Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-03 / 102. szám, péntek

DUNA-VOLGYI SZELLEMI FIGYELŐ 2002. május 3., péntek 2. évfolyam, 9. szám A kerületi önkormányzatok útjuk elején tartanak. Itt még minden lehetséges, állhat előttük nagy jövő, de lehetnek az adófizetőkön élősködő újabb sóhivatal is A szomszéd sajtja mindig... VASIK JÁNOS ermészetesen tudom, hogy a szólás eredetije a szomszéd fűjére vo­natkozik, a továbbfej­lesztett változat pedig Éva lányaira fókuszál - azonban számomra most mégiscsak a sajt a fontos... Mert képzeljük el magunkat, ahogy ott ülünk Aiszóposz meséje kellős közepén mint hollók, szánk­ban az irdatlan sajttal, mely illatá­val, aranysárga, érett színével meg­határozza a régió jelenét, jövőjét. Alattunk, ahogy az írva van, ott a róka, a külső szemlélő és kommen­tátor... S mi, hollók és a rókák még­is meredten összpontosítunk kö­zép-európai fánk egyik számunkra közeli, déli ágán zajló - egyébként tanulságos - holló-róka sztorijára, mely egy másik sajtról szól. Kibontva a hasonlatot, miközben feszült figyelemmel követtük a ma­gyarországi választások minden apró mozzanatát - hogy leesik-e a hatalom sajtja vagy sem -, mintha megint megfeledkeztünk volna a saját sajtunk állapotáról. 2001. de­cember 1-jén a közélet új szereplőit hívtuk életre szavazatainkkal. Megválasztottuk a kerületi önkor­mányzatok képviselőit és elnökeit. Négy éven keresztül a megyék szintjén ők a letéteményesei régió­ink fejlődésének. Az első négy év egyben az új intézményi forma jö­vőjének a megalapozását is jelenti számunkra - s ezzel elérkeztünk az első lyukhoz a sajtban. Fel kell ten­nünk a kérdést: vajon közömbös számunkra, hogy milyen lesz a re­gionális demokrácia jellege? Négy változat között választha­tunk. Az első és egyben számomra a legelfogadhatatlanabb, hogy a létrejött önkormányzatiság csupán kirakat lesz, kulissza, s a valódi döntések továbbra is a minisztériu­mok és az alacsonyabb szintű ál­lamigazgatási szervek kezében ma­radnak. Bár a kerületi - és helyi - önkormányzatok mindent elkövet­nek az önkormányzatiság kiteljesí­tése érdekében, akár ez a változat is megvalósulhat: nem valósult meg az adórendszer decentralizá­ciója, a kerületek 2004-ig csak ún. „decentralizációs hozzájárulásból” gazdálkodhatnak, melynek a köz­ponti költségvetés jelenti a fedeze­tét. Mi a garanciája annak, hogy a 2004-es reformot majd nem késlel­teti, nem a szlovákiai viszonyokra jellemző felemás formában valósít­ja meg a következő kormány? Ugyanilyen rejtett centralizációról árulkodnak azok a különféle törvé­nyekben elrejtett paragrafusok, melyek például a kulturális minisz­térium engedélyéhez kötik azon kulturális intézmények megszün­tetésének a jogát, melyek működ­tetéséhez ők nem társítottak meg­felelő pénzügyi fedezetet. Ennek a logikai láncnak a létezését a mi­nisztérium alkalmazottai sem ta­gadják, éppen csak azt teszik hoz­zá, hogy ók a könyvtárakat, múze­umokat, népművelési intézeteket akarták megvédeni - nem szemé­lyesen az adott kerületi önkor­mányzattól, hanem egy elvont, „gonosz” önkormányzattól... Sze­rintük lehetnek ilyenek. A kvázi- önkormányzatiság elleni egyedüli biztosíték, ha a kerületi önkor­mányzatok a helyi önkormányzat­okkal együtt kikényszerítik a köz- igazgatási reformfolyamat követ­kezetes, felgyorsított ütemű meg­valósítását, s közben aktívan ki­használnak minden egyes négyzet- millimétemyi mozgásteret, melyet a jelenlegi törvényi keretek biztosí­tanak számukra. Szlovákia polgá­rainak pedig ott van fegyverként a szabad választás joga, a szeptem­beri választások szabadsága. A második lehetséges változatot a bürokrácia túlélése jelentheti. A megkésett decentralizáció és a jog­körök átruházásának elhúzódása - valamint az, hogy mindez időben egybeesett az új munka-törvény­könyv és a közalkalmazottakról szóló törvény hatályba lépésével, az új bértáblák bevezetésével - me­gyei szinten meglehetősen kaoti­kus állapotot eredményezett. Ez ugye még gondolatként is átlát­hatatlan? A káosz, valamint az ön­kormányzatiság letéteményesei­nek szerepkeresése (hiszen új in­tézményről van szó!) kedvez a hi­vatali íróasztalt oltárnak, önmagu­kat pedig a közélet érintheteden, más szférákba tartozó papjainak tekintő bürokratáknak. Az ilyen vi­selkedés nehezen érhető tetten, hi­szen a szokásjogon alapszik. Azon­ban ha egyszer kialakult, nehéz, szinte lehetetlen megszüntetni. Élő példaként utalnék a tényre, hogy míg kulturális intézménye­ink (melyek önálló jogi szemé­lyek) vezetői milliós értékeket ke­zelnek gyűjteményeikben, addig a meciari intendatúrák óta minden egyes belföldi vagy külföldi útjuk alkalmával alá kell íratniuk menet­levelüket a megfelelő szervvel... Ez így volt a kerületi hivatalok idejé­ben, s a jelek szerint az átkos ha­gyománnyal nem akarnak szakíta­ni a kerületi önkormányzatok ese­tében sem. A bürokratizmus csapdáját talán úgy lehet elkerülni, ha a fontosabb posztokat nyilvánosan meghirde­tett pályázatok által a megfelelő emberek töltik be, ha a hivatalok igazgatói, a kerületi elnökök és a képviselők éberen őrködnek a jog­körök tiszteletben tartása felett - s ha a hivatalok leendő ügyfelei is él­nek a „törvényhozói-végrehajtói” hatalom megosztása adta lehető­séggel. A felsőbb közigazgatási egységek­ről szóló 302/2001-es törvény 2.§- a értelmében a kerületi önkor­mányzat szervei: a) a kerületi önkormányzat képvi- selő-testülete b) a kerület elnöke. Miután a képviselők a törvény ér­telmében csak melléktevékenység­ként, eredeti munkahelyük meg­tartása mellett végzik közéleti te­vékenységüket, a hivatallal is fel­vértezett „professzionális” elnök náluknál jóval nagyobb mozgástér­rel rendelkezik. Ezt nem ellensú­lyozhatja sem a kéthavonta sorra kerülő képviselő-testületi ülés, sem pedig a havi rendszerességgel megtartott bizottsági tárgyalás, így a demokrácia játékszabályai­nak betartása mellett is létrejöhet egy a kerület szintjén erősen köz­pontosított rendszer: az elnöki demokrácia. A hatalomgyakor­lásnak ezen formája nem önma­gában véve rossz, csak kérdéses, hogy a jelenlegi szlovákiai politi­kai gyakorlat mellett erre van-e szükségünk, hogy ez mennyiben járul hozzá a hazai politikai kul­túra és a demokratikus intéz­ményrendszer fejlődéséhez. Nem jelentheti-e ez egy aránylag átlát­hatatlan döntéshozatali folyamat létrejöttét, egy újabb pártokrácia kialakulását? Valamint: képes-e egy létszámában, s így munkabí­rásában behatárolt szűk csoport eredményesen ellátni valamely kerület eredményes működteté­sének feladatát? A képviseleti vagy más néven par­lamenti demokrácia jelentheti a negyedik változatot, s egyben egy újabb „sajtbéli lyukat”, egy újabb lehetséges problémát. Számomra, s remélem, Szlovákia választópol­gárai számára is ez a változat jelen­ti a valódi alternatívát, ám egy megszorítással - ha ez valódi kép­viseletet és élő partneri viszonyt je­lent. Úgy gondolom, nem a képvi­selői tiszteletdíjak 4-6 ezer koronás szintje jelenti a problémát, hanem az, ha e mögött nincs valós teljesít­mény, képviselői munka. Ennek számonkérésére pedig a választók jól behatárolható csoportja hiva­tott, hiszen a képviselőket egy adott járás közössége választotta meg. Rajtunk múlott, hogy kit vá­lasztottunk, és rajtunk múlik az is, milyenné „neveljük” megválasztott képviselőinket. Képviselőinket - s már magában a szóban benne rejlik egy újabb buk­tató. Csak akkor lehet eredményes a kerületi önkormányzat szintjén végzett munka, ha vannak a tele­pülések, a helyi közösségek szint­jén kidolgozott programok, ame­lyeket beilleszthetünk a kerület re­gionális fejlesztési terveibe. Csak akkor lehet eredményesen érvelni egy térség mellett, ha az igyekszik saját lehetőségeihez mérten minél gazdagabb, célirányos tevékenysé­get kifejteni. Ehhez pedig elenged- hetedenül fontos a megfelelő kom­munikáció, a kölcsönös informá­ciócsere a kerületi és a helyi önkor­mányzatok, a helyi közösségeket megjelenítő civil és szakmai szer­vezetek között. Összefoglalva az eddig leírtakat, a kerületi önkormányzatok útjuk elején tartanak. Itt még minden le­hetséges, állhat előttük nagy jövő, de lehetnek az adófizetőkön élős­ködő újabb sóhivatal is. A kérdés az, hogy tényleg jobban érdekel-e bennünket akármelyik szomszéd holló sajtja (ami akár nekünk is le­het érdekes, ízletes, mégsem a mi különbejáratú, saját sajtunk...), vagy a miénkben vesszük szem­ügyre a közéleti lyukakat? A szerző a kassai kerületi önkor­mányzat kulturális bizottságá­nak elnöke A milosevicsi rezsim szinte egy dinárt sem adott a nemzetiségi könyvkiadásra, a központosító rendszer jellege folytán az addig támogató önkormányzatok forrásai is elapadtak Már kedvezőbb a széljárás - vajdasági magyar könyvkiadói körkép SINKOVITS PÉTER Kisebbfajta csodaként értékelhető, hogy a kilencvenes években a vaj­dasági magyar könyvkiadás nem halt el. Pedig a kedvezőtlen ténye­zők igencsak sokasodtak: a tíz éven át tartó milosevicsi rezsim szinte egy dinárt sem adott a nemzetiségi könyvkiadásra, a központosító rendszer jellege folytán az addig tá­mogató önkormányzatok forrásai is elapadtak; no meg szerzőinkből is kevesebb maradt, hiszen a háború elől fiatal íróink egész hada költö­zött át Magyarországra. E vérvesz­teséget, ráadásul bizonytalan anya­gi feltételek közepette, rendkívül nehéz volt átvészelni. Kiadóinkat voltaképpen az anyaország segítet­te át a hullámvölgyön (és segíti ma is), a művelődési minisztérium, va­lamint a különféle alapítványok és pályázatok nyújtottak esélyt a tal­pon maradásra, s a szerkesztőségek éltek is ezzel a lehetőséggel. Tegyük hozzá, leszűkült költségvetésünk­höz mérten az önkormányzatok to­vábbra is megpróbálkoztak e célra némi pénzt elkülöníteni (elsősor­ban a helyi kiadványok esetében), a „hiányt” a cégek és a magánvállal­kozók igyekeztek pótolni adomá­nyaikkal. Több kis kiadó is jelentke­zett ebben az időszakban, sokszí­nűbbé téve a kínálatot, ezzel azon­ban a megjelentetett munkák szín­vonala egyenedenné vált. Egészé­ben véve mára a helyzet annyiban javult, hogy - hosszú-hosszú idő után - a régi támogatási rendszert visszaállítani kívánó tartományi művelődési minisztérium ismét fel­vásárolja a könyvtermés egy részét a könyvtárak számára, s ez biztos pénzforrásként könyvelhető el. Iga­zi önállóságról azonban továbbra sem beszélhetünk; anyaországi se­gítség nélkül a teljesítmény a mini­mumra csökkenne. Körképünket kezdjük az újvidéki Forum Könyvkiadóval, amely az el­múlt évtizedek során a nemzetközi porondon is komoly sikereket jegy­zett. Bordás Győző igazgató szerint ez a korábban „központinak” szá­mító kiadó már régóta nincs mono­polhelyzetben, viszont az omni­busztörvény elfogadása révén is­mét tartományi szintű intézmény- nyé válik, ami újabb reményekre jo­gosít. Tavaly 25 könyvük jelent meg, s rendszeresen napvüágot lá­tott két folyóiratuk is, a Híd és a Lé­tünk. Az idei tervükben szerepel egyebek között egy Délvidéki Ma­gyar Regénytár beindítása, Papp Dániel, Herczeg Ferenc és Moher Károly regényével. A Dér (Dévavári) Zoltán által har­mincnégy esztendeje alapított sza­badkai Életjel Kiadó indulása óta közel 150 kiadványt jelentetett meg, 90 nagy formátumú könyvet, 50 miniatűr kötetet és 7 évkönyvet. Elsősorban a helyi írók kaptak teret, de figyelemre méltó a Csáth-életmű folyamatos közlése is. Idén legna­gyobb vállalkozásuk a Jugoszláviai Magyar Képzőművészeti Lexikon elkészítése. Újszerűségében is fontos tényként tíz éve találhatók meg a piacon a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Kiskönyvtárának darab­jai. Korábban tíz-tizenöt címszó volt az évi produkció, legutóbb mindössze ötre telt, Bosnyák Ist­ván igazgató, nyugalmazott egye­temi tanár azonban bizakodó. Úgy véli, a fellendülésnek hosszabb tá­von - a vajdasági magyar könyvki­adás egészét érintően - három elő­feltétel látszik legszemléleteseb­ben: Vajdaság autonómiájának visszavétele, azon belül a magyar autonómia formáinak életképessé válása, valamint az anyaországi támogatás és a szellemi javak Kár­pát-medencei forgalmazásának, körforgásának legalább viszonyla­gos zavartalansága. Az idén ünnepli 25 éves jubileu­mát az újvidéki székhelyű katoli­kus ferences Agapé Kiadó, amely teljesen önerőből jelenteti meg a vallási tárgyú, továbbá az önisme­reti, pszichológiai jellegű kiadvá­nyait, alkalmanként meglepően nagy, több ezres példányszámban. Figyelemre méltó az évi 40-60 címszó is. Harmath Károly alapító szerint könyvkiadásunkban arra kellene törekedni, hogy több ol­vasmányos kiadvány jelenjen meg, a vajdasági átlagolvasó ugyanis nehezen talál rá a maga tudás­szintjének megfelelő, jó értelem­ben vett szórakoztató regényre vagy novelláskötetre; a tudomá­nyos értekezések és az esszé műfa­ját követő munkák csak egy szűk réteghez szólnak. „Az a benyomá­som - mondja -, hogy az itteni írók egymásról és egymásnak írnak, egyfajta magas szintű levelezést folytatnak, ami engem zavar; olyasmit kellene kiadni, ami soka­kat érdekel.” A másik egyházi ki­adó, a korszerű nyomdával rendel­kező tóthfalusi Logos Grafikai Mű­hely a teológiai kiadványok mel­lett szépirodalmi és helytörténeti munkákkal is jelentkezik, állandó pénzgondok közepette. - Aki itt könyvkiadással foglalkozik, nem a haszonért teszi, hanem egyfajta megszállottja a könyvnek - ez Utasi Jenő plébános vallomása. A jelenleg Becsén működő Rubicon Kiadó amolyan családi, baráti vál­lalkozás, az évi termésük mindösz- sze három-négy könyv, s tekintettel azok helytörténeti irányultságára, általában ingyen osztogatják szét. Hasonlóképpen szerény ambíció­val kezdi az idei esztendőt a hét év­vel ezelőtt indult szabadkai Bács- ország című - köteteket is megje­lentető - honismereti folyóirat. Ok a történészek, régészek és levéltári szakmunkatársak kéziratait része­sítik előnyben. Zentán két kiadóról is szólhatunk. A Dudás Gyula Múzeum- és Levél­tárbarátok Köre 40 évvel ezelőtt indulva Magyarországon is példa­ként értékelve fejtett ki komoly ki­adói tevékenységet, a város és kör­nyékének múltját közel száz füzet­ben megőrzendő, ennek betetőzé­seként jelent meg a közelmúltban Zenta díszes kiadású egységes mo­nográfiája. A helybeli Thurzó La­jos Művelődési Központ is rend­szeresíteni tudta kiadványait, a minap jelent meg gondozásukban Valkay Zoltán Zenta építészete cí­mű vaskos könyve, valamint Bodor Anikó vajdasági magyar népdal­gyűjteményének harmadik kötete. Számukra a legnagyobb közönség- sikert Faragó Árpád színész-rende­ző Elfelejtett arcok, emberek című munkája jelentette, amely tavaly elnyerte a vajdasági szép magyar könyv egyik fődíját is. Hajnal Jenő igazgató szerint voltaképpen ma a könyv terjesztése az igazán megol­datlan kérdés. Nos, zárógondolatunk is ehhez kapcsolódik. A kilenc vajdasági magyar kiadóhoz évente mintegy száz kézirat fut be, s ez másokhoz viszonyítva is impozáns adat. En­nek többsége meg is jelenik, ám ezt követően szinte ellenőrizhetetlen- né válik a könyvek útja. Az egykori könyvesboltok a nagyobb profit re­ményében inkább az írószer és a gyermekjátékok árusítására álltak át, a kiadók termékei így elsősor­ban a könyvtárakban (a vallási tár- gyúak a templomokban) hozzáfér­hetőek, megrendelhetőek, úgy­szintén nagyon sok kötet könyvbe­mutatókon, irodalmi esteken talál gazdára. Ám az átlagolvasónak és érdeklődőnek a Magyar Szó című napilap, valamint az újvidéki tele­vízió magyar szerkesztőségének igyekezete ellenére igen hézagos a rálátása a teljes kínálatra, s vonat­kozik ez a beszerzési lehetőségekre is. Most egyfajta szerveződés lát­szik kialakulni a kiadók között, ép­pen a terjesztés vonatkozásában, hiszen céltalan a heroikus küzde­lem, ha a könyv nem kerülhet el az olvasóhoz. Csótó László: Kentaur, tus

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents