Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-17 / 113. szám, péntek
JJ SZÓ 2002. MÁJUS 17. Kitekintő Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a magyarországi németek kitelepítéséről Hatalmas veszteség volt NÉMET, LENGYEL MENEKÜLTEK ÉS KITELEPÍTETTEK (1940 és 1948 között, millió) Mostanában sok szó esik a Senes-dekrétumokról. A né- lai csehszlovák elnöknek a násodik világháborút követő rendeletéi a magyarságot is súlyosan büntették, elsősorban azonban a német kisebbség ellen irányultak. Egyáltalán, a kelet-közép-európai németeket a második világháború után példátlanul megbüntették a győztesek. Ám Magyarországon is volt „németkérdés”. Elsősorban erről beszélgettem Szarka Lászlóval, az Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének igazgatójával. HOVANYEC LÁSZLÓ Hogyan született meg Magyarországon és a térségben az a hatalmas német diaszpóra, amelynek döntő részét a második világhá- ború után felszámolták? Á Kárpát-medence német népessége, hasonlóan Kelet-Közép-Eu- rópa német lakosságához, több történeti korban, több hullámban alakult ki. Tény, hogy különféle germán törzsek a honfoglalás előtt is jelen voltak ebben a régióban, de a honfoglalás előtti és a XX. századi németség között semmiféle etnikai vagy települési folytonosság nem létezett. Az első nagy betelepítések Magyarországon a XII. és a XIII. században történtek. Ekkor az államalapítás német katonanépessége után hos- pes, azaz vendég minőségben elsősorban városlakó németeket hívtak be királyaink: bányászokat, kereskedőket, kézmű-vese- ket, iparosokat az ország városiasodé területeire, jelentős kiváltságokkal ruházva fel őket, amivel megalapozták a szepességi városok és az erdélyi szász székek ön- kormányzati fejlődését. A magyar urbanizáció letéteményesei tehát a németek? Mind a magyarok, mind a szlávok által lakott térségekben, a Kárpátmedencében, de azon túl északabbra, keletebbre - vagyis például a lengyelek és az oroszok által uralt területeken - ezekben a századokban meghatározó volt a németek városalapító tevékenysége. A városi jog, a városépítés, a városi szerkezetek meghonosításában igen nagy szerepet játszott a németség. Amint azt a szépirodalomból, például Jókaitól is tudjuk, a betelepítések második nagy hulláma a török hódoltság után következett. Hamar világossá vált ekkor, hogy a Kárpát-medencében nincsen annyi ember, amennyire szükség volna. A hatalmas veszteségeket elszenvedő magyar népesség a szlovákokkal, románokkal és szerbekkel együtt sem tudta volna belakni ezt a területet. Az Alföld, a Bánság, a Bácska nagy része lakatlan volt. Persze az uralkodóház, a kamara, a visszahódított területeket megszerző föld- birtokosok egyaránt arra törekedtek, hogy az újonnan telepítettek elsősorban katolikus vallá- sú, törekvő, magas termelési kultúrával rendelkező népcsoportok legyenek. így fordultak a német tartományok felé. A második nagy telepítési hullám azonban messze túlment a Kárpát-medencén. Az 1762 és 1796 között uralkodó orosz cárnó, II. Katalin - aki egyébként maga is német származású volt - sok helyen telepített le németeket. így például a Volga mentén, a Krím-félszigeten és persze az akkor orosz uralom alatt álló lengyel területeken. Ennek - a XIX. században is folytatódó keleti irányú német migrációval együtt - az lett az eredménye, hogy a XIX-XX. század fordulóján majd nyolcmillió német élt Németország határaitól keletre. Hetvenhét százalékuk (5,8 millió) az Osztrák-Magyar Monarchia nem osztrák területein, 23 százalékuk (1,8 millió) pedig Oroszországban. Mennyi német élt ekkor Magyar- országon? Körülbelül kétmüliónyi. Ám meg kell említeni, hogy a XIX. század második felében igen erős asszimi- lálódás kezdődik a magyarországi németség köreiben. így lesz a XIX. század első harmadában még német többségű Óbuda, Buda, illetve az erősen német jellegű Pest, majd Budapest a magyarosodásuk első nagy terrénuma. De hasonló jelenség figyelhető meg a múlt század- fordulón Pozsonyban, a Szepesség- ben, a felvidéki bányavárosokban, Brassóban és Erdély több más városában, sőt még Temesváron is. Katus László számításai szerint a dualizmus ötven éve alatt több mint fél- milliónyi ember cserélte németről magyarra anyanyelvét. Konfliktusmentes volt-e ez a grandiózus asszimilációs folyamat? Nem. Ez az asszimilációs veszteség szembesíti először a történetileg erősen magyarországi patrióta - vagyis hungarus tudatú - németséget a magyar nemzetállammal. Azért a dualizmus idején is voltak olyan német törekvések - például az erdélyi szászok körében -, amelyek inkább a német, mint a magyar lojalitást hangsúlyozták. Van olyan felfogás, amely szerint a történelmi Magyarországon élő németséget ötféle magatartástípusba lehet osztani. Mindegyikre jellemző a hungarustudat, hiszen számukra az egységessé váló német nemzetállam nem volt megélt nemzeti élmény, és ezért jó ideig távoli történésnek számított. Persze jelentős különbségek is voltak. Akadt olyan csoport, amely számára a magyarsághoz való kötődés életprogram volt: tudatosan magyar akart lenni nyelvben, érzelmekben, kultúrában egyaránt. Ide elsősorban a gyorsan mobüizálódó, értelmiségivé, kereskedővé, iparossá váló emberek, családok tartoztak. Itt kell megemlítem, hogy máig él a magyar közgondolkodásban egy hamis kép. E szerint a szászok és a svábok mind iparosok, kereskedők, egyszóval első-sorban gazdag emberek. Ezzel szemben a valóság az, hogy az 1910-es népszámlálási adatok szerint 56 százalékuk a mezőgazdaságból élt. Általában öt holdnál kisebb bútokon gazdálkodtak, tehát szegényparasztok voltak. A németségnek ezt a nagy tömbjét egyfajta kettős önazonosság jellemzi. Egyfelől ősei földjének, valódi szülőföldjének tekinti Magyarországot, másfelől gyökereiben, nyelvében, kultúrájában német: a németre jellemző munkaközpontú életet él, ápolja hagyományait, takarékoskodik, szinte a végsőkig kizsákmányolja magát, minden áron gyarapodni akar. Számára Magyar- ország politikai keret, ezen belül azonban az adott régió német közössége jelenti számára a szülő- íoldhazát. A harmadik csoportba azok a falun élő, de gazdaságilag erősödő, több lábon álló német parasztok, iparosok sorolhatók, akik a német kultúra mellett igyekeznek bevinni a magyar nyelvet a családba. A kétnyelvű sváb ember azoknak a városias vagy központi régióknak a jellegzetes alakja, amelyeket az intenzív magyar- sváb együttélés velejárói, például vegyes házasságok, gazdasági kapcsolatok jellemeztek. A negyedik csoport - amely a két vüágháború között jelenik meg - kezdi rosszul érezni magát Magyarországon. Úgy találja, jobb volna neki osztrák vagy német keretek között. Ebből a csoportból már a századforduló táján több tízezren indultak el Ausztria, elsősorban Bécs felé. Az ötödik csoport az, amelynek számára könnyen vonzóvá vált a pángermán gondolat. Ók az egységes Németországból kisugárzó pángermán mozgalom lelkes aktivistái, támogatói vagy csodáiéi, akik úgy érzik, nekik küldetésük van, és Magyarország területén is a német egység megteremtésére kell törekedniük. Ez a tudat erősödött fel a két világháború között igen különféle hatások eredményeképp. Hány német lakosa maradt Magyarországnak a trianoni döntés után? A trianoni területen 1910-ben élt 555 ezerből az 1920-as népszámlálás szerint 552 ezer. Az 1930-as népszámlálás szerint azonban már csak 480 ezren maradtak. Ez a nagyméretű fogyás volt az oka annak, hogy 1931-ben Bleyer Jakab - aki 1918 után a magyarországi német kisebbség mozgalmainak, elsősorban az 1924-ben alapított Német Népművelődési Egyesületnek a vezetője volt - mint parlamenti képviselő a svábkérdést a legfontosabb belpolitikai problémák közé emelte. Országházi beszédeiben megállapította, hogy a magyar állam a XIX. és a XX. században egyaránt tudatosan és erőszakosan magyarosított, és Trianon után sem tartja tiszteletben a kisebbségi jogokat. Bleyer szerint ez tovább nem tartható, mert végzetesen aláássa a hagyományos német-magyar együttélést. Ekkortól erősödött fel az a vita, amelyet a népi írók éleztek ki, mert szerintük a magyarság fogyásának az egyik oka az itt élő németek gazdagodása és terjeszkedése volt. A német probléma majd Hitler hatalomra jutása után kezd igazán súlyossá válni Magyarország számára. És főleg azt követően, hogy Imrédy miniszter- elnök a fasiszta Németország támogatását remélve Kárpátalja megszerzéséhez, 1938 novemberében engedélyezi a Volksbund, a nemzeti eszméket valló magyarországi németeket tömörítő szervezet létrehozását Magyarországon. Milyen szerepe volt itt ennek a szervezetnek? A náci Németország keleti németpolitikája meglehetősen differenciált volt. A hódítási célterületeken- Lengyelországban és Cseh-szlo- vákiában - a német népcsoportok a hitleri külpolitika közvetlen irányítása alá kerültek. Mint említettem, a magyarországi németség erősen tagolt volt, ezért irányítása, bekebelezése is nehezebben ment. Ám a sokféle sérelem nyomán meggyöngültek a Magyarországhoz minden negatív tapasztalat ellenére erősen kötő-dő, Bleyer és Gratz Gusztáv vezette német mozgalom pozíciói. Ez igen nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az 1930-as években, még Hitler hatalomra kerülése előtt, kibontakozzék a Basch Ferenc nevével fémjelzett kisebbségi német nacionalista radikalizmus, amely elutasította a tömeges névmagyarosításokat és az asszimilációval szemben a disszimilációt szorgalmazta. Erre alapozódott a Volksbund szerveződése. Rögtön meg kell azonbanjegyezni azt, hogy ez a radikalizmus és maga a Volksbund sem jelentett volna igazán súlyos problémát, ha nincsen világháború. Megmaradhatott volna a németek központi kulturális, közösségszer- vezó-érdek-képviseleti szervezetének. Ám, amikor a magyar politika a második bécsi döntés után végleg kényszerpályára kerül, és a három SS-toborzás a magyar kormány hozzájárulásával történik meg, és a toborzást éppen a Volksbund végzi el, akkor már nem lehetett másról szó, mint egy náci alakulat működéséről. Ezzel együtt figyelembe kell venni, hogy számos avatott kutatónak - például Tilkovszky Lorántnak, Gerhard Seewannak - az a véleménye, hogy a Volksbund mindvégig igen megosztott szervezet volt. Rengetegen kényszerből lettek tagjává, a katonai sorozások pedig igen sokakat' egyenesen elrettentettek tőle. Ugyanezen vélemények szerint ez a szervezet a saját erejéből- tehát a hitleri Németország ösztönzése, sőt kényszerítése nélkül - képtelen lett volna arra, hogy a magyarországi németek felét tagjává tegye. Ez a szervezettség tehát igen nagy részben formális volt, így a magyarországi németeknek a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetése mindenképpen igazságtalannak, tragikusnak minősíthető. Mi az, ami konkrétan a Volksbund számlájára írható? Egyfelől a náci ideológia terjesztése, a német faji felsőbbrendű-ség eszméjének népszerűsítése, másrészt a német haderő támogatása. A Volksbund vezetése olyan mértékben azonosult a hitleri Németország háborús céljaival, hogy azok érdekében hajlandó volt feláldozni a saját hadra fogható tagságát. Ezenkívül a német háborús célok érdekében igen intenzív gazdasági tevékenységet folytatva, kiszolgálva a német hadiipart, megpróbálta kiszakítani a németeket az évszázados együttélés gazdasági, interetnikus kereteiből. Vélt és valós sérelmek hangoztatásával szította a különben is meglévő német-magyar ellentéteket, ami a német népcsoporttal szembeni többségi ellenérzéseket növelte. Mindennek pedig az lett a következménye, hogy a negyvenes évek elejétől egyre általánosabbá válik a vélemény - nem utolsósorban a tudatosan terjesztett kormányzati propaganda nyomán -, hogy a magyarországi németséget a háború után vissza kell telepíteni Németországba. Tehát a németek kitelepítése nem háború utáni találmány. Olyannyira nem, hogy Hitler 1941 előtt konkrét terveket dolgoztatott ki a délkelet-európai németek hazatelepítésére, és a magyarországi németek körében is sok szó esett erről. Voltak tehát német kitelepítési tervek is, és a világháború évei alatt megfogalmazódtak a szövetséges hatalmak erre vonatkozó elképzelései is. Ráadásul 1944 nyarától az SS és a német hadvezetés hozzálátott a nagy német tömegek evakuálásához azokról a területekről, amelyeket közvetlenül fenyegetnek a szovjet támadások. Észak-Erdélyből Észak-Magyar- országon át százezreket menekítettek így. De a Bánságból, Bácskából, sőt még Tolnából és Baranyából is katonai kísérettel igyekeztek evakuálni német csoportokat. Tehát a háború utolsó szakaszában a németség jórészt tisztában volt azzal, hogy itt most egy nagy leszámolás következik. Hogyan válhatott a győztes hatalmak számára elfogadhatóvá a kollektív bűnösség elve? A háború utolsó szakaszában mindenki számára egyértelművé vált, hogy Kelet-Közép-Európa szovjet érdekszférává válik. A Szovjetunió 1941-ben kazah, kirgiz területekre telepítette át a Volgái németeket. Ez volt tehát a németkérdés elintézésének szovjet modellje: ha ezt meg lehet csinálni egymilliós közösséggel, akkor meg lehet csinálni jóval nagyobbal is. Legalább ilyen súlya volt annak, hogy a két szövetséges szláv állam, Csehszlovákia és Lengyelország - ez utóbbi nyugatra tolt új határai közt - kisebbségek nélküli nemzetállammá kívánt válni. Benes csehszlovák elnök 1941-től azt sulykolta, hogy az első számú feladat az egész katasztrófát elindító müncheni szerződés jóvátétele. Ez pedig főként úgy valósítható meg, ha Németország területére telepítik a több mint hárommilliós csehszlovákiai németséget. És a háború után közvetlenül, hónapokkal a potsdami szerződés előtt megkezdődik mind Csehszlovákiában, mind Lengyelországban a németek tömeges elűzése. Potsdam után ehhez a folyamathoz csatlakozik Magyarország is. Magyarországon azonban belpolitikai viták vannak arról, mi is valójában a teendő? Valóban, míg máshol teljes volt a politikai egyetértés abban, hogy minden németnek mennie kell, Magyarországon 1945 decemberéig nyílt viták folytak a „német- kérdésről”. Végül az döntött, hogy a politikai pártok többsége, a belpolitikai okok, földosztással összefüggő telepítési igények miatt támogatta a németek tömeges kitelepítését. Ezt a kisgazdapárti Tildy Zoltán vezette magyar kormány által 1945. december 22-én véglegesített hibás döntést a Szövetséges Ellenőrzési Bizottság is sürgette. Így_kívánt megfelelni Csehszlovákia kérésének, hogy helyet csináljanak a Szlovákiából áttelepítendő magyarok részére, így a magyar kormány olyan rendeletet fogadott el, amely az 1941-es népszámlálásban magukat németeknek valló állampolgárok közül a Volskbundnak és a német fegyveres alakulatnak, német pártoknak, egyesületeknek a tagjait, illetve „a hitlerista szervezeteket bármi módon támogatókat” ítélte kitelepítésre. Eredetileg 300-500 ezer német kitelepítéséről volt szó. De szerencsére 300 ezer fő kitelepítésére sem került sor. A magyarországi németeknek 1946 januárjában a Budapest környéki falvak német lakóinak kitelepítésével elkezdődött elűzése azt eredményezte, hogy a nyugati német zónába 130-150 ezer ember került ki, a második hullámban pedig 50 ezer, a keletnémet zónába. Összesen tehát 180-200 ezer németet telepítettek ki Magyarországról. A malen- kij robotra a Szovjetunióba elhurcoltak 60 ezer németet. Az elme- nekültekkel együtt 220-250 ezer lehet a Németországba kerültek száma. A háborús veszteségeket is figyelembe véve Magyarországon körülbelül 200 ezer német maradhatott. Az 1949-es nép- számlálás alkalmával azonban mindössze 23 ezren vallották magukat németnek. Joggal írta 1945-ben Bibó István, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatokat az elűzés, a szülő-földtől való megfosztás alapjának tekinti egy kormány, száz évig nem lehet azt remélni, hogy objektív adatokhoz jutnak. Milyen az ön mérlege mindazzal kapcsolatban, ami a németekkel történt? Úgy ítélem meg, hogy az egész kelet-közép-európai térség hatalmas veszteséget szenvedett el azzal, hogy a második világháborúban elpusztított zsidóság után a másik jellegadó kisebbségét is elveszítette. Hiszen a németség a maga városi polgári és mintaadó falusi életformáival, fejlett közösségi érzékével, munkakultúrájával egyfajta civilizatórikus szerepet is betöltött. A németek tehát a térség nemzetei által is megbecsült - és persze, ahogy az már lenni szokott: irigyelt és utált - tényezője volt ennek a világnak. A világháború és az utána végbement etnikai tisztogatások olyan multietnikus, multikulturális társadalmakat romboltak szét, amelyek hosszú évszázadokon keresztül életképeseknek bizonyultak, és nem voltak törvényszerűen pusztulásra ítélve.
