Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-28 / 149. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. JÚNIUS 28. Gondolat Az alkotó embert megszólaltatva látszatra csak két kérdést járunk körül, ám a „mit olvas most és mit ír most" kérdése talán nemcsak szerzőnket, korunkat is átvilágítja Szellemi őrtüzek a homályban Barak László (A szerző felvétele) CSANDA GÁBOR B * " arak László jövőre lesz ötvenéves. A Nap Kiadó igazgatója, a Csallóköz megyei he- ■■■■■■ tilap főszerkesztője, kíméletlen tollú publicista. Költő. Tavaly jelent meg Úgyis kicsinálnak című, indulatos vitáktól sem mentes fogadtatású, sorrendben hetedik verseskönyve. Az idén újabb kötettel készül meglepni olvasótáborát. Beszélgetésünk idején éppen nem kínozta gyomorfájás. Sok íróemberről mondják: any- nyi mindent összeír, hogy olvasni már nincs is ideje. Te eléggé gyakran megtisztelsz azzal, hogy nemcsak új verseidet olvasod fel nekem, hanem általában szóba hozod azt is, mit olvasol. Most éppen mit olvasol? Most éppen Esterházy Péter Javított kiadás című könyvét olvasom, mely az alcíme szerint „melléklet” a korábbi regényéhez, a Harmonia caelestishez, s lényegében az apakép lerombolása, ám bizonyos értelemben a megszilárdítása is. Igen, a megszilárdítása, vagy pedig a kiteljesítése: az apának állított emlékműre paNem az izzadságszagú forradalomról írok, megpróbáltam a rám jellemző iróniával viszonyulni a témához, mert csak így tudjuk befogadni, megítélni a megtörténtet, a mindennapjaink történetét, saját „nagy tetteinket". tina kerül. így teljes Esterházy apaképe. És egyáltalán: így teljes a közép-európai apakép egy olyan társadalomban, illetőleg egy olyan társadalmat követően, amely a diktatúrában az elnyo- mottságra és a kiszolgáltatottságra épült. Bevallom, leginkább azért fogott meg ez a könyv, mert annak idején, amikor 1989 után megjelent a Rudé krávo című vaskos „melléklet”, amikor nyilvánosságra hozták az ügynöklistát, akkor rendkívül szorongva vettem a kezembe, mert attól tartottam, hogy esetleg megtalálom rajta az apámat... Megijedtem, azt hittem, azt fogod mondani: megtalálom rajta magamat. Nem, magamban biztos voltam, tehát tudtam, hogy nem leszek rajta, de tekintettel arra, hogy az apám közéleti ember volt - nem volt politikus, nem volt pártbizottsági tag, és sosem politizált, de nagyon aktív Csemadok-tag volt, és a kulturális életből jócskán kivette részét -, attól tartottam, hogy talán megkörnyékezték őt. De hál’ istennek nem találtam rajta a listán. Na most azt, hogy Esterházy Péter megtalálta egy hasonló ügynöklistán az édesapját, azt nem úgy fogom fel, mint sokan a szűkebb környezetemből: teljesen összeomoltak a könyv olvastán, de talán már pusztán az információ hallatán is. Mert nagyot csalódtak... Nem egészen értem ezeket az ügynöklistán szereplő személyekkel kapcsolatos csalódásokat, hiszen több áruló és gazember nem szerepel egyik ilyen listán sem, de rákerültek minden tekintetben normálisak is... Persze, igazad lehet, és valóban ennyi az egész. Nekem azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik rajta voltak a listán, de a rendszerváltás után nem vállaltak aktív politikai és közéleti szerepet, nincsen gondom. Gond, hogy valaki szerepel az ügynöklistán, akkor van, ha ilyen emberrel szembesülök az utcán vagy még inkább tárgyalóasztal mellett, esetleg a véleményformáló sajtóban. Akkor térjünk vissza Esterházy- ra és a könyvére! Lévén, hogy bámulatra méltóan jó íróról van szó, ebből a számára borzalmas családi tragédiából is tudott - hogy köznapian fogalmazzak - tőkét kovácsolni. Merthogy nagyon nagy művet tett le az asztalra. így, a két mű, a Harmonia caelestis és a Javított kiadás együtt megismételhetetlen. Nem is az írói teljesítmény tekintetében, s végképp nem a témát illetően, hiszen a jártas ember számára teljesen világos volt eddig is, hogy az elmúlt rendszerben, melyben élt, s melyet közelről látott, alakított, maga is szem volt a láncban, s mindenki kiszolgáltatott volt. Ezt az irodalomban is számosán jelezték, megfogalmazták, így ez tudott dolog volt. De hogy Ésterházy ezt most ilyen kendőzetlenül az olvasó elé tátja, annak azért van szerintem rendkívüli jelentősége - látod, ennyire pozitívan gondolkozom -, mert hosszú távon talán átprogramozhatja az értelmiségiek gondolkodását. Nem azt mondom, hogy éveken belül, de a következő nemzedék, ha szembesül ezzel a művel, és megfelelő távolságtartással tudja szemlélni a múltat, akkor remélhetően egészen másféleképpen fog hozzá viszonyulni. Ez valóban derűlátó jóslat. Konkrétan mi változhat a következő nemzedék múltszemléletében? Másként áll majd hozzá bizonyos problémákhoz, olyasmihez például, amit Esterházy is leír a könyvében, nevezetesen, hogy ezek után akkor most már nagyon komolyan meg kell gondolni - példának okáért - a komcsizást, a spiclizést, egyszóval a te- átrális moralizálást. De rögtön azt is hozzáteszi, hogy ő egyébként sem komcsizott annyira a rendszerváltás után... Szóval, én ennek a Javított kiadásnak, melyet inkább önéletírásnak neveznék, mint regénynek, abban látom a jelentőségét, hogy minőségi változást eredményezhet a fejekben, átprogramozhatja a köz- gondolkodást. S ha ezt eléri, akkor Esterházy mint író a maximumot érte el. Hiszen az alkotóember számára a maximum nem a Nobel-díj, hanem az, hogy szépirodalmi művel be tud avatkozni az ember életébe, gondolkodásába. Könyve előszavában a szerző azt írja, szeretné, ha csak az olvasná a Javított kiadást, aki már a Harmóniát olvasta. Te olvastad, tehát eleget tettél ennek a kérésnek... Tudom, felhívta erre az olvasók figyelmét, megkérve őket, hogy csak az olvassa a Javított kiadást, aki a Harmóniát is olvasta, de én ezzel vitatkoznék, mert szerintem önálló műként is megállja a helyét. Ami esetleg mégis érdekes lehet a két mű egymás utáni olvasásában, hogy most már a folytatás, tehát a leleplezés olvastán szembetűnővé válik a Harmonia és a Javított kiadás közti sok áthallás. De mindkettőt együtt vizsgálva is kiváló műnek találom ez utóbbit, ellenben vitatom, hogy Esterházy új műfajt teremtett volna, hiszen nyilvánvalóan ugyanaz az Esterházy íródik, amely a Fancsikó és Pintával vagy a Termelési-regénnyel kezdődött, éppen csak annyi történt az időközben eltelt húszegynéhány év alatt, hogy sokkal gördülékenyebb, kevésbé szerkesztett lett. Számomra egyáltalán nem értelmezte át visszamenőleg a Harmóniát, hiszen, mint említettem, önálló műként kezeltem. És te, mit írsz? Hogy én mit írok? Publicisztikát írok, napi publicisztikát. És egy verseskötetet, melyet nagyon rövid időn belüí befejezek, s alighanem ősszel már a piacra is kerülhet. Hozzáteszem, hogy ezt a köÉn ennek a Javított kiadásnak, melyet inkább önéletírásnak neveznék, mint regénynek, abban látom a jelentőségét, hogy minőségi változást eredményezhet a közgondolkodásban. tetet sem fogja támogatni semmilyen állami vagy alapítványi szerv... Azért nem, nehogy az a sunyi, falmelléki vád érjen, hogy csak a támogatásért írunk meg adunk ki könyveket. Tehát ló- fakk, ahogy Esterházy mondaná. Jó ideje beszélgetünk, és most mosolyogsz először. Sugárzik az arcod az örömtől.. Azért mosolygok, mert örülök neki, az új kötetemnek, magamnak..., mért ne örülnék, hogyne örülnék! Egyelőre az a munkacíme, hogy A manír évadja. Azt ugye, nem kell hangsúlyoznom, hogy az elmúlt évtizedben menynyi manírt követtünk el, egyénenként, és mennyi manírnak voltunk tanúi mindenféle szempontból. Én többé-kevésbé, mint ahogy talán mindig is, magamról írok... Engem egyébként olyan skatulyába zártak be, mely szerint közéleti költészetet művelnék - amit különösebben azért nem tudok nyugtázni, mert a közéleti költészetet nem tartom magasabb vagy alacsonyabb rendűnek a többi irányzatnál... Ez a most készülő kötet annyiban mindenképp különbözik az előzőtől, hogy valamivel énközpon- túbb. Énközpontúbb, mert önmagámról írok. És először írok a ‘89- es rendszerváltásról. Ugye, mondják, hogy háborúban hallgatnak a múzsák..., hát persze. Mert ahhoz, hogy valamit az örökérvényűség igényével vagy legalábbis elvonatkoztatott emelkedettségben megírjon az ember, ahhoz bizonyos távolságra van szükség... Mint ahogy mindegyik verseskötetembén, ebben is van egy Sancho-vers, amely arról szól, amiről az Esterházy Péter Javított kiadása. Két-három évvel ezelőtt azt mondtam, azért nem írok verseket, hogy ötvenéves születésnapomra meglephessem magam egy kötettel, afféle ajándékként, és látod, a körülmények szerencsés összjátéka folytán úgy alakult, hogy immár a második verseskötettel lepem meg magam - és hol van még az ötven! -, úgyhogy mondhatni, elhalmozom magam ajándékkal, meg is vagyok illetőd ve... Milyen manírokról írsz, a másokéiról vagy a magadéiról? A saját manírjaimat és a környezetem manírjait, mesterkéltségét, keresettségét írom-fogalmazom, ha úgy tetszik, ítélem meg. Mindemellett a manír nem minden esetben és nem feltétlenül pejoratív értelmű, hiszen a modor, a szokás, a kialakított életstílus, a felvett kifejezésmód ugyanúgy alakítja az embert, mint bármilyen más vonása, jellemzője. Említetted az új Sancho-verset, mondj is róla valamit! Nem, a sanchós versről nem mondok semmit, sem a többiről. El kell olvasni. Ha azt kérdik, miről szól a vers, felolvasom újra. Ha ezek után is megkérdik, megint felolvasom. Arról szól, amiről szól. A vers nem szobor, melyet felavatnak, aztán lehet róla beszélni, ráadásul a szobrot is látni kell, meg kell nézni, addig érdemlegesen nem célszerű róla bármit is mondani. Minden új mű valamelyest átértelmezi az előzőt, ez az új Esterházy-re- gény egyéb tekintetben is átírja visszamenőlegesen a Harmóniát. A te új verseskönyved mennyiben írja át az Úgyis kicsinálnak címűt? Azt, hogy az új Esterházy-könyv mennyiben értelmezi át az előzőt, könnyen megfogalmaztam, de a sajátjaimat nemigen tudom, nem szoktam irodalomelméleti módszerekkel vizsgálni, szerintem ez nem is a költő dolga, hanem egyértelműen a befogadó közegé. Persze, minden egyes megírt kötetről, amellyel elkészülök, azt gondolom, hogy valamilyen formában előreléptem benne, de az az igazság, hogy ezzel nem mondtam semmit. Azt hiszem, az irodalomban a haladványosság vagy a fejlődés nem különösebben érdekes vagy illetékes szempont. Másrészt, aki egymás után elolvassa a könyveimet, olyan érzése lehet, mintha egy regényt olvasna. Magam is a cselekményes prózát szeretem, akkor is ezt szerettem, amikor másféle, ha úgy tetszik, az elvont vagy az öncélúnak mondott próza volt a divat, ekként a most készülő kötet is az életemnek, az életregényemnek egy újabb fejezete. Talán annyit mégis, hogy egy picikét más formákkal is élek, mint a korábbi köteteimben, talán valamivel kötöttebbek ezek a versek, ám akad köztük számos szabad prózavers is. Jaroslava Pasiaková azt írta az előző kötetedről, hogy világos sziget a modern líra tengerén, mert bár nagyon terhes korszakról és emberi gyarlóságokról szól, mindvégig humoros, ironikus. Az új kötet alaphangja is ilyen? Igen, terhes korszakról derűsen, ez az Úgyis kicsinálnak című kötetnek valóban lehet hiteles olvasata, ám ezekben az új verseimben a forradalmat egészen másféle szemszögből látom. Nem az izzadságszagú .forradalomról írok, megpróbáltam a téma fölé emelkedni, a rám jellemző iróniával viszonyulni hozzá, mert csak így tudjuk befogadni a megtörténtet, a mindennapjaink történetét, saját „nagy tetteinket”. A fölülemelkedettség révén ezek a „nagy tettek” olyanokká lesznek, mintha nem is mi hajtottuk volna őket végre, és így kellő kritikával szemlélhetjük azokat az eseményeket, melyeknek közvetlen részesei voltunk. Ha tehát az előző könyvemet az irodalomkritika világos szigetnek nevezte, akkor nyilván az említett öniróniám fogta meg, s biztos .vagyok benne, hogy aki az általam művelt költészetet kedveli, az a következő kötetemben sem fog csalódni. S mivel ehhez kapcsolódik, meg a folyamatos íráshoz és az olvasáshoz, megemlítem azt is, mire készülök, mit fogok most olvasni. Kurt Vonnegutnak a Virágvasárnap című kötetét. Köztudott, hogy én minden Vonnegut-köny- vet elolvasok, s három vagy négy éve már aggódni kezdtem, olyan mértékben befolyásolta a világlátásomat. Most ezzel nem azt állítom, hogy a hangomat, a stílusomat, az írásmódomat féltettem, kopírozni, lekoppintani meg éppenséggel soha nem is akartam Vonnegutot, de ha úgy le tudtam volna koppintani a világot, ahogyan azt ő tette — meggyőződésem, hogy őt sem lehet, annyira utánozhatatlan .—, szóval akkor egy pillanatig se szégyelltem volna magam. Sajnos, az a fajta derű és világlátás, amelyet Vonnegut- tól lehet tanulni, nem jellemző a világnak erre a térfelére, melyen mi élünk. Mi inkább tragédiákon keresztül érzékeltetjük az életünket, .hiszen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy tragédiák befolyásolják a tetteinket, nem pedig a tragédiákból és a világégésekből kinyerhető tapasztalat. De ezzel megint a felülemelkedésnél kötünk ki... Annyit még hozzátennék az alakuló kötetemmel kapcsolatban, hogy rendkívül őszinte. Helyenként az volt az érzésem, hogy talán nem is szabadna ennyire őszintének lenni, de igazi értéket nem őszintén és óvatoskodva szerintem nem lehet létrehozni. Igaz. Azt hiszem, ez végszónak is nagyon jó. Na, akkor fölolvassak a kéziratból? Ízelítőül... Ezt hallgasd! Mostanában... „Van ez a magyar (meg kelet-európai) történelemszemlélet, az önsajnálat évszázados dallaipa (és érzete!), hogy Mátyás királytól kezdve megy lefelé minden, konyul a história, és hogy mi, magyarok áldozatok vagyunk. Ez a mai napig kitart. Ebből a szempontból fontos az ún. aljas édesapám. Egzisztencia-bizonyíték arra nézve, hogy nem csak áldozatok vagyunk. Az^áruló- kat is mi termeljük. Apám része a minek, ezért szerencsés, hogy kész a Harmonia caelestis, mert az épp ezt bizonyítja, így is tekintette mindenki. Egy közülünk, aki hordja a szehvedéseinket.” (Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető, 2002.) ESTE^LHÁZY PÉTER JAVÍTOTT KIADÁS
