Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-01 / 126. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2002. június 1., szombat 6. évfolyam, 22. szám Gyakran vannak nehéz pillanatok, de a fogyatékos gyermek is sok örömet tud adni, nagyon lehet őt szeretni, s már az is határtalan boldogságot okoz, ha kimondja, anyuka Foglalkoztató osztály autistáknak Tomika és a tanító bácsi, Kollárovics Péter a munkasarokban TÓTH ERIKA autizmus az agyműködés súlyos, egész életen át tartó zavara. Valószínűleg örökletes, vagy az agyat ért károsító hatások, ártalmak okozhatják. A szak- irodalom szerint skálája a mély fogyatékosságtól az ép intellektusú ember enyhe szociáliskészség-zava- ráig terjed. Az autistánál súlyos zavarok lépnek fel a társas kapcsolatokban, a kommunikáció során. Gyermekkorban nem játszik más gyerekekkel; közömbös mások iránt; nem beszél, vagy éppen ellenkezőleg: sokat beszél, de szakadatlanul ugyanarról a témáról; egyáltalán nem vagy ritkán néz mások szemébe; bizarr viselkedésével, például repdeső kézmozgással zavarba hozza környezetét; jellemző rá a csökkent fájdalomérzet. Mivel súlyosan terheli családja életét, az érintettek nagy örömmel fogadták, hogy tavaly szeptemberben foglalkoztató osztály nyílt Komáromban autisták számára. Két kisfiú látogatja, de ottjártunkkor csak a tízéves Tomival találkoztunk. Róla négyéves korában állapították meg ezt a rendellenességet. Jávorka Zita, Tomi édesanyja. Váratlanul ért minket a diagnózis, korábban nem is hallottunk az au- tizmusról. A szakemberek sem igen tudtak tanácsot adni. Én könyvekből tanultam meg, mi az, és hogyan kell az ilyen gyerekekkel foglalkozni. Milyen tünetek alapján kezdtek gyanakodni, hogy valami nincs rendben? Még háromévesen sem tudott járni; nem úgy játszott, mint a többi gyerek. Képes volt egy óra hosszat is a zsebkendőket hajtogatni, a kisautókkal nem berregett, csak sorba rakta őket, és semmi iránt nem érdeklődött. Féléves korától neurológushoz jártunk, de ő semmilyen tanácsot nem tudott adni. Mikor Tomi elmúlt hároméves, a neurológus pszichiáterhez utalt bennünket, de az is tanácstalan volt. Ezután Győrben felkerestünk egy szakorvost; kimondta Tomiról, hogy autista, majd Pozsonyban is megerősítették a diagnózist. Itthon Gaulieder József főorvos úr segít nekünk sokat. Tamáska tipikus autista, az összes tünet megtalálható nála: megmutatkozik a mozgásában, jellemző rá a lebegés, „repdes” a kezével; nem foglalja le semmi, csak a futkosás; beszélni ugyan tud, de sokszor értelmetlenül, oda nem illő helyzetekben is csak ismétli a mondatokat; alvászavarai vannak, nem szobatiszta. Mi következett azután, hogy az első sokkból magukhoz tértek? Ez nagyon nehéz időszak volt, a problémámmal teljesen egyedül maradtam. Attól fogva, hogy megtudtuk a diagnózist, a férjemet nem érdekelte Tamáska, el is váltunk. Csak a szüleim segítségére támaszkodhattam. Tudtommal a Komáromi járásban a kisfiam volt az első autista, akit diagnosztizáltak. Nem tudtunk hová fordulni, anyagi nehézségeim is voltak, mert fel kellett adnom a munkahelyemet. Mező- gazdasági mérnök vagyok, németet is tanítottam. Tamást két hét után hazaadták az óvodából, mert nem tudtak vele mit kezdem. Orvostól orvosig jártunk, sokat voltunk kórházban, mert az autizmus következtében gyakran alakul ki nála súlyos hányás, amelyet csak infúziókkal lehet megállítani. Úgy kell rá vigyázni, mint egy pár hónapos csecsemőre; az ablakon kiesne, ha nem vagyok mellette, kifut az autó elé. Rohamok is jönnek rá. Előfordult, hogy a város közepén elkezdte a fejét ütni, s anyukámmal ketten is alig tudtuk lefogni. Csak az a szomorú, hogy az emberek ezt látják, körül- állnak bennünket, de nem segítenek, hogy ne tegyen kárt magában. Gyakran vannak nehéz pülanatok, de - lehet, hogy valaki furcsának találja - a fogyatékos gyermek is sok örömet tud adni, és őt is lehet nagyon szeretni. Nehéz elképzelni, de már az is határtalan boldogság számomra, ha kimondja, hogy anyuka. Ez az iskola nagy könnyebbség számomra, hiszen egyedül nevelem Tamáskát, szüleim is betegeskednek. S délelőtt, amíg iskolában van, legalább a fontos dolgokat el tudom intézni, ha szükséges, orvoshoz is elmehetek, hiszen korábban még ez is gondot okozott. A foglalkoztató osztálynak a ko- ' máromi Munka utcai alapiskola adott két helyiséget, de az ott dolgozó pedagógusok a járási pedagógiai és pszichológiai tanácsadó alkalmazottai. Az osztály létrehozásában jelentős szerepet vállalt Matus Márta pszichológus, aki az autistákat segítő polgári társulás - ismertebb nevén SPOSA - komáromi szervezetének az elnöke. Ezeknek a gyerekeknek már óvodás koruktól speciális képzésre volna szükségük, mivel nem képesek beilleszkedni a normális közösségbe. Korábban heti két órában egyéni képzést kaptak, de ez már kevés volt; nem fejlődtek úgy, ahogyan szerettük volna, a szülők is elége- dedenek voltak, ezért néhány fiatal pedagógussal létrehoztuk ezt az osztályt. A két fiú egy-egy pedagógus irányításával részesül félnapos speciális oktatásban egy kártya- rendszer segítségével: a feladatokat képileg kell megjeleníteni számukra. Nagyon sérült a szociális viselkedésük és a kommunikációs készségük, nem tudnak más gyerekekkel kapcsolatot teremteni, nem értik a szociális helyzeteket, ezért kell velük egyénileg foglalkozni. Egyikük bizonyos szinten oktatható; tud írni, olvasni, őt külön is tanítja egy gyógypedagógus. Tomival Kollárovics Péter foglalkozik. Pedagógiai pszichológiát végeztem, az autistákról nagyon keveset tudtam, csak amit az egyetemen hallottam. Féltem is ettől a feladattól, mert nem tudtam, mire vállalkozom - hogyan kell velük viselkednem, miként kezeljem az agresszív kitöréseiket. De merészen nekivágtam, és sikerült. Elolvastam néhány könyvet, a tanácsadóban is segítettek, Tomika édesanyja is sok jó tanáccsal ellátott. Minden tevékenységnek megvan a kijelölt helye, a megszokott, monoton dolgok megnyugtatják őket. A munkasarokban csak munkával foglalkozunk; logikai kirakós játékaik vannak, összerakjuk, vagy valamüyen jellegzetes tulajdonság szerint osztályozzuk a tárgyakat. Az egyik dobozban egy bohóc van, amelyet három részből kell összeállítania Tomikának. Ha ez sikerül, kicseréljük a dobozt. Más-más feladatokat kap, bár gyakran kell ugyanazt csinálni, hogy kis előrehaladást éljünk el, mert nehezen megy a fejlődés. Rendkívül nehéz feladat Tomika számára, de örül neki, ha sikerül kiraknia. Ha nem megy valami, akkor dühbe gurul, de segítek neki, és folytatja tovább. A kirakós játékok nehezebben mennek, de ezt is csináljuk. A másik kisfiúval hogyan viselik el egymás társaságát? Megszokták egymást, de általában úgy osztjuk el a feladatokat, hogy egy helyiségben csak egy gyermek tartózkodjon. Ki van rakva egy táblán a napi program. A gyermek leveszi a kártyát, és abba a sarokba megy, ahol a kijelölt feladatot végzi. Miután befejezi, visszateszi a kártyát, és veszi a következőt. Ma a másik kisfiú nem jött iskolába, Tomika már érdeklődött: hol van, miért nincs itt. Kereste őt, nem hitte el, hogy nincs itt. Megszerették egymást; bár ők ezt nem mondják ki, de ragaszkodnak egymáshoz. Vannak még érdeklődők az osztály iránt? Matus Márta: Igen, vannak. Komáromban hat-hét gyermekről tudunk, akik jelenleg egyéni képzésben részesülnek. Társulásunk igyekszik őket felkarolni, és tájékoztatni a szülőket erről a lehetőségről. Valami eredményt csak akkor lehet elérni, ha egészen kicsi kortól elkezdődik a fejlesztés. Ez alapiskola, a gyerekeknek el kell végezniük a kilenc évet. Mivel azonban sérültek a szociális kapcsolataik, és képtelenek kommunikálni, utána gond adódik az elhelyezésükkel. Társulásunk egyik legfontosabb feladata lenne még: odafigyelni a szülőkre. Hiányzik közöttük a kommunikáció. Kapcsolatot kellene teremteniük egymással, hogy átadhassák a tapasztalataikat: hogyan tudtak egy-egy problémával megbirkózni. Ez valamennyiük számára nagy segítség volna. Elhangzott a RÁDIÓ Patria Segítsünk c. műsorában. A tennivalók kártyákból olvashatók le (Képarchívum) Tegyünk valamit, hogy gyermekeink ne csak ezen az egy napon érezzék a gyermekkor gondtalanságát, s ez a valami legyen az okos törődés, az odafigyelés, a szeretet Gyermeknapi kívánságok derűben, borúban jó szívvel M. CSEPÉCZ SZILVIA — franciaágyon hasalom tunk keresztben: a láÍJL nyom meg én. - Alig § ^ várom a következő hétvégét - közölte ő oldalra billentett fejjel, miközben huncutul pislogott rám a szemüvege mögül. - Gyermeknap lesz, tudod! Nemzetközi! Ingyen fürödhetünk a strandon, meg versenyeket szerveznek, és mindenfélét lehet nyerni... - Kis csönd következett. Én azt hittem, a tavalyi gyermeknap eseményeit és nyereményeit veszi számba, amikor is azzal a meghökkentő mondattal zárta a kissé kuszára sikeredett élménybeszámolót, hogy „képzeld, a Réka csak egy jegyet nyert, amiért csak fél kólát kaphatott volna, de olyat meg nem adtak. Még szerencse, hogy volt nála pénz, és hozzáfizetett.” Jót nevettünk, amíg kiderült, hogy az egyik rendezvényen a győztes minden vetélkedő után egy kis nyereményszelvényt kapott. S ha elegendő összegyűlt, akkor beválthatta a büfében, vagy valamilyen apró csecsebecsére cserélhette. Aki kevésbé ügyesen szerepelt, az a zsebpénzéből pótolta a hiányzó összeget. Vagy jobb híján hazavihette a jegyeket emlékbe. Hja, időben kell kezdeni a jövő nemzedék piacgazdálkodásra való nevelését! Nem is értem, hogy így utólag miért nem olyan vicces a történet... Ám a lányomat ezúttal másféle dolog foglalkoztatta. Némi habozás után azt kérdezte, hogy:- Mondd, anya, meddig érvényes a gyermeknap? - Hogyhogy meddig - néztem rá kicsit értetlenül. - Hát addig, amíg tart. Reggeltől egészen lefekvésig. Gyereke válogatja, hogy ki meddig bírja a mókát. - Nem, nem úgy értettem - legyintett fél környékre emelkedve.- Én azt szeretném tudni, hogy hány éves korig! - Ó, vagy úgy! Nyugi, a tizenhárom évesek még beleférnek a keretbe! Hanem a kérdés most már az én gondolataim közé is befészkelte magát. És a környezetemben élő, s különösebben (még) nem nélkülöző, vagy nagyon is jól elengedett” ismerős gyerekek mellett felvillantak a képernyőn vagy a nemzetközi hír- ügynökségek sajtófotóin látott gyermekarcok: a súlyos gépfegyvert szorongató palesztin és izraeli fiúcskák, az anyja kendőjébe kapaszkodó, rémülten reszkető afgán leányka, az éhségtől felpuf- fadt hasú afrikai kisdedek... S mellettük az iskolába luxuskocsikon érkező amerikai, német stb. tizenéves gyilkosok, akik kiirtják az osztálytársaikat és tanáraikat, hogy így torolják meg saját seké- lyes életük - életformájuk - kudarcait... Azután a szülői nemtörődömség miatt „világgá ment”, vagy az elrabolt, megbecstelení- tett kiskamaszáldozatok... A sor, a megkínzott, koravén tekintetű gyermekek sora többször is körbeérné a földgolyót. Ezt a rohamos globalizálódó világfalut, mindannyiunk közös otthonát. (Az én gyermekkorom idején a szülőfalumban, ha az utca valamelyik gyereke rossz fát tett a tűzre, mindig akadt egy felnőtt, aki alaposan megszidta. Manapság senkinek eszébe sem jutna, hogy egy vadidegen kölyökre rászóljon. Hogyisne, amikor még az iskolában is tilos megfenyíteni a neveletlen diákot! Mondom, globalizálódunk, amerikanizálódunk...) De tényleg, a huszonegyedik század intoleráns, félelemszagú és létbizonytalan kezdetén hány éves korig „érvényes” a gyermeknap? És miről szól? És kinek? A világ boldogabbik felén élő gyermekeknek egynapnyi önfeledt szórakozás, nyereményjátékok, a többi sok milliónak jó esetben egy újabb élelmiszer-segélyszállítmány, a rosszabbikban a nagyhatalmak kis népeknek eladott fegyvercsomagjai. Hogy a szembenálló felek gyermekei is igazi puskával vehessenek részt a felnőttek halálos játékaiban. Emlékszem, mikor még gyerek voltam, az iskolában időnként megkérdezték, mire vágyom, ha nagy leszek. És pontokba kellett szedni a békét, az egészséget, a boldogságot, a gazdagságot, a munkát meg a családot. De én akkoriban még csak háromszínű örökíróra, sok-sok teleírható üres füzetre, és mesekönyvekre vágytam. Meg arra, hogy a nagyszünetben az iskolaudvaron akkor is én lehessek Tokei-Ihto indián főnök, ha lány vagyok. Ki kellett ugyan érdemelnem (még a füzeteket is!), de végül mindegyik kívánságom teljesült. (És sokáig azt hittem, így lesz majd a felnőttségre vonatkozó, „pontokba szedett vágyakkal” is.) Talán mert akkoriban mintha egész évben gyermeknap lett volna. Vagy ezt csupán a mindent megszépítő emlékezet mondatja velem? Nem tudom. Mindenesetre az én - lassan negyvenes - generációmnak gyerekként még nem a bármi áron elért győzelemre kellett hajtania. (A túlélésért vívott harcot nagyszüleink és szüléink már letudták - akkor úgy hitték, örökre. Az állásuk és a keresetük biztos volt, az meg mit számított, hogy semmi örömöt nem találtak abban, amire ráment a fél életük...) Most minden másképpen van. A gyerekeink velünk együtt tanulták meg, hogy az egész élet egyetlen nagy verseny. S hogy a siránkozás nem old meg semmit. A gyermeknap kicsi ünnep a mindennapok sodrásában. Legyen! Ne mondjunk le róla! De nagyon megérett rá az idő, hogy tegyünk arról is, ne csak ezen az egyetlen napon érezzék és élvezzék a gyermekkor gondtalanságát! Ami nem ennek az amúgy is rosszul értelmezett önállóságnak és szabadságnak a megsokszorozását jelenti. Inkább valami olyasmit, amivel annak idején bennünket terelgettek a szüléink: okos törődést, odafigyelést, szeretetet. Hogy a mi gyermekeink is egész évben azt mondhassák: miénk itt a tér! Mert ugyan ki másé is lehetne, mint aki bejátssza?!