állnak sorban a parton, a házak va­kon, ablaktalanul néznek a vízre, az egykori nagy konzervgyár csak ko­pott feliratával mutatja, hogy ott va­laha halkonzerv készült. Lipován falu Cardon is, 18 házzal. Az egyikben idős házaspár mutatja készségesen a kertet. Odébb fura öregember legeltet egy jókora kék­szemű disznót. Amikor meglát, megszólít, őt se zavaija, hogy igen gyenge vagyok lipovánban. Erőskö- dik, hogy menjek be a házba, néz­zem meg a feleségét. Bent, a pici, félhomályos viskóban fél béna asszony üldögél az asztalnál. Felde­rül, ferdeszájú mosollyal invitál, igyák vele. Ki tudja, mit. Valami sö­tét ital áll a maszatos üvegben, jó szívvel nyújtanak egy bögrét, végre jött valaki ide a világ végére, akivel lehetne koccintani. Restellem, de ennyire nem voltam merész. A traktorra viszont felkapaszkod­tam. Mert mást nem is lehetett ten­ni. Arrafelé vannak helyek, ahová csak traktorral lehet eljutni. Aki még nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen a platón, az em­ber nagyságú kerekek mögött. Minden zökkenőnél „felszáll” az ember, feje a felhőket éri, aztán visszahullik a szalmára, oda kelle­ne kötni valahogy a lócához, de az is imbolyog. A traktoros csak a ki­pöfögött fekete füstöt szívja be, aki mögötte ül, mindent kap. Homok recseg a fogak között, a szemet még résnyire is veszélyes kinyitni. Az ágak az arcba csapnak, és nincs más út, menni kell, dobál a traktor valahol Latea felé. ' Latea az erdejéről híres, sűrű, mint a dzsungel. Szigorúan védett termé­szetvédelmi terület, kerítés veszi körbe meg szögesdrót. A nagyka­pun nagy lakat. A traktoros leszáll, és megpöcköli a kaput. Az avatott szem látja, hol van elfűrészelve. Könnyedén nyílik, mehetünk is a rengeteg erdőbe, amely ho­mokdűnékben végződik. Azt lehet­ne hinni, már csak pár lépés, és ott a tenger, de csak újabb és újabb dűnék következnek. Meg újabb falucska, Sfistofca. Itt la­kik Vaszüika, és a férje, Nyikita. Ezt úgy tudtam meg, hogy beszédbe elegyedtem egy asszonysággal, ő volt Vaszilika, aki öt dollár fejében megengedte, hogy a stáb lefilmezze otthonát. Öt dollár nagy pénz. 165 ezer lej, vagyis tíz doboz Marlboro vagy tíz kiló rizs ára a tulceai pia­con. Vaszilika 65 éves, a férje 66, há­rom gyereket neveltek fel, és ma is keményen dolgoznak kis földjükön. Kapálnak, kaszálnak, van egy kis te­henük, kertecskéjük, így élnek, mió­ta világ a világ. A delta területéből csaknem küenc- száz négyzetkilométer a tó. Vannak keskeny csatornák, kiszélesedő fo­lyószakaszok, öblök és tágas tavak. Titi visz a csónakon, valahol leállítja a motort, csendben átsiklunk két le­hajtó fűzfa között, és levegőt sem kapunk az ámulattól. Soha nem lá­tott, mesebeli madarak százai búj­nak meg az ágak között. A csónak surranása felriasztja őket, egyre új­abbak és újabbak rebbennek fel, te­le az ég fehér kócsaggal, mélybarna ívelt csőrű batlával, vöröses hátú, fehér szárnyú selyemgémmel. Az ember izgatottan kapkodja a fejét, a fényképezőgépét, nem tudni, ki iz- gatottabb, a madár-e vagy az ember. Teljesen megmámorosodtam. Igazi részegség volt, önfeledt kábulat. A csend, a madárszárnyak suhanása, a kecsességük, rajzásuk és lassú megnyugvásuk, hogy nincs ve­szély, újra le lehet ereszkedni az ágakra, fészkekbe. Ez a világ kívül volt a valóságon. Titi ismerte a többi varázstájat is. Tudta, hol vannak a kormoránok, nagy-nagy csapatokban. 150 ezer kormoránpár él a deltában. Fent a magasban üldögélnek a fészkekben, nem is zavartatják magukat a csó­naktól, jönnek-mennek, bámész­kodnak a kopár fákon. A kormorán- birodalomhoz fehér tavirózsák és páfrányok tartoznak, nádas szegé­lyezi az utat. A pelikánok taván a fehér tavirózsák mellett különös sárga virágok le­begnek a vízen, és közöttük csücsül­nek a pelikánok. Ez a helyes kifeje­zés. A pelikán nem ül, nem gub­baszt, hanem csücsül. Mint a gyerek a bilin. Szépen, kényelmesen, köz­ben nézelődik erre, arra, aztán, ha mégis megzavarják, némi töprengés után emelkedik el a víztől. Akkor van némi izgalom a mozgásában, de utána nyomban átmegy tunyán elnyúló szárnyú repülésbe. - Taka­rékoskodik az energiával - mondja Titi. Ő egyébként arra is képes, hogy egészen messziről, amikor még csak egy fehérke pöttyöt lát az avatatlan szem, rámutasson a kanalas gémre. Ez a madár még itt is ritkaságnak számít, és különös szerencse, ha vé­letlenül, éppen akkor sikerül arra járni, amikor fekete csőrével, furán hajlongva kotorászik a parti iszap­ban élelmet kutatva. Az élelemért folyó harc ott van minden mögött. A pelikánok vé­dett madarak. Csakhogy naponta másfél-két kiló halat esznek, és ezt a helybeliek, akik keservesen küszködnek a napi betevőért, rosszul viselik. Titkos hadjáratot folytatnak a védett madarak el­len. Ugyanígy haragszanak a kor- moránokra is. Titi meg az orvha­lászokra. El is kobozza a tiltott zsákmányt, ha elcsíp egy-egy vét­kest, és visszadobja a halakat a vízbe. A szárazföldön meg a róka kerülgeti a birkanyájat. Rémülten bújik el előle a lyukba egy kis ürge. Kitárt szárnyakkal köröz fölötte egy ölyv - az ember meg csak néz: most kinek drukkoljak? Es ki maradjon éhen? Csak az tud tájékozódni a vízen, aki itt öregedett meg (A szerző felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents