Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-03 / 102. szám, péntek

2

VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR

ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 3.

Ha én B. B. lennék...

TÓTH MIHÁLY

Tűzoltásnak megteszi, hogy az MKP vezetése a kényes témákat a legközelebbi választásokig kivonja a forgalomból. De aggasztó, hogy egy szó se esett arról, mit készülnek e „műfajban” asztalunkra tenni mondjuk karácsonyra. Csak nem arról van szó, hogy október közepe táján az elefántokat ismét beengedik a porcelánboltba?

Attól függetlenül, hogy mit gondolunk Bugár Béla államférfim képességeiről, nálunk mostanában számosán kezdik így politikai eszmefuttatásukat: Ha én B. B. helyében volnék... És kérdezik, mit kellene tennie a magyar pártnak, hogy a kényes kérdésekre vonatkozó embargó lejárta után ne kényszerüljön ismét tüzet oltani. Közhely, hogy a bolsevik típusú pártok élve elrothadása a pártegység oltárán következett be. Jelen voltam a három magyar párt egyesülési kongresszusán, és a mellettem ülőknek a kialakult légkörből következtetve ezt mondtam: az elnökség legalább fele már most „törvénybe” iktatná az egyébként megígért platformok tilalmát. Az egyesülés napján - illemből - visszatartották magukat a fehérbolsevikok, de néhány hónapon belül végül is semmivé lettek az irányzatok. Hogy néhány év alatt az üyen szemlélet dominanciája mekkora kárt okozhat, azt jól mutalja, hogy az MKP vezetése ma aszpirinnal, a penetráns kifejezések használatának ideiglenes tilalmával próbálja oldani a feszültséget. Szó se esik a természetes állapot, értsd ezen a politikai irányzatok visszaállításáról. Nem tudok róla, hogy a párt vezetőségében akadt valaki, aki kijelenti: nem megtűrni, szükséges rossznak kellene tekinteni a platformokat, hanem működésük kötelezővé tételére kellene törekedni. Tanult politológusok sokszor összehasonlították a két magyar pártot, a szlovákiait és az erdélyit. A státustörvény működtetésének kezdetén és a magyarországi választásokat megelőzően is. Aki valamelyest figyelemmel kísérte az erdélyiek és a mieink korábbi megnyilvánulásait, az biztonsággal fel tudta becsülni, mi várható mondjuk Duray Miklóstól, illetve mire nem lenne kapható Markó Béla. Szlovákiából magyarigazolványért a legbuzgóbb pártvezetők Budapestre mentek, bizonygatva ezzel is, mit gondolnak pártjuk szuverenitásáról. Az RMDSZ elnöke úgy intézte, hogy neki államtitkár vitte el az igazolványt. Várható volt, hogy amikor a Fidesznél minden kötél szakadni készült, Duray Budapesten felpattan a söröshordóra. De abban is biztos voltam, hogy Markó erre nem hajlandó. Ez annak is a következménye, hogy Erdélyben nem sikerült megerőszakolni a magyar pártot. Nem tették egyszínűvé.

CLOSSZA

Szereposztás

HOLOP ZSOLT- Szóval, te odaállsz, én meg eléd, és azt mondom, csak a testemen keresztül mehetsz be.- Erre a tömegből valaki leveri a szemüvegemet, téged meg mellbe vágnak. Elkezdünk dulakodni, én hívom a belügyminisztert, te meg a rendőröket.- A sajtóról már nem kell gondoskodni, ott lesz.- De nem lenne jó, ha elkezdenének lökdösődni a kameráikkal. Elvonnák a figyelmet. Javaslom, állítsunk fel egy vegyes médiabizottságot, amelyik elosztja a helyeket. Majd berajzolom, hogy hova fogok állni. Kávét?- Kérek. Szóval tíz perc után végül beengedünk, cserébe pedig megígéred, hogy nem szólalsz fel.- Egy leköpés még beleférhetne.- De addig egy kicsit erőltesd meg magad. Légy szíves. A múltkor is olyan puha voltál, alig tudtunk reagálni. Ilyen langyosan nem lehet nyilatkozni. Még szerencse, hogy a mieinknek tökmindegy, mit mondasz.- Akkor melyik nap legyen? Mikor készül a következő közvélemény-kutatás?- Kedden el kell mennem az anyósomhoz, szerdán mannát osztok, legyen csütörtök. Fél kilenc. Vagy fél tíz? - a későn kelő szemét újságírók miatt.- Csütörtök. És mikor jelented be a pártegyesítést?- Utána. Ájultan fognak imádni mindkettőnket... Hagyd, most az egyszer én fizetek. És hozzál transzparenseket, tudod, mit kell ráírni.- Akkor Filippinél találkozunk. -Hol?- Ezt csak úgy mondják. Tudod, ókori.- Ja? Akkor Filippinél.

JEGYZET

Mindnyájunkat érint

FIALA ILONA

Jegyzeteimet böngészgetve bukkantam egy 1997-ben telein irkalapra. Az év szeptemberében járt Szlovákiában Jean-Marie Le Pen Ján Slota meghívására. Mint kebelbarátok, akik nagyon jól megértik egymást, elégedettségüket fejezték ki a találkozó után. Sőt Slota a tanácskozáson felbuzdulva azt javasolta a francia nemzetinek, hogy a patrióták második európai kongresszusát 1998-ban Szlovákiában rendezzék meg. Mivel ’98-ban új kormány került hatalomra, így a konferencia szóba sem jöhetett. Le Pen távozása után Slota egyebek mellett ezt hangoztatta: „Egyes szlovákiai politikusok természetesen eléggé kritikusan nyilatkoznak Le Pennel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy Le Pen elnök úr se nem radikális, se nem szélsőséges jobboldali politikus. Egyszerűen katolikus, erős nemzeti irányulással. Senkinek sem akar ártani. Csak segíteni akar saját nemzetének - a franciáknak. Hát nem tudom, mi ebben a szélsőséges. Talán azok, akik bújnak a..., már bocsánat, valahová, s azok a valakik éppen nem szlovákok, s nem is franciák, hanem valamiféle kozmopoliták, akiknek se nemzetiségük, se nemzetük nincs, akiknek az az aranyborjú jelent mindent, amelyikre azt mondják: nemzetközi. Nos, az ilyeneknek biztos, hogy Le Pen úr vagy Janó Slota szálka a szemükben.” Fölösleges hangsúlyozni, mennyire igaz: ahány nyelvet beszélsz, annyiszor vagy ember. Ha valaki ismeri más nemzetek nyelvét, történelmét, kultúráját, annál inkább becsüli a sajátját. S ez visszafelé is érvényes: aki toleráns sajátjai iránt, az mások érdekeit is figyelembe veszi. Ha tehát valaki híve az internacionalizmusnak, vagyis a nemzetek jó együttélésének, saját hazájáról és népéről sem feledkezik meg, s az már végképp nem igaz, hogy nem lenne nemzetisége, saját nemzete. A radikálisok franciaországi sikerétől felhevülve dörzsölgetik most tenyerüket világszerte a szélsőségesek. Franciaországban még szépíthetnek, s ez meg is fog történni: május 5-én nem Le Pent választják az ország elnökévé. De azzal, hogy egy demokratikus országban egy fajgyűlölő bekerült az elnökválasztás második fordulójába, az emberiségen esett sérelem.- Az ön állapota annyira súlyos, hogy csúszópénz nélkül aligha gyógyulhat meg. (Peter Gossányi karikatúrája)

A lap a szlovákiai magyar értelmiségiek Duray Miklós kijelentéseivel kapcsolatos nyilatkozatáról ír. Megjegyzi, hogy az MKP számára valószínűleg a Benes-dekrétumok, az autonómia és a kedvezménytörvény számít a legkellemetlenebb kérdésnek a választások előtt, amelyekről a párt nem kíván nyilatkozni, mert a nacionalista szlovák pártok malmára hajtaná a vizet. „Az MKP azonban a ködösítéssel fokozza megbízhatatlanságát potenciális szlovák partnerei előtt, akik nem tudják, mit várhatnak az MKP-tól a választások után (arról nem is beszélve, hogy a magyar kártya az MKP moratóriumától függetlenül is élő jelenség - és az MKP döntését követően határtalan tér nyílik a mesék és a mítoszok számára). Az 1989 utáni szlovákiai politikában példa nélkül álló viszont a szlovákiai magyar értelmiségiek nyilvános fellépése, akik közvetlenül rámutattak az MKP politizálásának kritikus pontjaira és a párttól világos állásfoglalást követelnek Duray Miklós ve-sz- élyes tevékenységével kapcsolatban” - írja a Sme.

Talán sose derül ki pontosan, kiket mészároltak le a koszovói faluban; a történtek után indult a NATO-hadjárat

Racakról még egyszer

Dörzsölheti a tenyerét Carla Del Ponte hágai főügyész: egyre több, háborús bűncselekményekkel vádolt jugoszláviai személy érkezik Hágába a Nemzetközi Törvényszék előtt lefolytatandó eljárás végett.

PETKY JÓZSEF

Szlobodan Milosevics tavaly június 28-án történt kiadatását hosszú szünet követte, de miután a szövetségi parlament nemrég törvényt fogadott el a kérdésben, megtört a jég: többen önként elmentek Hágába, mások körül szorul a hurok. Igaz, Vlajko Stojiljko- vics volt szerb belügyminiszter, aki sokat tudhatott Koszovóról, három hete öngyilkos lett a szövetségi parlament épülete előtt: ő már sohasem mondhatja el, amit tudott. Dragoljub Ojdanics volt jugoszláv vezérkari főnököt és Nikola Sai- novicsot, a szövetségi kormány egykori koszovói megbízottját, jugoszláv miniszterelnök-helyettest ugyanazzal gyanúsítják parancsnoki felelősségük alapján: a koszovói válság idején eltervezték és végrehajtották az erőszakkampányt az albán polgári lakosság ellen 1999. január és májusa között.

Ojdanics állítólag több ezer oldalnyi iratot vitt magával Hágába, s a Szerbiai Szocialista Párt is bejelentette, hogy a szükséges dokumentációval készséggel segíteni fogja Sainovicsot a védekezésben.

A hágai ügyészek tehát neki- gyürkőzhetnek a nagy feladatnak, a „nagyhalak” elmondásából és a tanúk állításaiból összeállíthatják végre a koszovói események oly hiányos képét. De lehet- e arra számítani egyáltalán, hogy valaha is kiderül a teljes igazság, ha mindmáig azt sem tudjuk pontosan, hogy mi történt 1999. januárjában Racakban - ezt a települést a koszovói „Srebrenica- ként” szokták emlegetni.

„Ez mészárlás. Itt állok a holttestek előtt” - az ominózus, azóta is sokat idézett mondat William Walker, a EBESZ koszovói ellenőrző missziójának akkori vezetőjének szájából hangzott el, amikor 1999. január 16-án műholdas telefonján ecsetelte Wesley Clarknak, a NATO akkori európai főparancsnokának, hogy mit lát Racaknál. Walker előtt szitává lőtt és összekaszabolt polgári ruhás holttestek hevertek. A misszióvezető csoportjával a Racaknál húzódó árok mentén 10- 15 méterenként talált egy-egy holttestet, majd valamivel odébb úgy kéttucatnyi egymásra hajigáit emberi tetemre bukkantak. Walker aznap délután Pristinában sajtótájékoztatót hívott össze, amelyen azt hangoztatta, hogy Racakban „mészárlás, leírhatatlan bűncselekmény és az emberiség elleni bűntett” történt, amelyet szerb rendőrök követtek el. Attól a januári naptól kezdve felgyorsultak az események, a Nyugat Jugoszlávia elleni légi hadjáratot helyezett kilátásba, és két hónap múltán be is váltotta fenyegetését.

A koszovói falunál történtek a „racaki mészárlás” néven vonultak be a köztudatba, és mindmáig úgy tartják, hogy ez volt a legkonkrétabb indítóoka a NATO 1999. március 24-én kezdődött, 78 napos jugoszláviai bombázásának. A racaki mészárlás mindmáig nem tisztázott minden részletében, s két változat van arra nézve, hogy valójában mi is történt a koszovói falucskában.

Az akkori milosevicsi hatalom magyarázata szerint január 15- én harcok robbantak ki a szerb rendőrség és az UCK között a Pristinától délre fekvő Racakban és a vele szomszédos Petrovic, Ráncé, Belince és Malopoljce falvaknál. A biztonsági erők azért indítottak támadást az UCK ellen, mert az albán fegyveresek az előző napokban halálos áldozatokat követelő orvtámadásokat hajtottak végre a környéken rendőrök ellen. A másik ok az, hogy Racak az UCK-fegyveresek fellegvára volt. E változat szerint a holttestek a harcokban elesett UCK-fegyveresek tetemei, amelyeket az albán gerillák az éjszaMilosevicsék azt állítják, fegyveres gerillákat lőttek le a faluban.

ka folyamán átöltöztettek polgári ruhába. Ami pedig a minden kétséget kizáróan polgári áldozatokat - közöttük volt egy asszony és egy gyerek - illeti, Milosevicsék azt állították, hogy a gerillák élő pajzsként használták őket.

A másik változat, az UCK és Walker fogalmazásában úgy szólt, hogy a jugoszláv tüzérség lövette a falut, majd a rendőrök bevonultak a településre és lemészárolták, lelőtték vagy husángokkal agyonverték az ottrekedt polgári lakosokat

Újságírók hada, és két igazságügyi orvosszakértői csoport is megpróbált fényt deríteni arra, hogy valójában mi is történt Racakban. Sokan mindmáig úgy vélik - nyugaton is vannak szép számban ilyen vélemények -, hogy sohasem derül ki az igazság. Nemcsak ezért, mert

valószínűleg mindenki mást szeretett volna látni a történtek mögött, hanem mert a vérengzés kivizsgálásakor számos olyan hiba történt, ami miatt soha senki sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy tudja, kik voltak az áldozatok, és miként lelték halálukat.

Az egyik, és talán legkomolyabb bizonytalansági tényező, hogy a Walker-küldöttség által megtekintet holttestek több mint 15 órán át őrizetlenül a helyszínen maradtak, a Racak melletti árokban, miközben a környék ismét az UCK ellenőrzése alatt volt. Miután Walker missziójával megszemlélte a terepet, a helyszínt nem zárták le és nem is biztosították.

A másik alapvető hiba: minden írott és íratlan szabály szerint a szakértőknek a helyszínen kellett volna megvizsgálniuk a holttesteket. Ez nem történt meg, a holttesteket pedig elszállították, nem vettek a helyszínen szövetmintákat, nem készültek el a szükséges fényképek, illetve videofelvételek sem, így sohasem lehet biztonsággal állítani sem azt, hogy az áldozatokat a helyszínen gyilkolták meg, sem azt, hogy a kivégzés után hurcolták oda.

A tetemeket szerb és fehérorosz igazságügyi orvosszakértők kezdték vizsgálni, majd napokkal később csatlakoztak hozzájuk finn szakemberek. A két csoport más-más következtetéseket vont le. Az orvosszakértők között akörül volt a legnagyobb vita, hogy az áldozatok haláluk előtt használtak-e lőfegyvert. A szerbiai szakértők erre egyértelműen igennel válaszoltak, míg a finnek azt hangoztatták, hogy a szerbek parafinos tesztje a lőpornyomok vizsgálatára korszerűtlen és nem megbízható. Helena Rantta, a finn csoport vezetője március 17- én pristinai sajtótájékoztatóján annyit mondott, hogy az áldozatok emberiség elleni bűntett következtében vesztették életüket, s „az a leginkább valószínű ”, hogy fegyvertelen polgári személyek voltak az áldozatok. Azt állította: „nincsenek arra utaló jelek, hogy az áldozatok nem fegyvertelen polgári személyek voltak”, zsebükben nem találtak lőszert, csak pénzt. Rantta szerint „egyáltalán nem valószínű, hogy kicserélték az áldozatok ruháját”. A finn szakértői csoport vezetőjének nem igazán egyértelmű kijelentései mit sem segítettek a rejtély tisztázásában. Az egyik szerbiai halottkém például rámutatott arra, hogy majd minden áldozaton több réteg ruha volt, s néhány olyan fekete színű nadrágot viselt, amelyet az UCK különlegesen kiképezett rendőrei hordtak.

Figyelemre méltónak találta, hogy a 45 áldozat majd mindegyike felnőtt férfi, és átlag koruk 39 év.

Még jobban bonyolította a helyzetet a finn csoport három tagjának cikke, amely már két évvel később, 2001. február 11-én látott napvilágot a Forensic Science International című tekintélyes szaklapban. Ebben a halottkémek mintegy elhatárolódva minden találgatástól és elhamarkodott kijelentéstől, azt írták az EU-nak készített jelentésre hagyatkozva, hogy „a halál okát nem állapították meg, mivel nem volt lehetőség vizsgálódni a gyilkosság helyszínén, de azt sem lehet bizMindkét oldal makacsul vitatja a másik fél által hangoztatott változatot.

tonsággal állítani, hogy az áldozatok Racakból valók”. Lehet folytami a sort hasonló, a bizonytalanságot még inkább fokozó kijelentésekkel, amelyek mindmáig elhangzanak komoly politikusok és szakértők szájából is. Milosevics perén, illetve majdan Ojdanics és Sainovics bírósági eljárásán még sok szó esik Racakról. Szlobodan Milosevics hágai vádirata egyebek mellett 45 racaki polgári személy meggyilkolását rója a volt államfő terhére. A vád szerint a mészárlást Nikola Sainovics rendelte el. Április közepén a törvényszék előtt tanúskodott Milosevics ellen Karol Drewienkiewicz nyugalmazott brit tábornok, aki Walker helyettese volt a koszovói EBESZ-misszióban. Azt állította, hogy amit Racakban látott, „az gyilkosság volt, s az áldozatokat a helyszínen végezték ki”. A kétkedők viszont azt a kérdést teszik fel, hogy mindezt miért nem Rantta állítja a bíróság előtt?

Vlagyimir Ivanovszkij, Oroszország jugoszláviai nagykövete hétfőn Pristinában járt, és a koszovói szerb parlamenti koalíció képviselői előtt kijelentette: „Az orosz diplomáciának a racaki esetről teljes dokumentációja van, amely azt bizonyítja, hogy 1999-ben a falunál nem mészároltak le albánokat. A racaki esetet előre megtervezték”.

Mindkét oldalról vitatják a másik fél változatát. Sokan emlékeztetnek arra, hogy Srebrenica esetében évekbe telt, amíg tisztázódtak a homályos részletek, és beigazolódott a szomorú igazság, a boszniai muzulmán férfiak tömeges lemészárlásának ténye.

A szerző az MTI munkatársa