Új Szó, 2002. július (55. évfolyam, 151-176. szám)

2002-07-12 / 160. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. JÚLIUS 12. ✓ KOMMENTÁR Nem Langoson múlott TÓTH MIHÁLY Csaknem 13 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az StB-lista titko­sítását illetően az érdekeltek és az ellenérdekeltek egyaránt kö­zömbössé váljanak. A lakosság e szempontból (is) fásult lelkiál­lapotban volt, amikor megtudta, a törvényhozás igennel szava­zott Ján Langosnak az eddig titkos iratok kutathatóságát szor­galmazó indítványára. Ne firtassuk, hogy a pártállam kárvallott­jai közül most hányán lapozzák végig a róluk készített jelentése­ket. Akad-e, aki hirtelen felindultságában némely sírok megta- posására ragadtatja magát? Talán az elcsattant pofonok száma se lesz nagyobb a sokévi átlagnál. Mindezek ellenére derék dolognak tartom Langos és társai kez­deményezését. Legfeljebb azzal nem tudok egyetérteni, hogy a törvény elfogadását a hazafisággal hozták összefüggésbe. Mert vajon nem satnya, nem idejétmúlt hazafiság-e az olyan patriotiz­mus, amely több mint 12 év késéssel mutatja meg magát? Az összefüggések elmélyült elemzését rendszerint teljesen mellőzve ezerszer konstatáltuk az elmúlt évtizedben: térségünk­ben Szlovákia az egyetlen ország, amely nem előre lépett, ha­nem hátrált a pártállami titkosszolgálatok embereinek „kiszűré­sében”. Tény, hogy a szövetségi állam kettészakadásakor a De­mokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) első tettei közé tar­tozott a lusztrációs törvény hatályon kívül helyezése. Mélysége­sen téved, aki úgy gondolja, hogy ez az intézkedés a HZDS-ben működő egykori StB-sek leleplezésének megakadályozását szol­gálta. Számukra nem jelenthetett problémát azok dossziéjának kiemelése, akik leleplezése árthatott volna a Demokratikus Szlo­vákiáért Mozgalomnak. Más lapra tartozik, hogy az ellenzéki pártok miért csak félgőzzel berzenkedtek a listák titkosítása el­len. Minden politikai erőnek megvoltak a besúgógyanús embe­rei, akiknek a Rudé krávóban szereplésére érdemes volt úgy rea­gálni, hogy „ez a lista nem hivatalos”. Emberkéink tehát 1990- től mindmáig az összes jelöltlistán befutóhelyen szerepeltek. Igaz, némelyiküket most megbüntették; nevüket a lista kevésbé befutó helyére vésték fel. A lusztrációs törvény HZDS általi hatályon kívül helyezése elsősorban a jól működtethető politikai struktúra kialakításának megakadályozását szolgálta. A mozgalom azt akarta elérni, hogy a politikailag iskolázatlan tömeg, amelyet - létbiztonságá­nak elvesztése miatt - sokkolt a rendszerváltás, ne azt tegye, amit Csehország, Magyarország és Lengyelország hasonló sorsra jutott tömege tett azzal, hogy szociáldemokratává alakuló politi­kai erőre voksolt. A HZDS-nek saját szempontjából ügyes húzása volt, hogy lebeg­tette a kommunizmus összeomlásának tényét. Pontosabban: mi­közben újgazdagokat kreálva szétosztották maguk között az or­szágot, abban a hitben ringatták a szocializmus kétes minőségű kényelméhez szokott munkásosztályt, hogy majd a Demokrati­kus Szlovákiáért Mozgalom lesz az a politikai erő, amely meg­menti az előző rendszer vívmányait. Hogy ezt el is hitessék, ah­hoz persze a magukat baloldalinak minősítő politikai vezetők kétbalkezességére is szükség volt. Mindezektől függetlenül azonban érdekes olvasmánynak ígérkeznek a Langos-törvénynek köszönhetően kinyíló dossziék. Erkölcstelen erkölcsösség SZENTGÁLI ANIKÓ Mikulás Dzurinda egyre fur­csábban viselkedik. A korábbi sajtóellenes kirohanásával el­lentétben legutóbbi sajtótájé­koztatóján megdicsérte a Mar- kízát és az újságírókat, amiért hűen tolmácsolták pártja vá­lasztási programját, majd meg­dorgálta a legnagyobb magán­tévét, amiért felfújta a vonat­tender körüli botrányt, és nem járt utána a sajtónak odadobott információknak. Ráadásul a Markíza televízió piszkos kam­pányt indított ellene, a bátyja és az apja ellen, nem tájékoztat objektiven, sőt törvényt sért. Ez