Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-24 / 119. szám, péntek

Ízvilág ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 24. • - HzletH ■ WB Presszósirató HAJTMAN BÉLA Szimbólummá vált. Nyáron a turisták hada özönlötte el. Az esztendő többi időszakában a helyiek és környékbeliek meghitt találkozó- helye volt. Délben ebédelni vágyók, délután középiskolások, munkájuk után megszondá­zok tértek be. Az ízek mellett különös vará­zsa volt a környéknek is. A csapatnak neve­zett söntésrészbe ültem be legtöbbször. Sa­nyi, Dini és Józsi pincérek váltották egymást nap nap után hétről hétre. Színükig, megpúpozva csapolták a pilzenit. Máshogy nem is tehették volna. Messze környéken nem volt cseh sör. Csak fenn a presszóban, köznyelven a sportban vagy hídon. Minden napszaknak megvolt a maga diszkrét bája. A Bazilika mögé lemenő Napnak kora délután a keresztje csillogtatta meg aranyát, a kompon átkelő autók ablaküvegéről verődött vissza a fény. Benn is akadt látnivaló. A famennyezetre szögeit és tűzött labda­rúgó-klubcsapatok háromszögletű zászlai díszelegtek: a menő, legrangosabb csapatoktól kezdve a hazaiakig. Oldalt a geszte­nyefa vastag törzsének zsenge oldalhajtásai zöldelltek. Kintről úgy tűnt, mintha a viszontagságos, szeszélyes idő elől óvná a csapszéket. Mintha védőernyőként, oltalmazóként szolgált vol­na. De maradjunk bent a fapados asztaloknál! Ahol a Prazdroj jellegzetesen kesernyés íze enyhíti a szomjat. Összeszokott társa­ság verődött mindig össze: snapszerezők és máriást játszók, egy­másnak pásztorórákat adó szerelmespárok, értelmiségiek, mun­kájuk után megpihenő orvosok, tanárok. Mindegyikük előtt a keményhabú sör, melyben a gyufaszál mozdulatlanul megállt, mint tejszínhabban a műanyag kiskanál. A másik részben, a bokszokkal elkülönített helyiségbe az étkezni vágyók ültek be. A hasábburgonyával tálalt, nyúlós kirántott sajtra jól csúszott a pilzeni. A tartármártás egyszerűen fenséges volt, páratlan a maga nemében, különösen az összetevői miatt. Titok övezte elkészítésének fortélyait. A rizses resztéit máj is mindig ízletes volt. A téli estéken elfogyasztott csípős halászlé könnyet csalt a szemekbe. A levegőben a rumos teák és forralt borok illatos páragőze terjengett. Tavasszal kellemes, hűs lég­áramlatjárta be a négy- vagy hatszemélyes bokszokat. Később egy gumipadlós oldalszárnnyal bővítették ki a népszerű Sport presszót. Itt már osztálytalálkozókra, nagyobb csevelyekre ke­rült sor. Ennek a résznek is megvolt a sajátos hangulata, igaz, nem volt annyira diszkrét, mint a mellette levő, sportzászlók sem lógtak a mennyezetről, de itt is jókat lehetett beszélgetni íz­letes étel-ital mellett. Mindig volt miről. Sok mindenről szó esett. A nagyvilág eseményeiről, hétköznapi dolgokról, a város kulturális és sportéletéről. De ugyanúgy szerelmes szavak is el­hangzottak, új barátságok, kapcsolatok köttettek. Hétvégeken teltek meg igazán a padok. Ilyenkor jöttek össze a jó barátok, is­merősök. Ki a szomszédos falvakból, ki a városból érkezett, hogy szabadon, kötetlenül elbeszélgessen, vagy csak kimondottan a sajt és sör miatt szorítson magának és társának helyet. Ilyenkor arra is jutott idő, hogy megbeszéljük, miből írunk hamarabb, magyarból vagy matekból, mikor jönnek a komáromi matesze- sek vendégszerepelni, ki tart előadást legközelebb a Balassi Klubban, megvitassuk, hogy játszott Lendl Borg ellen, s a hűsítő ital fogyasztásán mindig felvetette valaki: igyunk meg még egy- gyel, hisz van még idő, akár snóblizhatnánk vagy barkochbáz- hatnánk egyet. Már megint elkésem a buszom, de hát hogy mehetnék még haza, mikor a barátnőm is megígérte, hogy feljön? Vagy menjek eléje? Várjam be a rendőrség épülete előtti elágazásnál? És ha nem jön? Ott fogok szobrozni? Maradtam. Élveztem az asztal köré se­reglók társaságát. Mindig volt megbeszélni- vagy megvitatniva- ló. Volt, mikor nem akadtam ismerősre. Ilyenkor a csapatban ülő kártyázok lapjárását néztem, vagy egykedvűen a szemközti vá­ros fénypontjait számoltam. Odaátról ugyanezt soha nem tehet­tem meg. Nem is bántam. Egy-két betlit is bejelentettek, míg nem tűnt fel az ajtóban egy-egy hozzám ülő vagy felém intő is­merős. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Mindenki min­denkit ismert.- Gyere be, most tettek szabaddá egy bokszot! Úgy váltogatták egymást a kis társaságok, mint a szolgálatukat teljesítő és végző fel-alá motorcsónakázó határőrök, a vizet egyenletesen szelő, hatalmas, terhes uszályok. Végül is elértem a gyárban dolgozó munkásokat hazaszállító vi­dékit. A gyermekotthon előtt szálltam fel rá. Előtte még lesétál­tam a partra, számban a pilzenitól felböfögött mártás ízével. A főtemplomot bámultam, alatta pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség. A hórihorgas jegenyefák levelei rezdülnek meg a hűs dunai szélben. A buszban még mindig éreztem a jellegzetes mártás- és komlóízt. Szülőfalumba értem. Lefekvéshez készülődve felidéz­tem a baráti társaságok, a gesztenyefa köré épített presszót... Ki gondolta volna, hogy tízegynéhány év után, a gesztenyefa lombja alatt, a lebontott presszó helyén kérik és kezelik majdan az útleveleket. Már nem a sört ütik csapra, sem a kártyát az asz­talra, hanem a stemplit a passzusba. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Szárnyas desszert Hozzávalók: 1 db szabadon mászkáló siketfajd, 1 db bíbic, étcsokoládé-massza, 1 db akármilyen lepke. Elkészítése: A siketfajdot lelő­jük, megkopasztjuk, majd a bí­bic húsából kisült zsírral rozs­davörösre kent zöld tálban az étcsokoládé-masszába márt­juk. Ezek után vitorlás alakú szeletekre vágjuk, és úgy rak­juk a tepsibe, hogy egy-egy si- ketfajdszelet között legyen egy réteg bíbiczsír és csokoládé is, majd megsimogatjuk őket, és fél napig két, legalább ötszáz oldalas enciklopédia között halászbárka alakúra és kobalt­kék színűre nyomtatjuk. Egy gyors kisütés után a lepkével díszítve egész jól mutat. (CS. M.) Barak László Gyermekkorom ízvilága T izenkét éves fiam szá­mítógépének aszta­lát, közérthetőbben, képernyőjét, három- mmmmm féle fotó dekorálja fel­váltva. Legújabban Simon Tibor, a nemrég agyonvert fradista virágszálakkal szegélye­zett mezét látom ott, aztán fel-fel- bukkan egy nagykeblű szőke bom­bázó, s végül, immár hónapok óta használatban, egy maga sütötte, ketchuppel kicicomázott omlett gerjeszti az étvágyat. Urbánus len­ne hát a gyerek. Amikor először pillantottam meg a szóban forgó guszta omlettet, rögvest gyermek­korom kovászos uborkájának ízét véltem érezni, meg a kemencében ropogósra sütött, habkönnyű belű fehér kenyérét, miközben az illata is mintha átlebegte volna szerény lakunkat. Aztán arra gondoltam, vajon ha annak idején komputert birtokolok, mint a gyerek, mit is szervíroztam volna én annak asz­talára. Kukoricagáncit nyilván nem, merthogy dacosan utáltam. Hiába kötötték lelkemre nyoma­tékkai szüleim többször is, jórava- ló ember ételt nem utálhat... A bú­Változat egy sémára ami nincs - álmok és emlékképek ­az vagyok én amikor eszem az ajtók családtagok s a szobanövények befelé nyűnak tökéletes a birtoklás illúziója Szelíd pamflet azért érzem már hogy van valahol egy nyájas szülői konyha de még nem merem megközelíteni mert szertefoszlik hiába komponálom meg az edénycsörömpölést mert minden ami körülvesz a valóság metszetévé válik a család - zsíros kenyér (Barak László: Titanic-verzió, Nap Kiadó, 1996) Mostanában... miközben én meg költő vobték vagy mi fölvállalván lelkek világnyi terheit állhatatos-erőszakosan (enni azért persze kell itt-ott hagymáskenyeret ezt-azt plusz napi sajtó) (Barak László: Inzultusok kora, Nap Kiadó, 1992) zacsírából varázsolt kótíst sem tet­tem volna ki a kirakatba. Nem is éppen az íze miatt nem - édeskés elsőcsók-íze volt neki egyébként -, hanem az állaga okán nem érde­mesült volna arra, hogy dekorál­junk vele... Már elnézést, de külle­me a takonyra hajazott. Mi maradt volna mégis? Mond­juk, a cukros kenyér. Melynek el­készítéséhez korántsem szüksé­geltetik oly mérvű kulináris jelle­gű tudomány, mint egy omlett megsütéséhez. Levágattál nagy­anyáddal egy jó karéj kenyeret, belemártottad a vízpadi kanna ivóvizébe, majd a mozdulatsort folytatva, a nedves felületet bele­nyomtad egy tányérra kiszórt kristálycukorkupacba. Mennyei torkosság lett belőle, amivel már mehettél is az utcára, csorogjon a nyála pajtásaidnak... Figyelem, a cukros kenyér egyáltalán nem ajánlott, folyvást tükör előtt pipis­kedó, hízásra hajlamos bakfisok­nak és nagylányoknak, amint fog­sorukra kényes, fogpasztareklám­szerződéssel rendelkező fiatalem­bereknek sem. Egy további ínyencfalat viszont akár igen. Ne­vezetesen a párizsi. Mégpedig an­nak is valamely budapesti fajtája. Duna melléki, muzslai gyerek­ként ugyanis, bizony én már igen korán szerencséltettem a csodás Budapesttel. Szüleim, vasúti al­kalmazottakként anno szabad­jeggyel utazhattak szerteszéjjel. Ha olykor magukkal vittek, álta­lában a magyar fővárosba men­tünk. Mire Párkányból megérkez­tünk valamelyik nemzetközi gyorssal, ahogyan minden jórava- ló gyermek, farkaséhes voltam már. Akkor is, ha a kb. másfél órás út előtt két ember helyett is ettem esetleg. Szóval, amint megérkez­tünk, máris átkutyagoltunk egy, a Nyugati pályaudvarral átellenben levő henteshez, hogy szinte rituá­lis átszellemültséggel bevághas­sam hagyományos, harmincdekás párizsiadagomat. Mégpediglen a már szóba hozott, ottan árusított kovászos uborkával egyetemben. Amit ugyan nem a nagyanyám ér­lelt, ám étekről lévén szó, némi képzavarral szólva, hajszálra olyan íze volt, mint az övének... Jut eszembe hirtelen, mit gondol­hatnak rólam most az archaiku- sabbnál archaikusabb étkekre ki­éhezett olvasók, hogy cukros ke­nyérrel meg holmi szójaliszttel föl­bolondított disznóságokból álló párizsival traktálom őket. De hát mondhatni, ilyen szegényes avagy szerintem éppenhogy ilyen gazdag az én gyermekkorom ízvilága. Né­zőpont, mi több, érzelmek kérdé se, melyik az az íz, melyet sósén felejt az ember. A lényeg, azt hi szem, éppen az, kikhez kötődne! ezek az ízek. Kik azok a szerettek szerelmek, barátok, esetleg ellen ségek, akik az ízeket felidézik ben nünk. És fordítva, kiket idéznek aí ízek. A nagyszüleimet, apámat, aki két megérinthetőségükben, megsi mogathatóságukban én már elvesz tettem örökre. A „napfény ízében’ azonban ott lesznek mindig. Ve lem maradnak, amíg magam ízlel ni leszek képes... ÍZLIK - NEM ÍZLIK NYELVELŐ Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rova­tunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan el­felejtenének..., ha tudnák. Tóth Elemér költő, a Tábortűz nyugalmazott főszerkesztője: A magyar ember szereti megadni a módját: jó hozzávalókból, jó szíwel-kedwel készített étellel, így is kell tennie, ha igazi, ma­gyaros ízeket akar „az asztalra varázsolni”. Hogy mikor igazi, mikor jó egy étel? Amikor min­den benne van, és minden a he­lyén van benne! Ez annyit jelent, hogy az ízek tökéletes összhangja érvényesül a tányérra kerülő cso­dában. Ilyen csoda számomra a feleségem lecsós sertésszeletje, amely tökéletességében már-már fölülmúlhatatlan. Amikor az első falatot a számba ve­szem, és nyelvem íz­lelőbimbóin szétsza­lad a jelzés, már tu­dom, ismét műreme­ket alkotott, ismét sike­rült megte­remtenie a füstölt sza­lonnának, a vöröshagy- mának-fok- hagymának, a paprikának, a paradi­csomnak és természetesen a hús­nak, no meg a fűszereknek azt az ízharmóniáját, amelytől a ma­gyar embernek még a szíve is vi­dámabban ugrándozik... Bármennyire megedzett a csavar­gó újságírói életmód, olykor azért értek kellemetlen gasztronómiai meglepetések. Ilyen kí­nos helyzetbe kerültem egy­szer a ko­lozsvári (er­délyi) ra­kott ká- ^ * poszta kapcsán. Talán monda­nom sem kell, hogy imádom ezt az étket is, mivel a feleségem jó gömöri füstölt szalonnával, kolbász- szál, zsírral (a sógorék látnak el vele), saját vöröshagymával-fok- hagymával és savanyú káposztá­val készíti, azaz jó hozzávalók­ból... Vendégségben voltunk. Be­szélgettünk, iszogattunk, aztán a háziasszony egyszer csak asztalt terített, és feltálalta a kolozsvári rakott káposztát. De milyet?! A tetején a tejföl sápadt túróként vi­lágított, és az egész a gusztusos, aranypiros szaft helyett csak va­lami seszínű, zavaros lében „to­csogott”. A feleségem belesápadt a látványba, jómagam pedig mondani kezdtem, hogy: „Erről nem volt szó! Köszönjük, nem va­gyunk éhesek!” Ámde mese nem volt, enni kellett! Hősiesen le­gyűrtük a tányérunkra szedett „se íze, se bűze” ételt, de nem volt könnyű, jóllehet soha nem voltunk válogatósak, kényeske- dők. Ez volt az az eset, amikor minden benne volt ugyan az étel­ben, de semmi sem volt a helyén benne, a jó hozzávalókról már nem is beszélve... Teakészlet és teáskészlet Egyik járási lapban figyeltem fel er­re a hirdetésre: „Eladok kézzel fes­tett kínai teakészletet.” Ha kézzel festett készletről van szó, aligha le­het teakészlet. Mert mit is jelent a teakészlet összetett szó? Az esetleg több- vagy egyfajta teából álló kész­letet, tartalékot. Ez még lehet kínai, de kézzel festett aligha. Nyilvánvaló tehát, hogy teásedénykészletet ajánl eladásra a hirdető, vagyis: te­áskészletet. Lehet, hogy csak a gondatlan szó­váltás miatt került a szövegbe a tea­készlet, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a szlovák éajová súpravának a mechanikus fordítása miatt. A szlo­vák nyelv ugyanis általában nem összetett szavakkal, hanem szókap­csolatokkal fejezi ki az összetettebb fogalmakat. Például a cajovy vecierok jelzős szerkezetben az ‘esd jelentésű vecierok előtt a ‘tea’jelen­tésű caj főnévből képzett cajovy melléknévi alak áll. A magyarban azonban szokadan volna a teái est vagy teás est kifejezés, mert mi ösz- szetett szóval fejezzük ki ezt a fo­galmat, vagyis a teaesttel. Nyilván az üyen minták vezették félre a hir­detés megfogalmazóját vagy fordí­tóját, ugyanis azt gondolhatta, hogy ha például a cajovy vecierok: teaest, akkor a cajová súprava: tea­készlet. Csakhogy a teakészlet a szlovák zásoba caju kifejezés meg­felelője, nem pedig a éajová súpraváé. A cajová súprava annak az edénykészletnek a megnevezésé re szolgál, amelyben a teát felszol­gálják. Ennek pedig - mint említet­tük - teáskészlet a magyar neve. Jakab István: Nyelvi vétségek és kétségek, Madách, 1987 AJÁNLÓ Nyár a Carltonban Köztudott, hogy a melegebb napio­kon könnyebb étkekre vágyik az ember. A pozsonyi Carlton Radis- son SAS Szálloda is megnövelte zöldség- és gyümölcskínálatát, illet­ve a belőlük készült ételkülönleges­ségeket, amelyek - naponta 10.30- 23 óráig - a májusban megnyílt te­raszon fogyaszthatok. - Reméljük, hogy a fővárosiaknak s az ide láto­gatóknak megtetszik legújabb kez­deményezésünk, az ún. Summer Lunch - Nyári ebéd. Mert a három­fogásos - leves (saláta), főétel és desszert - ebéd nemcsak ízével és illatával, hanem változatosságával a legnagyobb ínyenceket is elkáp­ráztatja - tájékoztat Sean Pitchfork a szálloda étkezési részlegének ve­zetője. A nyári ebéd egységára 250 korona, a kínálat naponta változik. Újdonságnak számít a szállodai ét­terem - amíg az idény tart, spárga- menüje is -, amelyben megtalálha tók nemcsak a vitaminokban gaz­dag, egyre közkedveltebb zöldség­ből készült saláták, levesek, főéte­lek, hanem a sütemények is. (erf)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents