Új Szó, 2002. május (55. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-14 / 110. szám, kedd
2 Vélemény és háttér KOMMENTÁR Tőkehiány és káosz PÁKOZDI GERTRÚD Iván Miklós miniszterelnök-helyettes a kormány vállalkozásgerjesztő lépéseit összegezve a minap rámutatott, a végrehajtó hatalom 1998 ősze óta több mint 170 reformjellegű intézkedést hozott. A Közép-európai Intézet ezek közül 130 beavatkozást minősített pozitívan. Tény, hogy 1998 óta valamelyest változott a vállalkozói környezet. Kedvezően hatott például a hitelkamatok csökkenése. Négy évvel ezelőtt a vállalkozók ádagosan 23,5-százalékos kamatra vehettek fel hitelt, ma már 9 százalék körüli a vállalkozói hitelkamat. És - persze, nem általánosan - az is tény, hogy a vállalkozók a négy évvel korábbinál könnyebben juthatnak hitelhez fejlesztési céljaik eléréséhez. Az utóbbi négy évben hozott vállalkozástámogató intézkedések végül is éreztetik gazdaságélénkítő hatásukat. A baj csak az, hogy ez a folyamat túlságosan lassú, a bruttó hazai termék 58 százalékát képző kis- és középvállalkozói réteg által még alig érzékelhető. Nem utolsósorban azért, mert a kétségtelenül jó szándékú intézkedések ellenére a vállalkozások támogatási rendszerében túlságosan nagy a káosz. Vannak ugyan törekvések e kaotikus állapot felszámolására, de - ahogy az e tárgykörben a kormány elé került jelentés is tükrözi - még mindig hiányoznak a támogatási programokat áttekinthetővé tevő, a koordinált vállalkozástámogatást elősegítő rendszerjellegű lépések. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy túlságosan sok (28) és sokirányú a támogatási program (nem a pénz!), miközben a vállalkozástámogatás koordinálása számos intézmény között oszlik meg. Nem lenne baj, hogy így van, ha ezek az intézmények együttműködnének. De nem teszik, így - mondhatnánk - az a csoda, hogy különösebben nagy botrány még nem tört ki a különböző támogatási programok megvalósításában. Bár ez sem különösebben meglepő, elvégre összehasonlító kritériumok híján az egyes programok hatékonysága sem mérhető. A vállalkozások támogatásában uralkodó káosz nyüván csak szelete a gazdaság egészében, vagy még inkább a törvényhozásban tapasztalható sokvágányúságnak. Mert ahogy a vállalkozások támogatásából hiányzik az összehangoltság, úgy a megoldást elősegítő törvények meghozatala is késik. Az egész gazdaságban is a huzavona jellemző az igazán kedvező folyamatok beindítására, illetve véghezvitelére. Ilyen viszonyok között még azok a döntések se hozzák meg a kívánt hatást, amelyek egyébként jók lennének. Ivan Miklós (ön)ér- tékelő szavai is ezért hangzanak kevésbé meggyőzően. A tőkehiány - nyomorunk egyik fő oka - káosszal párosul. JEGYZET Bocs, nem kellesz! JUHÁSZ KATALIN Kiismerhetetlen és titokzatos a természet, az ember csak hiszi, hogy sikerül uralnia. Itt van mindjárt a medvék házasélete, amelyről ugyan sokat tudunk, ám a kassai mackó ötös ikrek példája is azt mutatja, az ösztönök féken tartása még egy állatkertben sem egyszerű. Az állandó anyagi szűkölködést megunva a helyi vezetés úgy döntött, elég nekik három medve, nem akarnak új jövevényt, ezért a télen medvepapát szépen, szakszerűen ivartalanították. Nagy meglepetésre hamarosan kiderült, hogy medvemama terhes, elkéstek a beavatkozással, mert az éber hím mintha megérezte volna szomorú sorsát, még egyszer utoljára alaposan eleget tett házastársi kötelességének. Na jó, üsse kő, ahol háromnak jut élelem, négynek is előteremtjük, mondták a zoológusok, ám medvemama hasa csak gömbölyödött, gömbölyödött, és láss csodát, egy januári reggelen öt bocsnak adott életet, ami utoljára 1871-ben történt meg a kontinensen. Bocs, hogy élünk! - ez volt a szemükben, de persze azonnal mindenki szemefényei lettek, bekerültek az összes tévébe, a nagyközönség alig várta, hogy megtekinthesse őket. Május elsején majd’ szétfeszítették a ketrecet, látogatottsági rekord dőlt meg, ám akkor már tudni lehetett, hogy problémás a bocsok jövője. Kiderült ugyanis, hogy egyetlen állatkertnek sem kellenek, mindenütt túltengés van barnamedvéből, azaz valószínűleg mind az öten Kassán maradnak. Márpedig egy medve évente 24 ezer koronát „eszik meg”, és persze megfelelő méretű kifutó is kell nekik, szóval felborulhat az állatkert költség- vetése. Cirkuszigazgatók már jelentkeztek, ám cirkusznak elvből nem adják a bocsokat, inkább pénzes támogatókat keresnek,-már tárgyalnak a vasgyárral az „étkezési hozzájárulásról”. Sőt arra is nagy az esély, hogy a bocsokat a Guin- ness-féle Rekordok könyvébe is sikerül bejuttatni. Mostantól a „píárosok” szerepe az állatorvosokénál is fontosabb. Pénzeltem az államfőt SZÁSZI ZOLTÁN Kedves városomnak, Márai városának, Rákóczi városának, a tolerancia városának kórháza bármelyik percben bezárhatja kapuit, mert a számláit befagyasztotta az igen rugalmas és felettébb „egyforma” mércével mérő hivatal. Valószínűleg még jogosan is. Ezt nem vitatom. Aztán itt van ez a nagy őrület. Nyertünk, szakikáim, nocsak, hol a pezsgő, koccintsunk, aranyemberek a szlovák jégko- rongozók! Csupán annyi a hézag, hogy a nagy mulatozásban ha esetleg összetörjük magunkat, nem lesz hol, kinek és miből rendbe hozni aszfaltmérgezéstől égő arcunkat. Kedves legmagasabb tisztséget viselőink meg majd’ meghaltak egy csipet szurkolásért a kies észak hokistadionjában. No hiszen kell is ez! Még én is belenéztem az összefoglalóba, még egy seritalt is megittunk a keményfiúk győzelmére, csak úgy csendesen, ahogy a zsebünkből még telik, falubéli magyarok és szlovákok egyaránt. Mert az ország sportsikerére koccintani jó érzés. Az államfő és a házelnök Göteborgban kortyolgatta a sompálinkát a hokistákkal. Mibe kerülhet egy út svédföldre? Ráadásul nem két ember utazott csak, hanem legalább hat, mert aki fontos, arra vigyázni is kell, így aztán aki vigyáz rájuk, annak is mennie kell. Ha hokirajongó, ha nem. Mentek is a lelkecskéim. A kisördög meg a fülembe állandóan azt súgja, na, öcsi, ezt te is finanszíroztad egy cseppet. Bár én szívem szerint inkább a kassai kórházat finanszíroztam volna. Mert hokista már nem lehetek, de beteg még igen!- Átvertek a hentesnél meg a piacon, de úgy kell nekem, hiszen a horoszkópom megmondta, hogy ma ne kezdjek semmilyen pénzügyi tranzakcióba! (Lehoczki István rajza) ÚJ SZÓ 2002. MÁJUS 1 TALLÓZÓ NÁRODNÁ OBRODA A Nagy-Magyarországról szó álom felfüggesztése öt hónapra? kérdi a Národná obroda az MK részleges nyilatkozási tüalmáv: kapcsolatban. Megjegyzi, a mi gyár párt azért rendelt el a kény* kérdésekben nyilatkozási stopo hogy megőrizze választótáboi egy - a lap által radikálisabbns nevezett - részét. „Ha az MKP lej alább annyira elvi szeretett volr lenni, amilyennek sok szimpat zánsa tartja és amilyennek nen egyszer maga is mutatja magát, í öt hónapra elrendelt tilalom nei a legideálisabb gyógyír a mú nyüt sebeire. Az MKP elnökség nek az ügyvezető alelnök (érts* Duray Miklós - a szerk. megj.) k jelentéseit nemcsak sajnálatosm és nem szerencsésnek kellett ve na nyilvánítania, hanem hang* san a tudtunkra is kellett volna a* nia, hogy elhatárolódik a kijelel tésektől, s azok az MKP rejte programjának sem számítanak” írja a napüap. Az újság úgy vél hogy ellenkező esetben a választ sokig elrendelt tilalommal est azok térfelére játsszák át a labda akik - mint korábban Vladim Meciar - „azt kiabálják majd, hoj a kormány megint Duray gaty madzagán függ”. A Szovjetunió szempontjából célszerű az önálló Erdély létrehozása - érvelt Litvinov, de változtatott álláspontján Eddig ismeretlen, „szigorúan titkos” diplomáciai iratok Izgalmas, magyarul eddig teljességében ismeretlen szovjet diplomáciai iratokat tett közzé a budapesti 2000 című folyóirat legutóbbi száma. E. FEHÉR PÁL Az egyik irat 1944. június 5-én íródott, ezt Makszim Litvinov külügyi népbiztoshelyettes, a szovjet béke-előkészítő bizottság vezetője készítette, és a feljegyzés Erdély háború utáni sorsával foglalkozik; a másik jegyzőkönyv - három nappal későbbről - a feljegyzésről szóló vitát örökítette meg. A dokumentumok nem azért izgalmasak, mert bármiféle illúzió számára alapokat nyújthatnának: talán mégis megfordítható a történelem kereke. Sokkalta inkább azért tanulságosak, mert megtudhatjuk, hogy történelmi, etikai, gazdasági érvek miként sikkadhatnak el mindörökre a nagyhatalmi érdekek, alkuk megvalósítása közben. A „szigorúan titkos” jelzésű dokumentumok a diplomaták alapos felkészültségéről tanúskodnak az erdélyi kérdésben is, holott utólag azt is vélhetnénk, hogy ez a nem túlságosan nagy és vegyes népességű térség nem játszhatott különösebben fontos szerepet a második világháború végső szakaszában, amikor a szövetséges nagyhatalmak győzelme teljesen biztosnak látszott. A diplomatákat azonban elsősorban nem Erdély érdekelte, hanem azok a lehetőségek, amelyek a szovjet befolyást biztosíthatják mind Romániában, mind Magyarországon. Az adott pillanatban még ők, a szovjet külpolitika vezető rétegének képviselői sem biztosak abban, hogy a térségben milyen külföldi erőké lesz a döntő szó, ezért Litvinov - aki korábban külügyi népbiztos is volt, majd washingtoni nagykövet, és mint ilyen Roosevelt elnök bizalmasai közé tartozott - leszögezi: „a politikában kizárólag a célszerűség alapján lehet eljárni”. A célszerűség alapján pedig elképzelhetőnek, mi több: hasznosnak tartotta volna „a független, önálló Erdély állam megteremtését”, amely „megmaradván Erisz almájának két szomszédja, Magyarország és Románia között, Erdély nem lehetne meg egy közeli erős állam pártfogása nélkül, amilyen a jelen pillanatban a vele határos Szovjetunió”. Ez az állásfoglalás annál jelentősebb, mivel - a közölt dokumentumokból kikövetkeztet- hetően - egy rejtett vita része is volt. És a vitapartner nem kisebb személyiség, mint Sztálin. Sztálinnal disputába keveredni pedig - az álmoskönyvek szerint - semmi jót nem ígért a másik félnek. Litvinov azonban olykor-olykor, óvatos formában megengedhette ezt magának. Példaképpen megemlíthető, hogy népbiztosként kitartóan hangoztatta: a Szovjetunió első számú ellenfele Hitler, ezért a nyugati hatalmakkal kell ellene szövetkezni, míg Sztálin már a harmincas évek derekán óvatosan a Harmadik Birodalom irányába tájékozódott, s ennek lett a végeredménye az 1939-es szovjet-német paktum. Igaz, ekkor ideiglenesen Litvinov is kegy- vésztett lett, és soha többé nem lehetett a diplomácia egyes számú végrehajtója, mert a valóságos irányító mindenkor maga Sztálin volt. Mi szolgáltat alapot annak feltételezésére, hogy a szovjet felső körökben vita alakult ki ebben a kérdésben? Éppen Litvinov feljegyzésének bevezetője, amely így hangzik: „A Szövetséges Nemzetek tudóinkkal nyilvánosan sehol nem foglaltak állást az erdélyi kérdésben, hacsak Benes nyilatkozatát nem számítjuk, aki arra hivatkozott, hogy Sztálin elvtárs állítólag egyetértését fejezete ki Erdély Romániához csatolását illetően.” Tehát? Litvinov és társai (közötA vegyes népességű térség nem játszhatott különösebb szerepet. tűk Dmitrij Manuilszkij, aki sokáig a Komintern tényleges vezetője volt a cégért szolgáltató Dimitrov mellett) tudtak Sztálin nyilatkozatáról, s ugyan könnyen megbizonyosodhattak volna Benes állításának hitelességéről, ezt nem tették meg, hanem inkább az általuk helyesnek tartott cél, az önálló Erdély mellett érvelnek. Mintha Sztálint magát szeretnék meggyőzni! Az előbb említett Manuilszkij kerekperec kijelenti: „A Szovjetunió szempontjából célszerű az önálló Erdély létrehozása.” Szeretném hangsúlyozni, hogy szó sincs arról, hogy a szovjet diplomaták magyarbarátok lettek volna, vagy netán a románokat nem szerették. A mai magyar történeti publicisztikában eléggé sokszor felmerül egy olyan tényként kezelt hipotézis, hogy a szovjet vezetésben - úgymond - nem szerették a magyarokat. Ez a kérdés voltaképpen érdektelen és igazolhatatlan. Saját magukat szerették, és még az érvek sem érdekelték különösebben őket. Megint Litvinovra hivatkoznék, aki ekként argumentál feljegyzésének megtárgyalásakor: „Feljegyzésemben én magam is kitértem az etnikai érvelés előbbre valóságára a történetivel szemben, de e tekintetben sem szabad túlzásokba esnünk, tudnunk kell, hogy lesznek olyan esetek, amikor éppen a történeti érveket kell majd hangsúlyoznunk, ahogy például Észak-Poroszország és Felső-Szilézia területeinek Lengyelországnak történő átadására tett ajánlatunkkor történt." Tegyem hozzá: Königsberg, Kali- nyingráddá történő „átvarázsolá- sakor” a poroszok szláv eredetére hivatkoztak, ami tény, de jó néhány századdal előbbi folyamat volt, ezen az alapon akár a magyarok is igényt tarthattak volna, mondjuk, a hantik és manysik által lakott szibériai területekre... Ha nagyhatalom lettünk volna és győztes állam. Ezek a kellékek azonban hiányoztak. Minderről természetesen Kolozsvárott mit sem tudhattak az antifasiszta ellenállást szervező Balogh Edgárék. Talán-talán tudomást szerezhettek a bukaresti szovjet követ 1940 júniusában Kolozsvárott tett látogatásáról, aki - az egykorú hírszerzői jelentések szerint - baloldaliakkal találkozott, és felvetette az önálló Erdély gondolatát. Ez a hír titkos csatornákon Budapestre is eljutott, egészen Horthyékig. Viszont az is bizonyos, hogy Balogh Edgárék és román baloldali társaik 1944 őszén, Kolozsvár és Észak- Erdély felszabadulása után már valamiféle önálló erdélyi köztársaságban gondolkoztak és cselekedtek, s a szovjet hadsereg helyi parancsnokai - főleg a Maniu- gárda magyarellenes vérengzései után - támogatták is, hogy az észak-erdélyi polgári közigazgatás önálló és kétnyelvű (román és magyar) legyen, a vezetője román, helyettese pedig magyar, helyzet különös voltát minősíti; a tény, hogy ekkorra már félreér hetetlen volt, hogy a szövetség sek közötti legfelsőbb színi megállapodások szerint Romár ában 90 százalékos szovjet bef* lyásnak kellett megvalósulni míg Magyarországon 50-50 sz zalékos érdekeltségben állapo* tak meg. A megállapodás ma; úgy módosul - ugyancsak a nyi gáti hatalmak hallgatólagos bel egyezésével -, hogy a szovjet* mindkét országban és az égé: térségen százszázalékos hat Ez volt az ő stílusa. Számára ehhez nem kellett Benes biztatása. lomra tesznek szert. Ekkor Lit\ novot kirúgják állásából, Balo; Edgárt pedig lecsukják. Anélki hogy ők tudhattak volna sorsi ily paradox kapcsolódásáról. A történészek megegyeznek a ban, hogy Erdélyt azért ítélt* teljes egészében Romániána mert a szovjetek ekként akartál* királyt rákényszeríteni a szovje barát Petru Groza miniszter* nőkké való kinevezésére, a ny gáti orientációjú román politik sok helyett. Bizonyos, hogy Szt lin döntésében ez a szempont ji szott döntő szerepet. Ez volt az stílusa. Számára ehhez nem k* lett Benes biztatása, mertho; most már kiderült, Sztálin ne „állítólag” beszélt erről a k* désről a csehszlovák elnökki Litvinov előnyben részesítel volna a közvetett befolyásol eszközeit, ami azért Erdély nemzetei számára előnyös 1* volna. Aztán Litvinov 1945 a gusztusában végleg feladja 1* rábbi álláspontját; teljesen alát ti magát a Gazda akaratának, Erdély Romániának történő i adása mellett érvel: „Erdély bí milyen megosztása a második b esi döntés valamelyes igazoláí jelentené, arról nem is szólt hogy akkor szintén népra szempontokra és az igazságoss helyreállítására hivatkoztál Márpedig ezek a szempont sem a bécsi döntést hozó Hitle sem a háborúban győztes Szí lint, de rajtuk kívül más nagyi talmat sem érdekeltek. A múlt nem csinálható vissza. 7 érdekes tudni, hogyan készüli
