Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-21 / 68. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 21. Kitekintő Halász Mary visszaemlékezéseinek legfontosabb tanulsága, hogy az embernek néha iszonyúan nagy árat kell fizetnie a szerelemért Vadregény a Kárpátokban Családi kép Ungvárról, Magyarország, 1942 Féijét a gulágra hurcolták, tő­le elvették amerikai útlevelét, hogy aztán évtizedekig élje a kárpátaljai asszonyok nem épp habkönnyű életét. Mary Halász Kvasz kóla után cím­mel megjelent visszaemléke­zése érdekesebb alig lehetne: van benne végzetes szenve­dély, rettenetes tengeri vihar, amerikai mintaváros, szovjet száműzetés, rettegés és halál, legfontosabb tanulsága pe­dig, hogy az embernek néha iszonyú árat kell fizetnie a szerelemért. FALUSY ZSIGMOND Ez a könyv igazából két asszonyról szólhat, meg arról, hogy az ember­rel néha olyasmi történik, amire végképp nem számít. É. Kiss Piroska látványtervező például soha nem akart írni. Építészként végzett, majd szcenikusként dolgozott többek kö­zött Kaposváron és a budapesti Rad­nóti Színházban. 1982-ben á budai Vár alatt, egy háromszintes ház földszintjén lakott, amikor a szom­szédjához két látogató érkezett. Egyikük a szomszéd ungvári édes­anyja volt, a másik pedig annak Amerikában élő testvére. A két idős asszony negyvenöt éve nem látta egymást, É. Kisst mégsem a különös találkozás döbbentette meg, hanem a látogatók közötti különbség: az ungvári asszony sokkal megvisel- tebbnek látszott két évvel fiatalabb húgánál. Nevezhetnénk a pillanatot sorssze­rűnek akár, ám a látványtervezőben csak 1996-ra érett meg a gondolat: meg kellene írni a kárpátaljai nő életét. Keresve sem tudott volna jobb témát találni egy könyvhöz, mely egyszerre fordulatos, szívszo­rító és félelmetes. Halász Mary 1921-ben született az akkor éppen Csehszlovákiához tar­tozó Leleszen. Szülei nem sokkal később kivándoroltak az Egyesült Államokba, ahol a családfő a New Jerseyben működő Roebling’s Sons Companynál kapott munkát. A gyár különféle drótok készítésével foglal­kozott, és többek között az East Ri- veren átívelő Brooklyn hidat is az emberei építették. A munkások ki­vétel nélkül Roeblingben, a minta- városkában éltek, ahol iskola és kór­ház működött, a közeli fenyvesben pedig könnyű szellő játszott, és a ta­vak vize kristálytiszta volt. Hogy rö­vidre fogjuk a dolgot: Halászék nyu­godt, gondtalan életet éltek az óce­án túlsó partján, ahol a kerítésüket ugyan még nem kolbászból fonták, de hűtőszekrényük már volt a kony­hában. Mary azonban tüdőbántal- makra kezdett panaszkodni, és or­vosa levegőváltozást javasolt neki. A kúra sorsfordítóra sikeredett. A lány édesanyjával Ungvárra utazott, ahol találkozott élete nagy szerel­mével, Laszota Sándor tanítóval, akihez három évvel később felesé­gül ment. Halász Mary tizenhét éve­sen költözött a főijéhez Csehszlová­kiába. Európa még nem háborúzott, az ungvári szalonokban élénk társa­sági élet folyt, az emberek délutá­nonként korzóztak, és sok asszony méretre csináltatott ruhát viselt. Szinte pillanatok alatt változott meg mindez. Az amerikai lány, aki eddig a legnagyobb boldogságban élt, hir­telen a legnagyobb rémségek között találta magát. Féijét előbb a csehek vitték katonának, majd Kárpátalja Magyarországhoz csatolása után a magyarok. Laszota tanító megjárta a Don-kanyart, és mire hazakerült, már a Szovjetunióhoz tartozott a szülőföldje. Halász Mary rövid egy­másutánban két gyermeket szült, megtanult oroszul, ruszinul és ukrá­nul, hozzászokott a fejadagokhoz, a sorban állásokhoz, az apró ügyeske­désekhez, melyek nélkül nem tudta volna elviselni az elkövetkező évti­zedeket. Mert évtizedeket töltött vé­gül Ukrajnában. Az útlevelét elvet­ték, féijét 1949-ben a gulágra hur­colták, a harminc felé közeledő asz- szony pedig mindent elvállalt a túl­élés érdekében: kötött, zsebkendőt festett, vért adott deciliterenként tíz rubelért, viaszosvászon-táskát és szaloncukrot készített. Laszota Sándor 1955-ben tér visz- sza családjához hat év rabkeresmé­nyével, 658 rubellel. A lágeréletről rémségeket mesélt: a köztörvénye­sek fogadásokat kötöttek egymás­sal, és a vesztest leszúrták. Sztálin halálának éjszakáján olyan nagy vé­rengzést rendeztek, hogy másnap reggel huszonküenc holttest hevert az őrszoba előtt. A 60-as évek elejére lassan össze­szedte magát a család. Halász Mary kisebb zökkenőkkel ugyan, de beil­leszkedett az ungváriak közé, egy­valamit nem tudott megszokni csu­pán: a térség favoritjának számító Krasznaja Moszkva kölnit. Férje, az egykori tanító bitument gyártott, cemendapokat csiszolt, majd egy bognárüzembe került. A kárpátaljai asszony először egy évvel édesapja halála után, 1963- ban találkozhatott amerikai édes­anyjával. A szovjet hatóságok az al­kalomra egy ötnapos vízumot állí­tottak ki a látogatónak. A találkozó­ra egy kijelölt városban, Lemberg- ben került sor, ahol Halászékat vé­gig követte egy idegenvezetőnek ál­cázott KGB-ügynök. Anya és lánya negyedszázada csak fényképről lát­ta egymást. Kiderült: a szülők már évekkel ezelőtt Arizonába költöz­tek, és nyaralót vettek a tengerpar­ton, ahová a saját Buickjukkal jár­tak. Mintha a Marsról mesélnének, olyan volt mindez Halász Marynek, áld egyre ritkábban álmodott arról, hogy valaha elkerülhet Kárpátaljá­ról. Évtizedekkel később, amikor már a lánya és a fia is Magyaror­szágra települt, ő még mindig az ungvári lakótelepen élt Laszotával. Nem túlzás azt mondani, É. Kiss Pi­roskát egyszerűen lebilincselte a történet tragikuma és szépsége. Ha­lász Maryvel folytatott beszélgetései végül tizenhét kazettát töltöttek meg. Az akkor már a nyolcvan felé közeledő asszony mindig egyedül érkezett Budapestre, félje otthon maradt, nehogy kirabolják a lakásu­kat. Laszotáék úgy érezték ugyanis, részben Magyarországon élő gyer­mekeik segítségének köszönhetően jól élnek, biztos háttérrel rendelkez­nek. Halász Mary egyszer elsorolta, mi is ez a háttér: két bögre kacsazsír, másfél küó disznózsír, tíz kiló liszt, húsz kiló cukor, két kiló kávé, há­rom doboz tea és harminc csomag gyufa. A visszaemlékezésekből írt könyv végül 1999-re készült el, melyet az író nővére, É. Kiss Katalin azonnal angolra fordított. A kéziratot három amerikai ügynökségnek küldték el a testvérek. Talán ők lepődtek meg a legjobban, amikor már postafordul­tával levelet kaptak. Egy bizonyos István Deák, a Columbia Egyetem professzora írt, aki a New York Bo­oks Review-ba készített a kelet-eu­rópai könyvekről recenziókat. Most erősen dicsérte a művet, és felvetet­te, Halász Mary visszaemlékezései esetleg érdekelnék az egyetem ki­adóját. From America with Love címmel jelent meg végül a kiad­vány, mely egy korábbi James Bond-film címére, a From Russia with Love-ra utalt. Az amerikaiak szeretik az ilyen poénokat, magya­rázták a magyaroknak, a testvérek pedig a sikeren felbuzdulva rögtön a hazai kiadáson gondolkoztak. Nem volt egyszerű dolguk. Amit Amerikában izgalmasnak találtak, abban itthon alig láttak fantáziát. Pedig É. Kiss Piroska érdekesebbnél érdekesebb epizódokat mesélt az ungvári asszony életéből. Beszélt a tajgai útépítés fortélyairól, a vaj­szerzés nehézségeiről és arról, ho­gyan mostak hajat Kárpátalján a nők. Megemlítette az 1944 telén Ungváron végigbicikliző amerikai turistákat, akik miatt a velük szóba elegyedő asszony este már az ukrán államvédelmi hatóság, a Beszpeka vendégszeretetét élvezhette. El­mondta a fekete posta intézményét is, melyről Halász Marytől hallott először. A gulágon sínylődő Laszota Sándor ugyanis sokáig közömbös üzeneteket küldött haza, míg egy­szer egy levél jött tőle odesszai pe­cséttel, melyben részletesen leírta a lágerben uralkodó rettenetes álla­potokat. Attól kezdve rendszeresen érkeztek ilyen küldemények, néha Tallinnból, néha máshonnan. Kide­rült, a köztörvényesek kijárhattak a táborból vagont rakni, és üyenkor magukkal vitték a többiek leveleit. Ezeket az ország különböző részei­be induló szerelvényekbe rejtették, a célállomások vasutasai pedig éle­tük kockáztatásával postázták. Számtalan ilyen történetet tartal­mazott a kézirat, melyet végül a Te­leki Alapítvány jelentetett meg ezer példányban. Halász Mary életét ala­posan megváltoztatta visszaemlé­kezéseinek kiadása. Rögtön az ame­rikai megjelenés után visszakapta útlevelét, nem sokkal később pedig a kábái cukorgyári lakótelepre köl­tözött, hogy közel legyen a fiához. Hónapokkal később könyvének egyik olvasója meghívta Roeb- lingbe. Az idős asszony meglepődve járta végig ifjúsága színhelyét. Meg­találta a régi utcákat, a házat, ahol élt, találkozott három volt osztály­társával és egyik hajdani udvarlójá- val is. Nyolcvanéves volt ekkor. Át­ment számtalan keserűségen, szen­vedésen, rettegett és örült, dolgo­zott, gyereket nevelt, közben pedig fél évszázadot élt egy olyan ország­ban, ahová a szenvedély vetette. Túl soknak tűnt mindez, mégis, ez volt az élete. Nem baj, gondolta Halász Mary, az amerikai asszony, aki volt már cseh is egyszer, és szovjet, magyar meg ukrán, és akinek egész élete ráment arra, hogy hajdan szerelembe esett Laszota Sándor tanítóval. Nem baj. Minden így jó, ahogy tör­tént. Családi kép Ungvárról, Szovjetunió, 1947 A márványburkolatok között bámészkodó turista aligha sejtheti, hogy az orosz fővárosban létezik egy másik metró is, erre azonban nem lehet jegyet váltani Csak a kiválasztottak tudhattak a titkos alagutak hálózatáról SZALAI ZOLTÁN Aligha akad olyan Moszkvával fog­lalkozó útikönyv, amely ne szentel­ne külön fejezetet a híres metróhá­lózatnak. A valaha Lenin nevét vise­lő, de ma már hivatalosan is csak prózaian „Moszkovszkij”-nak hívott metropolitan a sztálini korszak ta­lán egyetlen olyan öröksége, amely­re méltán büszkék lehetnek az orosz főváros lakói. A moszkvai földalatti nemcsak méreteivel (11 vonal, több mint 160 állomás) nyűgözi le az ide látogatókat, hanem a belvárosi állo­mások pazar kivitelével is. A márványburkolatok között bá­mészkodó turista azonban aligha sejtheti, hogy létezik egy másik met­ró is Moszkvában. Erre a jelenleg már négy vonalból álló, csak Metró-2-ként emlegetett hálózatra azonban nem lehet jegyet váltani, mivel hétköznapi értelemben nem is szállít utasokat. Ez a földalatti ka­tonai, állambiztonsági célokat szol­gál: alapvető feladta, hogy egy felté­telezett atomháború esetén is gyors és biztos legyen a közlekedés a Kreml, a fontosabb kormányzati lé­tesítmények és a Moszkva környéki katonai parancsnoki posztok kö­zött. Bár a Metró-2 körül érthetően szá­mos kérdőjel van, az bizonyosra ve­hető, hogy a projekt kezdete egé­szen a sztálini időszakra nyúlik visz- sza. 1935-ben a moszkvai metró ün­nepélyes megnyitásának idejére a Kreml közelében, az akkori Szovjetszkaja tér alatt már elkészült egy titkos föld alatti vezetési köz­pont. A halandó mindebből csak annyit érzékelt, hogy a metró érthe­tetlen kanyarokat tett Moszkva bel­városa alatt. A Szovjetszkaja „állomás” egészen 1979-ig létezett, ekkor nagy költségekkel eltüntették az objektumot, és kiegyenesítették a vonalat. Sztálin idején azonban „kormányzati” metró még nem épült, a „népek atyja” beérte egy a Kremltől a kuncevói dácsáig vezető alagúttal is, amelyen azonban autó­val lehetett közlekedni. Az első titkos metróvonalat 1967- ben adták át. Ezt megelőzően az öt­venes évek végétől kezdve fokozato­san Moszkva környéki atombiztos föld alatti bunkerekbe költöztették ki a különböző fegyvernemek vezér­karait és vezetési központjait. Ezek a létesítmények szinte föld alatti vá­rosoknak is beillenek: saját energia- ellátással, csatornarendszerrel, víz­vezetékkel, levegőtisztító berende­zésekkel és élelmiszerraktárakkal vannak felszerelve. A titkos metró­vonalak biztosítják azt, hogy az orosz politikai és katonai vezetés egy eseüeges nukleáris támadás in- femójában is eljuthasson a központ­ból ezekbe az objektumokba. Mivel azonban az „atom” jelszó kiadása után a forgalom úgyis egyirányú lenne - Moszkva központjából a bunkerekbe -, ezért a Metró-2 alag- útjaiban csak egy sínpár fut. A há­rom-négy kocsiból álló szerelvénye­ket az a mityisi metrógyár építette, amely - egyebek között - a Buda­pesten futó szerelvényeket is gyárt­ja. A Metró-2-n egyébként békeidő­ben is van forgalom: igaz, nem a po­litikai elit, hanem a titkos objektu­mok kiszolgáló személyzete - taka­rítók, szerelők - utaznak rajta, sőt teherszállításra is használják. Az amerikai Defence Intelligence Agency (DIA) adatai szerint a már említett 27 kilométer hosszú első vonal a Kremltől a Ramenykinél lé­vő föld alatti „városba”, illetve a Vnukovo-2 kormányrepülőtérhez vezet. A vonalon „megállót” építet­tek ki az egykori Lenin-hegyen (ma Veréb-hegy) lévő elnöki rezidencia alatt, amely megközelíthető a Lo­monoszov Egyetem tömbjéből is. További megállók találhatók a KGB- (ma FSZB) akadémia, valamint a vezérkari akadémia alatt is. Ez a Metró-2 egyetlen olyan vonala, amelyből a szerelvények elméletileg átjuthatnak a normál metróhálózat­ba is. A www.metro.ru szerint a Luzsnyiki stadionnál lévő Szpor- tyivnaja metróállomás utáni alagút­szakaszban lévő átjáró hivatalosan a kocsik megfordítására szolgál, a végét azonban egy nagy vaskapu záija el, amely mögött már a Metró-2 rendszere fut. A titkos földalatti következő két sza­kaszát pontosan húsz évvel később, 1987-ben adták át. A 2-es számú ke­reken 60 küométerével a világ leg­hosszabb metróvonala. Ez a föld­alatti is a Kreml alól indul, hogy az­tán az orosz főváros déli részébe ve­zető Varsavszkoje sugárút mentén haladva Vidnojén keresztül elvezes­sen a bori kormányüdülőbe, amely alá rejtették el a vezérkar tartalék irányítási központját. Valószínűsít­hető, hogy a vonalat időközben már a Kremltől 74 kilométerre délre fek­vő, újonnan épített voronovói atom­bunkerig is meghosszabbították. Sőt a még Voronovónál messzebb fekvő Kijukovo lakosai is beszámol­tak arról, hogy éjjelente vonatzaj hallatszik a föld alól. A szintén 1987-re elkészült 3-as szá­mú vonal is a Kremltől indul, majd a közeli Ljubjankán, a KGB-utód FSZB székhelyénél van az első megállója. A vonalhoz a moszkvai katonai kör­zet légvédelmi parancsnokságának Mjasznyickaja utcai épületéből is le lehet jutni. A 3-as vonal ezután Moszkva keleti felébe kanyarodik, és az Entuziasztov sugárúttal pár­huzamosan haladva az Izmajlovon túli Zaija községben van a végállo­mása. Ez alatt a falu alatt található a légvédelem központi vezetési pont­ja, amely az orosz hadsereg szenté­lyei között is az egyik legtitkosabb. Ézt a föld alatti várost kívülálló csak a védelmi miniszter külön engedé­lyével keresheti fel. A 122 méter mélységben lévő bunkerben 1100 ember rejtőzhet el, állítólag megle­hetősen komfortos körülmények kö­zött. A legújabb 4-es számú titkos vonalról áll rendelkezésre a legke­vesebb információ. Igazából azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán működik-e már ez a metró, vagy még mindig csak a tervasztalon lé­tezik. Mindössze annyi bizonyos, hogy az öt évvel ezelőtti orosz költ­ségvetésben szerepelt a megépítésé­re előirányzott összeg. Az amerikai kongresszus is foglalkozott az ügy­gyei, mivel felmerült, hogy az oro­szok amerikai hitelekből finanszí­roznák a beruházást. A 4-es vonal állítólag az egyes vonalból a Szmolenszkaja környékén ágazna el, hogy aztán a Győzelem emlék­park alatt áthaladva a Rubljovszkoje sugárútnál lévő atombunkernél len­ne egy megállója, majd a barvihai szanatóriumnak álcázott bunkernál végződne. Moszkva, 2002. március Moszkvai metróállomás (Fotók: Népszabadság)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents