Új Szó, 2002. augusztus (55. évfolyam, 177-202. szám)
2002-08-26 / 198. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. AUGUSZTUS 26. KOMMENTÁR Kampánydzsungel SZILVÁSSY JÓZSEF Elárasztották az országot az óriásplakátok és a kampányrendezvények. Már nincs olyan útkereszteződés - talán már mezei út sem ahonnan ne vigyorogna ránk valamelyik politikus. Próbáljunk meg eligazodni ebben a kampánydzsungelben. Megyünk tovább, Szlovákia! - mosolyog ránk ravaszkásan Ivan Gasparovic, aki azonban nem közli a lényeget: vajon milyen úton? A politikai Balkán irányába, amelyen eddig a volt házelnök gátlástalanul követte akkori pártvezérét? Netán az újdonsült pártelnök a damaszkuszi úton szeretne átsündörögni a napfényesebb nyugati oldalra? Meciar továbbra is rendíthetetlenül hirdeti, hogy együtt győzni fogunk, csakhogy erre a fölöttébb kétes diadalra egyre kevesebben vágynak. Robert Fico arcátlanul letegez bennünket, rendet, jogállamot ígérget, miközben legalábbis az erkölcsi törvényeket megszegve és a jogi kiskapukat megtalálva már hónapokkal a hivatalos kampány kezdete előtt népszerűsítette önmagát, most meg egyenesen arra szólít fel, hogy válasszam őt kormányfővé. Ugyanilyen felháborító Pavol Hamzík és Peter Baráth lózungja, amely azt harsogja, hogy ők értünk egyesítették az erejüket. Holott a napnál is világosabb, hogy az egyszeri használatra összetákolt SOP elnöke és a jobb sorsra érdemes, ám legfeljebb néhány tizednyi támogatottsággal rendelkező szlovákiai szociáldemokraták vezetője az ugyancsak agonizáló SDL köpönyegébe bújva szeretne besurranni a parlamentbe. A demokratikus baloldal részéről Eubomír Fogas törvényességet követel, és a bürokrácia kiirtását, pedig ilyen közállapotok elérése ebben a választási ciklusban a törvény-előkészítést felügyelő kormányalelnökként az ő kutya kötelessége is volt. Ha eddig nem tette meg, most vajon milyen alapon ígérget? A kék szín a jó! - harsogja az SDKÚ blőd óriásplakátja. - Vajon a zöld vagy a sárga nem jó? - kérdezte a minap a Domino fórum glosszaírója, aki szerint ez a talányos szöveg azt sugallhatja, hogy ez a kormánypárt már belekékült azokba a bírálatokba, amelyek a súlyos megélhetési gondokkal szembesülő polgároktól záporoznak feléje. Az sem elképzelhetetlen - ironizál tovább a szlovák publicista -, hogy az ismeretlen ötletemberben felrémlett: ugyanilyen színnel népszerűsítik a Viagrát, ezért esetleg az SDKÚ szellemi potenciáljának a növekedését, netán a támogatottságának megemelkedését várta ettől a fércművétől. Megkezdte a politikai hirdetések sugárzását a közszolgálati tévé is. - Ha csak tíz százalék valóra válna abból, amit ígérnek, akkor itt Kánaán lenne - sóhajtott fel a minap egyik ismerősöm. Csalódottan legyintett, de én biztattam őt: ezekben a napokban sokkal könnyebb személyesen is találkozni a politikusokkal, ezért menjen el gyűléseikre, és bátran kérdezze őket. Például arról, hogy az adott településen és régióban miképpen akar és tudna új munkahelyeket teremteni. S akkor fény derül arra, hogy van-e konkrét elképzelése az illetőnek, vagy csak közhelyeket tud szajkózni. S ennek alapján döntse el, melyik pártot és kit tisztel meg a voksával. Szobor a t. Ház előtt TÓTH MIHÁLY Már az első reagálások alapján biztosra vehető, hogy Alexander Dub- cek parlament előtti szobra még sokakat bősz polémiákra ösztönöz. Képzőművészetünk kitűnőségei közül már többen megszólaltak. A szobrász - ez teljesen természetes - az esztétika fogalmi apparátusával érvelve mond véleményt. Például a szobor - esetünkben portrészobor - mérete és a törvényhozás épülete előtti tér arányairól. A véleménynyilvánítók között vannak, akik közelről ismerték az egykori politikust, és úgy vélik, a Prágai Tavasz vezéralakjának személyiségét nem egészen tükrözi ez az alkotás. De talán nem is ez itt a leglényegesebb. Mint ebben az országban minden, úgy a jelképek kiválasztása is áldozatául esett a politikának. Kétségkívül jelképes gesztus próbál lenni, hogy a parlament előtti teret Dubcek-szoborral ékesítik. Hangsúlyozom: próbál lenni... Olyan gesztus, amilyen ettől a politikai elittől kitelik. Ilyen telik ki tőle. Tessék felmenni a Várhegyre. Folyik a vita, bronzba öntve hitelesek-e az arcvonások Egy, a Dubcek- családhoz közel álló művésznek lesújtó a véleménye: Siroky, vagy még inkább Slánsky vonásait véli benne felfedezni. A később születettek tájékoztatására: mindkettő a legkeményebb sztálinizmus idején volt első garnitúrabeli politikus. A fenti jellemzés kétféleképpen értelmezhető. Aki az emberarcú politizálást igénylő közéleti szereplőt látja Dubcekben, az politikai szentséggyalázásnak tekinti, amit Cvengro- sová szobrászművész produkált. Aki viszont megrögzötten jobbról, netán szélsőjobbról szemléli a világot, az így vélekedik: „Lám, még a művésznek se sikerült Dubcekról lekozmetikáznia a bolsevikokra jellemző vonásokat.” Reménytelen küzdelmet folytatnak a szobrászművészek, amikor túlpolitizálódott világunkban szakmájuk mércéjével próbálják ezt a műalkotást minősíteni. Politikusainkat ismerve úgy gondolom, a bronz redőkben Slánsky-szemöldököt és Siroky-homlok- ráncolást felfedezni vélő szobrászművésznél én se rugaszkodom el jobban a valóságtól, ha az alkotásban jelentős mértékben Jozef Mi- gast látom megtestesülni. Azt a Jozef Migast, aki a szobrot leleplezte, és akinek politikai szocializálódása abban a két évtizedben történt, amelyben Dubcekre köpködni a közéleti jólneveltséghez tartozott. Tehát most ne a szobor esztétikai kvalitásait értékeljük. Azt a méltatlan huzavonát vegyük inkább szemügyre, amely a műalkotás előéletét jellemezte. Abszurd, de elképzelhető, hogy irodájába tartva parlamentünk elnöke valahányszor végignéz Dubcek portrészobrán, önmagát látja a talapzaton. Alig erőlteti meg fantáziáját, és már paripát is lát maga alatt. Méltatlan ez a história Alexander Dubcekhez, de pontosan méretarányos Migashoz és törvényhozásbeli társaihoz. DER STANDARD Ádáz populista harc Az osztrák lap megállapítása szerint ádáz küzdelmet folytatnak a szlovákiai populisták a választások előtt. A dinamikus Robert Fico és a médiamágnás Pavol Rusko sok fiatalt és elsőválasztót nyerhet meg azzal, hogy egyaránt keményen bírálja mind Vladimír Meciart, mind Mikulás Dzurinda kormányát, és elképzelhető, hogy ez a két párt végez majd a képzeletben dobogó második, illetve harmadik helyén. Ugyanakkor a Smer és az ANO kíméletlenül fog kampányolni egymás ellen is. A lap szerint a kormánypártoknak „drámai vereségre” kell felkészülniük.- Látod, látod, Jenő, én figyelmeztettelek, hogy ne magasztald az elmúlt négy esztendőt, és ne fesd rózsaszínre a jövőnket a kampánygyűlésen! (Peter Gossányi rajza) TALLÓZÓ USA TODAY Az amerikai külügyminisztérium a kezdeti habozás után úgy döntött, hogy Richard Holbrooke volt diplomata, a boszniai békemegállapodás atyja és más egykori amerikai tisztségviselők tanúskodhatnak Szlobo- dan Milosevics hágai perében. Washington először húzódozott attól, hogy Holbrooke, megannyi bizalmas információ és államtitok ismerője, illetve Wesley Clark tábornok, a NATO európai erőinek volt parancsnoka tanúként jelenjen meg. A lap szerint a tárca az érintettekre bízta, hogy elmennek-e Hágába, s úgy tudja, nincs nagy kedvük hozzá. A külügy ügyvédei jelenleg Hágában tárgyalnak a per ügyészeivel a volt diplomata tanúskodásának feltételeiről, mert ilyen magas szintű tanúskodás precedensértékű, jelenlegi és jövőbeli amerikai vezetőkre is kihathat, és sok kárt okozna, ha hagynák, hogy Müosevics cirkuszi előadást csináljon a peréből. A saját védelmét ellátó Milosevics a nyilvános tárgyaláson keresztkérdésekkel próbálhatja megszorongatni volt tárgyalópartnerét egykori alkudozásaikat illetően, amelyek eredményeként Daytonban megkötötték a boszniai megállapodást. A bősi vízi erőmű csupán Pozsony biztonságát növeli, ám Budapestet nem mentette meg az árvíztől Binder megtévesztő nyilatkozata Szlovákia sikeres harcot vívott az elmúlt száz év legnagyobb árvizével. A Duna gátjai elég magasak és ellenállók voltak, és az eddig rájuk fordított beruházás összege egy hét leforgása alatt kamatostul megtérült. ANTON ÉURDA Viszont az is bebizonyosodott, ami mindenki számára aki ismeri az egyszeregyet, és a bősi vízlépcsőre nem a szlovák államiság nagyítóján keresztül tekint már eddig is világos volt: olyan nagy vízhozamnál, amilyet augusztus derekán tapasztaltunk a Dunán, az átfolyó jellegű bősi vízlépcsőnek gyakorlatilag semmi hatása sincs az építmény alatti szakasz helyzetére, az építmény feletti részén pedig inkább nem kívánt hatást gyakorol. Ez tény, holott éppen ellenkezőjét állította minduntalan Binder úr, akinek kijelentéseit minden híreszköz szajkózta. A másodpercenkénti 10 ezer köbméteres vízhozam hektáronként és másodpercenként 1 méterrel emeli a vízszintet. A Bős és Dunacsún mögötti víztározók együttes területe nem éri el a 3600 hektárt, vagyis ha megkísérlik az árhullámot túlságosan energikusan megfékezni, akkor a tározók vízszintje óránként több mint 1 méterrel emelkedne. Az ilyen jellegű kísérletek szélsőségesen rossz hatást gyakoroltak a Duna vízszintjére Pozsonynál, sőt még Hamburgnál is, ezért az osztrák fél kérésére Dunacsúnnál olyan alacsony szintre kellett csökkenteni a vízállást, mintha nem is lett volna ott víztározó. A mérnöki mű tervezői olyan nagyvonalúan tervezték meg a vízáteresztő nyílásokat, hogy a tározó minden akadály nélkül engedte tovább a teljes víz- mennyiséget. E megoldás mérsékelte a vízmű Pozsonyra és Hamburgra gyakorolt negatív hatásait, meggátolta a tározó falainak átszakadását, azonban biztosan nem segített a vízmű alatti folyamszakasz gátjain. A Duna régi medre az árterével együtt nagy mennyiségű vizet felfogott, azonban ez a lehetőség már a bősi vízmű megépítése előtt is megvolt. A Duna régi medre nyújtotta lehetőség megfelelő kihasználása viszont a fent említett okok miatt kiaknázatlanul maradt. A Dunacsúnnál mintegy egy kilométer hosszan megnyitott vízáteresztő nyílásokon keresztül zúduló víz impozáns látványa legalább egy pozitív hozadékkal járt: felesleges a magyarok félelme a gátszakadástól - ha ilyen katasztrófa következik be, a vízhullám nem haladja meg az árvíz szintjét. Azt a tényt, hogy az átfolyó jellegű vízműveknek a nagy árvizekkor Bár tíz erőműve van, Ausztria nem állítja, hogy megmentette Pozsonyt. semmi esélyük sincs, természetesen tudja Binder úr is. Bár Pozsony felett legalább tíz, bősi típusú vízmű épült, egyetlenegyszer sem köszönte meg az osztrákoknak, hogy megmentették Pozsonyt. Ezt maguk az osztrákok sem állítják. Az ottani víztározók nem váltak az osztrák államiság jelképévé. Az osztrák államiság és prosperitás alapelve: nem szédítik a polgárokat légből kapott sikerekkel, ehelyett hasznos és olcsó termékek előállítására ösztönzik őket. A bősi vízmű nagyon hasznos a villamos energia előállítása, a Duna hajózhatósága, 25 kilométer hosz- szú szakasz árvízvédelme szempontjából, ott, ahol a folyam két ágra szakad; azzal viszont, hogy emellett megépült a vadvízi sportok központja, a kerékpározásra és görkorcsolyázásra alkalmas gátak sora, s talán azzal, hogy a vízmű atyái és közvetlen rokonaik észrevétlenül pompás családi házakat húztak fel, biztosan nem védték meg Budapestet. Miért nem javítjuk megítélésünket sikereink hangsúlyozásával? Ehelyett nyilvánvaló valótlanságokat állítunk. Miért akarjuk a magyarokat egyszer egy kanál vízben megfojtani, máskor meg megmenteni egy hatalmas folyamon épült parányi víztározóval? Vajon nem voltak becsületesebbek elődeink, akik megmondták: ha Árvát meg akarjuk menteni a nagy víztől, akkot nem egy csatornát kell építeni, hanem magas falú víztározót? - amely viszont elnyelte az érintett térség közel felét. A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia Fizikai Intézetének kutatója. 2020-ban 5 milliárd embernek nem jut elegendő víz, ezért a vízhiány válhat a legfőbb konfliktusforrássá a világon Eleve kudarcra van ítélve a Rio+10 konferencia? MTI-PANORÁMA A világ legnagyobb konferenciájának ígérkezik, ha igaz, hogy valóban 65 ezer (!) résztvevője lesz, mint az a szervezők szerint várható, mégis megannyi megfigyelő a johannesburgi Föld-csúcs kudarcát jósolja. Nem utolsósorban azért, mert bár sokan lesznek, mégis egy- gyel kevesebben, mint azt a legtöbben szeretnék. Nem lesz ugyanis ott George Bush, az Egyesült Államok elnöke. A Rio+10 „becenevű” tanácskozás, amelynek színhelye hétfőtől a dél-afrikai Johannesburg, a Rio de Janeiróban éppen egy évtizede tartott első Földcsúcs óta eltelt időszak (sovány) eredményeit és az akkor elfogadott szép határozatok megvalósításához szükséges tennivalókat hivatott áttekinteni. Az ENSZ-konfe- rencia célja megmenteni a Földet, valamennyiünk otthonát a körvonalazódó ökológiai katasztrófától, amelynek fenyegető természeti előjeleit hol erdőtüzek, hol szárazságok, hol özönvízszerű árvizek rajzolják ki, ugyanakkor pedig megóvni a legelesettebbek százmillióit a kegyetlen szegénységtől. A kettő különben összefügg. Tíz éve 117 állam- és kormányfő gyűlt egybe Rióban, akkor jelen volt az amerikai elnök (a jelenleginek az apja), és el is fogadták az Agenda 21-et, amely az élet minőségének javításához szükséges tennivalókat tartalmazta. Csakhogy a terepen az elvek nemigen váltak gyakorlattá. 2000-re a széndioxid-kibocsátás 10 (az Egyesült Államokban 18) százalékkal nőtt 1990-hez képest. 1997- ben az erdőtüzek 5 millió hektárt faltak fel, többet, mint bármely más esztendőben addig, a következő évben a rákkeltő ultraibolya sugárzást átengedő ózonlyuk az Antarktisz fölött 25 millió négyzetkilométeres területre nőtt, amely nyolcszorosa volt az előző, 1993- as rekordnak. 2000-ben kipusztultnak nyilvánították Miss Waldron vörös kolobusz majmát, több száz éve először fordult elő ily módon, hogy eltűnt egy főemlősfajta. 2001-ben George W. Bush amerikai elnök bejelentette, hogy országa nem írja alá a kiotói jegyzőkönyvet, nem csökkentheti az abban előírt mértékben a széndioxid-kibocsátást, mert az ellentétes országa érdekeivel. A riói célokat éppen a rövid távú gondolkodás veszélyezteti, egyfelől a szegénység, másfelől a gazdagság véglete. Ami az előbbit illeti, nehéz elvárni például az amazonasi esőerdőt termőföldnyerés végett felégető helyi lakosságtól, hogy az emberiség számára oly fontos vegetáció védelmére inkább éhen haljon. Az utóbbira a washingtoni döntés a példa. A kiotói jegyzőkönyvekben előírt gázkibocsátás-csökkentés elérése 2010-ig 56 milliárd dollárba kerülne az ipari országok számára - ám ugyanebben az időben a világ leggazdagabb országai 57 milliárd dollárnyi támogatást nyújtanak a fosszilis fűtőanyagok (a legfőbb széndioxid-forrás) termelésének támogatására. 1950-ben minden emberre 17 ezer köbméter friss víz jutott, 1995-ben már csak 7 ezer, és ebben az ütemben 2020-ra 5 milliárd embernek nem jut elegendő víz, ezért a vízhiány válhat a legfőbb konfliktusforrássá a világon. A tengerek és óceánok halállományának felét teljes mértékben le-, 20 százalékát pedig túlhalásszák. A fejlett országok halászflottáit ezért akkora támogatásban részesítik kormányaik, amely a fogás értékének 20 százalékával ér fel. Miközben a trópusi irtások következtében évente négy Svájcnak megfelelő területről tűnik el az erdő, a fakitermelés évi 35 milliárd dollárnyi kormánytámogatásban részesül. Vagy a legmegdöbbentőbb számpár: a gazdag országok által a szegényeknek nyújtott évi támogatás 53,7 milliárd dollárra rúg - ez nem kis összeg. Viszont a fejlett országok mezőgazdasági termelői évi 335 milliárd dollárnyi támogatást (!) élveznek. Persze igaz az ellenérv, hogy a fejlődő világban nem egy kormányzat akad, amely „lenyúlja’ a támogatásokat, hogy éppenséggel ott a legelmaradottabb és így a legszennyezőbb az ipar, hogy ezeken az államokon belül egy kisebbség nem egyszer mesés jólétre tesz szert honfitársai kárára. Bush távolmaradása nyomán a világ természetesen elsősorban Washingtonra veti majd tekintetét, amikor ilyen figyelmeztetések hangzanak majd el. Ez sok szempontból jogos lehet ugyan, de legalább ekkora veszély az, hogy Bush távolléte ürügyül szolgálhat a nemzeti és nemzetközi lobbiknak a nagyobb ívű célok megvétózására vagy a védelmi mechanizmusok lelassítására.
