Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-13 / 86. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 13. Kitekintő Csáky Pál miniszterelnök-helyettes: személyesen éltük át az emberek reakcióit, sokan könnyeztek, látszott rajtuk, hogy mélyen átérzik a szomorú eseményt Ilyen temetést még sose A Westminster-palota nagycsarnokában az anyakirályné ravatala előtt négy nap alatt több százezer ember rótta le kegyeletét (TASR-felvétel) Erzsébet anyakirályné teme­tésén Szlovákiát Csáky Pál emberjogi és kisebbségügyi miniszterelnök-helyettes képviselte. A szertartásról, a temetés hangulatáról és ér­dekességekről kérdeztük őt. SZENTGÁLI ANIKÓ A tömegtájékoztatási eszközök­nek köszönhetően a szlovákiai polgárok is figyelemmel kísér­hették a temetést, a szertartás részvevőjeként, a helyszínen ön azonban másként élte meg e szomorú eseményt. Elmesélné, alelnök úr? A temetés rendezői, illetve a pro­tokoll vezetői elmondták, hogy a nagyobb országok részéről nagy lobbizás folyt, szerettek volna kettőnél több helyet kapni, de ezt senkinek sem sikerült elérnie. Előttem Johannes Rau német köz- társasági elnök és nagykövete ült, mellettük a finn államfő a felesé­gével, és a finn nagykövet már nem fért be. Mellettem a horvát belügyminiszter és nagykövet, a másik oldalon, a mi nagyköve­tünk mellett a bolgár miniszterel­nök foglalt helyet, aki a Coburgok leszármazottja, tehát ő más ágon is érdekelt volt. A harmadik sor­ban voltunk, míg Bush asszony, Kofi Annan és számos köztársa­sági elnök az elsőben kapott he­lyet. Ha lehet egy temetésről azt mondani, hogy szép és hatásos volt, akkor ez az és méltóságteljes rendezvény volt. Utólag megnéz­tem az összefoglalót a televízió­ban, és az igazat megvallva a té­vénézők legalább tízszer annyit láttak a ceremóniából, mint mi. Már a Westminster-apátságban ültünk, amikor a menet a dómba érkezett. Személyesen éltük át az emberek reakcióit, amint tapssal üdvözöltek bennünket, az utcá­kon - a nem éppen kedvező időjá­rás ellenére - rengeteg ember tar­tózkodott. Látszott rajtuk, hogy mélyen átélik az eseményt. Néhá- nyan már éjjel elfoglalták helyü­ket, hogy minél többet lássanak. A szertartás gördülékeny volt, a főpapok szép angolsággal beszél­tek, és hangjukon érződött az áhí­tat. Az énekek és az orgona cso­dálatos hatást váltott ki, az apát­ságnak jó az akusztikája. A körü­löttem ülők mindannyian megha­tódtak. Mi a koporsótól hat-hét méterre, balra voltunk, a királyi család és a meghívott uralkodók velünk szemben ültek. A szertartás nagy részét az el­hunyt királyné előre megtervez­te. Ez mennyire érződött? Nagyon. Nagy-Britanniában az ilyen temetésnek hagyománya van. A királyi család körül van egy csomó nemesi rangú személy, aki­nek több generáción keresztül megvan a feladata, hogy milyen helyzetben mit csinál a király kö­Csáky Pál: „A temetés ellenére je­len volt az aktuális politika is". (Somogyi Tibor felvétele) rül. Most is tették a dolgukat. És látszott rajtuk, hogy erre büszkék is. Amikor bejöttek a királyi gárda idős tagjai, attól tartottam, hogy valamelyikük összeesik, némelyi­kük a hetvenen is jócskán túl van. Mégis végig büszkén álltak piros egyenruhájukban. Ugyanígy a testőrök, a szolgáló személyzet, és sírtak, talán ők élték át legmé­lyebben a temetést. Károly herceg szemében könnyek voltak, és a két fiúra, a királynőre is rá volt írva a megilletődöttség. Külön élmény, hogy ilyen közelről először láttam a koronát. Hat évvel ezelőtt a mú­zeumban, amikor megtekintet­tem, messze nem volt olyan szép, mint most, és a fényképek vagy a televízió nem adja olyan jól vissza a drágakövek csillogását. Szinte kihívóan sok drágakővel díszített és gyönyörűen fénylett, valódi ékkő volt a koporsón. A templom­ban legalább harminc kamerát szereltek fel, de egyetlen ope­ratőrt sem engedtek be. A temp­lom mögött húsz közvetítő kocsi állt, minden távirányítással, diszk­rét módon működött... ...gondolom, nemcsak a szertar­tás zavartalansága érdekében, hanem biztonsági okokból is. Számos befolyásos személyiség volt jelen, és a korona sem elha­nyagolható érték. Az óvintézke­désekből a vendégek mennyit vettek észre? Velünk szemben diszkrétek vol­tak, de kétségkívül szigorították a biztonsági intézkedéseket. A nagykövet úr diplomatakocsijá­val mentünk, két ellenőrzési poszton haladtunk át, még a ko­csi alját is átvilágították tükörrel, bár ottani diplomataautó volt. Engem mint legmagasabb rangú személyt nem szállítottak ki, de a sofőrt és a nagykövetet ellenőriz­ték. Az ellenőrzési posztokon egy számozott azonosító lapot is le kellett adni. Ezután egy előre el­készített útvonalon vittek be min­láttam két az apátságba, ott is sok biz­tonsági ember állt. Tolmácsgépek voltak? Nem, és amikor beléptünk a kated- rálisba, a protokollfőnök azonnal megkért minket, hogy a mobiljain­kat kapcsoljuk ki, sőt a szertartás kezdete előtt húsz perccel erre még egyszer mindenldt figyelmez­tettek. Tehát se mobil, se fordító­gép nem volt, mert az angolnylev- tudás alapvető követelmény ilyen helyeken, és akinél ez esetleg problémt okozhatott, azért volt a másik hely a nagykövet részére, hogy szükség esetén tolmácsolhas­son. Nem volt olyan érzésem, hogy az angol nyelvvel bárkinek is prob­lémája lett volna. A temetés után a vendégek fo­gadáson vettek részt. Ez mennyi­re illett a szertartáshoz? A fogadásra a külügyminisztéri­umban került sor. Itt kifejeztük részvétünket a külügyminiszter­nek, de már másról is szó volt. A nagykövet úr bemutatott a minisz­ter úrnak, aki miután megtudta, hogy Szlovákiából vagyunk, azon­nal elmondta, hogy júniusban jön Szlovákiába, illetve Mikulás Dzu- rindát meghívták Londonba. Ekkor nyújtotta át az arannyal díszített bőrtokba helyzett rész­vétnyilvánító levelet is? Nem, erre még a szertartás előtt, a hivatalos portokolláris rész so­rán került sor a parlament legré­gebbi részében, ahol a koporsó is volt. A külügyminisztériumban már politikáról is szó esett. Alkal­mam volt beszélni a brit külügyi tárca öt legmagasabb beosztású emberével: a miniszterrel, két ál­lamtitkárával és azok helyettesei­vel. Húsz másodperc után egy­mástól függetlenül mindannyian azt kérdezték, hogyan látom a választásokat és az új kormány megalakításának a lehetőségét Szlovákiában. Tehát a temetés el­lenére annyira jelen volt az aktu­ális politika, hogy Szlovákia ne­vének a hallatán mindenkinek a választások és az új kormány ju­tott az eszébe. A fogadáson mivel vendégelték meg önöket? Az étrend mennyi­re volt szertartásos? A fogadást már az állam vállalta magára, mert a királyi család foly­tatta az útját Windsorba, mi oda már nem mentünk el. A minisztéri­umban nemzetközi ételekből összeállított, gyönyörű teremben tálalt ebéd, óriási választék volt. A pezsgőtől kezdve a borokig min­denféle italt kínáltak, étekként nemcsak európai, hanem ázsiai különlegességeket is felszolgáltak, hiszen rengetegen érkeztek a Brit Nemzetközösség országaiból, Ázsiából, Afrikából, Ausztráliából, Új-Zélandról. Ott volt mindenki, aki valahogyan kapcsolódik a brit koronához. Nem igazán az evés- ivás volt a lényeg, hanem hogy sok emberrel leheti találkozni, és hogy felvonult a tárca teljes vezérkara, ami nagyon ritka. Kellemesen meglepett, hogy az egyik, Közép- Európával foglalkozó helyettes ál­lamtitkár magyarul köszönt ne­kem. Annak idején az egyetemen ugyanis magyar barátai voltak, is­meri Magyarországot, 1989-90- ben Erdélyben is volt, de Szlováki­ában még nem járt. Összességében véve milyen be­nyomást hagyott önben az anya- királyné temetése? Minden tekintetben felejthetetlen élmény, és bár szomorú esemény volt, elmondhatom: én még ilyet nem láttam. A londoni üzletek megteltek a királyi család életének fontos momentumait felvillantó emléktárgyakkal, és a nyári hónapokra kiállításokat és hangversenyeket szerveznek Nagy-Britannia az aranyjubileum megünneplésére készül RAB LÁSZLÓ Ötven éve koronázták angol ki­rálynővé II. Erzsébetet, London és a szigetország most az aranyjubi­leum lázában ég. Az üzletek meg­teltek a királyi család életének fon­tos momentumait felvülantó em­léktárgyakkal, és a nyári hónapok­ra megszámlálhatatlan kiállítást és hangversenyt szerveznek.- Hogy vannak maguk a királyok­kal? - kérdi kedélyesen Morten Eb­besend, a Sheraton Park Tower Ho­tel igazgatója, miután majd húsz emelet magasból „rákukkantunk” a kiterjedt londoni éjszakára. Cseh kollégámmal egymásra nézünk, s olyan érzésem támad, mintha mindketten Hasekra és Svejk legen­dás kocsmajelenetére gondolnánk- és akkor nyilvánvalóan azt kell felel­nünk angol vendéglátónknak, hogy Ferenc József. És hogy még udvaria­sabbak legyünk, hozzátesszük: Sissy. Ezzel aztán a „magyar” (meg a cseh) királyi házra vonatkozó kér­dést a magunk leegyszerűsített re­publikánus módján le is zárhatjuk. Később az Angliában és Írország­ban működő Starwood-szálloda- lánc viktoriánus ékköveiben, a Park Lane és a Sheraton Hotel szo­báit megtekintve értjük meg iga­zán a kérdés lényegét. A belső te­rek pompája a XDÍ-XX. század for­dulóját idézi. Nincs itt nyoma sem­mi amerikanizáltságnak, a rézfo­gantyú az rézfogantyú, a díszítés pedig visszafogott, tiszta és euró­pai. Egy kerek vacsoraasztal mel­lett beszélgetünk minderről, ahol kiderül: a veretes angol szállodák nem a párizsi vagy a berlini konku­rensektől tartanak - sokkal inkább a szecessziós „királyi” Bécs turisz­tikai hadmozdulatait figyelik. Mindez nem változtat azon az alapélményen, hogy London mér­hetetlenül a kedvünkre való, és lakható városnak tűnik. Hangula­tos utcák, ingerlőén üde zöldfelü­letek, na és pompás kastélyok: ez volna London első látásra. Belát­ható, bejárható terek mindenütt, pedig itt él és dolgozik több mint hétmillió ember. Az utcán mégis kényelmesnek tűnik az élet. A bel­városi nyüzsgő forgatag - szá­munkra is meglepő módon - elvi­selhető, mert ha mulyák vágjunk is (például gőzünk sincs, mit hová kell dugni a metróra való föl- és le­szálláskor), könnyű találni szív­élyes és udvarias segítőket. Parkol­ni persze itt sem lehet. A legnagyobb élmény a parkok - Hyde Park, St. James Park, Green Park, Kensington Park - látványa. Mind egy-egy hatalmas friss léleg­zetvétel a füstokádó metropolis za­jos forgatagában. Nárciszok sár­gállnak, tulipánok piroslanak min­denfelé. Ez is része annak a nagyvá­rosi pompának, ami újfent a hajdan kiteijedt gazdag gyarmatbiroda­lomra emlékezteti az Európa eldu- gottabb tájairól idevetődő utazót. Mindegy, hogy pubok és régi fürdőházak több évszázados bejá­ratait vizslatjuk, vagy éppen a Kensington-palota ódon termei­ben bámuljuk Tintoretto óriási vásznait: London mindenestül őrzi a viktoriánus korabeli Anglia pom­pázatos külsőségeit. És ez itt lát­szólag mindenkinek kényelmes, sőt természetes is. Hoznék rá egy köznapi példát. Autóval utazunk, és a sofőr észreveszi, hogy az egyik hátsó ajtó nincs rendesen becsuk­va. Parkolóhelyet keres, komóto­san megáll, kiszáll, körbefut, s az­zal, hogy becsukja az ajtót, helyére billenti a kizökkent világegyen­súlyt. Nincs még a világnak egy olyan pontja, ahol az ember ké­nyelme ilyen fontos lenne. Itt nem magasodnak óriási cente­rek, a bevásárlás fő színterein - az Oxford és a Regent Streeten - nin­csenek mega- és gigashopok, el­lenben városszerte barátságos kis üzletek sorjáznak. Amibe viszont az alkalmi turista azonnal belesze- relmesedik, az az ódon vagy éppen vadonatúj, de kötelezően „öregí- tett” formájú taxi, a piros telefon- fülke, az emeletes busz, és persze a londoni metró. Ennek szerteágazó szálai behálózzák az egész város alját, a vonalak sok esetben egy­mást keresztezik. Megjelentek különben a forgatag­ban az aranyszínűre festett londo­ni taxik, és a turisztikai hivatal munkatársai arról tájékoztattak: a nagy nyári események miatt egy­némely ősi londoni buszt is beara­nyoznak. Ez viszont egyértelműen arra utal, hogy készül a város (és az ország) az aranyjubileumra, II. Erzsébet angol királynő trónra lé­pésének 50. évfordulójára. Ami tu­lajdonképpen február 6-án már el­múlt, de a királyi család az évfor­dulót egész éves ünnepségsorozat­tá tágította, és ezzel tulajdonkép­pen kedvezett azoknak a turiszti­kai törekvéseknek, amelyekben a jó öreg London azért egyáltalán nem szenved hiányt. II. Érzsébet VI. György és a nép által csak Que­en Műmként (Nagyikirálynőként) becézett anyakirályné, a napokban 101 évesen elhunyt Lady Elizabeth Bowes-Lyon leányaként látta meg a napvilágot 1926 áprilisában, s apja halálát követően huszonhét évesen koronázták királynővé. Ő volt az első brit uralkodó, aki ellá­togatott Dél-Amerikába és a Per­zsa-öböl országaiba, emellett jó ér­zékkel alkalmazkodott a változó világ követelményeihez, és mindig igyekezett megfelelni a modem média elvárásainak. A királynő hallatlanul népszerű, az üzletek megteltek az aranyjubileum kegy­tárgyaival. A műfajban nálam az a jubileumi készlet vezet, amelyet VIII. Henrik hat feleségére emlé­keztetve természetesen hat tábla csokoládéból állítottak össze... Őfelsége a lovaglás szerelmeseként maga is tart versenylovakat, férjé­vel, az edinburghi herceggel sokat utazik, amúgy visszafogott és egy­szerű életet él. II. Erzsébet ezzel együtt a világ egyik leggazdagabb asszonya (a királyi család 1760 óta lemond a koronabirtokok jövedel­meiről, cserében az állami kincstár utal ki számára juttatásokat. A csa­lád vállalkozásait nem terheli adó). - Több százezer látogatót várunk az év folyamán - mondta az arany­jubileum eseményeit ecsetelve Si­mon Walker, a Buckingham-palota sajtófőnöke, és hozzátette: az ese­mények csúcspontja június első hétvégéjére esik. Ekkor a város több pontján klasszikus zenei hangver­senyeket rendeznek, június 1—4-ig pedig a Buckingham-palota kertjé­ben világsztárok lépnek föl a BBC Music Live-programján. Emellett sotjáznak a királynő személyéhez köthető protokoU-programok. II. Erzsébet nyitja meg a virágfeszti­vált Chelsea-ben, ó avatja az új Ki­rályi Galériát Londonban, fővédnö­ke a júliusban rendezendő Brit Nemzetközösségi Játékoknak Man­chesterben, fogadást ad a Lambeth- kastélyban, egy júniusi délutánon pedig nyári lalthelyén, a windsori kastélyban látja vendégül az euró­pai uralkodókat, valamint részt vesz a lovas testőri parádén, ezenkí­vül számos látogatást tesz London­ban és az ország szinte valamennyi régiójában. Közben teljesiti legfőbb feladatát: több ezer emberrel kezet fog. S természetesen él azzal a há­rom alapjogával is, amiről Walter Bagehot alkotmányjogász azt talál­ta írni 1867-ben: „A monarchia pa­lástja alatt köztársaság vert tanyát - olvasható az Európa királyi házai­ban (Helikon, 1992). - Az uralko­dónak három joga van: az, hogy meghallgassák a véleményét, hogy biztasson, és hogy óvatosságra int­sen. Egy bölcs király nem is igények ne többet.” Rövid londoni látogatásunkat a ma már múzeumként működő Kensing- ton-palotában zárjuk. Itt állították ki a gyémántjubüeumig (több mint hatvanéves uralkodásig) eljutott Viktória királynő ereklyéit, s a kirá­lyi család itt rendezett be egy tágas szobát a tragikus sorsú Diana her­cegnő emlékének is. A palota bejá­ratánál nyitás előtt nagy a sorban ál­lás, a hétköznap idelátogató „alatt­valók” pedig a pompás festmények­kel díszített kastély termeinek meg­tekintése után átballagnak az Oran­ge étterembe, hogy valóban királyi körülmények között fogyasszák el könnyű ebédjüket. Itt találkozunk az Angol Turisztikai Szövetség fiatal munkatársaival, akik arról beszélnek, hogyan pró­bálják újra felkelteni a szeptember 11-i események következtében visszaesett érdeklődést a szigetor­szág iránt. A számítások szerint a New York-i terrortámadás következ­tében 15 százalékkal esett vissza a Nagy-Britanniába irányuló tenge­rentúli látogatók száma, ez pedig csaknem 2 milliárd fontos vesztesé­get jelent. A British Airways kezde­ményezésére a kormány februárban megszavazta a 20 millió fontos pénzügyi csomagot, amelyet a turiz­mus fejlesztésére fordítanak. Ennek szerves részét képezi az aranyjubi­leum is, amelytől a turisztikai szak­emberek igen sokat remélnek. London, 2002. április Erzsébet királynő szenvedélyének, a lovaglásnak hódol (Reuters-felvétel)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents