Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-04 / 128. szám, kedd

JJ SZÓ 2002. JÚNIUS 4. Kitekintő \ Sachsenring gyár fizetésképtelen - 1800-3000 dollárba kerülhet a hajdanán oly közkedvelt keletnémet kiskocsi üzbég-amerikai változata Trabi most és mindörökké A jövőben az üzbég fáknál kell majd vigyázni az új Trabira (Fotó: Népszabadság) Szerettük, szeretjük most is. Öcsi, kényelmetlen, büdös s, de a mienk. És hányféle üvarozott el bennünket íagymamástól, unokástól? lány kiszuperált ülőgarnitú­rát, konyhaasztalt vitt le a jalatoni víkendházba, hány íűtőszekrényt cipelt nekünk laza műanyag hátán Bécsből i Gorenje-láz idején? DUNAI PÉTER V családtagként kezelt, becézett- lédelgetett-szidott kiskocsi, ame- yet az egyszerűbb körülmények cözött élők is megengedhettek naguknak, a Trabant hány ember :lőtt nyitotta meg egy kicsit a vi- ágot, Magyarországot, majd a törnyező államokat a múlt szá­jad hetvenes-nyolcvanas évei- >en? És a Trabi nem is (volt) )lyan rossz kiskocsi. 1997-ben a Thüringer Allgemeine beszámo­lja szerint végrehajtották a híres énszarvastesztet a 601-es Tra- )anttal is. Míg nagynevű kortár- ;a, az A osztályú Mercedes már )0 kilométeres sebességnél felbo- ult, a kis Trabi 75 kilométeres ;ebességgel is biztonságosan ki- cerülte az állatot. Győzött a szo­Nem számít, hogy már több mint egy évtizede nem gyártják. nalizmus - írta nem minden kár- jrömtől mentesen a vesszi, azaz íyugati szupermárka kudarca capcsán a keletnémet lap. 'lem számít, hogy több mint egy ívtizede nem gyártják, az sem, rogy a minap a híres Sachsenring jyár (a Trabantok orrán az S be- :ű) fizetésképtelenné vált. A izappantartóból és rokonaiból, a larkasokból, a Wartburgokból még mindig csaknem negyedmil­lió pöfög a (kelet) német utakon, fittyet hányva a katalizátor-tör­vényeknek, a fintorgó nyugati polgárorroknak, az elegáns és roppant gyors nyugatnémet ver- senytársaloiak, a Golfoknak, BMW-knek, Audiknak. Némelyik­kel (Audi), a Trabi-ős DKW révén távoli atyafiság köti össze. Őshazájában, Németország keleti részén (de a nyugatnémet régiók­ban is) szinte mitikus tisztelet övezi, klubok tucatjai tartják a magyar, román, szlovák Trabi-ra- jongókkal a kapcsolatot. Még Tra- bant-szultán is van, aki Hanno­verben trónol, egy garázsban a Trabi tetejére hajtogatott va­rázsszőnyegen, aminek repülőtel­jesítményét a Trabant 601-es tel­jes 26 lóereje tuningolja egy kicsit feljebb. A szultán polgári neve Jürgen-H. Wehmer és a Németor­szágban működő Trabant-múze- um tulajdonosa. - Egykoron a munkásosztály autója, ma körbe- rajongott kultusztárgy - mondja a büszkén töfögő Trabantról, per­sze az igaziról, (vagyis nem a ke­letnémet rendszer összeomlása után Polo-motorral felszerelt ösz­vérről) a kétütemű, kéthengeres csodaparipáról. Ez a Trabi ma már éppannyira a modern kori német história ré­sze, mint a történelem leghíre­sebb férficsókja, amely egykoron Leonyid Brezsnyev és Erich Ho- necker között elcsattant. Mind a Trabant, mind a csók ott díszeleg az elegáns nevű kelet-berlini East Side Galleryn, a polit-skanzen- ben, amelyet 118 fiatal festő má­zolt fel az NDK eltűnésekor a Ke­let- és Nyugat-Berlint csaknem negyven évig elválasztó híres fal egyetlen nagyobb, 1,3 kilométe­res szakaszon meghagyott részé­re. A képen a hófehér Trabant, Birgit Kinder festménye, akár egy szilaj, lovagló valkűr, áttöri a fa­lat, röpködnek a szilánkok, száll a szabadság. A Trabi éppúgy a ke­letnémet közelmúlthoz tartozik, mint az átkos Nyugat, a Coca-Co­la, a nyugatnémet Afri-Cola kihí­vására kotyvasztott NDK-ital, a Vi- ta-Cola, a türingiai kolbász. A Tra­bant - ellentétben a rénszarvas­teszttel - az 1989-1990-es kelet­német rendszerváltás akadályait nem vette jól, a Sachsenring gyár egy ideig még kísérletezett a Tra- bik Polo-motoros változata érté­kesítésével, aztán feladta. 1997- ben a sachsenringiek tettek még egy kísérletet egy saját tervezésű, Még Trabant-szultán is van, aki Hannoverben trónol. a VW Golf, 1,9-es turbódízel-mo- torjával meghajtott egyterű piacra dobásával, azonban kudarcot val­lottak. A Trabi sorsán sok más keletné­met dolog, áru osztozott, alig né­hány márka, így a Rotkáppchen- pezsgő (Rotkäppchen a farkas­mese Piroskája) és a Radeberger sör élte túl a nagy megmérette­tést. A piruló Piroska viszont - le­vetkőzve szendeségét - jól kiverte a rendszerváltás-farkas szolid nyugatnémet fogtechnikusok ál­tal készített, kitűnő minőségű műfogait, és a zsenge leányka most nyugatnémet pezsgőgyárak­ra feni eredeti keletnémet fogacs- káit. Egyet, a nagynevű Mumm és MM hesseni pezsgőgyárat már be is kapott: a keleti tulajdonosok el­ső dolga volt útilaput kötni a nyu­gatnémet menedzsment talpára. Az osszik, a keletiek lelke több mint egy évtizeddel a rendszer- váltás után is borongós. Ellentét­ben a gazdasági, majd politikai reformhúrokat már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek ele­jén pengetni kezdett magyarok­kal, a keletnémetek 1989-ig a pi­acgazdaságtól, annak szellemétől szinte teljesen elzárt naiv szocia­lista skanzenben éltek. Afféle kö­zép-európai Mongóliaként (a- mely a korábbi doktrína szerint a kapitalizmust átugorva a feuda­lizmusból a XX. század harmin­cas éveiben az ismert ered­ménnyel egyenesen a szocializ­musba csöppent) a jámbor kelet­németeket 1989-1990-et kö­vetően szinte átmenet nélkül tuszkolták a nyugatnémet szoci­ális piacgazdaságba. Ma az 1996 óta pangó gazdaságú keletnémet országrész bérei a nyugati szint 85-100 százalékát érik el, a kele­ti termelékenység amazénak vi­szont csak a kétharmadát. A nosztalgikus Trabi-hívőket az sem vigasztalja igazán, hogy a Trabi-világ kimúlása nem jelen­tette a keletnémet, NDK-beli jár­műipar teljes kapitulációját a BMW-k, Mercedesek előtt. A ki­mondhatatlan nevű szászországi, zschopaui MZ motorgyár, amely­nek jó kis motorjait, az emzéket Magyarországon a Pannóniákon, Danuviákon kezdett, felnőtt idő­sebb motorosgeneráció éppoly jól ismeri, mint az autósok a Traban­tot, ismét villogtatja oroszlánkör­meit. A 250 köbcentis gépek mel­lett a nagyobb 500-as kategóriá­ban is versenymotorokat akar gyártani. Most keresik azokat a nemzetközi klasszisversenyző­ket, akik a zöld-fehér szászorszá­gi MZ-k nyergében diadalra vi­szik a márkát. A trabisoknak persze nincs iga­zán okuk a szomorkodásra. A jó öreg Trabantokat gyártó Sach­senring ugyan fizetésképtelen, de nem a gyár, hanem a tulajdono­sok, a rossz (nyugatnémet) me­nedzsment hibájából, akik erőn felül vállaltak kötelezettségeket, mohón vásároltak fel üzletrésze­ket, gyáregységeket, vettek fel kölcsönöket. A Sachsenring való­színűleg túléli a válságot, a me­nedzsment biztosan nem. De fel a fejjel, a Trabant olyan, mint a főnixmadár: feltámad poraiból. Nemcsak a híres amerikai nosz- talgiaúton, a Route 66-on, ha­nem akár még az üzbég sivata­gokban is pörög majd a kis fürge. 1997-1998-ban a Nemzetközi Va­lutaalap és a német KfW keleti fejlesztési bank 15 millió dolláros hitelt hagyott jóvá a Trabantok ottani gyártásához, amelyet egy üzbég-amerikai vegyes vállalat, az Olimp tervez, mégpedig nem az ismert NDK-műanyag-, hanem a gyapotfeldolgozáskor maradt hulladékból préselt speciális technológiájú karosszériával. Még egyelőre nem tudni, eléri-e valaha az 1800-3000 dolláros áron tervezett üzbég Trabcsi az óhajtott kínai, kelet-európai pia­cokat. A Trabant így is örökké él! Berlin, 2002. június \z amerikai elnök különgépének udvari zeneszállítója dobosként kezdte karrierjét, ma ő és munkatársai döntik el, milyen dalokat hallgathat George Bush repülés közben Clark zenéjének csak a csillagos ég szab határt GEOFF BOUCHER Képzeljék el, amint Bush elnök be- izáll az Air Force One-ba, vagyis íz amerikai elnök különgépébe, rogy tárgyalni induljon ázsiai ve­setőkkel a közel-keleti békéről. \ztán képzeljék maguk elé a fegyveres erők kimerült főpa­rancsnokát, aki némi zenés pi­henőre vágyva felrakja a fejhall­gatót, és belefeledkezik Willie Nelson és Kid Rock dalába, a Last Stand in Open Country-ba (Utol­só állomás nyílt terepen). Mindez akár meg is történhetett. Ez á dal ugyanis, csakúgy mint Tom Petty szerzeménye, a You’re (Anacleto Rapping felvétele, Los Angeles Times) Gonna Change (Meg fogsz vál­tozni) vagy az I Am a Man of Constant Sorrow (Állandóan szo- morkodom) a Soggy Bottom Boystól rendelkezésére állt az amerikai elnöknek különgépe fedélzetén februári utazásai so­rán. Ezek a dalok nem burkolt célzások, hanem a híres gép ze­nei menüjének fogásai, melyet a mississippi születésű zeneszerző, Tena R. Clark és csapata főzött ki. Clark dobosként kezdte karrier­jét, bárokban zenélt, ma pedig a Disc Marketing részvénytársaság vezetője. Ennek a nem éppen szokványos cégnek egy átalakí­tott pasadenai tűzoltóállomás épületében van a székhelye. Clark nagy cégeknek „szállít” rek­lámzenét (a Toyota, a General Mills és a Coca-Cola is megren­delői közé tartozik), s nemrég fe­jezett be egy dalt, Way Up There (Odafönt) címmel, a NASA szá­mára, amellyel az űrkutatási hi­vatal az amerikai fiatalságot sze­retné visszahódítani. Azt mondja, az amerikai hadsereggel is tár­gyal valamiféle együttműkö­désről. Még érdekesebb azonban, hogy ő és munkatársai 1998 óta udvari zeneszállítói az elnöki különgé- peknek, ők döntik el, milyen da­lokat hallgathat az Egyesült Álla­mok elnöke, alelnöke, tanácsadó­ik, a testőrök, a vendégek és a sajtó. Ahogy Clark mondja: „Vicc­ből mindenkitől azt kérdezem: nos, kit hallgat a világ legbefolyá­sosabb embere repülés közben? Bennünket, a Disc Marketinget.” Azt persze nem lehet megállapí­tani, melyik dalt hallgatja valójá­ban az elnök, de a repülőgépes zenekínálatot felügyelő Ronnie Schiff, a Disc Marketing alelnöke szerint bizonyos ízlésbeli prefe­renciák azért ki-kiszivárognak a Fehér Házból. A klasszikus soul és blues csatornáktól például - amelyeket Bili Clinton külön ké­résére hoztak létre - gyorsan megszabadultak, amikor Bush csapata vette birtokba a re­pülőgépet. Ezeket a jelenlegi vezetés kérésé­re filmzenékkel és musicalrészle­tekkel váltották fel. Clinton nagyétkű zenefogyasztó volt (amikor sokat utazott, azt kérte, hogy a zenei kínálatot két hónapnál gyakrabban frissítsék), és tőle több visszajelzés is érke­zett. „A jelenlegi vezetés nem sok mindent mond” - állítja Schiff, így aztán ő és a cég csak találgat­hat, mit hallgatna szívesen az el­nök. Most éppen egy texasi zené­ket tartalmazó csatorna dalait válogatják Bush számára. És időnként jókat szórakoznak. Ha 1998 májusában Clinton el­nök beállította a klasszikus rock csatornáját, meghallgathatta pél­dául a Fantasy of Love című, ti- zedrangú dalt, méghozzá testvé­re, Roger Clinton előadásában. Az Air Force Two zenei kínálatá­ban pedig, amelyik Al Gore alel- nököt szállította, szerepelt Paul Simon dala, a You Can Call Me Al (Nevezz csak Álnak). Az utóbbi hónapokban Hank Wil­liams dalának, a You Win Again- nek (Újra győzöl) Keith Richard- féle feldolgozása is hallható volt az elnöki különgép fejhallgatói­ból. Ez az üzlet ugyan elég jól jövedel­mez, a Clark szívéhez legköze­lebb álló megrendelés azonban eddig mindössze 2500 dollárt ho­zott a cég konyhájára. Ennyi ugyanis a megszokott honorári­um, amit a NASA művészi mun­káért fizet. Ebben az esetben azért a dalért, amely a december­ben kezdődő és egy éven át tartó, „A repülés száz éve” nevű ünnep­ségsorozat hivatalos zenéje lesz. De hogy jutott a cég egy ilyen megrendeléshez?- Egy New York-i taxiban ültem, amikor felhívott az assziszten­sem, és azt mondta: „A NASA van a vonalban.” Mire én: „Nasser? Ki az a Nasser?” Erre azt mondja: „Nem, a NASA, tudod, a rakétá- sok” - emlékezik vissza Clark a megrendelés pillanatára. A Way Up There dalszövege amo­lyan szívhez szólós fajta, a cini- kusabb hallgatónak gimnazista fűzfapoéták próbálkozásait idéz­heti, a mainstream-zene ked­velőinek pedig azt a fájdalmas epikát, amelyet Celine Dion is művel. A refrén így hangzik: „Odafönt, / Hol nagy a csönd, / Béke és angyalszó száll, / Képze­let és csodás báj. / Semmi sem zavar, / Közel az űr, / Hazavár.” „Az ifjabb nemzedéket szerettük volna megszólítani” - magyaráz­za Bert Ulrich, a NASA művészeti projektumainak kurátora. „Tena pedig egy gyönyörű, ihlető ódát alkotott a centenáriumról. Ámu­latba ejtett.” A szerző a Los Angeles Times munkatársa Air Force One (Képarchívum)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents