Új Szó, 2002. augusztus (55. évfolyam, 177-202. szám)

2002-08-09 / 184. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2002. AUGUSZTUS 9. Gondolat Az alkotó embert megszólaltatva látszatra csak két kérdést járunk körül, ám a „mit olvas most és mit ír most" kérdése talán nemcsak szerzőnket, korunkat is átvilágítja Szellemi őrtüzek a homályban CSANDA GÁBOR ^ iszka József néprajzku­T tatóval (1956) szép ke­I szegfaivi házuk kertjé­I a ben és könyvtárszobájá­ig^} ban beszélgetünk a fele­ség, L. Juhász Hona gon­doskodásától övezve. Könyvtárszoba? A lakás majd mind helyisége annak volna nevezhető, maradjunk hát annyiban, hogy könyvek közt folyik a társalgás. Kezdjük rögtön azzal, hogy épp most mit olvasol, vagy hogy mit olvastál utoljára. Egyáltalán: mi­féle irodalmat kedvelsz? Hát, erre hirtelenjében nem is olyan könnyű válaszolni, ugyanis általá­ban egyszerre több könyvet olvasok. És most nem a szakirodalomról be­szélek, hiszen az munka, az a szó szoros értelmében nem is olvasás. Ami az úgynevezett szépirodalmat illeti, azon belül elsősorban a rövi- debb műfajokat, a naplókat, kisesz- széket, az Örkény-féle egypercese­ket, az Umberto Eco-féle gyufaleve­leket szeretem. Vagy az olyan regé­nyeket, amelyek jól tagoltak, tehát ha este leteszem, akkor másnap este pontosan megtalálom, hogy hol folytassam. így, ha szétnézel az asz­talomon, akkor most is több köny­vet találsz. Ami már nincs itt, az Thomas Mann naplója. Azzal a na­pokban végeztem, miközben vele párhuzamosan olvastam Márai Sándor Tájak, városok, emberek cí­mű útirajzgyűjteményét, továbbá is­mét elővettem az éppen egy eszten­deje olvasott Marcel Reich-Ranicki* önéletrajzot, a Mein Lebent. Ugye, hajói tudom, arról a Reich- Ranickiről van szó, aki több mint tíz évig vezetett irodalmi vitamű­sort egy német televízióban Iro­dalmi kvartett címmel. Igen. A Literarisches Quartett a ZDF televíziós csatornának az utóbbi idők legnagyobb közönségsikerű vállalkozása volt. Évente három­négy alkalommal Marcel Reich- Ranicki három társával egyenes adásban négy-öt időszerű német könyvet szedett szét, szinte a szó szoros értelmében. Meglehetősen szókimondó, már-már szabad szájú műsor volt, melyet milliók néztek. Az irodalmi életnek olyannyira fon­tos része lett, hogy egy-egy író szá­mára nem az volt a sértő, ha ebben a műsorban a lehető legrosszabb kri­tikát kapta, hanem az, ha nem fog­lalkoztak vele... Nos, ennek a Reich- Ranickinek, akit előszeretettel ne­veznek a német irodalom pápájá­nak is, olvastam az önéletírását. Most csak tulajdonképpen beleol­vasni akartam, Martin Walserrel foglalkozó passzusait szerettem vol­na felidézni ismét, de aztán benne ragadtam. A német kulturális sajtó utóbbi hónapokbeli legnagyobb botránya volt ugyanis Walsemek A kritikus halála című, akkor még meg sem jelent regénye. A Frankfur­ter Allgemeine Zeitungnak ajánlot­ta föl folytatásos közlésre, de a mű (állítólagos) antiszemita kitételei miatt, s a meggyilkolt kritikusban egyértelműen fölismerhető Reich­Ranicki személye miatt a lap elhatá­rolódott a regény közlésétől. Pro és kontra rengeteg hozzászólás, észre­vétel látott napvilágot az elmúlt idő­ben egy olyan könyvről, amelyik még meg sem jelent... Ezeket rész­ben olvastam, Reich-Ranicki nyilat­kozatait is a kérdésről, s szerettem volna újra felidézni, hogy mit is írt annak idején Walserről. Nos, jól em­lékeztem, régi gyökerű az ellentét, s a mi népi-urbánus áldatlan vitáink­ra emlékeztet az egész história... Látom, eredetiben olvastad, és itt látok egy másik, szintén Reich- Ranickitól származó könyvet, amelynek előzéklapja tanúsága szerint ez egy neked ajánlott pél­dány. Nem gondoltam volna ró­lad, hogy irodalomkritikusokkal is tartasz fenn kapcsolatokat... No, ez azért nem kapcsolat, leg­alábbis a szó szoros értelmében nem az. Sajnos. Persze kapcsolat: az író és olvasó (talán) gyümölcsöző kapcsolata. Reich-Ranickiról elő­ször 1996-ban hallottam, amikor egy esztendeig Humboldt-ösztöndí- jasként Münchenben tartózkodtam családommal. Akkoriban inkább még csak hallottam ezekről a Literarisches Quartett-adásokról ­hál’ istennek nem lévén televíziónk a müncheni lakásban -, olvastam néhány kritikáját, és magamban számon tartottam őt. Aztán, amikor 2000-ben Passauban töltöttem el három hónapot, szintén Humboldt- ösztöndíjasként, láttam meg a köny­vesboltban önéletrajzi kötetét. S olyannyira föllelkesültem, hogy a reformkori úrilányok mintájára ír­tam neki egy szégyentelenül hosszú levelet, amelyben elmeséltem, hogy miért és mennyire nagyon tetszett a könyve. Nos, erre válaszul küldte el ezt a kis kötetet, melynek a dediká- ció mellett az az érdekessége, hogy könyvesbolti forgalomba nem ke­rült. A Siegfried Lenz Goethe-díja kapcsán elhangzott Reich-Ranicki- laudáció olvasható benne Lenz kö­szönőbeszédével együtt. Milyen hatással volt rád Reich- Ranicki önéletírása? Szólj róla va­lamit, mert gondolom, a magyar olvasók közül kevesen ismerik. Pedig megérné lefordítani! Lebilin­cselő olvasmány, s ráadásul rám ál­talában ösztönzőleg hatnak az effé­le (ön)életrajzi „sikertörténetek”. Az életrajz röviden ennyi: egy len­gyelországi születésű, Berlinben élő zsidó gyerek a középiskolában is­merkedik meg a német irodalom­mal (elhatározza, hogy életét a né­met irodalom népszerűsítésének szenteli majd), s ezzel párhuzamo­san a német nemzetiszocializmus­sal. Mivel nincs német állampolgár­sága, 1938-ban kiutasítják Néme­tországból, a varsói gettóba kerül, ahol elveszíti szüleit, testvéreit, ké­sőbbi felesége szüleit, gyakorlatilag mindenkijét. Sikerül megszöknie, egy lengyel nyomdai szedő bujtatja őket (feleségével) hónapokon ke­resztül. A háború után Lengyelor­szágban, lengyelül írt cikkeket, könyveket a német irodalomról (nem összekeverve - pedig minden személyes oka-joga meglett volna rá- a hitlerizmust a német kultúrával, irodalommal), majd az ötvenes években Németországba emigrált, s a mai napig a német (a német nyel­vű!) irodalom meghatározó egyéni­sége, népszerűsítője, kritikusa lett. A könyvnek azok a passzusai is el­gondolkodtatóak, amelyek arról szólnak, hogy Reich-Ranicki miként tudta elvonatkoztatni egymástól az irodalmi alkotást szerzője magán­életének botladozásaitól. S milyen objektiven tud ábrázolni eseménye­ket, amelyek bizony nagyon is szub­jektiven játszottak bele magánéleté­be... Illetve az önmegtartóztatásai, elvei: kedvenc témájáról, a Hamlet­ról nem merészelt soha egy sort sem leírni, pedig vélhetően (a német iro­dalom után) azt ismeri a legjobban; akit emberileg, a magánéletben ba­rátjának tart, s ha az történetesen író, annak munkáiról nyüvánosan nem nyilatkozik... Kell ehhez kom­mentár? Nézzünk körbe nálunk? Említetted, hogy közben Márait is olvasod. Véletlen egybeesés, vagy valami összekapcsolja, összekap­csolhatja a két könyvet? Tulajdonképpen véletlen, de mint tudjuk, véletlenek nincsenek. Azt, hogy éppen melyik könyvet veszem le a polcról, azt mintha valami külső erők szabályoznák. Lehet, hogy egy- egy könyv már húsz éve ott van az egyébként helyét folyamatosan vál­toztató polcomon, ám éppen ma ve­szem kezembe, s hangulata, mon­danivalója éppen azokra a problé­mákra rezonál, amelyek ma foglal­koztatnak. Lehet, hogy öt, tíz éve is levettem, belelapoztam, beleolvas­tam, de nem fogott meg. Akkor vé­gigsimítottam a gerincét, borítóját, majd . visszatettem a helyére... Egyébként a költözködés dacára pontosan ismerem könyveim he­lyét, s ha valaki leemelte, majd visz- szatette őket, azt is észreveszem. (Icu közbeszól: Tanúsíthatom!). S ma elért hozzám az üzenet. Miért? Szerintem azért is, mert tán nem­csak Reich-Ranicki és Márai Sán­dor közt feltételezhető valamiféle belső összefüggés, hanem ide tar­tozik harmadikként az olvasójuk is, tehát Te. Szóval, amiként belő­led fakad, amit írsz, nyilván az sem véletlen, hogy mit olvasol... Persze. De hát nem erről beszéltem eddig? Egy kicsit látszólag messzire vezet, de talán mégis közelít némi­leg a válaszhoz: jó sorsomnak hála egy német kolléga nyárra üressé vá­ló házában tölthettünk most már három esztendőn át néhány hetet Regensburgban. Az idén, búcsú­sétát téve a városban, leültem a gyö­nyörűséges dóm lépcsőjére, háta­mat az évszázados falnak támaszt­va, fura gondolataim támadtak: an­nak, aki e katedrális közelében éli mindennapjait, óhatatlanul más lesz a gondolkodásmódja, érték­rendje, mint annak, aki egy bajor kis faluban lakik, vagy netán itt, Ke- szegfalván. A bennünket körülvevő tárgyi világ rányomja a bélyegét ér­zés- és gondolatvilágunkra, s talán ezért (is) van olyan kibékíthetetlen (vagy annak látszó) ellentét a népi meg az urbánus írók között. Pedig mindkettő érték, csak más érték. Más arra ébredni, hogy ha kinézek az ablakon, a regensburgi dóm az első, amit megpillantok, vagy a prá­gai Hradzsin, illetve a szemben álló parasztház, vagy az illatozó akác­fákkal szegélyezett út a szőlőhegy­re. Mindkettőt meg tudom érteni, de valahogy az urbánus világ job­ban vonz. Valamelyik előző életem­ben talán városlakó lettem volna, vagy génjeimben hordozom egykori városlakó ősöm vonzódását a polgá1 ri életforma, s annak hiányában a polgári életet visszatükröző iroda­lom felé? De ez talán már túl mere­dek egy néprajzkutató szájából? Már megint Márainál tartunk. Be­szélj a te Márai-élményedről! Márait ma igen nagy divat idézni, az ideológiai barikádok, „lövészárkok” mindkét oldalán. Pedig akik elősze­retettel idézik, ha olvasnák is mű­vét, úgy értem, az életművét, s nem csak mások által kikapart idézeteket belőle, valószínűleg már nem is idéznék olyan nagy előszeretettel. O ugyanis megvetett minden fanatiz­must: a nemzeti fanatizmust épp­úgy, mint a vallásit vagy ideológiait. Kereső ember volt. És utazó. Mindig úton volt, akkor is, ha leányfalui há­zában vagy Itáliában, posillipói kis lakásában gubbasztott. Olyankor a világirodalomban utazott, fáradha­tatlanul. Idézhetek néhány sort? Ez most fölöttébb indokolt is. Utazzunk egyet! ,Átmégy a városon. Hozzád ér né­hány ház, egy nő arca, egy kút, a templom portáléja. Sűrű, telt heve van a napnak. Átmégy a városon, s hangtalan horzsol millió idegen tárgy; hozzád ér s már elmarad mö­götted; te mégy tovább, ideges ván­dor, utas; engedd, hogy megérint­sen néhány tárgy, lény rajza s elmúl­jon rólad: a szíved nehéz, de moso­lyogsz. Aztán, mielőtt elkanyarodsz a lassú sétából a hotel pozitivitásá- ba: úgy érzed, címet kaptál: utas vagy.” Hát nem szép? S mit gon­dolsz, hány éves volt Márai, amikor ezeket írta? Huszonhat. Sokszor el­gondolkodom azon, hogy miután tudjuk, nyolcvankilenc éves korá­ban hunyt el - halála is csodálatos volt, mint egész élete, tartása -, ko­rai műveit is úgy olvassuk, mint egy sokat próbált, érett férfi bölcsessé­geit. Nem tudom, vizsgálta-e már valaki a Márai-szövegeket ilyen szempontból? Mennyivel éretteb­bek a hetvenhat, nyolcvanhat éves Márai sorai a huszonhat évesénél? Érettebbek-e egyáltalán? Ezt az ihlető kérdést nyitva hagy­juk, másoknak. Téged mi ragad meg Márai útirajzaiban? Először is talán a stílusa. Pontosab­ban, bármit írjon is Márai, már a stí­lusa végett érdemes elolvasni. Más­részt, ami számomra útirajzaiban megragadó, az nem a tények közlé­se, hanem azok a hangulatok, ame­lyekkel népeket, országokat, váro­sokat jellemez. A kis francia gyü­mölcsárus lány, Susanne szemei, vagy a macska, amelyik felugrott az álmos francia kisvárosi vendéglő ablakába, s rövid időn belül ott el is aludt, vagy a páduaiak örök emberi kapcsolata szentjükhöz, Páduai Szent Antalhoz, illetve az a megfi­gyelése, mely szerint „vannak, akik­nek a Central éppen úgy az ifjúság emléke, illatos és bűbájos tanya, mint másoknak egy falu a Maros mentén...” Erről jut eszembe, hogy a népi kultúra idillikus romantikája valószínűleg onnan is eredhet, hogy az idős adatközlők nosztalgiával te­kintenek vissza fiatalkoruk falujára. Ahogy nagyanyám is mesélte annak idején: „aratáskor minden este tán­coltunk, szép holdvilágos éjszakák voltak... Ma már nincsenek olyan holdvilágos éjszakák...” Neki a Vág- parti holdvilágos éjszakák, egy bé­csinek pedig a Central kávéház füst- szagú éjszakái jelentették a fiatalsá­got. S mindkettő egyaránt szép le­hetett - nekik, külön-külön. Épp jókor kanyarodunk a szá­momra sokkal távolabb eső nép­rajz területe felé, itt most leg­alább nem fog annyira feszélyez­Liszka József ni, amit mondasz. Tehát: most ép­pen mit írsz? Az írással hasonlóan vagyok, mint az olvasással. Általában egyszerre több dolgon is dolgozom. Ismerőse­im, barátaim szerint könnyen és so­kat írok. Nos, ez így nem igaz. Való­jában nagyon nehezen írok, sokszor vért izzadva rakom össze, fogal- mazgatom át újra meg újra a mon­datokat; ezt viszont rendszeresen csinálom. Szinte nincsen olyan nap, hogy ne írnék valamit, általában egy-két oldalnál nem többet, ám eb­ből hosszú távon akár sok is összejö­het, s a kívülálló számára úgy tűn­het, mintha valóban könnyen írnék. Most meg kifejezetten mélyponton vagyok. A közelmúltban jelent meg A szlovákiai magyarok néprajza cí­mű összefoglalásom, melyen éve­ken át dolgoztam. S közben tanul­mányokat, recenziókat is írtam, csak úgy pihenésképpen, illetve kö­teteket szerkesztettem, továbbá építkeztünk, költözködtünk... Jaj! Még a hallgatásába is belefá­radtam! Lelknsmeret-furdalást ébresztesz az emberben... Én is alaposan belefáradtam az élet­be, egy jó kis kikapcsolódás kellene, ám most rendezem sajtó alá az em­lített néprajzi összefoglalásom szlo­vák verzióját, ezzel rengeteg tenni­valóm van, lassan finiselek egy né­met nyelvű, szintén a szlovákiai ma­gyarok néprajzát összefoglaló-be­mutató kötetemen... Egy tanulmá­nyon is dolgozom, mely a szlovákiai magyarok népi kultúrájának diffe­renciáltságát, illetve az ezzel ellen­tétes folyamatokat, az elmúlt nyolc­van év alatt megfigyelhető egysége­sülési tendenciákat kísérli meg számba venni és értelmezni. Ja, és majd elfelejtettem, hogy a napok­ban adtam le a Lilium Aurumnak egy bevezető tanulmánnyal ellátott népköltészeti összeállítást Kossuth Lajos és a 48/49-es szabadságharc a (A szerző felvétele) szlovákiai magyarok szájhagyomá­nyában címen... No, és amikor végképp nem megy az egyik téma sem, akkor valamit írok a naplómba. Nem hagyomá­nyos napló ez, tehát nem amolyan Thomas Mann-i, aki azt is leírja na­ponta, hogy reggel fölkelt és meg­borotválkozott, a reggelinél éppen melyik köntöse volt rajta, s abban hogy érezte magát, valamint hogy mikor volt pedikűrösnél és mikor fodrásznál... Jó, tudom, most gonoszkodom, hi­szen Thomas Mann naplójában ezek mellett, ezeken túlmenően - hiszen nem is ezek a fontosak! - rengeteg jó és szép gondolat, illetve az életmű értelmezését elősegítő bejegyzés van. És hát, aki ismer, az tudja, hogy Mannért azért tűzbe mennék... Csak azért hoztam fel példának, mivel arra szerettem vol­na utalni, hogy számomra inkább a Márai-féle naplók az izgalmas ol­vasmányok, amelyekben az író-gon­dolkodó olvasmányélményeihez, a napi politikai eseményekhez fűz megjegyzéseket, gondolatokat. Jel­legét tekintve én is valami hasonló naplót írok: amikor van olyan - álta­lában szakmai - gondolatom, akár szépirodalmi olvasmányélmény kapcsán, akkor azt papírra, ponto­sabban: számítógépbe vetem... Ez azt jelenti, hogy nem naponta írok bele, de azért elég rendszeresen, s évente olyan két-három ívnyi szö­veg gyűlik össze. Te aztán érted a módját, hogyan hozd kellemetlen helyzetbe az embert! De legalább most, beszél­getésünk közben nem érzem úgy, hogy mihasznaságokkal töltöm az időt: veled utazom, s így ez olyan, mintha én is ezeket olvas­nám vagy ezt és ennyit írnék... Csak sorolod itt lazán a dolgaid, mintha ez az egész, Esterházyval szólva, nem egy etwas volna, köz­ben azonban kiderül, hogy írni és olvasni, meg hasábkorrektúrát ja­vítgatni és jegyzetelgetni, munka mellett, noha nyilván ez is a mun­ka része: erre a fél élet megy rá. Vagy az egész? Életmód és -stílus kérdése az egész. Nem szoktam, pontosabban: nem tudom kettéválasztani a „munkát” a „pihenéstől”. Egyetemista korom­ban Tápióságon voltam kötelező nyári néprajzi terepgyakorlaton, s betévedtem (utcának nézve azt) egy udvarba, ahol néhány atyafi a jó homoki bortól felvidámultan beto­nozott. Az egyik klottgatyás benn­szülött viszont lerohant, hogy ma­gánlakot sértettem, és igazoljam magam. Mivelhogy ő rendőr. Én meg mondtam, hogy azt alsónad­rágban bárki mondhatja. Erre a vá­lasz: „Kedves uram, a rendőr klottgatyában is rendőr”. Hát, vala­hogy így vagyok ezzel az egész meg fél élet kérdésével én is... „Mint minden kritikus, én is nevelni akartam, ám nem az írókat. Az írót, aki hagyja magát, nem érdemes nevelni..." Marcel Reich-Ranicki: Mein Leben. Deutscher Taschenbuch Verlag, 2001 MARAI SÁNDOR TÁJAK, VÁROSOK, EMBEREK „Minden reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba abla­kához, hogy szere­pem van a világban, melyet feltűnés nél­kül, tapintattal, de kegyetlen következe­tességgel kell majd elvégeznem." Márai Sándor: Tájak, városok, emberek. Helikon Kiadó, 2002

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents