Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-16 / 163. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 16. WKttKKM KOMMENTÁR WBtKM Népfogyatkozás LOVÁSZ ATTILA Sokak számára ijesztőek az adatok. Legalábbis a határon túli magyarok lélekszámának csökkenéséről. A Magyarország szomszédságában élő magyarság fogyatkozóban van. A tízévente ismétlődő népszámlálások nemcsak az adott tíz esztendő adatait összegzik, hanem összehasonlítva bizonyos irányzatokat is mutatnak. A magyarság lélekszámának csökkenése nem új keletű, s a múlt században sokszor tragikus okai voltak a népesség arányváltozásainak. Az első és második világháborút követő békediktátumok, a totalitárius rendszerek hol vagonok és géppuskák számában, hol csak rejtett migráció formájában megmutatkozó intézkedései szinte kizárólag a kisebbségek létszámának csökkenését célozták s okozták. Az elmúlt 10-12 esztendő adatai azonban egészen másról szólnak. A demográfiai mutatók arra utalnak, hogy a népesség a posztkommunista országokban globálisan csökken. Szlovákia tavaly érte el a „demográfiai nulla” pontot. A kisebbségek helyzete viszont merőben más, számos egyéb hatás is elősegíthette pl. a szlovákiai és a romániai magyarok fogyását. A helyzetet orvosolandó az erdélyi magyar politikai elit tanácskozássorozatot indított a közösség apadásának megfékezése érdekében. Sajnos, hasonló tendenciát a szlovákiai magyar politikai elitnél hiába keresünk. Pedig a lélekszámcsökkenés okai korántsem csak a többségi nemzet viselkedésében keresendők. A szlovákiai magyar fiatal, aki tizenkét éve értékek és érthető szabályok nélkül cseperedik felnőtté, egyetlen nagyon komoly kérdésre nem kap választ: vajon miért maradjon, sokszor jelentősen aránytalan kisebbségben, miért maradjon meg magyarnak. Aki felnőtt fejjel magyarnak vallja magát, tudja a választ. Hiszen Ady Endre, Arany János, Petőfi Sándor nyelvét nem akarja feladni. Elfogadható-e azonban ugyanez az érv annál a tizenévesnél, aki még képregényt sem olvas? A kisebbségi magyar fiatal példaképeket keres, s feltehetően szomorúan tapasztalja, hogy példaképek nincsenek. Vajon ki lehet a mai tizenéves, családjában magyarnak nevelt gyermek példaképe, urambocsá! elitje? A szlovákiai magyar politikus? Ugyan miért? A szlovákiai magyar szellemi elit? Ugyan hol van, hol tengődik? Néhány kiemelten nyelvorientált szakmában (pedagógus, újságíró, irodalmár), ahol manapság a megélhetési minimumot sem képes elérni egy értelmiségi? S vajon kap-e a mai tizenéves magyar fiatal egyáltalán lehetőséget arra, hogy magyar közösségekben leljen önmegvalósításra, sikerélményre? A sikeresebbik része napjának 10-12 óráját szlovák közegben tölti, onnét vannak barátai, ismerősei (netán szerelmei). S a kevésbé sikeresek? Hát ők a sikeresekhez akarnak hasonlítani! Vajon az anyaország megfelelő és fontos impulzusokat küld-e a kisebbségi fiatalnak, mint azt húsz éve művészeti és társadalmi elitek (színházak, filmszakma, táncházmozgalom, világ- színvonalú rockgeneráció) tették? Sok-sok kérdés, amelyre a választ talán nem is sejtjük. S gyalázatos pazarlóként még csak nem is keressük. Akár Hankiss Elemér szavaival is, aki legalább új diagnózisokért, ha már nem új megoldásokért kiált. Hová vezet a sztráda? PÁKOZDI GERTRÚD A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) legújabb jelentése a szlovákiai munkanélküliség idei mérsékelt csöldcenésével számol. Köztársaságunk ezzel a 30 tagú szervezetnek a között az öt országa között találhatja magát, amelyekben ebben az esztendőben mérséklődik az állástalanok száma. A hírnek ezt a részét jóleső megkönnyebbüléssel olvassa mindenki, aki - egyéni érdekeit is szem előtt tartva - őszintén drukkol Szlovákia gazdasági fellendülésének. A hír másik része már kevésbé jól csengő; a munkanélküliség az OECD-tagországok közül Szlovákián kívül csupán Görögországban, Lengyelországban és Spanyolországban haladja meg a 10 százalékot. Sovány vigasz számunkra, hogy az említett jelentés szerint Lengyelország az idén e mutatót tekintve megelőzhet bennünket. A hazai munkanélküliségi ráta a derűlátó becslések szerint is még évekig közelebb lesz a 20 százalékhoz, mint a 15-höz. A kérdések kérdése, hogy miért tűnik szinte megoldhatatlannak a hazai munkaerőpiac fellendítése, miközben a kormánypártok és ellenzékiek meg a gomba módra szaporodó új pártok is egymást túllicitálva hangoztatják a lehetséges, egymásra nagyon hasonlító megoldásokat. Szinte valamennyi párt állítja, hogy jobb feltételeket kell teremteni a kis- és középvállalkozások fejlesztéséhez, és a legtöbb a külföldi tőke idecsalogatásának fontosságában is egyetért. A most leköszönő koalíció is ezeket tűzte ki célul, mégsem sikerült érezhető áttörést elérnie például a munkahelyteremtésben meghatározó szerepet játszó tőkecsalogatásban. A kudarcban nyilván közrejátszott, hogy a kormány késedelmeskedett számos reformlépés megtételével, így nem jutott idő olyan koncepciózus megoldások érvényesítésére, amelyek érezhetően elősegítenék a munkahelyek számának gyarapodását. A munkanélküliség csökkentését azonban nem csupán az gátolja, hogy rendkívül kedvezőtlen a munkanélküliek és a szabad munkahelyek aránya. Szerepet játszik ebben a szlovákiai munkavállalók képzetlensége is, illetve hogy a szabad munkaerő - elsősorban szociális helyzete miatt - nincs a változásokra eléggé felkészülve. Elvárható például egy lerobbant térség évekig munkanélküli-segélyen élő lakosaitól, hogy csapot-papot otthagyva a főváros felé veszik az irányt? Aligha. Hiszen képzetlen munkaerőként még az albérletre valót is nehezen tudnák megspórolni, nem egy lakás fenntartásának költségeit. Amíg azonban a régiók fejlesztésében is politikai érdekek kerekednek felül a józan ésszerűség helyett, amíg autópályák is azokba a térségekbe vezetnek, amelyek elkerülik a fejlesztésre leginkább rászoruló térségeket stb., addig félő, hogy a munkanélküliségről szólva még sokáig a már ismert okokat soroljuk. Az új választási programokba meg nyugodt lélekkel átmásolhatják az előző választások előtt tett ígéreteket...- Nem bánom, Jenő, elmegyek szavazni, de csak akkor, ha a voksomért egészen szeptemberig az ágyban kam- pányolsz! (Lubomír Kotrha rajza) I TALLÓZÓ *H PRAVDA Az országos rendőrfőkapitány helyettesével közölt interjút a lap. Ja- roslav Spisiak igyekszik megnyugtatni a nyilvánosságot, mondván: az ittasan balesetet okozó rendőrök miatt foganatosított intézkedések beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Rámutatott, a rendőrök már a múltban is elkövettek kihágásokat, sőt gyakrabban, mint manapság. A különbség csupán annyi, hogy az utóbbi időben objektív információkat kap a közvélemény. Spisiak a negatívumok között említette a testületre nehezedő politikai nyomást. Egyes pártok keresik a módját, hogyan hozhatnának létre úgynevezett „ámyékrendőrséget”, méghozzá járási szintektől egészen a főparancsnokságig. A rendőrségre a szervezett bűnözés részéről is nehezedik nyomás, nyilatkozta a rendőrség második embere. Az alvilág fizikai megsemmisítéssel is megfenyegette a rendőröket. Szinte nincs olyan szövetségese Washingtonnak, amely támogatná az Irak ellen indítandó katonai hadműveletet Akár a világ akarata ellenére is A múlt év szeptembere óta folynak a találgatások arról, vajon mely országok válnak az USA antiterrorista akcióinak céltáblájává. Mivel az Egyesült Államokat érő biztonsági kihívások és fenyegetések napjainkban aszimmetrikusak és sokkal kevésbé konkrétak, mint a hidegháború alatt, ennek következtében sokkal nehezebb meghatározni az aktuális ellenfelet, veszélyforrást és pontos földrajzi elhelyezkedését. ONDREJCSÁK RÓBERT Az afganisztáni katonai akciók megkezdése után több ország neve is felmerült mint az USA antiterrorista hadjáratának eseüeges célpontja. A leggyakrabban Irakot emlegetik. A bagdadi rezsim elleni támadás megkezdésének időpontját már több mértékadó amerikai és brit lap is tudni vélte, állítólagos hírszerzési forrásokra hivatkozva. Legutóbb John McCain arizonai szenátor - Bush elnök republikánus ellenfele az elnökválasztások előtt - is azt válaszolta arra az újságírói kérdésre, amely azt firtatta, Bush elnök asztalán vannak-e már az Irak elleni támadás tervei, hogy még nem, de van Washingtonban elég asztal, amelyen elférnek az ilyen tervek. Figyelembe véve a realitásokat, nem volna meglepő, ha amerikai katonai akció - esedeg brit támogatással - indulna Irak ellen. Ezen a ponton gyakran teszik fel a kérdést, miért nem foglalták el az amerikaiak által vezetett nemzetközi erők már 1991- ben, az Öböl-háború idején egész Irakot, és miért csak a déli részét, és miért nem buktatták meg akkor Szaddám Huszeint. A válasz: Washingtonban attól tartottak, hogy ebben az esetben veszélybe kerül az egész Közel-Kelet stabilitása. Irakban ugyanis Szaddámnak „köszönhetően” nem volt olyan befolyással bíró politikai erő, amely a diktátor bukása után átvehette volna az ország irányítását. Ha ebben a helyzetben Szaddámot megbuktatják, Irak egész területén káosz alakulhatott volna ki a központi irányítás hiánya vagy gyengesége miatt (ha az amerikaiak mégis megpróbálkoztak volna valamilyen kormányt létrehozni, amelynek azonban nem lett volna reális befolyása az egész országra). Az Irakban uralkodó káosz miatt létrejövő hatalmi vákuum a térség egyes államait - például Iránt, Szíriát - arra ösztönözhette volna, hogy megpróbálják felosztani Irakot. Ez pedig egy sokkal nagyobb méretű regionális konfliktus kirobbanásával fenyegetett volna. Emiatt az USA 1991-ben nem akarta Szaddám bukását, hanem csak olyan mértékű meggyengítését, hogy képtelen legyen katonailag fenyegetni a térség államait, elsősorban Kuvaitot és Szaúd-Arábiát. Mára azonban kiderült, hogy súlyos veresége ellenére Irak továbbra is (vagy inkább ismét) képes az egész Közel-Kelet, sőt bizonyos mértékig a nyugati világ biztonságának fenyegetésére. Egyrészt részben megújította és újjáépítette katonai potenciálját (viszonylag intenzív orosz támogatással), amely ismét fenyegetést jelent Kuvait és a többi térségbeli állam biztonságára. Ezt a veszélyt komolyan kell venniük a nyugati államoknak is, hiszen egy esetleges sikeres iraki akció nagyon komolyan veszélyeztetné az USA és Nyugat-Európa (valamint Japán) kőolaj- és földgázellátását. Ezenkívül újra megjelent az a veszélyforrás Irak felől, amelyről sokan azt gondolták 1991 után, hogy felszámolták: a tömegpusztító fegyverek. Az elmúlt 10 évben Bagdad intenzíven dolgozott kapacitásának helyre- állításán és növelésén, különösen azután, hogy kiutasította az ENSZ fegyverzetellenőrzési munkatársait. Ez azért is veszélyes, mert Irak mindent megtesz, hogy olyan eszközökhöz - ballisztikus rakétákhoz - jusson, amelyek az általa birtokolt vegyi és biológiai töltetekkel felszerelve elérhetik a nyugati nagyvárosokat. Ennek az éremnek a másik oldala a jelenlegi iraki vezetés és az egyes terrorista szervezetek közötti bizonyítottan szoros kapcsolat. Ezt kihasználva vegyi és főleg biológiai fegyverek juthatnak ezeknek a szervezeteknek a birtokába, s ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Az említett okok elméletileg már elégségesek, hogy megindokoljanak egy esetleges Irak elleni preventív amerikai katonai akciót. Az esetleges Irak elleni támadás azonban nem igazán talál megértésre Washington európai szövetségesei körében; kivétel Nagy-Britannia, amely hasonlóan értelmezi a biztonsági kihívásokat, mint az Egyesült Államok. Az európaiak közül leginkább Franciaország ellenzi az esetleges katonai akciót. Párizs egyrészt igyekszik a washingtoni Közel-Kelet-politiká- val szemben egy „európai” álláspontot prezentálni, amely szerinte nagyobb megértést tanúsít az arab országokkal szemben, másrészt pedig - Németországhoz és Olaszországhoz hasonlóan - a franciáknak nagyon komoly gazdasági érdekeik vannak Irakban. Az Öböl-háború előtt nagyon gyümölcsözőek voltak a francia-iraki gazdasági kapcsolatok, beleértve a nagy volumenű francia fegyverszállításokat is (például Mirage vadászbombázók). PáLeginkább Franciaország ellenzi az esetleges katonai akciót. rizs azért szorgalmazza az „iraki probléma” gyors és főleg békés rendezését - ami ebben az esetben a Nyugat meghátrálását jelentené -, valamint az ENSZ szankcióinak mielőbbi feloldását, hogy régi kapcsolatait felhasználva és felelevenítve újra megindítsa a nagy haszonnal kecsegtető francia-iraki kereskedelmet. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy az Öböl-háború előtti nagymértékű kereskedelem következtében Irak több milliárd amerikai dollárral tartozik Franciaországnak, amelynek megtérülésében Párizs csak akkor reménykedhet, ha feloldják az Irak ellni gazdasági szankciókat, és Bagdad újra bekapcsolódik a világgazdaságba. Nem igazán lelkesedik az esetleges Irak elleni támadásért az USA legfontosabb térségbeli szövetségese, Törökország sem. Ankara attól tart, hogy ha az amerikaiaknak sikerülne megbuktatniuk Szaddám Húszéin rendszerét, Irak periferikus területei felett meggyengülne a központi, bagdadi kormány hatalma. Ha ez megtörténne, Irak északi területeinek kurd lakossága sokkal intenzívebbé és hatékonyabbá tehetné függetlenségi törekvéseit. Figyelembe véve, hogy Törökország saját, Irakkal és Iránnal határos délkeleti területein szintén a kurd szeparatista törekvések ellen harcol, Ankarának nem igazán jönne jól, ha az Észak-Irak területén élő kurdok nagyobb szabadságra tennének szert. Ez egyrészt felbuzdíthatná a törökországi kur- dokat is, másrészt pedig Észak-lra- kot bázisként használhatnák fel a török hadsereg elleni harcban. Ez reális veszély Ankara számára, s ezt a török hadsereg többszöri, határon átnyúló, iraki területen indított kurdellenes hadműveletei is bizonyítják (ez ellen Bagdadban csak pro forma tiltakoztak, mivel Iraknak is jól jön, ha a törökök „kordában tartják” a kurdokat). Az arab államok ezúttal - ellentétben 1990-el, amikor Kuvaitról volt szó - egységesen elutasítják az Irak elleni katonai fellépést, mivel ennek sikere még tovább erősítené az amerikai pozíciókat a régióban; már most is túl erősnek tűnnek az arab államok számára. További fontos dolog, hogy az arab országok nem értékelik úgy, hogy Irak veszélyt jelent a térség biztonságára és az arab közvélemény - amely egyértelműen elutasítja a potenciális amerikai akciót - véleményét is figyelembe kell venniük. A leírtakból látható, hogy szinte nincs olyan szövetségese Washingtonnak, amely támogatná az Irak ellen indítandó katonai hadműveletet. Ez a különbség a potenciális veszélyforrások értékelésében rejlik. Ebben az esetben azonban a lényeg az, hogy az USA komoly veszélyforrásként értékeli Irakot, és vannak katonai eszközei, illetve eltökéltsége is arra, hogy ezen a helyzeten változtasson - akár az egész világ akarata ellenére is. Schröder és segédcsapata: Günter Grass író, Iris Berben és Senta Berger filmszínésznő, Jürgen Klinsmann labdarúgó Szorossá vált a verseny a német nagypártok között DOROGMAN LÁSZLÓ Bő két hónappal a németországi parlamenti választások előtt szorossá kezd válni a versenyfutás a két nagy néppárt: az ellenzéki kereszténydemokraták (CDU/CSU) és a kormányzó szociáldemokraták (SPD) között. Utóbbiak az elmúlt négy hétben jócskán lefaragtak a májusban még tetemes hátrányukból, és szemmel láthatóan eltökélték, hogy minden esélyt megragadnak a hatalmon maradás érdekében. A repertoárhoz természetesen hozzátartozik a CDU/CSU szakértelmének megkérdőjelezése éppúgy, mint az uniópártok választási programjának leszólása. A kölcsönös ócsárlások után valamivel jobban áll az SPD szénája, ami egy uniópárti baklövésnek tulajdonítható. A munkanélküliség mint központi kampánytéma kapcsán Schrö- derék tervet kértek a Volkswagen menedzsere által vezetett Hartz-bi- zottságtól, amely június végén be is mutatta elképzelését. Ennek értelmében négy év alatt a felére lehetne csökkenteni a munkanélküliek ma négymilliós táborát. A módszert első ocsúdásában helyesnek találta a CDU/CSU árnyékkormányának gazdasági szakértője, Lothar Späth - nyilvánvalóan megfeledkezve arról, hogy ő már nemcsak a Jenoptik AG (sikeres) főnöke, hanem CDU-s miniszterjelölt is. Egy nap múlva azután Edmund Stoiber kancellárjelölt és Friedrich Merz, a CDU/CSU alsóházi frakcióvezetője kígyót-bé- kát kiáltott a Hartz-féle receptre, ahogyan, az egy kemény ellenzéki párttól elvárható egy kormányzati terv kapcsán... Meglehet, hogy ez a lapszus is hozzájárult a két nagy párt népszerűségi mutatói közötti különbség zsugorodásához. A szoc- demek idén is mozgósítottak egy közéleti személyiségekből álló gárdát. A múlt héten több lapban egész oldalas hirdetés formájában tett hitet Gerhard Schröder kancellár és az SPD-vezette kormány mandátumának meghosszabbítása mellett Günter Grass író, Iris Berben és Senta Berger filmszínésznő, Jürgen Klinsmann labdarúgó. A szerző az MTI tudósítója
