Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-24 / 145. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2002. JÚNIUS 24. A horvátországi Vis szigetnél dúlt XIX. századi osztrák-olasz ütközetnek magyar résztvevői is voltak Háromszor úszik a komizai hal A komizai polgármester sze­rint a még kétezer lelket sem számláló település a legna­gyobb horvát város. És állí­tása korántsem képtelenség - legalábbis, ha a nagyságot a területre értjük. DANISS GYŐZŐ Ugyanis a kereken 90 négyzetkilo­méternyi Vis szigetének is csak egy részét magáénak mondható Komizához tartozik a horvát Adria majdnem ötödé, sok ezer négyzet­kilométernyi tenger, több - köztük néhány vulkanikus - szigettel, és Bisevón a valamicskével még a Capriban világcsodának számító Kék barlangnál is különb Módra spiljával. Komiza - és vele Vis szigetének - legnagyobb turisztikai értéke, egy­ben a felkapott adriai üdülőhe­lyekhez képest valamelyes hátrá­nya, hogy oda nem könnyű eljutni. A közúton vagy vasúton nagyjában fél nap alatt megközelíthető Splittől még két-három órás hajó­út vár a turistára. Ésakkor is csak a sziget nevét viselő városig jut el, ahonnan még tíz-egynéhány kilo­méternyi az országút Komizáig. Unatkozni azonban a több ezer éves múltra visszatekintő Visben sem lehet. Valódi és Potemkin-fal Igaz, a városi kompkikötőből a te­lepülés csupán régi kövekből emelt házak szürke halmazának látszik. Közelebbről azonban vil­lámgyorsan kiderül - mint gyakor­ta másutt is a dalmát parton vagy a szigeteken -, hogy tele van színek­kel, élettel. A kikötőben vitorlások, halászhajók garmadája, a betonon kiteregetett hálókat száradás, ja­vítgatás után talicskával tolják be a hajókhoz, a boltok előtti polcokon osztrák alma és helyben termesz­tett articsóka, pompás narancs és az itthon megszokottnál fárad­tabb, fonnyadtabb zöldségfélék. A kávézók, fagylaltozók elé kitett székeken nemcsak ráérő turisták, hanem - kiváltképp a kora reggeli órákban - „bennszülöttek” is mú­latják az időt. Kávéznak, teáznak, söröznek, újságot olvasnak, tré- cselnek. A helybéliek szavát a „parti” horvátok sem mindig értik pontosan: a szárazföldtől való nagy távolság miatti sok évszáza­dos elzártság - úgy mondják, akad idős ember, aki még sohasem hagyta el a szülőszigetét - az iro­dalmi, sőt a köznyelvi horváttól is erősen különböző nyelvjárást ala­kított ki. Ami mindezek után némiképpen meglepő: a közelről a legeleve­nebbnek tetsző utcákban is vannak elhagyott házak. A sziget a máso­dik világháború után sokáig hadi­bázis volt. Kéttucatnyi laktanyájá­ban háromezer katona szolgált, tu­ristaforgalomról a legutóbbi évti­zedig szó sem lehetett tehát. A ha­lászat meg már nem kínál a régi­hez hasonló biztos megélhetést. Aki tehette, elment Visből, Visről. Az ott maradók, persze - amennyi­re pénzük, erejük futja -, igyekez­nek kényelmesebbé tenni házai­kat. A falakra kívül ráerősített vil­lanyvezetékek, a tetőkön tévéan­tennák mutatják, hogy a több száz éves város is a XXI. században él (néha bizony furcsán érezheti ma­gát Vis műemlékvédelmi illetéke­se). A múltnak persze megvan a maga varázsa. Aki új házat épít, gyakran Potemkin-falakat húzat föl a kőművessel: a betonra vékony kőlapburkolatot vakolnak, aztán szürke fugával ugyanúgy megkoc- kázzák a homlokzatot, mintha va­lóságos terméskövekből épült vol­na a ház. Ha aztán a lakók beköl­töznek, már senki kívülálló nem mondja meg, „igazi régi” vagy új­módi hasonmás-e az épület. És a lakatlanná lett házak sem halot­tak: a köveken gyíkok sütkérez­nek, a szomszédok virágoskertet varázsolnak az elhagyott udvarok­ra, egy emeleti ablakból terméstől roskadozó citromfaág hajlik az ut­cán arra járóra. A visi öbölbe oldal­ról benyúló Prirovo-félszigeten, a XVI. századi ferences kolostor te­metőjében múlt század végi emlék­mű: jókora talapzaton jókora oroszlánszobor. Pedig csak fele ak­kora, mint volt az 1867-ben Leon Bottinelli trieszti szobrász alkotta, az első világháború után az olasz- országi Livorno tengerészeti aka­démiájának a kertjébe elszállított, ma is ott látható eredeti. Az 1996- ban újra felépített emlék azt a csa­tát idézi, melynek magyar résztve­vői és halottai is voltak. Hogy mi történt Visnél, azt az osztrák és a magyar tengerészet egyik legjobb hazai ismerője, Csonkaréti Károly mondja el:- Olaszország 1866-ban a várható­an győztes poroszok oldalán belé­pett a porosz-osztrák háborúba. Flottájával Vis, az akkoriban hasz­nálatos nevén Lissa felé indult, hogy a szigetet elfoglalja az osztrákoktól. A hír hallatára Tegethoff osztrák el­lentengernagy is kifutott hajóival Pólából, a mai Pulából. Az olaszok erősebbnek látszottak, hiszen 38 - összesen majdnem 800 löveggel föl­szerelt - hajójuk várta Tegethoff mindössze 27 egységet, köztük 20 fahajót számláló flottáját. Az osztrá­kok mellett szólt, hogy az övéik vol­tak a szigetnek a még a XIX. század elején az angolok emelte erődjei - igaz, a hatótávolságot tekintve a 88 parti lövegnek csak az egyharmada vehette föl a versenyt az olaszok ha­jóágyúival. A július 20-án lezajlott csatában a hajók előbb távolról, ké­sőbb azonban már alig néhány mé­terről lőtték egymást. Sőt, az erdélyi szász Petz Antal parancsnok a Kaiser nevű sorhajójával szándéko­san nekirohant az ellenfelének, hogy mintegy felöklelje azt. Ugyan­ezt tette az osztrák vezérhajó, a Ferdinand Max: háromszor rontott neki teljes gőzzel az olasz vezérha­jónak, és utoljára szinte kettészelte azt. Az olasz flotta elvonult. Tegethoffot másnap altengemagy- gyá nevezték ki. Az olaszoknak hat­száz, az osztrákoknak negyvennél kevesebb tisztjük és matrózuk lelte halálát az ütközetben. A csata ma­gyar résztvevői közül elesett a Donau fregatt fedélzetmestere, Ar­nold Gusztáv, a vezérhajónak egy Kanjuk P. néven ismert matróza, va­lamint a parti erődök két tüzére. A visi emlékművön a csatában való magyar részvételnek nincs nyoma. Egyebeken kívül e hiba valamelyes kijavítására kelt útra tavaly Buda­pestről a Császári és Királyi Dunaflotilla Katonai Hagyomány- őrző Egyesület néhány tagja. Meg­koszorúzták az emlékművet. Az egyesület elnöke, Margitay-Becht András szerint az ütközetnek hat magyar tengerésztiszt résztvevője volt:- Máriássy Mihály és báró Ráth Jó­zsef sorhajózászlósként, Gyulai Gaál Jenő, Jakobi Ernő, Semsey Gusztáv és Kalmár Sándor pedig sorhajóhadnagyként harcolt. A helybeliek szavát a „parti” horvátok sem mindig értik pontosan. Semsey később ellentengernagy, Kalmár pedig altengernagy lett. Ha akadna, aki furcsállja, hogy mi­ért éppen egy dunai egyesület tart­ja szívügyének, hogy megkoszo­rúzza a tengeri ütközet emlékmű­vét, annak jusson eszébe: a csata utáni esztendőben létrejött Osztrák-Magyar Monarchia flot­tájának a Dunaflotilla is része volt. Élnek San Pedróban is Hogy Visnek a kompkikötőből mu­tatkozó szürkesége csupán látszat, arról Komizába indulva bizonyo­sodhatunk meg igazán. Amíg.az autó egyre magasabbra kapaszko­dik a szerpentinen, hol jobbról, hol balról mind szélesebben bon­takozik ki a háztetők vörösbarna, a pálmák zöld, a tenger ezerféle kék panorámája. Kalauzunk felhívja a figyelmünket a hegyoldal egy ki­csinybarlangjára: a második világ­háború idején évekig abban élt, onnan irányította a jugoszláv par­tizánmozgalmat az ország későbbi első embere, Joszip Broz Tito. A hegyek között, a szigetnek talán az egyetlen nagyobb sík területén volt a partizánok repülőtere. Ma híres visi borokat termő tőkék zöl­dellnek a hajdani fel- és leszállópá­lyán. Ahogyan a hegyoldalak sű­rűn épített, néha csak egyetlen tő­kesornak helyet engedő teraszain is szőlő sütteti magát az évenként több mint kétezer órán keresztül áradó napsugárral. Az egyik leghí­resebb fajta a kék szőlőből sajtolt plavac. A név - magyarázza egy szőlőbirtokos - ugyanabból a szó­ból származik, amelyikből a fut­ball-, vízilabda- vagy kosárlabda­szurkolók „plávi-plávi”, azaz „ké- kek-kékek” biztatása. Komiza, „a legnagyobb horvát vá­ros” Vishez hasonlóan egy szelíd öbölben, félezer méteres hegyek­től ölelve éli a maga ma még szinte háborítatlan életét. Valaha ötezer­nél is több lakója volt, az 1930-as évek szőlőirtó filoxérajárványa, majd a második világháború utáni katonai jelenlét miatt azonban so­kan elhagyták a szülőföldjüket. Mardesic polgármester azt mond­ja, hogy az egyesült államokbeli San Pedróban ma több komizai él, mint Vis szigetén. És ha lehet is túlzás abban az állításában, hogy „Kaliforniát a komizaiak tanították meg halászni”, az bizonyos, hogy akadt olyan komizai halász, aki­nek az amerikai gyárában tizen­hétezren dolgoztak. Ő már neméi, a gyerekei pedig elszakadtak az óhazától. Vissza inkább csak az öregek jönnek. A szülőföldön akarnak meghalni. A város folyamatos történelme - mert a szigetet, a komizai öböl mentét különféle népek, köztük a görögök kisebb-nagyobb megsza­kításokkal már évezredek óta lak­ták - a XII. századba nyúlik vissza. A város fölötti domboldalon Szent Miklós erődtemplomát és kolosto­rát az 1200-as években kezdték építeni. Ma is szolgálja a hívőket, akárcsak a Hotel Bisevo melletti, három egymás melletti templo- mocskából egyesített, Kalózoktól védelmező Szűzanya-templom. A kikötő legmagasabb, a mólóvégi (a hajósok kedvéért: E3442 nem­zetközi számú, Z BI 3s karakterisz­tikájú) világítótoronynál jóval ma­gasabb építménye egy XVI. századi polgárház - vaskos, kisebb kalóz- támadásoknak is ellenállni képes falait látva inkább „polgárvár”. Ma helytörténeti múzeum. Hajdani tengerész, majd halász tárlatveze­tője személyes élményeiről is be­szél, amikor a Cipolhno utazási iroda igazgatójának, az első idei visi csoportot „saját kezűleg” kala­uzoló Farkas Lászlónak a tolmá­csolásában elmondja,- hogy a nyolcméteres halászvitorlás hajó­törésben darabokra törött, és e da­rabokból már a múzeumban rak­ták ismét össze a nyolcméteres, négy evezősre és egy kormányosra méretezett, szélcsendben is megle­hetősen gyors alkotmányt, hogy a fahordóban sokszorosan egymásra rétegzett só-szardínia-só „tortát” negyvenkilós kőhasábbal fél esz­tendeig préselték, míg a hal iga­zán jóízűvé érett, hogy rossz látá­si viszonyok közepette ökör- szarvtülökkel jeleztek egymásnak a hajók. Ő még sütött nyársra hú­zott szardíniát venyigeparázson, hogy azt a vízből ideiglenes asz­talnak kiemelt kormánylapáton egye meg, és ivott nemcsak plavacot, hanem pirított gaboná­ból főzött „kávét” is. A halászok legfontosabb ételéről azt tartja: „a hal háromszor úszik - először víz­ben, aztán olajban, evés után pe­dig borban”. A múzeum második szintjén hor­gászkészségek, halászeszközök. Közülük magyar szemnek talán a homárcsapda a legfurcsább. Há­rom 60-70 centiméter átmérőjű abroncsa van, azokat négy-öt hosszanti borda tartja távol egy­mástól ugyancsak 60-70 centimé­ternyire. A bordákat sűrűn fonott háló övezi - a fehér fonalat valaha fenyőkéregfőzettel tartósították és egyszersmind festették barnásra, hogy a leendő zsákmány ne ijedjen meg a vakító fehér színtől. A csap­da belsejébe mindkét oldalról töl­csérszerű hálóalagút vezet. Ha a homár nem tudott ellenállni a be­lül elhelyezett csalinak, odaúszott - kimenekülni azonban már nem sikerülhetett. Ma is ilyen csapdá-* kát állítanak a halászok a hatal­mas testű ráknak. Motoros csónak­juk úgy meg van rakva velük, mintha szénás szekér haladna a ví­zen. A különbség csak annyi, hogy A zsákmányt tengeri póknak hívják - pedig rák Kitekintő Régi épületes és új hajók a komizai kikötőben (A szerző felvételei) a régi időkben horogra tűzött szar­díniával, ma pedig kilyuggatott műanyag flakonba tett ízesített, a vízben messzire szagló csalival „bűvölik” a homárt. A múzeum mindenese búcsúzó­ban megemlíti, hogy az épület előtti réges-régi ágyúmonstrum századrésze arany - merthogy va­laha arannyal tették lágyabbá a bronzot. Ezt az állítást azonban két meggondolás is cáfolni látszik: a bronzot nemcsak arannyal lehet lágyítani (már ha egy ágyúcsövet kell egyáltalában lágyítani), ha pe­dig mégis arannyal lágyították vol­na, a többtonnás cső már aligha volna a helyén. A valaha dúsabb napokat látott vá­ros mostanában kezd újjászületni. Akadnának befektetők is, akik megvennék az elhagyott házakat - néhány jogi akadály és a helybeli­ek patriotizmusa, nyugalomszere- tete azonban egyelőre ellenáll ezeknek a törekvéseknek. Inkább a helyiek építkeznek. Vagy a régi há­zukat javítgatják hagyományos módon, vagy újat emelnek, vagy a régit egészítik ki modern elemek­Akadnának befektetők is, akik megvennék az elhagyott házakat. kel. Igaz, ha Cholnoky Jenő, az 1900-as évek elejének jeles Adria- kutatója feltámadna, az utóbbi megoldást látva alighanem ugyan­úgy felháborodna, mint ahogyan annak idején a mai Splitben tette: „Spalatóban Diocletianus császár palotát építtetett s ide vonult visz- sza nyugalomba, itt is halt meg 313-ban. A római hatalom és ma­gas műveltség rettenetes zuhanása következett be nemsokára utána, s a zuhanás mértékét talán mi sem szemlélteti siralmasabban, mint Spalato régi házcsoportja. A nagy római császár pompás palotájának romjai közé építették ezeket a há­zakat. A palota udvarának hatal­mas oszlopsora még részben fenn­áll. Két oszlop közé kétemeletes házakat építettek! Olyan óriásiak ezek az oszlopok és az összekötő ívek, hogy közéjük fért a silány utókor egész bérháza. Szomorú­ság nézni.” Cholnoky persze aligha kérdezte meg az új épületekről azokat, akik ott jutottak - vagy ott jutottak legegyszerűbben - fedél­hez. A komizai építők sem marasz­talhatok el a körülmények ismere­te nélkül. Szerencsére azonban ritka a stílus- talanság, az új házak zöme nem a tengerhez simuló történelmi vá­rosmagban, hanem az azt övező hegyoldalakon, üres telkeken épül. Főleg azokban vannak azok a magánszállások, amelyek az idén már ezernél több helyet kínálnak az odalátogatóknak. Köztük a tar­tós szeleket és a lejtőket kihaszná­ló sárkányrepülőknek és a légköri viszonyoktól kevéssé függő kön­nyűbúvároknak. Égszínkék barlang Utóbbiaknak valóságos paradicso­ma a sziget körüli tengerrész. Kez­dőtől a haladóig mindenki megta­lálja a kedvére való merülőhelyet. Tele csodával. Halakkal, rákokkal, koraitokkal, 20-30 méter mélyen is pompásan zöldellő növényekkel, helyenként ó- meg újkori emberal­kotásokkal. Ezerévesnél idősebb szobortöredékek, amforák kápráz­tatják a szerencsés búvárt, a XX. századból néhány hajóroncs. A 65 méter hosszú olasz Teti 1930-ban süllyedt el, a 104 méteres görög te­herszállító, a Vasziliosz 1939-beiT merült 30 méter mélyre, egy Boe­ing B-17-es a második világhábo­rú végén zuhant a tengerbe, több mint 70 méter mélyre. Mindegyi­ket benőtte már a vízi világ. Az idő is emészti őket, talán gyorsabban, mint a fahajókat. És emészti az idő a Komizától fél­órányi hajójárásra lévő kicsiny Bisevo-sziget csodáját. A Kék bar­lang nem mindig volt és nem min­dig lesz. Évezredekkel ezelőtt a sziklák magasabban emelkedtek ki a tengerből. A barlang bejárata is a víz fölött lehetett. Aztán a szikla­üreg - ahogyan Dalmácia nagy ré­sze is - lassan, milliméterről milli­méterre süllyedni kezdett. A bar­lang szája mára félig a vízbe me­rült. Dagálykor már nem is visznek oda turistákat. Hiszen a nyílás már közepes vízállásnál is csak akkora, hogy a csónak - ha a benne ülők behúzzák a fejüket - épphogy be­ügyeskedhet rajta. A harmincmé­teres barlangteremben azonban már szabadon lehet nézelődni. Fő­leg lefelé érdemes persze figyel­nünk. A barlangnak egy valamics­kével a vízfelszín alatt húzódó rö­vid járatán - a búvárok azon sza­bad tüdővel is könnyen ki- és be­úszhatnak - beragyog a fenék szik­láin visszatükröződő napsugár. Ha van a világon égszínkék, akkor ebben a barlangban van. Sajnos nem örök időkre lesz ott. Az adriai szigetek tovább süllyednek. És gyorsul az Antarktisz jegének a tengerszintet folytonosan emelő olvadása. Nagy baj persze ma még nincs. Néhány száz évig még élvez­hetjük a tüneményes látványt. A sziídák süllyedése és a tengerszint emelkedése miatt pedig közben újabb kétjáratú üregek kerülhet­nek félig a vízbe. Születhetnek újabb kék barlangok. A szerencse talán mellénk szegődik...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents