Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)
2002-07-13 / 161. szám, szombat
8 Családi Kör ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 13. MINDENNAPI KENYERÜNK A győztes búza HALKO JÓZSEF Ez év június 8-án történt, az amerikai Coloradóban. Az egyik erdészet alkalmazottja, Terry Barton egyik erdőkerülő útja során indulatában meggyújtotta volt férje levelét, s elhajította. Az elhamvadó papiros Colorado történelmének legnagyobb tűzvészét okozta. S bár a hölgy megpróbálta oltani az elharapózó lángokat, végül mégis 45 000 hektárnyi erdőterület vált a lángok martalékává. A kár meghaladja a 20 millió dollárt, s a bosszús exfele- séget meggondolatlanságáért 15 év börtön vátja. Haragját, azt a sorsdöntő pillanatot azóta biztosan ezerszer megbánta már. Azt hiszem, valamennyien ismerjük azt az érzést, mikor tehetetlenül állunk emberi kapcsolataink tűzvészei előtt, melyeket általában egyetlenegy gyűlöletes szavunkkal lobbantot- tunk lángra. Mikor meg- gondoladanul, csak úgy mellékesen odavetünk egy szót, amiből aztán konfliktus robban ki, s e tüzet eloltani már képtelenek vagyunk. Mikor uralhatadan haragunk sértések és szemrehányások szócsatáját eredményezi. A kapcsolatokban és a lelkekben keletkezett károk itt sem fejez- hetőek ki igazán számokban. Miért felejtjük el minduntalan, hogy minden egyes szavunk szeretteink figyelmének termőtalajára hull, ahol aztán óhatatlanul is szárba szökik, s előbb-utóbb édes vagy mérges gyümölcsöt hoz? Isten igéje, amint azt az e heti evangélium kimerítően körülítja, édes gyümölcsöt terem. Vajon a mi szavainkat Isten szavai ihlették-e? Ez az alapkérdés, mert hiszen „Minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. Mert szavaid alapján mentenek fel, vagy szavaid alapján ítélnek el.” (Mt 12,36-37) Az egyik legmérgezőbb, mégis a leggyakrabban elhintett magja beszédünknek a megszólás. Mikor valakinek a háta mögött nem átallok róla kritikus, elítélő megjegyzéseket tenni, csak hogy a szó ne álljon, hogy akik hallják, tudják, mennyire jól informált vagyok... Egyszer egy ilyen csúnya rágalmazást gyónt meg egy asszony Szalézi Szent Ferencnek, s azt kapta tőle elégtétel gyanánt, hogy menjen fel a vártoronyba, s tépjen ott szét egy vánkost. Mikor az asszony visszatért, a szent azt kérte tőle, most pedig szedje össze a tollakat, s rakja vissza mindet a vánkosba. „No de azt már nem lehet” - érvelt a hölgy. „Látja, ahogy nem lehet visszarakni azt a tollat, úgy nem lehet visszavonni az ön pletykáját sem...” Szalézi Ferenc egy lelki leányának írt levelében a rágalmazást háromszoros gyilkosságnak nevezi: az, aki rágalmaz, megöli magát azzal, hogy bűnt követ el. Az, aki hallgatja a rágalmazást, meghal a rágalmazottal való kapcsolatában. Végül magát a rágalmazottat megöli a társadalmi ellehetetlenülés... A rosszindulatú félretájékoztatás fültől fülig terjedő tüze eloltha- tatlanná vált. A megszólás és rágalom konkolyával szemben az egészséges isteni szónak kell állnia. „Uram, szabadítsd meg lel- kemet a gonosz ajaktól és a csalárd nyelvtől” - mondja a zsoltáríró, s más helyütt így folytatja: „Ragadjon a torkomhoz a nyelvem, ha rólad meg nem emlékezem...” (Zsolt 120,2; 137,6) Végül Jézus hozzáteszi: „Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni!” (Lk 6,37) A csúnya beszédek mérgező termése az előítélet és az elítélés. Isten igéjének édes termése a szeretetteljes beszéd, mely mentes minden kétértelmű, gyanút keltő megjegyzéstől, ítélkező kijelentéstől. Egy lousianai farmer minőségi versenyt nyert nemesített búzájával. Sokak nagy meglepetésére, no meg a konkurencia minden írott és íratlan szabályának ellenére a „győztes” magot bőkezűen osztogatni kezdte szomszédai között. Később ki is fejtette cselekedetének logikáját: birtokainkat nem lehet hermetikusan elzárni egymástól. A magok a széllel terjednek földről földre. Az én érdekem is tehát, hogy szomszédaim birtokán is kitűnő minőségű búza teremjen. Ez megóvhatja az én termésemet is. Isten - hogy megóvja s gyarapítsa lelki birtokainkat - „abszolút győztes” vetőmagot kínál nekünk, Isten igéjének magját. Példa nélküli a kereslet is iránta: csak a jubileumi 2000. évben 630 millió Bibliát adtak el a földön. Ez a lenyűgöző statisztikai adat, az „isteni magvető” e széleskörű fellendülése azonban az emberi szabadság feltételéhez kötött. Hogy az a mag „az útfélre esik..., köves helyre..., vagy tövisek közé” (Mt 13,4-7). A magvető mindig kész. A legminőségibb vetőmag immár kétezer esztendeje bőségesen hull a legkülönfélébb talajokra. Nos, hogy döntesz? A szerző római katolikus pap NEM CSAK IGÉVEL ÉL AZ EMBER Gyümölcsleves Hozzávalók: 50 dkg sárgabarack, 1,5 dl almaié, 7 dkg befőzőcukor, 3 dl tej, 4 gombóc eperfagylalt. Elkészítése: A barackokat megmossuk, kimagozzuk, húsukat vékony gerezdekre vágjuk, majd leöntjük az almalével, felforraljuk, és lassú tűzön kb. 5 percig főzzük. Leszűrjük, de a levet felfogjuk, majd a cukorral újra felforraljuk, és 2 percig főzzük. Levesszük a tűzről, beletesszük a barackokat, és hagyjuk teljesen kihűlni. Tálalás előtt belekeverjük a tejet, a levest négy tányérba szedjük, mindegyik közepére egy-egy gombóc fagylaltot ültetünk, így tálaljuk. Ha az egészséges veszélyérzet rettegéssé fajul, még inkább áldozattá válunk, úgy érezzük, nem mozoghatunk szabadon Szélhámosok idénye, nyár GONDOLKODTATÓ Az áldozattá válástól való félelem George Tooker A földalatti vasút című festményén hajlandó lennék csalni, eredményesebb lehetnék a golfjátékban. De az akkor már nem ugyanaz a játék lenne. Ha az élet értelmét mindössze egy meghatározott feladat elvégzésében jelöljük meg, akkor e feladat teljesítése erkölcsi kötelességgé válik: a választást meg kell nyerni, a szenzációt elsőként kell világgá röpíteni, profitot kell termelni. Jól tudjuk azonban: a halálos ágyán senki sem mondja azt, hogy „Bárcsak több időt töltöttem volna a hivatalban!” Az emberek akkor kezdik el átértékelni értékeiket, amikor elgondolkodnak azon, hogy mennyire hiábavaló volt buzgólkodásuk jó része. A dolog lényege szerint a jó lelkiismeret a legjobb párna. Jó, vagyis becsületes életet élni - számunkra ez a legfontosabb - mondja Michael Josephson amerikai etikus. Számunkra igen, de mi van másokkal? Mások általában másak, mint mi vagyunk. Szélhámosok, rossz emberek - szemben velünk, a jó emberekkel. Szélhámosoké a világ? Múltkorjában rég nem látott osztálytársam látogatott meg. Meglepetésemben nem is tudtam mire vélni a szerencsét, hisz legalább tíz-tizenöt éve nem találkoztunk. Azóta sok víz folyt le a Dunán. Hirtelenjében föl sem ismertem, csak mikor a kutyám is elhallgatott, próbáltam felidézni nyitrai diákkorom egynémely alakját, hátha azonosítani tudom fizimiskája alapján. Mikor megszólalt, tudatosult bennem a felismerés: hát ez a Kolár Robo a középső sor első padjából! Hát persze, te vagy az, akivel néhanapján futni szoktam az öreg Nyitra sáncpartján. Hogy megváltoztunk azóta! Betessékeltem ót, s rögtön szóba elegyedtünk, mi minden történt velünk az érettségi napja óta, felelevenítettük közös emlékeinket s élményeinket, majdhogynem könnybe lábadt szemünk a visszaemlékezés folytán. Feleségem harapniva- lóval és egy csésze feketével kedveskedett, ő csak mesélt és mesélt élete felfelé ívelő pályájáról. Jelenleg Kassán lakik élettársával, a ^közgazdaság-tudományi főiskola elvégzése után rögtön a bankszakmában helyezkedett el, pénzügyi szaktanácsadói funkciót tölt be, ő aztán tudja, melyik pénzintézetbe kell elhelyezni a bankókat, mivel ott van a tűz közelében, a miniszterelnök-helyettessel jár rendszeresen teniszezni, sőt olyan politikai körökben forog, ahol csak a bennfentesek és beavatottak fordulhatnak meg. Már- már irigykedni kezdtem, milyen szerencsések azok, akik a közgázon végeztek, ő csak tudja, mitől döglik a légy, a béemgé csődjét'is előre tudta, nem férhet semmi kétség az ó pénzügyi szakértelméhez. Miután a felkínált kávét is elkortyolgatta, a felcicomázott rakott kenyereket is befalatozta, rátért látogatásának fő okára is. Léván elromlott az autója, eszébe jutottam, s a telefonkönyv segítségével feltárcsázta mindazokat a névrokonaimat, akik számításba jöhettek felkeresésem céljából. Bátyám igazította őt helyre és útba, így sikerült rám bukkannia otthonomban. Szemlátomást jó kedvre derült a falatok és kortyok után, és további tőzsdeügynöki fejtegetésekbe kezdett. Felsorolta azoknak a bankoknak a nevét, melyeket a csőd veszélye fenyeget. Szinte dőlt belőle a szó, lelki szemeim előtt a híradókban látott részvénytársaságok és pénzintézetek buxindexeinek nyilai cikáztak a Pink Floyd együttes Money zenei aláfestésével. Akkor ocsúdtam fel elrévülésemből, mikor kiselőadást tartó, szememben pénzügyi szaktanács- adóvá felmagasztosult egykori osztálytársam bejelentette, hogy kölcsönpénzre lenne szüksége, mivel a hitelkártyáját otthon hagyta, s emiatt segítségemre szorul. Rögvest hozzátette, legközelebbi, pontosabban, lengyelországi üzleti tárgyalást lebonyolító útja során szerét ejti újbóli meglátogatásomnak, s akkor - mi sem természetesebb ennél - téríti meg a tartozást. Végül is családom pénzügyi kérdésekben is döntő tárgyalópartnereit meggyőztem osztálytársam szavahihetőségéről és feddhetedensé- géről, kötélnek álltak: megszavaztattam velük a kért kétezer-ötszáz szlovák korona hitelbe adását. Mialatt kikísértem őt a buszmegállóhoz, eszembe se jutott, hogy címet kérjek tőle, hiszen szavát adta, hogy egy héten belül újra meglátogat. Teltek a napok, hetek, már a falinaptárt is áthajtottam a jobb időket hozó virágos oldalra, de Kolár Robo osztálytársam nem tette újból tiszteletét nálam. Csak azon sopánkodom, mennyire lóvá tett. Ha én előre tudtam volna, hogy közös Nyitra-parti kocogásainknak ez lesz a vége?! Most már a pénzem után futhatok... Annyit megtudtam egy másik osztálytársamtól, hogy nála is járt. Ugyanazt az autós mesét adta elő. Ő is hitt neki. Szintén ugyanannyit kért. Sőt, nála meg is zuhanyozott. Hát, így jártunk mi, kik hinni szeretnénk embertársainknak a mai, hovatovább egyre inkább elgépie- sedő, elembertelenedő világban. Vajon hányán vagyunk még hinni merők és akarók? S vajon hányán vannak azok, akik profi módon csalárd és álnok trükkökkel sajtolják ki belőlünk a pénzt, a posztót? A legjobban az fáj, hogy nagyrészt vélt barátaink és ismerőseink közül kerülnek ki ők. Tehetedenek vagyunk velük szemben. Vagy csak egyszerűen naivak? Hajtman Béla Jó emberek, rossz emberek Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy létezik a ,jó” és a „rossz” kategóriája, és hogy ezeket meg is tudjuk határozni. Ez így biztos nem igaz, de egy gondolati kísérletet megér. A fönt említett jó emberek talán egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem ártanak másoknak. Élnek és élni hagynak, nem törekednek arra, hogy saját önös érdekeiket mások rovására érvényesítsék, azaz igyekeznek embertársaiknak sem erkölcsi, sem anyagi kárt nem okozni. A rossz emberek nem ilyenek. Dolgokat akarnak megszerezni - nem szeretnének, akarnak -, és nem érdekli őket, hogy milyen áron. (A dolgok, melyeket annyira akarnak, egyáltalán nem biztos, hogy anyagiak. Igen népszerű körükben a hatalom, lehetőleg a többi ember fölötti hatalom.) Tehát az ár nem érdekli őket, és közömbösek az iránt, hogy a környezetükben élőket megsértették, megalázták, átverték, avagy egy fokkal följebb: akár fizikailag bántalmazták, megölték, megerőszakolták, tetszőleges sorrendben. Egy kicsit le is nézik a jó embereket, akik csak úgy „elvannak”. A rossz emberek filozófiája olyasmi, mint amit. a Wild Life videofilm sugároz: az erősebb megszerzi, amit akar. Egyesek szerint ez így van rendjén, mindig is így volt, és így is marad. Ősi korok maradványa az agresszív magatartás, mikor a homo sapiens legszívesebben homo sapiensre vadászott. A fönt említett egyesek figyelmen kívül hagyják azt az apró tényt, hogy kissé mintha már kiemelkedtünk volna az állatvilágból. Vannak tévésorozataink, atombombáink és intimbetétjeink. Az állatok világában valóban elpusztul a gyengébb, a sérült, a beteg, a rendellenes. Még mindig a fönt említett egyesek szerint ezt így kellene csinálni emberi körökben, és likvidálni a szellemi fogyatékosokat, az örökletes testi hibával születetteket, valamint még a sötét bőrűeket és esetleg a hosszú orrúakat is. Ez esetben fölmerül a kérdés, hogy akkor vajon mi különböztet meg minket egyáltalán az állatvilágtól? Tán csak nem a tévésorozatok, az atombombák meg az intimbetétek? Vagy talán gőgös - és tipikusan emberi - felsőbbrendűségének tudatában az ember fél szembenézni azzal a ténnyel, hogy különbség esetleg nincs? És mi van, ha csupán annyi a különbség köztünk és a véglények meg az óriáskígyó meg a pandamaci között, hogy önzetlen, igazi, emberi részvétet érzünk a gyengék, az elesettek, a szenvedők iránt? Már aki érez. A rossz emberek nem éreznek, ez biztos. Lépten-nyomon bántják a jó embereket, amióta világ a vüág. Végül is a jó emberek, mikor már tele volt a hócipőjük az egésszel, kitaláltak különféle dolgokat, amelyek megvédik őket a rossz emberektől. Ilyen volt például a törvény, a jogrendszer, a rendőrség, a börtön. Esetleg az állam. Ezekben az intézményekben eredetileg jó emberek szolgáltak, akik áldozatokat vállaltak magukra a többség érdekében. Orrba vágták a bűnözőket (amit a jó ember nem szívesen csinál, egyszerűen mert nem érzi jól magát utána), esetleg fel is akasztották őket, ha már nagyon muszáj volt. Ha nem volt muszáj, csak bezárták őket hosszabb- rövidebb időre, abban a naiv hitben, hogy esetleg magukba szállnak, és többé már nem lesznek rosszak. Nem úgy néz ki, mintha ez sikerült volna. Inkább úgy néz ki, hogy a jó emberek reménytelenül vesztésre állnak. Úgy néz ki, hogy az összes védelmi rendszerük csődöt mondott, és ha konfliktusba kerülnek a rosszakkal, az általuk létrehozott szervezetek már egyáltalán nem védik meg őket. Senki sem adja vissza az ellopott biciklidet, amire egy évig spóroltál. Bárhol, bármikor megverhetnek és kirabolhatnak, bárhol, bármikor kénytelen vagy elviselni a rossz emberek durva gőgjét és arroganciáját, akik kezdik felfogni, hogy a jó emberek annyira jók, hogy még bosszút állni sem képesek. Alig néhány éve még biztosak lehettünk benne, hogy mégiscsak a jó emberek vannak többségben. Talán ma is, számszerűleg. De nagyon úgy néz ki, hogy már nem sokáig. A baj az, hogy egyáltalán semmit nem képesek tenni, mert leginkább azt szeretnék, ha békén hagynák őket. II. János Pál szavaival: azért olyan erősek a rosszak, mert olyan gyengék a jók. Eddig rendben, de azért nem kellene mégiscsak valamit csinálni? Valamilyen okból kifolyólag a jó emberek nagyon lassan szaporodnak. A rossz emberek viszont gomba módra. Egyre-másra tanúi lehetünk, hogy a jó emberből furcsamód rossz ember lett. Na nem egyik napról a másikra, az átalakulás olykor évekig tart. És az is eléggé gyakori, hogy a jó embernek rossz ember gyereke születik. Szegény naiv jó ember szülő csak néz kétfelé, hogy mi van. (Ezt a jelenséget nagyon jól ismerik a tanárok, akik esetleg elmesélik, hogy a gyerek így viselkedik és ilyeneket csinál. A jó ember szülő ezt egyszerűen képtelen elhinni, sőt fölháborodik, hogy mit merészel ez a tanár, biztos hazudik. A rossz ember gyerek ezt a játékot kimondottan élvezi, és a háttérben jókat röhög a markába.) A jó emberek tehát szépen lassan kipusztulnak, mint a dinoszauruszok, a kardfogó tigris meg a tas- mániai erszényes farkas. Van segítség? Nincs. Na jó, lehet, hogy van. Csak azért írtam, hogy nincs, mert ez olyan frappáns befejezés lett volna. Azért ne lógassuk az orrunkat. Biztosan lehet tenni valamit. Esetleg annyit mondhatunk csöndes biztatásként, az üvöltő rosszem- ber-kórus közepette: vigyázzatok, jó emberek! Ne hagyjátok magatokat! Tóth Ferenc Ha
