Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-31 / 176. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 31. Kitekintő 17 Lehet mecsetet építeni, és Állatihoz imádkozni, de nem lehet például több feleséget tartani, mert ez már ellentétes az európai értékrenddel Spanyolországon keresztül vezet az út Európába Afrikai illegális bevándorlók Tarifában (Fotó: Népszabadság) Az egyik asztalnál mandulaszemű, sokvarkocsos Fü- löp-szigeteki kislányok rajzolnak, a másiknál olajos bőrű kecsua kisfiú egy tejfölszőke orosszal és egy villogó szemű arab lurkóval pusmog. így fest a madridi Vázquez de Mella iskola egy átlagos osztálya: háromszáz gyerek, harmincegy nemzetből. INOTAI EDIT A diákok fele bevándorlócsaládból származik, ez errefelé a „legszínesebb” iskola. Másfél évtizede tudatosan készülnek rá, hogy a bevándorlási hullám Spanyolországot is eléri, de ekkora „népszerűségre” talán még ők sem számítottak. Jönnek ecuadoriak és peruiak, marokkóiak és szenegáliak, lengyelek és románok, koreaiak és kínaiak, legálisak és illegálisak, és persze összevissza, évközben is. - A legtöbb nehézséget nem is a különbségek, inkább a szegénység okozza - mondja MaCarmen Juá- rez, az iskola igazgatója. Hiába tud egy ecuadori gyerek spanyolul, ha nem ismeri a fürdőszoba fogalmát. - A gyerekeket először a kisebbségi érzéstől kell megszabadítani, csak utána jöhet a tanulás - mondja az igazgatónő. Itt van például Ruszlán: a szőke kisfiú édesanyjával két évvel ezelőtt érkezett Oroszországból. Égetnivalóan rossz kölyök volt, verekedős, elszedte a többiek labdáját, és megátalkodottan provokálta a nagyobbakat: mivel spanyolul egy szót sem tudott, így próbálta felhívni magára a figyelmet. Az igazgatónő most büszkén mutogatja, micsoda komoly fiatalember lett belőle: és valóban, udvariasan társalgunk spanyolul az iskoláról, Ruszlán megmutatja matekpéldáit, és még az is kiderül, hogy éppen két frissen érkezett koreai kislányt pátyolgat. A spanyol bevándorláspolitika azonban még messze van az efféle sikertörténetektől. A csaknem negyvenmilliós országban hivatalosan 1,2 millió külföldit tartanak számon, de számuk ennél jóval magasabb is lehet. 1999-ben a konzervatív kormány egy huszárvágással legalizálta mindazokat, akik az országban tartózkodtak, azóta viszont csak munkavállalási engedéllyel vagy illegálisan lehet jönni. Ez persze sokaknak nem akadály: az ibériai ország az utóbbi évtizedek látványos fejlődése után igencsak kívánatos célország lett. - Spanyolország Európa kapuja: az afrikaiak számára fizikai értelemben, a latin-amerikaiak számára pedig kulturálisan - állítja Inigo Saenz de Miera, a Francisco de Vitoria Egyetem szociológusa. Persze bevándorlók jöttek korábban is, főleg a gazdag és iskolázott latin-amerikaiak, akik stabilabb körülményeket akartak teremteni a családjuknak: ellenük senkinek nem volt kifogása, hiszen társadalmilag és kulturálisan is könnyen beilleszkedtek. Az utóbbi időben azonban már a szegények és a „láthatólag mások” (indiánok, arabok, cigányok) is jönnek. A politikusoknak, az értelmiségnek és a társadalomnak pedig fogalma sincs, hogy mihez kezdjen velük. Mindössze egy dologban értenek egyet: bevándorlókra szükség van, hiszen a nyugat-európai szinthez képest is rekord alacsony születésszám miatt kell a munkás kéz az öregedő társadalom eltartására. (Még akkor is, hogyha közben 15 százalék körüli a munkanélküliség - ez ugyanis a spanyol társadalom belső, strukturális problémája.) De hogyan birkózzon meg az egyre növekvő bevándorlóáradattal a társadalom? Mondjuk az az alsó középosztálybeli spanyol, aki ebből csak annyit lát: soron kívül beköltöztetnek mellé egy fürdőszobát soha nem látott marokkói családot, majd a körzeti orvosnál órákat kell várnia, mert a latin-amerikaiak elárasztották a környéket, végül pedig ki kell vennie a gyerekét az iskolából, mert a béka feneke alá esett az oktatás színvonala, hiszen a bevándorló gyerekek nem beszélnek spanyolul? Még szerencse, hogy Spanyolországban nincs számottevő szélsőjobboldali erő, amelyik idegenellenes propagandájához felhasználhatná ezeket a szlogeneket. Meg aztán sok család számára jól is jönnek a bevándorlók: a középosztály számára státusszimbólumnak számító bejárónő, az idős családtagot gondozó ápoló általában ecuadori vagy román. Egyetértés van abban is, hogy ez így nem mehet tovább, a bevándorlást valahogy kontrollálni kell. Az ötletek a kvótáktól az információs irodák felállításáig terjednek: lehetőleg munkavállalási engedéllyel rendelkező, előre lekáderezett bevándorlók jöjjenek, spanyolországi hiányszakmákban. Mondjuk ezerötszáz ecuadori ápoló (nő) vagy hétszáz lengyel vízvezetékszerelő. A „kibocsátó országok” pedig tartsák magukat az előre megállapított kvótákhoz, és szó nélkül fogadják vissza az illegálisakat. Aki Spanyolországban akar jönni, érdeklődjön a lehetőségekről a helyi információs irodákban -javasolják mások. Ha nagyon akarnak, maradjanak egy ideig, de aztán térjenek vissza a hazájukba. A büszke spanyol értelmiség eközben elvárná, hogy minden bevándorló „igyekezzen spanyollá válni”. A spanyol szülők napokig tüntettek a Madridhoz közeli El Escorial egyik iskolájában, amikor egy arab kislány lefátyolozva jelent meg. A kötélhúzásnak sajátos kompromisszum vetett véget: a kislány fátyolban mehet a kapuig, de ott átöltözik az iskola egyenruhájába, hazafelé pedig megint felveheti a fátylat. Hogy ez nem különösebben toleráns magatartás a kisebbség jogaival szemben? - Ha valaki Spanyolországban akar letelepedni, az európai polgárrá válik. Az európai értékrend pedig az emberi jogok és az emberi méltóság tiszteletére épül - magyarázza Inigo Saenz de Miera szociológus -, és ezek mindig elsőbbséget élveznek a kisebbség jogaival szemben. Vagyis lehet mecsetet építeni, és Allahhoz imádkozni, de nem lehet például több feleséget tartani, mert ez már ellentétes az európai értékrenddel. A spanyol társadalom egyelőre ismerkedik a multikulturális közeggel. A madridi Puerta del Solon fekete-afrikai árusok kínálgatják a „márkás” napszemüvegeket, a metrón andoki indiánok zenélnek az utazóközönségnek, és a piros lámpáknál romániai cigányasszonyok kéregetnek csecsemőkkel a karjukon. A spanyol társadalom többsége ennyit lát a bevándorlókból, és lassan már ez is sok neki. Madrid-Budapest, 2002. július Az Airbusnál technológiai forradalom van készülőben: a cég „zászlóshajója", az A380-as várhatóan 2004 negyedik negyedévében teszi meg első próbaútját Gigantikus csöppség születik SZAKÁLY ATTILA A futballpálya méretű hangárban kerékpárral közlekednek a dolgozók Furcsa ízlésed van - jegyezte meg némi irigykedéssel a hangjában egy, a fedélzeten állandóan rosz- szulléttel küszködő ismerősöm, amikor az egyik „földi sörözőben” ücsörögve bevallottam neki: rajongok a repülésért. Minderről annak kapcsán beszélgettünk, hogy kiderült: az Airbus jóvoltából saját szemmel nézhetem végig, hogyan készülnek az utas- szállító repülőgépek. A helyszín Toulouse, Franciaország negyedik legnagyobb városa, melynek vonzáskörzetében több mint hétszázezren élnek. A pezsgő egyetemi élet mellett a település másik fontos jellegzetessége, hogy itt található az európai repülőgépgyártó konzorcium központja. Miközben a menetrend szerinti járat megcélozza a kifutópályát, néhány pillanatra madártávlatból is láthatóvá válik a gondos di- zájnnal megtervezett központi adminisztrációs épület és a „mindenhol egyforma” összeszerelő üzem. Egy kicsit távolabb pedig mintha daruk csiklandoznák egy repülőgép hasát: újabb csarnok készül a gigantikus méretű A380- as számára. Néhány méterrel lejjebb és néhány órával később aztán végképp olyan érzése támad az embernek, mintha az óriások földjén járna. A majd 17 méter magas, 50-60 méter szárnyfesztávolságú és hosszúságú repülőgépek mellett szó szerint eltörpülnek a dolgozók. A légkör a laikus szemlélő számára meglehetősen lazának tűnik: néhányan papírral a kezükben magyaráznak egy kisebb csoportnak, míg mások újra és újra eltűnnek-felbukkannak valamelyik gép környékén. Az A330/340-esek központi csarnokában egyszerre nyolc repülőgépen dolgoznak. Bármilyen hihetetlen, a sárkány (a váz) hétnyolc nap alatt elkészül, de a teljes összeszerelés sem tart tovább harminc napnál. Ezt követően a repülő - némi képzavarral - „saját lábán távozik” Hamburgba, ahol az utolsó simításokat, az utastér kialakítását végzik. A „röpködés” egyébként végig jellemző a munkafolyamatra: az Airbus angol, francia, német és spanyol üzemei között A300-600-as óriás madarak ingáznak, hozzák-viszik az alkatrészeket. A Belugának becézett szállítógépek gyomrában elfér egy komplett szárny, sót akár a törzs egy-egy szelvénye is. Az idei évre tervezett háromszáz darabos megrendelés teljesítéséhez szinte minden nap át kell adni egy-egy újabb gépet. Igaz, ez már egy - a légiipar tavaly kezdődött recessziója miatt - lefelé módosított adat, eredetileg több mint négyszáz jármű átadásával számolt a cég. A vezetők most abban bíznak: 2004-től újra fellendül a piac. Elbocsátásokra szerencsére nem volt szükség, de a beruházások egy részét átütemezték. Az Airbusnál optimisták, mert a most épp csökkenő teljes piaci tortából egyre nagyobb szeletet tudnak kihasítani. Úgy vélik, sikerük legnagyobbrészt abban rejlik, hogy a tizenkét modellből álló gépcsaládnak egységes pilótafülke-rendszere van. Ennek köszönhetően a pilótáknak még akkor is csak egy legfeljebb nyolcnapos átképzésen kell részt venniük, ha épp a cég legkisebb gépéről (A318) akarnak a jelenleg üzemelő legnagyobbra (A340-600) átülni. Az Airbus illetékesei szerint a légitársaságok e megoldásnak köszönhetően jobban hasznosíthatják dolgozóik és flottájuk kapacitását. A konzorcium rendkívül büszke arra is, hogy a nyolcvanas évek végén elsőként honosították meg a digitális irányítási rendszert a polgári utasszállítók pilótafülkéiben. Korábban ugyanis a pilóta kezében lévő botkormány mozgását acélhuzalokkal közvetítették a szárnyakhoz, 1988 óta azonban már digitális jeleket továbbítanak a szervomotorok felé. A gépek kiszolgálását végző mérnökök, szerelők - és természetesen a pilóták - képzéséről a tou- louse-i mellett további kettő (miami, pekingi) tréningközpont gondoskodik. (A francia oktatási centrumban épp a napokban köszöntötték a százezredik „nebulót”.) Laikus szemmel a repülőgép-szimulátor tűnt a legizgalmasabb helyszínnek, ahol az ezernyi műszerrel és gombbal felszerelt pilótafülke ablaka elé projektorokkal vetítenek műhorizontot. A látvány annyira megtévesztő, hogy amikor „süllyedni” kezdtünk, önkéntelenül megkapaszkodtam. Emellett egyébként több kisebb tanteremben is lehetőség van a legkülönfélébb helyzetek rekonstruálására - ott legalább az ember biztos lehet abban, hogy szilárd talaj van a lába alatt... Az Airbusnál technológiai forradalom van készülőben: a cég „zászlóshajója”, a gigantikus méretű A380-as várhatóan 2004 negyedik negyedévében teszi meg első próbaútját, és 2006 elejétől a légitársaságok is használhatják majd. Az óriás madár egy példánya, pontosabban elejének egy „kisebb” - 15-20 méter hosszú - részlete már most is megtekinthető. A bemutató helyszínéül szolgáló épületben kisebb sokk érheti a gyanútlan nézelődőt, amint a szinte üres előtérből egy szűk ajtón át belép a bevásárló- központ méretű csarnokba. Öt darab hófehér, különböző típusú repülőgép álldogál békésen egymás mellett, mintha csak beszálló utasokra várnának. A látvány annyira elragadó, hogy elsőre fel sem tűnik: a gépmadarakról hiányoznak a szárnyak. Az A380-as első osztályú fedélzete inkább hasonlít egy high-tech éjszakai bárra, mint egy „normális” repülőgép belsejére. A szellősen elrendezett bőrfotelek egy gombnyomással kényelmes fekhellyé varázsolhatok. Az első sor előtt nemes anyagokból összeállított bárpult áll - a hitelességről egyelőre néhány alkoholtartalmú üveg gondoskodik -, (Fotó: Népszabadság) utaskísérők hiányában azonban kissé nehézkes a rendelés... Szerencsére az A380-assal kapcsolatban nem merülnek fel rendelési problémák. Az Airbusnál csak erre a géptípusra már 97 visszaigazolt igénylést tartanak nyilván. Ez komoly sikernek számít, hiszen a gyártási beruházás száz eladás után térül meg. A horribilis költségigényű tervezést is beszámítva háromszáz megrendelés után térül majd meg az Airbus befektetése.
