Új Szó, 2002. augusztus (55. évfolyam, 177-202. szám)

2002-08-12 / 186. szám, hétfő

Nagyszünet ÚJ SZÓ 2002. AUGUSZTUS 12. KÍNRÍMEK Ámor nyila Kit nyilával talál Ámor, annak jut kéj s talán mámor. Kabos Laci rejtélyes étvágy­hozó kendője Akkor korog a kis Kabos bendője, ha eszébejut a baboskendője. A szerencséden Terhének nem bírja súlyát, keservesen sírja búját. Féltem a málnámat Nem szeretném, hogyha ez a szép málna egyik napról a másikra szétmállna! Még éreüen a gyümölcs Míg a fákon és a bokrokon a gyümölcs beérik, addig talán a vásárlók befőttel is beérik. Mélymagyar látomás Mélymagyar vízió: határre­vízió. Földönkívüli szerető Ahol áll a régi várrom, oda várom égi párom. Számtanpélda- Megoldottam formálisan.- Inkább oldd meg normálisan! Munkamegosztás Amíg a férj építkezik, felesége szépítkezik... Az arab sejk európai meny­asszonya A szépséges ara búsul, mert nem beszél arabusul. Szokadan származású le­ányzó- Milyen lány ez, talán alán?- Nem tudom, kész talány a lány! Nővel oltom étvágyamat... Ha kevés az alapanyag, s nincs mit főzni, akkor inkább elmegyek egy fincsit nőzni! Ilyen az arab fegyház? Bagdadi börtönben rettegnek a rabok, mert velük túlontúl durvák az arabok. A mogorva kofa autóval a pi­acra igyekszik, és éppen egy éles kanyart vesz be Látod azt a fanyar kofát? Beveszi a kanyar fokát! Egy hang a nézőtérről Szan­di koncertje előtt Képzeljétek, Szandi nista, elvitte egy szandinista! Protestánsokat kedvelő lány- Mi vagy, Pista?- Pápista.- Igen? Akkor pá, Pista! A családi kirándulás előtt a nagymama unokájához szól Azt hiszem, hogy szólok majd a két szülődnek, elkésünk, ha oly sokáig készülődnek! (Lacza Gergely) A laposra taposott műanyag poharak tömege bokáig ér, de sebaj, a felkelő nap mindent más színbe von. Hajnali öt óra van A hajnali Sziget csodaszép PÁL KATA ert mj szokott a | legnagyobb baj lenni? A kosz. A | por. A sár. A bü- mmmmmmmm dös. Az emberek. A sorban állás. A sát­rak. A drágaság. A budik. A tö­meg. A meleg. A hideg. Az eső, a szél és a napsütés. A zaj. A politi­ka. A túl fiatalok. A túl öregek. Vagyis mindaz, ami a városban is bosszantó, meg otthon, meg a törzskocsmában is, meg egyéb­ként. Akkor mit fanyalognak a né­pek? Rejtély. Miért mennek ki? Titok. Esetleg a szinte már miszti­kus filing, merthogy AZ jó. De mi­értjó, ha minden más rossz? Mert nem ezeken múlik. Ha valóban nagyon zavar valakit a por, job­ban, mint a városban, akkor hord­jon zoknit, és ne táncoljon maga alá. Ha valóban ehetetlen kaják vannak és azok is sokért, akkor csomagoljon magának előre szendvicseket. Ha az italok is rosszak, pláne drágák, akkor ve­gyen magának előre, és ne igyon sört (ami olcsó: 190 Ft/0,5l). Mi például vodka-narancsot rendsze­resítettünk a Szigetre, műanyag flakonban. Attól legalább keve­sebbet kell pisilni, és semmi sem lehet hátrány, amivel csökkenthe­tő a valóban borzalmas WC-tortú- rák száma. Az ürítési lehetőségek katasztrofális voltán, ehhez kap­csolódóan a bárhova-és-minden- hova vizelésen (by pasik), és a szagokon kívül egyedül a fekete fika zavar. Igaziból ez a porral ce­mentált orrváladék lehetne a Szi­getjelképe. Pénteken a szokásos melegben fül­ledtük végig a pár perces HÉV-utat, aztán a szokásos tömegben ara­szoltunk a bejárat felé. Korántsem olyan szörnyű, mint mondják. Dél­után négykor még a Nyugatinál voltunk (beszerzendő a jegyeket és a már említett vodkát), de minden kényelmetlenség, motozás, ellen­őrzés után fél ötkor már a kedvenc fáink alatt üldögéltünk. Program- füzettel a kézben. Ez szokott a fő gond lenni, egyben a titok kulcsa: ha nincs valami, amit mindenkép­pen meg kell nézni (nekem általá­ban nincs), akkor maradj, ahol vagy. Nem érdemes feleslegesen rohangálni a különféle színpadok közt, különösen nem a várható él­vezetek kedvéért. Úgyse olyan. Ha célba érsz, kiderül, hogy csúszik az egész (irodalmi események), borít­va ezzel további terveidet, kiderül, hogy másik 16 000 arc is ugyanerre hegyezte magát (Luminárium), és képtelenség bejutni, kiderül, hogy darabra OK minden, csak a hango­sítás pocsék (Nagyszínpad), pocsé­kabb, mint otthon. Legjobb békésen megülni és figyel­ni az embereket. Ilyet úgyse látsz máshol: egy város, ahol 1. az átlag- életkor 25 körül van, 2. pasik szok­nyában vonulnak, 3. békében elfér, sőt beszélget egymással a sok civil 4. mindenki mosolyog. Ha már kockásra ülted a feneked a kényel­metlen padokon, vagy unod a szú­rós földet, akkor neki lehet indulni. Én a Fő utcát szeretem a legjobban. Megyek, nézelődök, beszélgetek. Megérdeklődöm a NaNe sátorban, hogy foglalkozik-e már végre vala­ki a bántalmazok rehabilitációjával idehaza. Megpróbálom rávenni Padrét, hogy 10 forintért azt a ta­nácsot kérje a rabbitól, hogyan tudná az árat lealkudni. Ez érdekes gondolati-logikai erőfeszítésre sar­kall bennünket, ami sose árt, leg­alább az agyunk ne zsírosodjon. Apropó: adjunk az agyunknak, irány az irodalmi sátor, meg a sza­badegyetem. Útközben felfedezem Andrassew Dávidot a Greenpeace sátorban, köszönök. Persze nem érti, mit akarok, és tényleg hülye helyzet valakinek elmagyarázni, hogy az apja blogjából ismerem, és ugyanott láttam róla fotókat. Az irodalmi sátornál könyves pult van (egyetlenként kerek e szigeten), nyomul az Ulpius. A szabadegyete­men a szabadság korlátozó voltáról elmélkedik valaki, páran békésen szunyókálnak. Azzal nyugtatom magam, hogy holnap eljövök a Prae bemutatkozóra, pedig tudom, hogy nem. Szórakozni jöttem, nem dolgozni. Inkább mozgunk egyet a tömeg­ben. Pasifronton kiábrándító a fel­hozatal. Ha nem lenne nekem is egy, komolyan elgondolkodnék, hogy inkább leszbikus legyek. Vagy mégsem: még a Magic Mirror sátorban se találnék vigaszt, mert ott meg a travesztik tengenek túl. Magyarországon a transzvesztiták valamiért kihízott családanyának öltöznek, akik rémálmaikban karaoke-dívák akarnak lenni. A sá­tor viszont gyönyörű: szecessziós fafaragás, csiszolt tükrök, vörös bársony. Vannak egynemű párok is. Kicsit feszengve, kicsit boldo­gan, kicsit büszkén andalognak összeölelkezve. Egy kivételesen gyönyörű fiú éppen egy másik vál-. Ián sírja el bánatát, amaz gyengé­den vigasztalja. Szépek együtt. Később röhögni kísérjük kedves rokonainkat a Ladánybene 27 ne­vű formációra, megvárjuk a Bala- nescut, kerülgetjük a Dalmátnál tömörülő diablo-botos ifjakat, lati­nos cigányzenét hallgatunk a roma sátorban, elkerüljük a Publo Hun- ny- csapdát, megszagoljuk a ke- mencés lángost, figyeljük a vizes szőnyegen focizókat, és minden­hol, megállás nélkül köszöngetünk körbe, annyi az ismerős. Nagysze­rű lehet most a városban: üresen kongó, csendes kocsmák minde­nütt. Padre nagyon gyúrt az Iggy Popra, utána eltámogatom a HM ingyenes Menedék sátrához. Ágyak vannak, rendesen, és jár­őröző katonák. Mélyen ellene va­gyok bármiféle katonaságnak, de most hálás a biztonságos alvóhely­ért: senki nem fog Padre fejébe rúgni, vagy átesni rajta. Pokrócot is sikerül bérelnem, aztán bele az éjszakába. Kiváló a hangulat, min­denhol dübörög a