Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-21 / 143. szám, péntek

Ízvilág ÚJ SZÓ 2002. JÚNIUS 21. ÍZLET Állófogadás HIZSNYAI ZOLTÁN Éppen egy állófogadásról jövök, este hat kö­rül járhat az idő, s már vár itthon a villany­posta-üzenet, hogy reggelre szállítanom kell ezt az írást. Az egyszerű emberek nagy többsége talán nem is tudja, hogy néz ki egy fogadás. No nem egy vendégnek a fogadása vagy például a sportfogadás, hanem az az eszem-iszom- mal egybekötött ünnepélyes összejövetel, amelyről épp az imént érkeztem haza. Itt a soha vissza nem térő alkalom tehát, hogy most éppen erről szóljak néhány szót. Az állófogadásról. A fogalommal én magam a hetvenes évek közepén találkoztam elő­ször Magyarországon, amikor egy amatőr kisszínpadi fellépés után maga az akkori bolgár nagykövet invitálta meg csoportunkat egy ilyen izére. Ál-ló-fo-ga-dás, suttogták már a kulisszák mögött, elő­adás után ál-ló-fo-ga-dás-ra vagyunk hivatalosak! Bizony, akkor még magam sem is igen tudtam elképzelni, hogy a csudába létezhet egy lóságot imitáló lény, és hogy egy valódi hamisított ménnek me­lyek az ismertetőjegyei - nem is beszélve ennek a szegény talmi pá­rának a fogadásáról. A színház varázslatos világában azonban elóbb-utóbb minden valóságossá válhat, még egy álparipa is. Nem­sokára valóban fel is derengett lelki szemeim előtt egy, a trójai faló­ból és a mesék parazsat evő, emberi nyelven beszélő táltos paripái­ból egybeképzelt gyönyörűséges kanca, és úgy tűnt, helyre kerültek a dolgok. Amikor aztán kiderült, hogy a rogyásig rakott asztalokon még a lószalámi is valódi, kicsit elszomorodtam. Valahogy költőibb- nek képzeltem egy állófogadást. Habár a „faló” éppenséggel bejött. Aztán teltek-múltak az évek, és én egyre több tapasztalatra tet­tem szert a fogadások terén. Nem csoda, eleinte minden meghí­vást elfogadtam, úgy véltem, ha fogadás, hát legyen fogadás. Itt ismerkedtem meg az olyan misztikus fényben tündöklő, koráb­ban csak a regények lapjairól ismert étkekkel és itókákkal, mint a kaviár, a lazac, a homár és az osztriga, a portói és a malaga, vagy éppenséggel a Remarque-tól ismert calvados, mely - mint kide­rült - egyszerű normandiai almapálinka. A törés valamikor a rendszerváltás éveiben következett be, ami­kor egyre gyakoribbak lettek az ilyen események, és a pacsirta­pástétomtól évtizedekre megfosztott értelmiség próbálta néhány röpke év alatt minden korábbi nélkülözéséért kárpótolni magát. Igaz, abban az időben néha még a pohárköszöntőkból is több volt, mint a poharakból, és az étkezésen kívül minden más hosz- szú lére lett eresztve, mert nem csak a szószra, a szóra is rendkí­vül ki voltunk akkor éhezve. Aztán egy idő múlva a pohárcsilin- gelés után egyre lomhábban mozdult rá a tömeg a falatokra, és a szó rovására szaporodott meg a szósz. Később még némi vérfris­sítést hoztak a Kárpátok szegényebb karéjából származó magyar művésztestvéreink, akik egyre gyakrabban vezettek portyákat a tejjel-mézzel folyó anyaországba, és a tiszteletükre újból hossza- dalmasabbá váló köszöntőket követően nem voltak rest cukaha- rával ugrani a hon hosszú konferenciaasztalokon szétporciózott csöcsére. (Nem rosszból mondom, tudom én azt jól, feléjük nem csupán a banán meg a Toyota hibádzott a bőség kosarából.) Akárhogy volt is, rég letűntek már azok az idők; tapasztalatból tu­dom, a kilencvenes évek közepi fogadásokon már a Maros közép­folyásánál is vakolni lehetett a kaviárral. Mifelénk meg... Hogy többet ne mondjak, lassan egy évtizede lesz, hogy az egyik felvi­déki kisvárosban egy helyi érdekű kulturális esemény záróakkord­jaként akkora fogadást rendeztek, hogy a nyársonsült szopós ma­lacok maradékát tulajdon emséjükkel kellett felzabáltatni. Valljuk be, mára már a különböző értelmiségi elitek körében szinte teljesen elvesztette varázsát a „fogadás” szó. Talán már csak a habókos művészek világában találtatnak egynéhányan, akik nincstelenség árán szerzett korlátlan szabadidejük egy ré­szét kényszerülnek a fogadások konformizmusába visszaforgat­ni. Ámde nekik sem kell már tornamutatványokat végezniük ah­hoz, hogy hozzáférjenek a roskadásig rakott asztalokhoz. Gyak­ran még elvitelre is lehet pakolni. És ha úgy adódik, a zakóujjban egy-két fiaskó is könnyedén hazaballag. Leginkább még az olyan véletlen körülmények képesek emléke­zetessé tenni egy-egy fogadást, amelyek fiaskóhoz vezetnek. Pél­dául kánikula idején megszaporodnak az ételmérgezések. El le­het képzelni: ha úgy estefelé kezdődik a fogadás, az efféle szol­gáltatásokra szakosodott vendéglátó-ipari cégek alkalmazottai nagyjából a tízórai magasságában veszik ki a hűtőből, és kezdik el pucolni a két napja learatott gombát, aztán az abból készült gombaragut dél körül töltik bele a tegnapelőtti fogadásról meg­maradt, eredetileg tormás tojáskrémmel töltött, de most üresre klistélyozott sült vesepecsenyébe. Aztán ezt az egészet berakják a napon felforrósodott furgonba, csúcsforgalomban átszállítják a fél városon, fél órával a fogadás kezdete előtt pedig kirakják az asztalokra. Az ám, csakhogy a kezdés eleve csúszik egy félórács­kát. Aztán amikor végre elkezdődik, nem úgy van az, hogy min­den szó nélkül tömjük a szalmonellát befelé a pofiba! Mostaná­ban ráadásul megint hosszabb köszöntőket illik mondani, annyit kell ácsorogni, mint Sztálin temetésén. Saját tapasztalatból mondom: nyáridőben jobban teszi az ember, ha az italos pult környékén ver tanyát! A szót nem lehet megúszni, de a szószt igen! Lám, már jócskán elmúlt éjfél, s nekem még min­dig nem háborog a gyomrom. Csak a szavakat adom ki magamból. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Tarkabarka őzszeletek Hozzávalók: 1 db őz (ha magá­tól nem sétál be a konyhába, venni vagy lőni kell egyet), kb. 1 kg sárga és fekete ételfesték, kötél (kb. 3 m), 1 db méhecske- konzerv. Elkészítése: A fagyasztott őzikét odaállítjuk a radiátorhoz, és szelíden, de szilárdan hozzákö­tözzük. Ezután kb. 5 cm-es csí­kokban fekete-sárgára festjük az állatot, majd úgy, ahogy van, összekötözve beletesszük egy üstbe, ahol is forró vízben kifőz­zük. Miután kihűlt, szeletekre vágva tálalhatjuk (pl. egy sárga, egy fekete stb.), vagy pepita mintában sárga-fekete kockákat rakhatunk ki belőle. Párolt mé­hecskékkel díszítjük. (CS. M.) Soóky László Gyermekkorom ízvilága M indenkit csodálok, I aki gyermekkorá­ból bármire is em­lékszik, én jófor- mán semmire, nyilván, így életem vége felé is folyamatos a gyerek­korom. ízek? Képek villannak be. Ülök az istálló küszöbén, mama feji valamelyik Bimbót vagy Ró­zsát, fölöttem fecske villan a mes­tergerendára tapasztott fészkébe. Az egyik kezemben kemencében sült kenyér gyürkéje, a másikban piros pöttyös csupor. Mama le­szűri a tejet, s azon melegen tele­tölti az én csupromat is. Kellemes emlék, ízek, szagok, neszek. A másik képben valami lakoda­lomból bandukol hazafelé a bácsi Kombinát zenekar, Noszkay úr, a prímás, Kalocsay úr, a nagybő­gős, Kis-Gatyás, a dobos, Bielo- kosztolszky úr, a tangóharmoni- kás, Sztruhár úr, a szaxofonos, Kara bácsi, a trombitás, meg pa­pa, a másodhegedűs. Vasárnap reggel van, az almafa alatti aszta­lon osztja a prímás a pénzt: papír három- meg ötkoronásokat, zsizskákat, egy-egy ötvenest, rit­ka barna százast, közben pálin­kát isznak. Szappanos kartondo­bozokból szappanos kartondobo­zokba osztják az örömanya által pakolt lakodalmas kóstolót: főtt csirkehúst, pecsenyét, májas hur­kát meg a rengeteg süteményt: diós patkót, rigójancsit, piskóta­tekercset, mézest. Az édessége mellett valami határozottan meg­maradt: valamennyi sütemény orgonaillatú és szappanízű volt. Állunk a focipályán, triciklijén csöngetve érkezik Vitkó úr, a Békesség Időnként sétálgatunk is, Keresztezve a madarak út­ját, Belső lázadásainkat egyre Elodázza a vasárnapi ebéd. (Soóky László: Pillanatfelvé­telek, Madách, 1986) Kép háttér nélkül hájas süteményt majszol- gattak termoszból töltött forró te­ával. Mutatóujjuk benyálazott begyével fölcsippentették a csipkére • hullt porcukrot, s kifordították a zsebkendő­iket. (Soóky László: Perverz ütkö­zetek, Madách, 1989) fagylaltos. Horváth Zsigmond es­peres úr, későbbi püspökünk vett nekem egy vaníliást - másmilyen nem volt. Ugyanez a helyszín, csak lejjebb, a kistó meg az öltöző között. Grajszky bácsi egy hokedlira he­lyezett barna bőröndből stollwer- ket meg medvecukrot árul, amit mi medveszarnak hívtunk. Az íze ma is megfogalmazhatatlan. Hárman voltunk komák: a Ret­kes, a Tárnok meg én, gyerekkori komaság volt, nem mentődött át a felnőtt korba, egyszer majdnem vettünk egy lovat. Egyszer meg elszaladtak velünk a Kovács Feri bácsi lovai, a Mica meg a Lujza. Aztán ötévesen elkötöttünk egy teherautót. Hogyan jön mindez az ízvilághoz? Talán az együtt el­töltött csodás időt ízlelgettem. Akkora karéj kenyerekkel jártuk a temetőt meg az Újhegyet, hogy majd leszakadt a karunk - disz­nózsír, só, pirospaprika meg a mama kemencében sütött kenye­re a fehér abrosz alól. Rengeteg gyümölcsöt loptunk. Nekünk is volt, de a mienk nem ízlett, hiányzott belőle a leleple­zés veszélyessége, a gyerekvirtus. A korai cseresznyék közül Szigeti atyának volt a legnagyobb fája az öregapámmal szomszédos szőlő­ben. Degeszre ettük magunkat, majd minden alkalommal megbe­tegedtünk, mert magostól ettük a cseresznyét. Szigeti atya ott to- porzékolt a fa alatt, görbebotjával dobált bennünket, míg az fent nem akadt valamelyik ágon. A menekülés trükkje az volt, hogy három különböző ágról kellett háromfelé ugrani, egyszer bele- ugrottam egy szőlőkaróba. Emlékszem a tollfosztásokra, me­lyek végzésekor a soros gazd- asszony teát meg süteményt ké­szített. Citrompótlós meg boros teát ittunk, a sütemények közül a különböző patkóra, valami indiá- nerre meg a lekváros fánkra em­lékszem, melyet mifelénk far­sangnak hívtak. Emlékszem az első berúgásra meg a tojáslikőr ízére. Húsvét volt, négyévesen jártuk a falut házról házra, s egy asszony megi­tatott bennünket. Tárnok koma már a helyszínen kidőlt, mi, Ret­kes komával még elmentünk va­lahová, aztán már én sem emlék­szem semmire. Ilyen hatással volt ránk a tojáslikőr. Otthon szinte naponta vadhúst ettünk. Télen vadnyulat, vadli­bát, fácánt, évközben pedig üregi nyulat, amit nálunk lyukinyúlnak hívtak. Valószínűleg mindenből pörkölt készült, vagy gulyásleves, mert ezek főzése közben a mama kiszaladhatott a kertbe kapálni. Eszembe jut egy túrós rétes is. Azért nem kedveltem, mert soha sem kóstoltam. Egy alkalommal bátyámnál vendégeskedett Tő- zsér Árpád, Tóth Elemér és Cselé- nyi László. Fürödni mentünk a tó­ra, s mama egy komaasszonyos kosár túrós rétest pakolt á hon költőinek. Egy darabig tűrtem az éhezést, akár Toldi Miklós a zak­latást, majd mikor a költők ma­gamra hagytak, undorral bár, de kivettem egy rétest. Jó volt. Emlékszem az otthoni disznóto­rokra. Retkes bácsi volt a böllér, szalmával pörzsölte a hízót, vizes zsákkal letakarta azt a részt, ahon­nan le kellett adni a kontingens bőrt. Papa minden disznótor reg­gelén vadászni ment, s csak a disz­nótoros káposztára érkezett haza. A megpörzsölt disznófület, farkat (akkor még minden disznónak volt farka) mi a komákkal meg- ehettük. Ez volt a jutalom azért, hogy élesztgettük a kis tüzet. Este­felé karkosarakban kóstolót vit­tünk a rokonságnak. Annyi bizo­nyos, hogy a rokonok pecsenyéje, amikor visszaküldték a kóstolót, fi­nomabb volt, mint a miénk. Kisiskolás koromból a Gál néni boltjára emlékszem, s két csodá­ra, amit árult: a törökmézre és a krumplicukorra. Ez a két íz mai világunkból már kirekedt. Végül egy kép, melyet csak az idő messzeségéből fog fel az ember. Papa jön az Újhegy felől, bicikli­jén barna bőrtáska.- Mit hoztál, papa? - kérdeztem.- Madárlátta kenyeret, gyerek - mondja, s újságpapírból kicsoma­golja a csodát. A küszöbön ülve falom a kenyeret, s nem kérde­zem, hogy mitől madárlátta ez az étel, olyan szép maga a szó. Papa azóta elrepült a vadludak- kal, odafönn pedálozik valame­lyik égi úton, s ha megszólítják az angyalok, újságpapírból osztja a madárlátta kenyeret, akár az úr­vacsorát. E-MAILEN ÉRKEZETT Ildikó küldte ezt a receptet: Kókuszos villámsüticsoda Hozzávalók: 15 dkg margarin, 18 dkg kristálycukor, 3 tojás, 2-3 savanykás alma, két marék mazsola, 1 dl tej, 10 dkg kókuszreszelék, 16 dkg liszt, 1 sütőpor, diszitésnek tortabevonó, vaníliás cukor vagy szeletelt mandula Elkészítése: A margarint kivesszük a hűtő­ből és langyos helyre tesszük. Meghámozzuk és apró kockák­ra vágjuk az almát, a mazsolát kevés citromlével ízesített víz­be áztatjuk. A margarint elke­verjük a cukorral, majd egyen­ként hozzáadjuk a tojásokat. Belekeverjük az almakockákat és a kinyomkodott mazsolát, a tejet, valamint a kókuszresze­léket. Ezután jöhet a liszt, és a sütőpor, ezt mind jól elkever­jük. Kivajazott, zsemlemorzsá­val hintett vagy sütőpapírral bélelt tepsibe vagy tortaformá­ba öntjük. Lassú tűzön kb. 20 percig sütjük. A fent leírtak szerint díszíthetjük. A gyümölcsök esetleg tetszés szerint helyettesíthetők. Állító­lag másnapra érik össze iga­zán, de nem szokta megérni a másnapot! ÍZLIK - NEM ÍZLIK Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyonjók, és borzalmasan rosszak. Rovatunk­ban ismert személyiségeket kér­dezünk arról, mely ízekre emlé­keznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtené­nek..., ha tudnák. Mészáros György étteremtulajdonos Nagyon nehéz válaszolnom erre a kérdésre, mert nagyon sok országban voltam, rengeteg ételt megkóstoltam, sok finom volt közöttük. Talán a legfrissebben él emlékezetemben a Bálin fogyasztott, speciális ízesítőszerek nélkül készült hal, illetve mindenféle halak, barracuda, tengeri nyelv, rákok, nem is tudom miféle és mennyi grillezett hal egyvelege, és a finom főtt nagy királyi rák. Az étterem pár méterre volt a tengertől, saját magunk választottuk ki a halakat, amelyeke: villámgyorsan elkészítettek, a gyertyafény, a tenger morajlása még felejthetetlenebbé tette a kulináris élményt. A rizottó! Méghozzá az iskolai étterem rizottója. Nagyon kellemetlen ifi élmény volt, mely hosszú ideig bennem élt. Száraz volt, csak néhol kandikált ki belőle valamelyes zöldség. Pedig ma már tudom, hogy nagyon jól is el lehet készítet ezt az ételt. Évek múlva Olaszországban ettem igazit, ott jöttem rá az ízére, (malév)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents