Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-24 / 95. szám, szerda
Kitekintő ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 24. Portugáliában kelet-európaiak pótolják a kieső afrikai munkaerőt: a személyek szabad áramlása helyett legalább a személyek kényszerű áramlása megvalósult A takarítónők ukránul beszélnek Lisszabonban A Fiatalság Malmának egyik épülete Lisszabon külvárosában (A szerző felvétele) Pénztárcát ne vigyél magaddal! - figyelmeztetnek portugál ismerőseim, amikor meghallják, Lisszabon melyik negyedébe készülök. Elég annyit mondanom: Co- va da Moura, és máris mindenki mereszti a szemét, csóválja a fejét. PÓCS BALÁZS A rémüldözők valószínűleg sosemjártak még ebben a külvárosban. Cova da Moura - rossz hírével ellentétben - cseppet sem félelmetes, ám annál nyomasztóbb. Negyedórányi zötyögés a külvárosi vonaton, és egy másik világba érkezem. Pontosabban, egy másik világ határára: az állomás egyik oldalán épülő új toronyházak, a túloldalon meredek, nyomorúságos utcácskák.- Itt lakni egyfajta átok. Ha az itteni fiatalok megmondják, honnan jöttek, akkor az emberek tisztes távolságot tartanak - meséli Anabela Rodrigues, miközben körbekalauzol a negyedben. A fiatal nőt mindenütt mosolyogva üdvözlik, és ő is ismer mindenkit; itt született, itt nőtt fel. Csupán engem méregetnek kíváncsian a lakók: rajtam kívül valamennyien az egykori portugál gyarmatról, a Zöld-foki-szige- tekről származnak. Anabela egyszer csak odakiált három, tizenhat év körüli fiúnak:- Hát ti miért nem vagytok iskolában? A dorgálás szemmel láthatóan hat, a fiúk kelletlenül ugyan, de megindulnak az iskola épülete felé. Bár a fehérre festett falakról helyenként már mállik a vakolat, a földszintes ház mégis kirí a csupasz tégla - és betonfalak, omladozó kerítések és poros udvarok reménytelen szegénységéből. Néhány utcával arrébb óvodások fogócskáznak egy betonteraszon. A fekete kisgyermekekre magas, szőke diáklány vigyáz: egy német önkéntes.- Különféle EU-támogatásokat pályázunk meg, és az unió segítségével kapcsolódunk be a csereprogramokba is - mondja Anabela Rodrigues, a Moinho da Ju- ventude (Fiatalság Malma) kulturális egyesület alapító tagja. Az egyik, EU-pénzből épült ház helyén régen malom állt, most tantermek és könyvtár - a környéken az egyetlen. A Fiatalság Malmában oktatnak, korrepetálnak, és segítenek munkát találni. Ahogy az egyik önkéntes fogalmaz, a környék gyermekei egyfajta háromszögben nőnek fel: iskola-malom-család. És ezzel a világ véget is ér. Az emberek bezárkóznak Cova da Mourába, a legtöbben Lisszabont sem ismerik. Megvan itt mindenük, a vegyesbolttól a fodrászig; egyedül a gyógyszertár hiányzik, ahhoz senkinek sincs megfelelő képesítése. S ha valaki mégis kikerül innen, időnként azzal védekezik, hogy megmondja, Cova da Mourában született - időnként pedig inkább eltitkolja ezt. Úgy könnyebben talál munkát. Már ha egyáltalán elvégezte az iskolában a kötelező kilenc évet: errefelé a fiatalok fele eddig sem jut el.- Az Afrikából érkező bevándorlókat könnyű észrevenni, a legtöbbször gettókban élnek. Kelet-európai gettók viszont nincsenek Lisszabonban - magyarázza Alexandre Bonito ortodox pap. Mostanában az ő szolgálataira is nagy szükség van: az elmúlt két-három évben a legtöbb bevándorló Kelet- Európából érkezett Portugáliába. Tavaly például ötezer zöld-foki-szi- geteki és négyezer angolai kapott tartózkodási engedélyt - negyvenkétezer ukrán, kilencezer moldáviai és hétezer román mellett. Hamar kiderül, hogy minden ismerősöm tud ukrán bejárónőről vagy román kertészről; a portugáloknál ez ma már a világ legtermészetesebb dolga. S feltűnik az is, hogy a kelet-európaiak ellen senkinek sincs kifogása, sót. Nem győzik dicsérni - és egyben sajnálni - a diplomával takarító vagy utat építő betelepülőket.- A hatóságok nálunk sokkal engedékenyebbek, mint Németországban, vagy Franciaországban. Ráadásul könnyebben befogadják a keleti bevándorlókat, mert szükség van a munkaerőre - mondja a pap, s szavaiból kiderül, miért éri meg Portugáliában szerencsét próbálni. A legális tartózkodáshoz tavaly decemberig elég volt a munkáltatótól beszerezni egy papírt; azóta némileg nehezedett a helyzet, új kérelmeket egyelőre nem fogadnak el. Immár félmillióra becsülik a Portugáliában dolgozó kelet-európaiak számát, ebből három-négyszázezren ukránok. Sokan mindenüket eladják, hogy kifizessék a sápot azoknak a hálózatoknak, amelyek a vízumot, az utazást és a munka- lehetőséget szervezik. S ha ezután hajlandóak nyomorogni, két-há- rom munkát elvállalni, máris többet keresnek, mint odahaza.- Az EU-ban először Portugália vezette be az adott országra érvényes munkavízumot. Ezzel dolgozhatnak a „fehér rabszolgák”, akik valóban nem véletlenül jönnek ilyen messzire: más nyugateurópai országokban jóval szigorúbb mind a rendőrség, mind az adóhatóság - közli Catarina Carvalho, aki az Expresso című hetilapnál évek ótá nyomon követi a keleti migrációt. Hogy mit szólnak mindehhez a „fekete rabszolgák”? Semmit. A volt gyarmatokról korábban bevándoroltak időközben már megkapták a portugál állampolgárságot, ezért sokan közülük elmehettek dolgozni Németországba, Luxemburgba vagy Franciaországba - magasabb fizetésért. Az így kieső afrikai munkaerőt pótolják a kelet-európaiak: a személyek szabad áramlása helyett legalább a személyek kényszerű áramlása megvalósult. S mint Catarina megjegyzi: ki tudna Portugáliában ellenállni egy szőke és kék szemű ukránnak? Lisszabon, 2002. április A bátor turisták betekintést nyerhetnek a világ egyik legelzártabb részébe, a szögesdrótok, az aknák, elhagyott épületek, illetve az ötven éve érintetlen természet világába Túra a demilitarizált zónában, Észak- és Dél-Korea között PALANOVICS NORBERT Az utóbbi időben enyhülni látszik a két Korea viszonya. Ennek ellenére a közel ötven éve véget ért koreai háborút követően, az Észak és Dél között négy kilométer szélességbeh és több mint 250 kilométer hosszan kialakított demilitarizált zóna - a neve ellenére - még mindig a világ egyik legjobban militarizált területe. A történelem azonban lassan turisztikai látványossággá vált. Dél-Koreából indulva, szervezett túra keretében a bátor turisták betekintést nyerhetnek ide, a világ egyik legelzártabb részébe, a szögesdrótok, az aknák, elhagyott épületek, illetve az ötven éve érintetlen természet világába. Mivel civil koreaiak a területre nem tehetik be a lábukat, a speciális kirándulás külföldieknek szól. Ők kizárólag előírt ruházatban, szigorú útlevélvizsgálat után, ENSZ-busszal és különleges katonai kísérettel juthatnak be a kéksisakos katonák és dél-koreai különleges egységek, részben pedig az észak-koreai néphadsereg által ellenőrzött demilitarizált zónába. A fő látványosságok egyike az észak-koreaiak által fúrt alagút- komplexum, melyen keresztül Dél-Korea és a 60 kilométerre fekvő Szöul órák alatt lerohanható lenne. A tankokat is befogadni képes alagutak közül eddig négyet fedeztek fel a dél-koreaiak, és további 21 létezését feltételezik. Ugyancsak érdekes látványt nyújtanak a zónában mindkét oldalon található propagandafalvak. A déli oldalon az éjjel-nappal katonákkal őrzött település lakói rizstermesztéssel foglalkoznak, és különleges helyzetük miatt hatalmas állami támogatásban és adó- mentességben részesülnek. U- gyanez nem mondható el az észak-koreai propagandafalu lakóiról. A település ugyanis lakatlan. Mindössze néhány gondnok és a katona ügyel arra, hogy a lakások fényei mindennap - azonos időben - fel- és lekapcsolódjanak. Ők felügyelik a propagandazenét sugárzó hangszórók működtetését és a domboldalban található Nyugat-ellenes feliratok kivilágítását is. Az észak-koreai falu „abban is több” a dél-koreainál, hogy a zászlótartó rúdja nem holmi 100 méteres, mint délen, hanem 160 Mostanában a turisták a barakkon belül át-átlépik a demarkációs vonalat, s olykor még fényképeket is készítenek a strázsáló észak-koreai katonákkal (Fotók: internet) A fő látványosságok egyike az észak-koreaiak által fúrt alagútkomplexum. Eddig négyet fedeztek fel a dél-koreaiak, és további 21 létezését feltételezik. méter magas. Ez egyébként a világ egyik leghosszabb zászlórúd- ja. Az észak-koreai zászló maga pedig majd 300 kilós, és 3 emeletnyi széles. A demilitarizált zóna legfőbb nevezetessége azonban Panmin- dzson, a béketárgyalások színhelye. Bár falunak mondják, azonban csak katonai objektumokat tartalmaz. A bejutás ide egy katonai, szinte háborús eligazítás után történhet csak. Az eligazítás végén a látogatóknak alá kell írniuk egy nyilatkozatot, amelyben vállalják, hogy az ellenséges - észak-koreaiak által is ellenőrzött - területre saját felelősségükre lépnek, és tudatában vannak annak, hogy túszul ejthetik vagy meg is ölhetik őket. Azért a rengeteg különlegesen kiképzett dél-koreai „testőr”, az ENSZ-katonák, illetve a turisták buszát kísérő, gépágyúval felszerelt Hummer terepjáró adhat némi biztonságot... Panmindzsonban az épületek mérete ismét a két ország rivalizálását tükrözi. Ennek ellenére a legfőbb épület, a több száz vagy több ezer béketárgyalás színhelye mindössze egy kis barakk, amelynek a közepén, az asztalon egy mikrofonzsinór szolgál demarkációs vonalként. Mostanában azonban a turisták az épületen belül át-átlépik ezt a vonalat, sőt extrém esetben fényképeket is készítenek a „saját” oldalukon strázsáló észak-koreai katonákkal. Talán ez is az enyhülés jele a két Korea között. A túra furcsa érzéseket kelt az emberben. Néha úgy is érezheti magát, mintha egy háborús színjáték kellős közepén lenne, ahol a színészek élethűen játsszák szerepüket. Ugyanakkor a látogató tudatában kell hogy legyen annak is: ez még mindig háború, butaságot nem lehet csinálni, mert senki nem tudja garantálni az életét. A különleges élmények ellenére azért nagy megkönnyebbülés, amikor a túra végén a látogatók visszakapják az aláírt nyilatkozatot. Arra többé ott már nincs szükség. Panmindzson, 2002. április