zene, színes lampionok mutatják az utat az ös­vényeken. Háborgó orgiára hason­lít az egész. Becsempészem ma­gam a hűtött netsátorba. Két hosz- szú sorban több száz monitor, előt­tük görnyedt alakok ütik mellé a billentyűket. Itt szigor van: se ka­ja, se pia, se cigi. Legtöbben levele­zésüket intézik, fórumokban tudó­sítanak a helyzetről, ingyenes SMS programokat terhelnek túl. „Mit csinátok itt?” dől nekem egy ázott punk az ajtóban. Szögekkel kivert arca merő seb, lehet, hogy friss szerzemény a piercing, azért is van még talpon. (A punkok általában már éjfélre kidőlnek.) Üzenünk a külvilágnak, mondom neki leegy­szerűsítve. „Ajjó, mondd meg ne­kik, hogy én is.” Biztosítom, hogy ezt feltétlenül átadom, emberünk így el. Hallom még, ahogy mély to­rokhangon elbődüli magát „Le a zenével!”, aztán átzuhan egy aljas sátorrúdon és fekve marad. Hasonló kalandokba bocsátkozom lépten-nyomon, hervasztó vagy éppen felemelő beszélgetésekbe bonyolódom vadidegenekkel. Fon­tos kérdésekre válaszolok kapás­ból (szerinted is gyönyörű a csa­jom?), segítőkészen bekötöm vala­ki cipőjét (ráléptem a kezemre), zsebkendőt adok egy zokogó kis­korúnak (megcsalom a rohadé­kot), és alapvetően angyalként funkcionálok. Mire kora reggel visszaérek, Padre mellett egy szőke bige alszik, de ennek nincs jelentősége: minden­ki, mint egy darab fa, miközben mellettünk ezerrel dübörög a Cöxpont Ambient. Csodálatos az ember: bárhol tud aludni. A hajnali Sziget csodaszép. A la­posra taposott műanyag poharait tömege amúgy bokáig ér, de a fel­kelő nap mindent más színbe von, Gyönyörködünk a locsolóautóit okádta vízsugáron, kerülgetjük az alvókat, kávékat döntünk ma­gunkba, Red Hot Chili Pepperst hallgatunk néhány mocsárszemű metálossal. Halkan dúdolnak. lg) egészen használható a Sziget, haj nali öt felé. Futottak, maguk sem tudták, hová, el, csak el minél messzebb a szörnyetegek elől. Új menedékbe bújtam, közben érezték ellenségeik közelségét Csak egy álom volt, mégsem tudom elfelejteni SZÉCSI RÓBERT Nem akart úgy aludni és, álmodni, mint az előző éjjel, nem akart rémes álmok szereplője lenni. Ezzel az el­határozással feküdt le, de amint el­aludt, már nem tudott parancsolni magának. Nemsokára kezdődött az álorr. Homályosan, mintha távoli ködből közeledett volna kísértetie­sen, egyre tisztábban látszott, kezd­te felismerni a saját szobájának kör­vonalait, ahol legnagyobb meglepe­tésére saját magát látta a saját ágyá­ban aludni, de ugyanakkor ő maga ott állt az ágy mellett és nézte alvó önmagát. Fel akarta ébreszteni, de nem bírta kinyújtani maga felé a ke­zét, hogy felrázza ebből a lehetetlen helyzetből. Az egész házból a legkü­lönbözőbb tárgyakat összehordta, rázta, csörgette őket, hogy minél nagyobb lármát csináljon, de a ze­nebonára az alvó test nem reagált. Ahogy rálépett egy kerek tárgyra, elvesztette az egyensúlyát, nekiesett a falnak és átesett rajta! Kívül találta magát, és már nem volt kedve visz­szamenni. Elindult, ő sem tudta, hogy hová, csak úgy ment az orra után. Megzavarodva támolygott a városban, látott élő embereket, és már fel sem tűnt neki, hogy senki nem vesz tudomást róla. Haladt, át­ment mindenútjába eső dolgon, le­gyen az élők vagy élettelen. Eszébe jutott, hogy már régen meg akarta látogatni barátnőjét. Már azóta nem látta, amióta elkezdődtek azok a szörnyű látomások. Nem akarta, hogy aggódjon miatta. Most arra vette az irányt, amerre a lány lakott. A megszokott nyílegyenes úton gya­logolt be az épületbe. Bejutott. Néz­te az alvó lányt, látta szoborszerű, de annál sokkal élőbb arcát, ahogy álmában jót mosolyog. Ezen a cso­dálatos képen ő maga is akaratlanul elmosolyodott. Hirtelen eltűnt az arcokról a mosoly. Az alvó elkezdett reszketni, lélegze­te szaggatottá vált, forgolódott, majd egy éles csattanás hallatszott és a lány is ott állt ugyanolyan alak­ban, mint ő. Szólni akartak egymás­hoz, de nem jött ki hang egyikőjük torkán sem. Rájöttek, hogy hallják egymás gondolatait, így könnyeb­ben megértették egymást. Nem tud­tak mit csinálni, de egyet tudtak mind a ketten: valahogy vissza kell térniük a valóságos életbe. Most már ketten mentek kéz a kéz­ben, útjuk a temető mellett haladt. A sírokból alakokat láttak kiemel­kedni. Az alakok áttetszők voltak. Eddig fel sem tűnt nekik, hogy ha­sonlóképpen ők is áttetszők. A sí­rokból kikelők gondolatai elragad­tatottan kiáltottak fel: „Friss hús!“ Tucatnyian áthaladtak a kerítésen, mire a páros futni kezdett. Az ordító gondolatú csorda vad őrülettel vette magát utánuk. Mindegyikük tudta, hogy bár az élőket képtelen meg­érinteni, a hozzájuk hasonló lénye­ket akár meg is ehetik. Légiesen ha­ladtak áldozataik után akik minden lyukba bebújtak, azonban a csorda rövid idő alatt megtalálta őket. Fu­tottak, maguk sem tudták, hová, el, csak el minél messzebb a szörnyete­gek elől. Zihálva bújtak új menedé­kekbe, közben érezték ellenségeik közelségét. Ekkor a messzi távolban megláttak valamit, ami még na­gyobb félelmet ébresztett bennük. Egy olyan átlátszó kastély emelke­dett egy üres téren, amilyenek ők voltak. Ekkor viszont már minden oldalról körbevette őket a vad cso­port. Csak egy menekvés maradt: be a kastélyba. Pánikszerűen menekül­tek neki a falnak. Nem tudtak átha­tolni rajta. Megfordultak, hátukat neki vetették, lélegzetvisszafojtva álltak szembe üldözőikkel. Ázok ugyanolyan fáradtak voltak, mint ők. Vicsorgó szájaikból sárgás színű pára lövellt, egyre közeledtek. A két áldozat megpróbálta még egy­szer egy végső kiáltással széttépni az álmot, megszabadulni a holtak léikéitől. Végül a lány sikoltott egyet és eltűnt. A fiú tudta, hogy megme­nekült, mert felébredt. Az egyik üldöző kitátotta száját olyan hatalmasra, hogy az már hi­hetetlen volt. Megindult felé, mint a villám, de ebben a pillanatban az ál­dozata felemelkedett előle a levegő­be. Valaki felrántotta. Egy szintén átlátszó alak ragadta meg és húzta fel, de rá kellett jönnie, hogy ha le hét, még rosszabb helyzetbe került Most már fogva volt. Fogvatartója fogai lassan közeledtek hozzá, hiá ba püfölte az idétlen vigyorra húzó dó szájat. És amikor a hegyes fogai már csak centiméterekre voltak tő le, egy kétségbeesett kiáltás szakad: ki belőle, egy pillanat alatt szétfoly előtte a képminden sötét lett. Kellet egy rövid idő hozzá, hogy rájöjjön ébren van, verejtékben úszott, rész ketett még mindig az előbbi képei hatásától, amikor megnézte az órát hajnali 5 óra volt. Gyorsan felöltő zött, elindult a barátnőhöz. Ahogy elhaladt a temető mellett, vé gigborzongott. Belenézett a távol kövek között terjengő párába. Túlfe szített képzelete játszott vele. A köc alakot öltött, egy hangot hallott „Ne hidd el az álmodat!“ Ahogy újr: odanézett, már csak a ködöt látta Tíz méter múlva találkozott a lány nyal, aki meg hozzá tartott, egyezer re mondták ki megkönnyebbülten „Csak egy álom volt.“ NAGY.jZ UNITI Felelős szerkesztő: Horváth Erika e-mail: nagyszunet@ujszo.com levélcím: Nagyszünet, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents