Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)

2002-07-17 / 164. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 17. Kitekintő Az utcán a biciklisták amerikai zászlót lobogtattak. Egy nő a szívére tette a jobb kezét, amikor a teherautó elhaladt mellette. A WTC egy darabja az amerikai fővárosban Washingtoni tisztelgés az acélroncsok előtt Washington. A New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyainak acélroncsait szállító teherkocsi megállt a Pentagon mellett. Frances Waller kiszállt a rendőrautó­ból és tárt karokkal rohant oda. „Hé, szeretnélek megö­lelni!” - kiáltotta a roncsot bemutató körút egyik szer­vezőjének. YLAN Q. MŰI Waller, az amerikai védelmi mi­nisztérium biztonsági szolgálatá­nak munkatársa minden lehetsé­ges szögből fényképet készített: filmszalagra került a roncs, a te­herkocsit kísérő autóbusz, a kö­rút szervezői és saját kollegái is. A nő izgalmát az összecsavarodott acél okozta. Hasonló felindulást éltek át az amerikai főváros lako­sai, ahogy a nehéz jármű végigdü- börgött Washington utcáin. Turis­ták álltak földbe gyökerezett lá­bakkal a Constitution Avenue-n, ahol a menet elhaladt. A Washing- ton-emlékműnél a biciklisták ame­rikai zászlót lobogtattak. Egy nő a szívére tette a jobb kezét, amikor a teherautó elhaladt mellette. A washingtoni megálló csupán egy volt a tizenkét napig tartó kö­rúton. Huszonhárom városon vit­ték keresztül az acélroncsot, egé­szen a kaliforniai végállomásig. Az akció támogatója - egy polgári szervezet, a Szabadság Lángja (Freedom’s Flame) - úgy tervez­te: két emlékművet öntenek a Vi­lágkereskedelmi Központ meg­maradt acéldarabjából, egyiket New Yorkban, a másikat a kalifor­niai Rancho Cucamongában he­lyezik el. Az ötlet atyja egyébként az utób­bi településen él, mellesleg ő az illetékes San Bernandino megye főügyvédje. Dennis Stout szere­tett volna emléket állítani azok­nak a névtelen rendőröknek és tűzoltóknak, akik azonnal a he­lyükre siettek 2001. szeptember tizenegyedikén. Már egy hónap­pal a terrortámadás után kapcso­latba lépett a megyéjében élő szobrásszal, Lawrence Noble-lel, majd felhívta William Lecky épí­tészt Washingtonban, aki a viet­nami veteránok és a koreai hábo­rú emlékműveinek elkészítésénél is közreműködött. Stout tizenkét millió dollárra becsülte a költsé- geket.Merész elképzelései van­nak. Álmaiban egy lángoló fal él, amelyből lépcsők vezetnek ki. A lépcsőn acélemberek rohannak, rendőregyenruhában és tűzoltó­öltözékben, a lángok felé. Civil ruhások is szaladnak - természe­tesen az ellenkező irányba. Már az alakok méretét is tudja: ma­gasságuk hét láb (körülbelül két méter) lesz. „Érzékelhető feszültséget kelt majd a kiömlő emberáradat és az ellenkező irányba menetelő rend­őrök és tűzoltók látványa. Tulaj­donképpen az emlékmű erre a gondolatra épül” - fogalmazott William Lecky. A Szabadság Lángja reális esélyt lát a tizenkét millió dollár ösz- szegyűjtésére. Szponzorok ado­mányaiból, valamint pólók, pla­kátok és külön erre az alkalomra vert érmék eladásából származó bevételből. A körút résztvevőinek szállás- és étkeztetési költségeit közadakozásból fedezik, a tizen­nyolc kerekes teherkocsit szintén felajánlották, még a buszsofőr is önkéntes. Ennyi maradt. Frank Ember, a pennsylvaniai rendőrség munkatársa és James Summerall az igazságügyi minisztériumból is megérintették a WTC ron­csait. (Fotó: Washington Post - Andrea Bruce Woodall) Philadelphiában fél óra alatt ké­tezer dollárt gyűjtöttek. A fogad­tatás azonban sokkal többet ért, mondta Lecky. Több száz ember gyűlt össze a Pennsylvania fővá­rosában tartott kis megemlékezé­sen. Ahogy a teherautó a 95. szá­mú főútra kanyarodott, tűzoltók sorakoztak fel az útpadkán. Áll­tak, nézték a roncsot. Mindenki tisztelgett. Washington kissé borongósan, mégis melegen fogadta a mene­tet. Negyven rendőr és tűzoltó gyűlt össze a Pentagonnál, hogy lerója tiszteletét a roncsnál. Egy munkás szó nélkül átadott egy öklömnyi mészkövet az építész­nek. Lecky megtudta: a darab kő a Pentagon törmelékéből szár­mazott. Később a csoport még nagyobb kődarabot kapott, amely még mindig bűzlött az üzemanyagtól, és feketéllett a kátránytól. Frances Weller minden napját ki­tölti az emlékezés: a Pentagon ál­dozatainak családjainál segít. Hónapokig nap mint nap látta a támadásról készült tévéfelvétele­ket. Mégis felkavarta az összecsa­varodott acél látványa. „Az is so­kat ér nekem, ha megérinthetem” - mondja. © Washington Post Betlehemben nem állt meg az élet: ostromkor, a város körülzárása idején, a kijárási tilalom alatt is beszélgetnek, szórakoznak, veszekednek és szeretnek az emberek A lakodalmi torta megsavanyodott, a virágok elhervadtak YEHUDA LAHAV Betlehem. A város olyan csen­des, mint talán még sohasem volt. Betlehemben kijárási tila­lom van. Senki nem tudja, med­dig tart, mikor oldják fel és mennyi időre. Nem szabad ki­menni az utcára. Nem szabad ko­csiba szállni és utazni. A tudósí­tó, aki a katonai parancsnok en­gedélyével az utcákat rója, itt-ott megpillant egy asszonyt, amint a kertjében öntözi a virágokat. Egy ablakból a redőny mögül egy idősebb férfi integet barátságo­san. A mellékutca végén egyszer­re csak megjelenik egy gyümöl­csöt és zöldséget szállító kis te­herautó: vezetője megkockáztat­ta az utazást, hátha nem állja út­ját egy tank. De az élet nem áll meg. Ostrom alatt, a város körülzárása idején, a kijárási tilalom alatt is az embe­rek beszélgetnek, szórakoznak, veszekednek és szeretnek. Dzsi- hán Mitri és Ramzi Huri is szere­tik egymást, meg akarnak háza­sodni. Már húsvétra tervezték az esküvőt, meg is hívtak több mint 400 vendéget, de a helyzet feszült volt, a Születés bazilikája, ahol az esküvőt akarták megtartani, ost­romzár alatt volt, le kellett mon­dani az esküvőt. Utána pedig még háromszor: lövöldöztek, tankok dübörögtek a keskeny utcákon vagy a hadsereg kijárási tilalmat rendelt el. Az alighanem egyetlen normálisan működő betlehemi in­tézmény, a helyi televízió - a Nati­vity TV - útján jelentették be, hogy az esküvő elmarad és az új időpontról majd ugyanilyen mó­don fognak a meghívott vendégek tájékoztatást kapni. A TV-ben egy ilyen bejelentés 200 sékelbe, azaz kb. 40 dollárba kerül. De nincs más módja a tájékoztatásnak: a posta nem működik. Most már úgy döntöttek, hogy akkor is meg­tartják az esküvőt, ha akár csak négy órára függesztik fel a kijárá­si tilalmat. De nincs kihez fordul­ni, hogy megtudják, ez mikor tör­ténik meg? A múltban az izraeli katonai parancsnoksághoz lehe­tett fordulni, később a katonai pa­rancsnokság helyét izraeli polgári közigazgatás vette át. Ott is el le­hetett intézni egyet-mást. Azután a közigazgatást átvették a palesz­tin autonómia intézményei. Azok most nem működnek. A helyükön nincs semmi. Csak fantom-köz­igazgatás. Talán az izraeli ezred­vagy dandárparancsnokhoz kell fordulni? Egyáltalán, hol van a parancsnokság? Eljuthat-e egy palesztin a parancsnokhoz? Múlt szombat éjfélkor a Nativity TV még nem tudta, felfüggesztik- e vasárnap a kijárási tilalmat. Hebronban állítólag igen, de Bet­lehemről még nem született dön­tés. Végre közölték, hogy a kijárá­si tilalmat felfüggesztik néhány órára - az esküvőt mégsem tar­tották meg: a menyasszonynak, nővéreinek és anyjának nem volt elég idejük, hogy elmenjenek a fodrászhoz. Anélkül pedig nyil­ván elképzelhetetlen a lagzi. A Mitri család egyike Betlehem leggazdagabb lakosainak. A csa­ládfő, Hannah Mitri, ékszerekkel és arannyal kereskedik. A dom­bon álló fényűzően berendezett hatemeletes házából az egyik ol­dalon a Földközi-tengerig, a má­sikon a Jordán völgyéig lehet el­látni. Néhány évvel ezelőtt még széleskörű üzleti kapcsolatai vol­tak Izraelben. Dzsihán meny­asszonyi ruháját Tel-Avivban, a Dizengoff utcában vásárolták. Azután az egész család elment egy jaffai tengerparti ven­déglőbe. Amikor a vőlegény, Ramzi, hatévi amerikai egyetemi tanulmányait befejezve visszatért Betlehembe, apja egy emlék­tárgyüzletet rendezett be neki. Akkor még úgy látszott, hogy a gazdasági fellendülés kora követ­kezik. Hol van az már! Betlehem­be most nem járnak turisták. A Mitri család szívélyesen fogadja a nem várt vendégeket is. De a csa­ládfő figyelmeztet: „Ne üljenek háttal az ablak felé. Soha nem le­het tudni, mikor csap be egy elté­vedt golyó”. Mit csinálnak a kijárá­si tilalom idején? „Alszunk és eszünk” - nevet Minette, a szép há­ziasszony. Politikáról is szó esik. „Nemcsak nekünk rossz, Izraelnek is rossz ez a kijárási tilalom” - mondja Hannah Mitri félig komo­lyan, félig tréfásan. „Az emberek tétlenül ülnek otthon, és unalmuk­ban gyerekeket csinálnak. Minden halottra jut tíz újszülött...” De mit csinál egy szerelmes je­gyespár, ha négyszer kényszerül elhalasztani esküvőjét? Mert ter­mészetesen annyira még nem „iz- raeliesedtek el”, hogy csak úgy, esküvő nélkül éljenek együtt. „E hosszú hónapok alatt mi még job­ban megszerettük egymást”, mondja Ramzi. „De bizony van­nak olyan esetek is, amikor a két jegyes a hosszú kényszerű együttlét alatt rájött, hogy nem valók egymáshoz. És az is meg­történt már, hogy házastársak el­váltak egymástól”. Mint kiderült, a kijárási tilalmon kívül is vannak problémák és akadályok. A menyasszony, Dzsi­hán, nagyapja nagyon beteg. Mesterségesen lélegeztetik. Ta­lán már csak néhány napja vagy hete van hátra. Ha az esküvő előtt halna meg, a hagyományok szerint hat hónapig kellene elha­lasztani a lakodalmat. Ezért ál­landó készenlétben él a Mitri csa­lád, hogy a legelső alkalommal megtartsák a sietős esküvőt. Csa­kúgy mi a szomszédos Bejt Dzsal- lában Lidia Zárná és vőlegénye, Nader. Ők korántsem olyan gaz­dagok, mint Mitriék. Nekik anya­gi gondot is okoznak a halasztá­sok: a közlemény a TV-ben - 200 sékel; a halasztás miatt hervadó virágcsokrok - 2000 sékel, az es­küvői torták - 2000 sékel. Nem is csoda, hogy a vőlegény betegen fekszik és senkivel sem akar talál­kozni. Betegsége neve - mondják a szomszédok - „az elhalasztott esküvőre várás letargiája”. Pedig egyszer már majdnem sikerült megesküdniük. Nader reggel hat­kor - még a kijárati tilalom idején - el akarta vinni menyasszonyát a A kijárási tilalmon kívül is vannak problé­mák és akadályok. fodrászhoz, és elhozni a meny­asszonyi ruhát. A katonák azon­ban megállították. Nem tartóz­tatták le, csak elvették a kocsi kulcsát. Nader gyalog ment haza, testvérétől elkérte a tartalék-kul­csot és hazahozta a kocsit. De az esküvő füstbe ment. A következő néhány nap alatt ér­vényben maradt a kijárási tila­lom. A katonai parancsnokságon egy tiszt azt mondta: „jelentése­ket kaptunk, hogy egy terrorista csoport merénylet elkövetésére készül a térségben”. Dzsihán és Ramzi, Lidia és Nader meg a töb­biek ismét hiába készültek. A vi­rágok elhervadtak. A torták meg- savanyodtak. De mindenki hiszi, hogy a végén csak lesz ünnep és lakodalom Betlehemben is. Tel-Aviv, 2002. július Törékeny békesség. Néhány palesztin fiú megszegte a kijárási tilalmat Betlehemben. (TASR/AP-felvétel)

Next

/
Thumbnails
Contents