utóbbit a sajtóból tudja. Hogyan hiheti el első olvasásra, ha szerinte a sajtó gyakran fél­retájékoztat? Vagy az újságírók csak róla és az SDK(Ú)-ról feste­nek hamis képet? Miért nem tesz feljelentést törvénysértés miatt? Az se tetszik neki, hogy Pavol Rusko visszaél a Markízá- val, saját pártját népszerűsíti benne, bár az 1998-as választá­sok előtt nem zavarta, hogy Rusko ugyanezt tette az SDK- val és Dzurindával. Az más volt. Naná, hiszen a Markíza segítsé­gével kormányfő lett, és mi lesz, ha most Ruskót segíti a bár­sonyszékbe. Nehezményezi, amiért nép­szerű markízások segédkeznek majd az ANO-nak a kampány­ban. Peter Sfastny és Július Sta- tinsky szerepeltetése más, mert ők csak rokonszenveznek az SDKÚ-val, míg a Markíza kép­ernyőjéről ismert személyiségek korábban munkajogi viszony­ban voltak Ruskóval: ő volt a főnökük, és ez komoly összefér­hetetlenség! Ez mind a választá­si harc része. Az viszont már nem, ahogyan Dzurinda Fiasík plakátjára utalva kijelentette: ha Fico lesz a kormányfő, akkor ugyanúgy fog lopni, mint aho­gyan Meciar és a jelenlegi kor­mány idejében loptak!? A jelen­legi kormány idejében loptak?! Igen, még be is ismerte, mert mindig lopnak, a különbség csak az, hogy ő harcolt a tolva­jok ellen. Aztán meg azt mondta: ha Rus­ko lesz a kormányfő, Ugyano­lyan erkölcstelenül és a törvé­nyek tiszteletben tartása nélkül fog kormányozni, mint aho­gyan most a Markízát befolyá­solja és hátba támadja lehetsé­ges partnereit. Néhány perccel később meg kijelentette: Ficó- val és Ruskóval is hajlandó együttműködni. Hogyan be­szélhet erkölcstelenségről az, aki hajlandó együttműködni a törvénysértésre és lopásra haj­lamos személyekkel? Miért hangoztatja az erkölcsös hozzá­állást és következetességet az, aki azt sugallja a polgároknak: a jó helyett megint a kisebbik rosszat válasszátok?! És hogyan minősítheti politikai éretlen­ségnek azt, ha valaki nem haj­landó együttműködni vele, amikor a vonatos botránnyal kapcsolatban nem sikerült egyértelműen tisztáznia pártját és saját magát? Dzurinda ideges, van is rá oka. A legnépszerűbb magántévé most nem áll mellette, támoga­tottsága elgondolkodtató, a tel­jesítetlen kormányígéretekért további szavazatokat veszíthet. Csakhogy idegességében az em­ber követhet el hibákat, például amikor az erkölcsösség vékony jegére téved, s visszafelé is el­sülhetnek a dolgok.- Lujza, ezek az új fociidényben képesek lesznek átvenni a polgári körök ötletét. Ha kikap a Fracli, akkor ki­mennek az utcára, és azt követelik majd, hogy számolják újra a gólokat! (Lehoczki István rajza) ' ä _iä » .. TA LLÓZÓ PRAVDA A baloldali napüapnak nyilatkozott Mikulás Dzurinda. A kormányfő szerint a sajtónak óriási szerepe van abban, hogy a kormány és a kor­mánypártok négy év alatt elvesztet­ték népszerűségüket, sőt demagó­giával vádolja az újságírókat, akik szerinte nem pontosan informálták a közvéleményt a kormány eredmé­nyeiről. Dzurinda szerint a tíz ígé­retből néhányat teljesített a kabi­net, néhányat nem, néhányat pedig részben. Arra a kérdésre, hogy a kampány során mit mond majd az embereknek azokban a járásokban, ahol 50-70 százalékos a munkanél­küliség, a miniszterelnök ezt vála­szolta: „Azt, hogy nyolcvan új gyá­rat akartam, de csak negyven lett, de hála azért a negyvenért is.” Be­szélni fog arról is, hogy a magas munkanélküliség az 1994 és 1998 közötti rablás miatt van, arról, hogy a legrosszabb már mögöttünk van, s hasonló helyzetben van a többi posztkommunista ország is. „Né­metország néhány keleti részében magasabb a munkanélküliség, mint nálunk” - tette hozzá. Szerinte ha­talmas erőfeszítéseket tett azért, hogy Szlovákia kikerüljön a nem­zetközi elszigeteltségből, hogy a külföldi tőke végre elkezdjen be- áramlani az országba. Nemzetiségi aspektusa is van a visegrádi baloldali együttműködésnek; Szlovákiában hiányzik ez a szubjektum Szociáldemokrata sorskérdések a közép-európai országokban A visegrádi négyeknek ne­vezett közép-európai orszá­gok közül háromban, tehát a Lengyel, a Cseh és a Ma­gyar Köztársaságban a szo­ciáldemokraták által irányí­tott kormányok vannak ha­talmon, viszont a negyedik államban, Szlovákiában a szociáldemokratáknak spe­ciálisan és a baloldalnak ál­talában - ha egyáltalán ko­molyan vehető politikai erőként léteznek - még esé­lye sincs a szeptemberi vá­lasztásokon. E. FEHÉR PÁL Az is világos azonban, hogy a há­rom, kormányon levő szociálde­mokrata párt lényeges elvi kérdé­sekben korántsem vall azonos ál­láspontot. Nem mellőzhetők a történelmi körülmények; azok is hatnak ma­napság, amelyek még a monar­chia idejéből ismertek, illetve a lengyelek esetében részben a cá­rizmus tradícióihoz kapcsolód­nak. A lengyel és a cseh szociál­demokrácia úgy vehetett részt - noha erősen korlátozott mérték­ben - még az első világháború előtt az adott országok ugyan­csak korlátozott lehetőségekkel rendelkező parlamenti életében, hogy általános társadalmi kérdé­seket, gazdasági követeléseket tartalmazó programjukban egyenrangúan szerepeltek a nemzeti függetlenségi problé­mák. Az első világháború előtti magyarországi szociáldemokrá­cia azért sem volt képes nemzeti kérdésekben is határozott állás- foglalásra, mert a magyar úri osz­tályok nemzetiségi elnyomása el­len tiltakozva (helyesen) nem volt képes a magyar nemzeti és a különféle nemzetiségi progra­mok között egyensúlyozni (hely­telenül). És ez érthető, még utó­lag is: gróf Tisza István egyszerre akadályozta az általános titkos választójog bevezetését (és ezzel kirekesztette évtizedekre a szoci­áldemokráciát a parlamentből), valamint a nemzetiségek jogállá­sának méltányos, európai rende­zését. Ennek a helyzetnek viszont az a szomorú következménye lett, hogy a két világháború kö­zött a múlt században a magyar baloldalt kirekesztették a politi­kacsinálásból, Horthyék az úgy­nevezett magyar nemzeti érdeke­ket leszűkítették a valóban igaz­ságtalan trianoni békeszerződés revíziójának gondolatára, még­pedig egyoldalú Mussolini-, illet­ve Hitler-támogatásban bízva. A cseh szociáldemokrácia pedig - Masaryk és Benes szövetségese­ként - baloldali polgári párttá tu­dott lenni. Köztársaságépítő programmal. E problémának volt egy sajátos nemzetiségi aspektusa is. A csehszlovák szociáldemokráciá­hoz csatlakozó magyar politiku­sok (részben emigránsok) nem hiába neveztettek „aktivisták­nak”, hiszen a Masaryk-rendszer támogatása mellett nem tudták eléggé hatékonyan képviselni a magyar nemzetiségi érdekeket, ellentétben a kommunisták olda­lán álló magyarokkal, vagy a Bu­dapestről diktált irányvonalat el­fogadó úri politikusokkal. (Kivé­telként azonban okvetlenül meg kell említeni két magyar szociál­demokratát: Peéry Rezsőt és Sza- latnai Rezsőt.) Másként alakult ez a helyzet Erdélyben, azaz Ro­mániában. Ott a szociáldemokra­ták (például idősb és ifjabb Jor- dáky Lajos) az illegális kommu­nistákkal (Balogh Edgárral, Méli- usz Józseffel, Gaál Gáborral, Gáli Ernővel az élen) sokkalta hatéko­nyabb nemzeti-nemzetiségi prog­ramot voltak képesek kidolgozni és népszerűén képviselni, mint a tisztán magyar nemzeti alapon álló pártok. Közös viszont mindhárom szoci­áldemokrata mozgalom múltjá­A cseheknél a kollaborá­ló szociáldemokraták egyszerűen kihaltak. ban a bolsevikokkal szembeni magatartás. Ez a lengyeleknél, különös tekintettel a Sztálin és a Tuhacsevszkij által vezényelt 1921-es Varsó-ellenes, kudarcba fulladt intervencióra, éles orosz­ellenségbe torkollott. A lengyel szocdemeknél volt a baloldal megosztottsága a legélesebb, hi­szen két vezetőjük, Józef Pilsuds- ki és Feliks Dzerzinski együtt in­dultak, a köztük levő korkülönb­ség ellenére: az egyikből a Recz Pospolita marsalli rangban levő diktátora, a másikból pedig a moszkvai Cseka alapítója lett. Tény, hogy a két világháború kö­zött a cseh, a magyar szocdemek elutasították a bolsevik hatalom- gyakorlást és az emigrációba kényszerített maroknyi orosz szocdemmel tartottak intenzív kapcsolatokat. Amikor pedig Sztá­lin napirendre tűzte a kommunis­ta és a szocdem pártok egyesülé­sét, akkor a cseh Bohumil Lausman ugyanúgy börtönbe ke­rült, mint a magyar Kéthly Anna. Az együttműködők, a Sztá- lin-Gottwald-Bierut-Rákosi által becsapott, úgynevezett baloldali szocdemek közül a lengyel Józef Cyrankiewicz, a cseh Zdenék Fier- lingerhez hasonlóan évtizedekig őrizte látszathatalmát és szerepelt bábuként a közéletben, míg a ma­gyarok sorsa másképpen alakult, például Marosánt vagy Szakasit- sot hosszú évekre börtönbe zár­ták. Igaz, a Kádár-rendszerben a szociáldemokraták újra szerephez jutottak, és 1965 után Kádár maga is nyitott lett bizonyos szociálde­mokrata eszmék, főleg gyakorlat irányában, és támogatást remélt, illetve kapott Willy Brandttól, Bruno Kreiskytől, Olof Palmétől. Ezzel elérkeztünk a rendszervál­táshoz. A cseheknél a kollaboráló szociáldemokraták egyszerűen kihaltak. Ráadásul az is kiderült, hogy, mondjuk, Zdenék Fierlin- ger, Eduard Benes személyes ba­rátja, nyaralószomszédja beszer­vezett szovjet ügynök volt, még abból az időből, amikor a háború alatt Csehszlovákia moszkvai kö­veteként dolgozott az egykor ugyancsak szocdem Benes jóvol­tából. Ez roppant kompromittáló árnyat vetett a pártra, tehát 1989 után szóba sem jöhetett, hogy azok, akik a Husák-rendszer ide­jén szerepét játszottak, az újjá­alakuló pártban bármilyen szere­pet vállalhassanak. Az is egyedi jelenség volt a közép-európai tér­ségben, hogy a kommunista párt nemcsak megmaradt, hanem - mint a legutóbbi cseh választások is tanúsítják - erősödött is. A len­gyeleknél meg a magyaroknál a szociáldemokrácia „feltámadásá­ra” éppen a reformkommunisták oldaláról történt kezdeményezés. Az MSZP első elnökének, Nyers Rezsőnek még volt némi szocdem múltja, de utódai (Horn Gyula és Kovács László is) kommunista funkcionáriusként - diplomáciai küldetésükből kifolyólag - kezd­tek rokonszenvet érezni a nyugati szociáldemokrácia iránt. Tehát nem múltjuk, hanem mai meggyőződésük alapján lettek a Szocialista Internacionálé magas rangú tisztségviselői. Mieczyslaw Rakowski is először elméleti úton közelítette meg a német szocde­mek gyakorlatát, Aleksandar Kwasniewski pedig - Rakowski- hoz hasonlóan - a kommunista elithez tartozott. Vladimír Spidla éppen úgy nem hajlandó együttműködni Miros­lav Grebenícekkel, mint ahogyan Kovács László Thürmer Gyulával. Csakhogy Spidlának sohasem volt közös munkahelye Grebe­nícekkel, Kovács pedig együtt volt az MSZMP Központi Bizott­ságának apparátusában Thür- merrel. Ugyanakkor közös ben­nük, hogy egyikük sem akarja el­veszíteni a pillanatnyilag a kom­Horthyék az úgyneve­zett magyar nemzeti ér­dekeket leszűkítették. munistákhoz húzó tömegeket. És minél erősebb lesz a jobboldali veszély, az Ágh Attila által meg­határozott „weimarizálódás”, te­hát amikor a gyenge baloldali de­mokráciát támadja egy agresszív jobboldal, annál inkább rá lesz­nek szorulva e támogatásra. (Ám ez vonatkozik Thürmerre és Gre- benícekre is: önpusztítók lesz­nek, ha nem ismerik fel pártjuk reformjának szükségét.) Megváltozott a nemzeti kérdés­ben is a kialakult történelmi ál­láspont. A cseheket a Benes-dek- rétumok körüli nemzetközi vita, a magyarokat a kedvezménytör­vény ügyében keletkezett lépés- kényszer a leghatározottabban készteti, hogy pozitív álláspontot fogalmazzanak meg nemzeti kér­désekben. A visegrádi együttműködésnek tehát ígéretes perspektívája, hogy három országban szociálde­mokrata kormány van, s nekik kell szót érteniük egymással. Eh­hez azonban olyan sajátosan kö­zép-európai problémákra kell megoldást találniuk, mint a volt kommunisták és a szocdemek kapcsolata, illetve a nemzeti kér­dés. Ez nem egyszerű feladat, ám nem is megoldhatatlan. Szlovákiában azonban ezen a té­ren is nagy a lemaradás. Jószerivel nincs olyan parlamenti párt, amely e kérdéseket megfogalmazná...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents