Új Szó, 2002. június (55. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-20 / 142. szám, csütörtök
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. JÚNIUS 20. KOMMENTÁR Politikai dögevés MOLNÁR NORBERT Ha igazak a politikai szuffiták mögött terjengő pletykák, akkor a Nyugat már nemcsak megemésztette, hanem egyenesen forszírozza, hogy a következő szlovák kormány fejét Robert Ficónak hívják. Ez nem jó hír, de még mindig jobban hangzik, mintha bárki segítségével esetleg Vladimír Meciar névre hallgatna a miniszterelnök. Brüsszel is úgy gondolkodik, mint a szlovákiaiak nagyobb része: összefogni valaki ellen valamiért. Brüsszel gondolkodása logikus: olyan embernek kell vezetnie a következő kormányt, akinek társadalmi háttérbázisa van, értsd, majdnem annyian elfogadják, mint a volt kormányfőt, és sokkal többen, mint a jelenlegit. Mikulás Dzurinda sikeresen ledolgozta támogatottságát, s állítólag, amikor megtudta, hogy a nyugati pragmatisták nem őt látnák a legszívesebben a miniszterelnöki székben, majdnem becsúszott az asztal alá. Pedig, gondolom ő is látott már közvélemény-kutatási eredményeket, bár azokat csak akkor szeretik a politikusok, és csak akkor hivatkoznak rájuk, ha a mutatók számukra kedvezőek. De Dzurinda nagyon hiú ember. Egyszer már rádöbbent, hogy igen kevesen bíznak benne e kies hazában, erre összehívott egy csomó nagyon okos embert, s érdeklődött, mit kellene tennie az SDKÚ-nak azért, hogy egy kicsit jobban szeresse az istenadta nép. A nagyon okos emberek meg azt ajánlották neki, hogy engedje át a terepet Ivan Miklósnak. Soha többé nem hívta össze a testületet. A vonattender esete sem bizonyít mást, mint hogy a kormányfő szeme előtt egyetlen szent és sérthetetlen dolog lebeg: saját maga. Ebben az országban ezt egy valaki tökéletesen érzékeli: Robert Fico. A politikai dögevő már most úgy viselkedik, mint akinek nem csak árnyékkormánya van. Kinyilatkoztatja, kivel hajlandó együttműködni, de főleg azt, kivel nem: ez utóbbi lista három nevet tartalmaz: Vladimír Meciar, Mikulás Dzurinda és Ivan Miklós. Dzurindát izomból illik támadni, hiszen ő a miniszterelnök, emellett már az ország háromnegyedének hiteltelen, Meciar a világ háromnegyedének. De vajon mi a baj Miklóssal? Egyszerűen túl karizmatikus, emiatt vált kényelmetlenné előbb Dzurindának, majd Ficónak. S még mielőtt lefegyverzés ' gyanánt az ember szövetségesévé teszi ellenfelét, megpróbálja kikészíteni. Azért az érdekes, hogy Fico listáján nem szerepelnek olyan nevek, mint Rudolf Ziak, Gustáv Krajci vagy a Lexa-család. Persze a választásokig még sok minden történhet, például nem is biztos, hogy Fico kapja a kormányalakítási megbízást, vagy mondjuk a többi párt kijelenti, csak akkor hajlandó a Smerrel kormányt alakítani, ha Fico nem lesz benne. Saját levébe fullasztanák bele az egyszemélyes pártot. JEGYZET Egy sértődött céltábla BARAK LÁSZLÓ Csáky Pál miniszterelnök-helyettes az Új Szó június 12-i számában a vele készített terjedelmes interjúban arra a kérdésre, hogy miként került a Bush amerikai elnök meghívására Wasingtonba látogató Schuster elnök delegációjába, a következőket válaszolta: „Az amerikai fél kérésére voltam jelen. Szlovákiában voltak ugyan olyanok, akik megpróbálták elérni, hogy ne mehessek, az amerikaiak azonban ragaszkodtak hozzá, hogy én is jelen legyek az elnökkel folytatott tárgyaláson.” Másnap, egy szerkesztőségi tudósításban az amerikai nagy- követség illetékese egyértelműen megcáfolta Csáky kijelentését, mondván, az elnöki delegációt maga Rudolf Schuster állította össze, slussz. Ezt az állásfoglalást, ugyanott, a miniszterelnök-helyettes kommentár nélkül tudomásul vette... E héten aztán, egyéb bokros teendői közepette, váratlanul és politikushoz, kvázi „céltáblához” méltatlanul, Több korrektséget című írásával „visszalőtt” a lap egyik kommentátorára, mert az véleményt merészelt nyilvánítani az ő ominózus diplomáciai bakijával kapcsolatban. Szó szerint vele szembeni „ártási kísérletként” kezelve azt... Nos, a pártatlan olvasó nyilván biztonsággal képes megítélni, hogy mi is történt valójában. Ha nem is tételezi fel, hogy Csáky célirányosan hazudott, nyilvánvaló számomra, hogy a politikus hibát követett el, amiből egy kisebb saját diplomáciai galiba lett. Ilyen alapon viszont, enyhén szólva, gyerekes dolog belekötni bármely publicistába, aki egy politikus viselt dolgaival kapcsolatban akár egyéni következtetésekre jut. Még akkor is helytelen a kommentátort inkorrektséggel megvádolni, ha annak következtetései esetleg tévesek. Csáky egyedüli helyes magatartása tehát az lett volna az általa kiváltott sajtópolémia kapcsán, ha mint Arany Jánosunk - egy kritikusa véleménye kapcsán - kijelenti egyetlen tőmondatban: „Gondolta a fene.” A korrekt céltábla ugyanis jellemzően nem szokott megsértődni és nem lövöldöz vissza... PRAVDA A Szlovák Nemzeti Banknak harmadszor kellett beavatkoznia a korona árfolyamának stabilizálása érdekében. „A szavakkal és a jelképes ügyletekkel szemben azonban a pénzügypiac immunissá vált és úgy tűnik, hogy csak néhány milliárd korona euróra váltása volt képes kiragadni a piacot a letargiából és csupán ez vezethetett a pénznem megerősödéséhez” - írja a lap. A jegybank lépéseivel aligha adhatott világos jelzést azoknak a spekulánsoknak, akik a korona választások utáni gyengülésével számolnak és - üzletelnek. „A kormány képtelensége a gazdasági problémák kezelésére és a félelem attól, hogy a választások után jön valaki, aki 180 fokkal változtat a gazdaságpolitika irányvonalán, eléggé nyomós ok arra, hogy a spekulánsok továbbra is a korona gyengülésére játszanak rá” - hangsúlyozza a Pravda. Ha Európa nem lép saját képességei javítása érdekében, katonailag még inkább lemarad az Egyesült Államok mögött Milyen j övő áll a NATO előtt? A szeptember 11-i támadások és a közép-ázsiai amerikai katonai akciók után egyre többször vetődik fel a kérdés: mi lesz a NATO-val ? A probléma már a hidegháború után központivá vált. ONDREJCSÁK RÓBERT Amíg létezett a Szovjetunió, a szervezet létezésének oka egyértelmű volt: tagállamainak kollektív védelme, az elrettentés biztosítása. A NATO első főtitkára, a brit lord Ismay ezt konkrétabban - és nem kevés iróniával - így fogalmazta meg: „to keep Americans in, Russians out and Germans down”, tehát hogy az Egyesült Államokat katonailag és politikailag „benntartani” Európában, megakadályozni Moszkva további térnyerését és meghiúsítani a potenciális német hatalmi politikát. Napjainkra a stratégiai helyzet any- nyira megváltozott, hogy lord Ismay szavai már csak nagyon nagy módosításokkal érvényesek. Az Egyesült Államok európai jelenlétének fenntartása ma is a NATO egyik legfontosabb célja. Ezzel szemben Moszkva és a nyugat közötti kapcsolatok legújabb fejleményei arról (is) szólnak, hogyan lehetne Oroszországot bevonni Európa stabüitásának biztosításába, tehát már szó sincs az oroszok elszigeteléséről, a németeket pedig - „földön tartásuk” helyett - szinte mindenki arra igyekszik rábírni, hogy vállaljanak nagyobb szerepet a kontinensen. Szeptember 11-e után a NATO tanácsa hozott egy gesztusértékű döntést, amikor aktiválta a sokat ragozott 5. cikkelyt (Washingtoni szerződés) és az európai tagállamok kinyilvánították teljes szolidaritásukat az USA irányában. Az 5. cikkely életbe léptetése azt jelentette, hogy az európaiak is úgy tekintettek az Egyesült Államokat ért támadásokra, mintha saját területüket érte volna támadás. Csakhogy Európa megrekedt ezen a szinten, megmaradt a szóbeli támogatásnál. Az afganisztáni katonai akciók végrehajtásakor az amerikaiak már nem számoltak komolyabb európai részvétellel. A hadműveletek sem a NATO égisze alatt zajlottak, hanem Washington irányításával és néhány más ország kisebb arányú részvételével (például Nagy-Britan- nia részvétele sem a NATO zászlaja alatt történt, mert bár London a szervezet oszlopos tagja, a részvétel a britek saját, individuális döntéséből fakadt). Ennek több oka is van. Az egyik, hogy az amerikaiak saját maguk sem igazán akarták az akciót a NATO „fennhatósága” alá engedni, a döntéshozatali mechanizmusok körüli problémák miatt. Az atlanti szövetségnek nagyon pontosan kidolgozott tervei vannak a tagállamok területét ért támadás esetére, de nem igazán tudna mit kezdeni egy afganisztánihoz hasonló katonai akció esetén, amikor Európától távol kellene akcióba lépni. Ugyanez érvényes a katonai-parancsnoki struktúrákra is. Európában és az észak-atlanti térségben pontosan kijelölt stratégiai, regionális és szubre- gionális parancsnokságok vannak, de ezek hatásköre csak az említett térségre teljed ki, más régiókra nem. Ezzel szemben az USA haderejének parancsnoki struktúrája az egész Földre kiteljed, tehát minden egyes terület, régió valamelyik parancsnokság alá tartozik. További probléma, ami miatt az amerikaiak az utóbbi fél év katonai akcióinak végrehajtásakor nem számítottak európai segítségre, az európai országok korlátozott képessége a külföldi katonai beavatkozások végrehajtására. Csak Nagy-Britannia és Franciaország kivétel, azonban az ő képességeik sem mérhetők az amerikaiakhoz. Az USA jelenleg több mint 200 ezer katonát állomásoztat külföldön és még egyszer ennyit képes szükség esetén bevetni határain túl, teljes légi támogatással, valamint a tengerek feletti csaknem teljes ellenőrzéssel. A britek és a franciák összesen körülbelül százezer katonát lennének képesek külföldön bevetni, ehhez azonban erőik maximális összpontosítására lenne szükség, ráadásul a légi és tengeri erejük - bár európai mércével mérve erős - nem hasonlítható össze az amerikaival. További probléma, hogy az európaiaknak sokkal korlátozottabb a felde- rítő-kapacitásuk, különösen ami az űrbéli felderítést illeti, továbbá hasonló problémákkal kell szembenézniük a szállítóeszközök (légi, tengeri) terén is, stratégiai csapásmérő légierejük pedig egyszerűen nincs (mint például az amerikai B-52, B-l és B-2 bombázók). Első látásra ennek a problémának - az európai országok korlátozott képességeinek - egy közös gyökere van: a pénz. Az európai NATO-tagországok összesített katonai kiadásai alig haladják meg az amerikai katonai kiadások felét, ráadásul ezeket a pénzeket hihetetlenül alacsony hatékonysággal költik el. Miért nem költenek az európaiak többet saját védelmükre? Ha erre a kérdésre válaszolunk, felfedjük a probléma lényegét, amely Az USA 200 ezer katonát állomásoztat külföldön, s egyszer ennyit tud bevetni. nem döntően az alacsony katonai költségvetés (Németország GDP-jé- nek 1,6%-a, az olasz nemzeti terméknek 1,4%-a, szemben az amerikai kb. 3%-kal) - ez inkább csak következmény - hanem a globális biztonsági környezet eltérő értékelése. Míg az amerikaiak szeptember 11-ét követően úgy érzik, hogy háborúban álnak, és már előtte is konkrétabban definiálták a veszélyforrásokat, az európaiak relatív biztonságban érzik magukat, annak ellenére, hogy a válsággócok - Közel-Kelet, Közép- Ázsia - földrajzilag sokkal közelebb helyezkednek el Európához. Ez ösz- szefügg azzal is, hogy történelmük során az európaiak mindig valamilyen fokú háborús fenyegetettségben éltek - hosszú évszázadokon át - míg az amerikaiak számára teljesen új helyzet, hogy támadás érte őket. Ezenkívül méretei, geopolitikai súlya és globális érdekei, kötöttségei miatt az Egyesült Államok globálisan értelmezi a biztonságot, míj Európa nem. Ennek egyik tipikuí esete volt a szeptemberi eseményei előtt Kína növekvő erejéhez való vi szonyulás. Washington számára e; a jövő első számú kihívása, míg a: európaiak nem igazán reagálnak er re a rendkívül fontos világpolitika fejleményre. Mivel Európa és Ame rika eltérően ítélik meg a fenyege tettség mértékét és súlyát, logikus hogy eltérő a reagálásuk, esetünk ben a védelemre fordított kiadásai] is (jelenleg az USA egymaga fedez a Föld összes katonai kiadásainál 45%-át). E problémák miatt a USA-n belül és kívül egyaránt el hangzottak olyan vélemények, hog Washington számára a NÁTO kézi másodrendűvé válni. Ha az európa iák nem tesznek lépéseket saját ké pességeik javítása érdekében és ka tonailag még inkább lemaradnak a amerikaiak mögött - tehát még ke vésbé lesznek képesek szükség ese tén támogatni az amerikai hadere két - ezek a jóslatok valóra válha nak. Ebben az esetben Washingto a NATO-tól, mint sokoldalú együt működési kerettől egyre inkább kétoldalú együttműködések felé fc fordulni, olyan országokkal, ami lyek katonailag is képesek és főle hajlandóak hatékony segítség nyújtani (ilyen például Nagy-Bi tannia, Ausztrália, Kanada, sőt a ji vőben esetleg Oroszország - term szetesen csak Közép-Ázsiában - i India). Ebben az esetben a NAT ahelyett, hogy egy olyan szervezet válna, amely ténylegesen is kép garantálni a tagállamok biztonság a Föld bármely részéből érkező 1 nyegetéssel szemben, átalakul e; „második EBESZ-é”, amelybi ugyan fontos kérdésekről esik sz de gyakorlatilag csak konzultatív 1 rum, és nem képes érdemben bel lyásolni a nemzetközi stratég helyzetet és aktívan formálni a b tonsági környezetet. A szóváltások és összetűzések nyomán márciusban a DSS bejelentette: nem vesz részt a DOS elnökségi ülésein; ezzel megszakadt mindennemű együttműködés A Milosevics-rendszert megdöntő DOS dicstelen vége MTI-HÁTTÉR Dicstelen vége lett a milosevicsi uralmat megdöntő szerbiai pártszövetségnek: noha a másfél tucatnyi pártból és szervezetből alakult Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) elnevezésű tömörülés papíron még egyben van, a valósában menthetetlenül két részre szakadt. A koalíció legerősebb pártja, a Vojiszlav Kostunica jugoszláv államfő vezette Szerbiai Demokrata Párt (DSS), bár hivatalosan tagja a DOS-nak, hónapok óta nem vesz részt munkájában, sőt, árnyékkormányt alakított a Zoran Djindjics vezette szerbiai koalíciós kormánnyal szemben és elhagyta a parlamentet, tiltakozásul amiatt, hogy a DOS többi pártja megfosztotta 21 képviselői helyétől. A DOS 1999. október 24-én alakult, 18 ellenzéki pártot, koalíciót tömörített. Ez a heterogén összefogás 2000. szeptemberében, illetve decemberében a szövetségi, majd a köztársasági választásokon ellenzékbe szorította a müosevicsi baloldalt és a radikálisokat, majd 2001. június 28-án kiadta a hatalmát vesztett önkényurat a hágai Nemzetközi Törvényszéknek (NT). Éppen ehhez köthető az első komolyabb összetűzés a DOS-ban. A kiadatást Djindjics kormánya hajtotta végre, közvetlenül alkalmazva az NT statútumát. A DSS viszont azt hajtogatta, hogy belső törvény nélkül nem adhatók ki Hágának jugoszláviai állampolgárok, s tisztában volt azzal, hogy a montenegrói szövetségi koalíciós partner határozott ellenkezése miatt az NT-vel való együttműködést szabályozó törvény elfogadására nincs esély. (A jogszabályt nagy nemzetközi nyomásra 2002. április 10-ig fogadta el a jugoszláv parlament). A kiadatás után a DSS kilépett a DOS szerbiai parlamenti frakciójából, a jugoszláv kormány pedig szétesett. Áugusztus 17-én következett az újabb sokk: meggyilkolták Momir Gavrilovicsot, a közbiztonsági szolgálat néhai tisztségviselőjét, aki alig néhány órával halála előtt titokzatos megbeszélést folytatott a jugoszláv államfő hivatalában. A DSS a legkeményebb vádakkal illette a kabinetet amiatt, hogy nem képes leszámolni a szervezett bűnözéssel. Ezután botrány botrányt követett: Belgrádban letartóztatták a Szarajevó által körözött Alija Delimustafics volt boszniai belügyminisztert. Ellenzéki magatartásuk miatt távozniuk kellett a vajdasági hatalomból a DSS képviselőinek, közöttük Rade Marinkovnak, aki „késekkel és tankokkal” fenyegette meg a vajdasági autonomistákat. A szóváltások és állandó összetűzések nyomán idén március elején a DSS bejelentette: nem vesz részt a DOS döntéshozó szerve, az elnökség ülésein. Ezzel gyakorlatilag megszakadt mindennemű együttműködés a koalíciós partnerek között. A DOS számára a de facto kegyelemdöfés az volt, hogy a pártkoalíció elnöksége néhány hete lecserélte a koalíció legtöbbet hiányzó parlamenti kép selőit, közöttük a DSS 21 tagját lépés nyomán a bonyolult par menti matematika eredmények« pen a DSS kárára kilenc képvise vei nő a DOS többi pártjának léts ma. A képviselőcsere jogosságát tató DSS alkotmánybírósághoz f dúlt. Bármilyen határozatot is 1 azonban a taláros testület, a föl helyzet aligha változik: a koalíc partnerek - egymással elszakít tatlanul összekapcsolva, ugyan kor megbékíthetetlen ellentétbe a következő választásokig folytat az ádáz harcot a hatalomért.- Jenő, veled még sose éreztem olyan csodásán magam, mint a tévé mellett, amikor a brazilok fociznak! (Peter Gossányi rajza)
