Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)

2002-07-22 / 168. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 22.

Kitekintő

9

Havannában szinte érintetlen maradt a történelmi óváros: az 1959-es forradalom óta ugyanis nem nagyon épült itt semmi, és a házakhoz sem nyúltak

Csipkerózsika-álmát alussza Kuba fővárosa

A nemrég helyreállított Plaza Vieja (Főtér) Havanna óvárosában (Képarchívum)

Pedro, a pincér méla undorral közelítette meg asztalunkat, és álmodozó tekintettel vette fel a rendelést. A következő fél óra azzal telt, hogy malomkerék nagyságú tálcáján szigorúan egyesével hozta ki a narancsleveket. A leveshez nem kaptunk kanalat, viszont az ölünkbe borította az összes aprópénzét. Pedrót egyszerűen nem érdekelte, hogy valaha visszatérünk-e Havannába.

INOTAI EDIT

A kubai főváros egy masszív időutazás látszatát keltette: a belvárosban lerobbant, ám eredeti kolo- niális bájukat néhol még felcsillantó épületek, a kubai forradalmat dicsőítő falfirkákkal csúfítva. Előttük - még inkább erősítve a déjá vu érzését - ötvenes évekbeli, leharcolt, amerikai limuzinok parkoltak. A utcákon teljesen lecsupaszított Ikarus buszok nyargaltak, ahol a műbőr üléseket fröccsöntött ülőke, a leszállásjelzőt pedig hangos dörömbölés helyettesítette. De Hemingway kedvenc kocsmájában, a Bodeguita del Medióban a csapos bőkezűen mérte a rumot a mojitóhoz: amikor kiléptünk az ajtón, táncba kezdett az egész utca. Ez persze még azelőtt volt, hogy Fidel Castro felfedezte volna a turistákat. A kilencvenes évek második felében azonban - a baráti szocialista országok elvesztése miatti kényszerűségből - kiemelt szempont lett a turizmus fejlesztése és a bevételek növelése: Kubába ma már évente csaknem kétmillió külföldi látogat. A legtöbben nemcsak a világhírű tengerpartokra, hanem az 1982-ben a világörökség részévé nyilvánított havannai óvárosra is kíváncsiak. Az omladozó házak és a szívfájdítóan elhanyagolt paloták fokozatosan új külsőt kapnak: a kubai kormány most pénzt nem kímélve újítja fel a történelmi

negyedet. Havannában - Latin- Amerika többi koloniális városával ellentétben - szinte érintetlen maradt a történelmi óváros: az 1959- es forradalom óta ugyanis nem nagyon épült itt semmi, és a házakhoz sem nyúltak. Vannak kétszáz éves barokk paloták, amelyeket még az akkori arisztokrácia hagyott el, hogy a divatosabb negyedekbe költözzön. Mellettük szecessziós, század eleji házak, vagy a negyvenes évek modernista alkotásai. A fejlődés itt megtorpant, mert a nagynevű építészek többsége emigrációba kényszerült. Kivéve azt a néhány fiatal idealistát, akik merész ívekből, terrakotta kupolákból és alacsony oszlopokból még a hatvanas években megalkotta a Művészeti Iskolát: Castróék arról álmodtak, hogy itt tanulnak majd a munkásosztály kiválasztott gyerekei. A lapos kupolákat és a passzázsokat azonban mára már jórészt benőtte a dús trópusi növényzet.

A kubai vezetés a nyolcvanas évekig nem sokat költött a fővárosra, inkább a kisebb, vidéki városok fejlesztésére koncentrált: Havanna ezzel megúszta a rút kockaházakat és a fantáziátlan felhőkarcolókat is. A romantikára éhes nyugatiak legnagyobb örömére nincsenek mindent elborító hirdetőtáblák vagy neonreklámok sem (persze nincs is nagyon mit reklámozni, lévén, hogy nyugati értelemben vett bolt se nagyon van), és alig van az utcán szemét - az emberek igyekeznek mindent felhasználni. Megmaradt viszont a több kilométeres tengerparti sétány, a Malecón (mellette a felirat: Amerikai urak, nem félünk önöktől), a trópusi viharok és a tengeri levegő által kikezdett, de lassanként felújított, a szürkeségből kilépő házak színorgiája, a dús növényzetű parkok és az itt-ott elrejtett csobogók. Mintha negyvenévnyi Csipkerózsika-álmából ébredne a város. A város szerelmesei azonban máris aggódnak: mi van, ha a herceg képében a vadkapitalizmus, a fogyasztói társadalom teszi be a lábát, és a Plaza Vieja (Főtér) frissen felújított árnyas árkádjai alatt nemsokára a McDonald’s piros M betűje virít majd, a tengerparton meg óriás Marlboro, Nike vagy Coca Cola-fényreklámok viliódznak majd.- Havanna a nosztalgia és a gyönyörű dekadencia városa. De mi nem múzeumot, hanem élő, friss, mozgalmas várost szeretnénk belőle csinálni - mondja Eusebio Leal a Newsweeknek. A városépítésznek kilenc évvel ezelőtt a kubai kormány korlátlan jogkört adott az óváros rendbetételére. Ma ő az ország egyik legnépszerűbb embere,

nevét a salsasztárokéval és a base- balljátékosokéval együtt emlegetik. Leal és csapata nem kis feladatra vállalkozott: egyrészt az óvárosban csaknem százezer ember lakott, őket fokozatosan ki kellett költöztetni. Végül csak azok jöhettek vissza, akik papírokkal tudták bizonyítani, hogy valódi „őslakosok”. A romantikára vágyó turisták emiatt kissé fanyalognak: a felújított utcák gyönyörűek ugyan, de a zsúfoltság megszűnésével mintha kevésbé lenne pezsgő az éjszakai élet. A felújítások mellett Leal felelős a turizmus fellendítéséért is: a rendbe tett paloták egy részét szállodává, étteremmé, bárrá vagy éppen múzeummá alakítja

át, amivel új munkalehetőségeket teremt a helyieknek. Tavaly 70 millió dollár bevételük volt az idegenforgalomból, amiből 21 milliót idén újra befektettek a felújításokba. Most éppen egy XVI. századi kastélyt és három patinás szállodát alakítanak át.

Más építészek viszont attól tartanak, hogy minden figyelem (és persze minden pénz) az óvárosra és a koloniális épületekre irányul, pedig a XX. században is épültek nagyszerű dolgok, amelyekre szintén ráférne a felújítás. Itt van mindjárt a ‘30-as évekbeli, szecessziós Bacardi épület, vagy a negyvenes-ötvenes években, amerikai maffiapénzekből létesített

kaszinók, köztük a miami „keresztapa”, Meyer Lansky nevéhez fűződő Riviera.

Mondhatnánk persze, hogy a kubai gazdaság nehézségei közepette talán nem a városrendezés lenne a legfőbb prioritás, de a helyi építészek egyik vezetője jó helyen lobbizott az „értékek megőrzése” érdekében. Mario Coyula valóságos keresztes hadjáratot indított az utóbbi években Havannában épült modern szállodák ellen, amelyek szerinte olcsó és banális stílust hoztak a városba. - Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük a várost: nemcsak a nemzeti érzelmek, hanem a pénz miatt sem. Ha Havanna ugyanúgy néz majd ki, mint bármilyek másik város, akkor ki fog idejönni? - dörögte egy konferencián, ahol Fidel Castro és az egész vezérkar is jelen volt. A máskor bőbeszédű Castro most csak hallgatott, hümmögött, végül pedig megköszönte, hogy az építész valami olyasmire hívta fel a figyelmét, amiről még ő sem tudott.

A dolgok azóta kicsit javultak: a külföldi beruházóknak ma már be kell mutatniuk és engedélyeztetniük kell az új épületeket. Leal és a városvédők mellé újabban felsorakozott számos francia, spanyol és amerikai építész is. Bár amerikai turisták hivatalosan továbbra sem utazhatnak Kubába, egyre több „szakember” keresi fel a szigetországot, és tanulmányozza mindazt, ami a nagypolitika „alatt” van: a hétköznapokat, a kultúra, a zene, vagy éppen a havannai építészet remekeit. New Yorkban tavasszal kiállítás nyílik a kubai forradalom építészetéről, amire az elmúlt negyven év alatt nem nagyon akadt példa. Egyre gyakrabban emlegetik az élete alkonyát Kubában töltő Emest Heming- wayt, aki pedig megmondta: Havannának az amerikai kontinensen nincs pátja, a világon pedig csupán Velencéhez és Párizshoz hasonlítható.

A nyolcvanas évek nagyhatalmú szovjet pártfőtitkára, a peresztrojka atyja, a Szovjetunió első, s egyben utolsó elnöke valóban pihenni érkezett a nyugat-csehországi fürdővárosba

Mihail Gorbacsov: még ne temessétek a kommunizmust!

csúcstalálkozó előkészítésében Gorbacsovnak kulcsszerepe volt, s munkáját úgy Putyin, mint George Bush is igen kedvezően értékelték. Gorbacsov Karlsbadban is elismerte: miután Borisz Jelcin tudatosan mellőzte, mintha félt volna tőle, Putyin megbízatása nagyon jól esett neki, s egyfajta rehabilitációnak tekinti. Ma is politikusnak tekinti magát. Az orosz szociáldemokrata pártot azért hozta létre, mert bízik a baloldali eszmék értékességében. Véleményét most sem rejtette véka alá.

„Sokan megpróbálták már a kommunizmust eltemetni valahogy úgy, ahogy mi kommunisták már többször is teljes bizonyossággal megjövendöltük a kapitalizmus végét. Mindez politikai demagógia” - jelentette ki Gorbacsov egy kérdésre válaszolva. „Az emberek mindig vágyakozni fognak az igazságosság és a szolidaritás iránt. Ez a szocializmus alapgondolata. A szocializmus megsemmisítéséhez az embereket kellene először megsemmisíteni” - fejtette ki Gorbacsov, elismervén, hogy a gondolatok gyakorlati megvalósítása a múltban nem volt éppen sikeres. Emlékeztetett: ő erről akkor is így beszélt, amikor hatalmon volt.

A kérdések zöme óhatatlanul is a hidegháború végének eseményeire irányult. Gorbacsov bírálta a Nyugatot, hogy a Varsói Szerződés felbomlása után nem törekedett egy egységes nemzetközi biztonsági rendszer létrehozására, s helyette a NATO megerősítésére és kibővítésére összpontosít. „Akkoriban nagy terveink voltak, de a másik fél elfelejtette ezeket” - jegyezte meg. Hangsúlyozta, hogy ő ma is a NATO kibővítésének ellenzője. „Különösen veszélyesnek tartom,

KOKES JÁNOS

Karlovy Vary. Míg másfél évtizede egy fél világ volt hatalmában, most csak egy fürdőhelyi pohárral a kezében sétálgat, s iszik naponta néhányszor a gyógyforrásokból Karlovy Varyban, hogy rendbe tegye egészségét, lefogyjon pár kilót, s megpihenjen.

Szolid nyugdíjasnak néz ki, nem viselkedik feltűnően, s nem is igen veszik észre az emberek, holott még ma is a világ egyik legismertebb politikusáról van szó, aki immár egy hete új lakója a hírneves karlsbadi Pupp szálló császári-elnöki lakosztályának.

Mihail Gorbacsov, a nyolcvanas évek nagyhatalmú szovjet pártfőtitkára, a peresztrojka atyja, a Szovjetunió első, s egyben utolsó elnöke is valóban pihenni érkezett a nyugat-csehországi fürdővárosba. Két hétre, magánemberként. Ennek ellenére nem tehette meg, hogy ne fogadja el Müos Zeman volt kormányfő meghívását néhány órás eszmecserére, s hogy pihenése félidejében ne találkozzon a sajtóval. A népszerűség ára. Az érdeldődést mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy bár a nagy prágai lapoknak vannak regionális tudósítóik, a Gorbacsowal való találkozóra a központi szerkesztőségek neves személyiségei utaztak le Karlovy Varyba, s a fontos nyugati lapok és hírügynökségek tudósítói sem hiányoztak. Gorbacsov véleménye ma is érdekli a közvéleményt.

És nem csak a közvéleményt. Vlagyimir Putyin orosz államfő már korábban országa rendkívüli nagykövetének nevezte ki, akinek feladata, hogy elősegítse az Moszkva kapcsolatainak alakulását az Egyesült Államokkal és Nyugat-Euró- pával. Nem igen köztudott, hogy a májusi moszkvai orosz-amerikai

„Gorbinak" most már több ideje van a szórakozásra (Képarchívum)

hogy a NATO most az ENSZ Biztonsági Tanácsának megkérdezése nélkül is bárhol a világon beavatkozhat a dolgok menetébe” - jelentette ki. Szerinte a hidegháború befejezésekor megjelent esélyt a világ nem használta ki, s ez főleg a Nyugat hibája, amely csak saját érdekeit nézi.

Míg Jelcinről nem beszélt, Putyint, s az általa szorgalmazott reformokat dicsérte, s jónak tartja. „Nem is hittem volna, hogy két év alatt ennyi minden sikerül neki” - mondta.

Saját jövőjéről szólva elmondta, hogy vezető politikai tisztségre már nem vágyik, de azt szeretné még megérni, hogy az orosz szociáldemokrata párt nagyobb szerepet játsszon Oroszország életében. „A politikai életből nem tűnök el. Még mindig itt vagyok” - zárta le a kérdést.

Csehországban lévén természetesen 1968-at sem lehetett megkerülni. Gorbacsov egyértelműen súlyos hibának minősítette a Varsói Szerződés megszálló akcióját. „1969-ben egy brünni gyárban jártam. Észrevettem, hogy az emberek elfordulnak tőlünk. Megértettem őket, tudtam hogy nagyot hibáztunk” -jelentette ki.

Láthatóan elérzékenyült, amikor néhány újságíró szóba hozta súlyos betégségben néhány éve elhunyt feleségét Raiszát. Beismerte, nagyon hiányzik. „De most már, kérem, hagyjanak magamra. A jövő héten szeretnék úgy sétálni Karlovy Varyban, ahogy egykor Raiszával sétálgattunk itt. Nagyon hiányzik” - zárta a találkozót a Puppban Gorbacsov.

„A szocializmus megsemmisítéséhez az embereket kellene először megsemmisíteni"

(CTK-fel vétel)