Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-19 / 66. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 19. Kitekintő Végső búcsú a náci gyermekeutanázia-program áldozataitól — az elhunytak földi maradványa mindössze egy-egy gondosan felcímkézett üvegbe zárt agyvelő Bécs városa szokatlan temetésre készül Heinrich Cross 2000 márciusában a bírósági tárgyalóteremben (Reuters-felvétel) A temetés, amelyre Bécs városa készül, alaposan eltér a megszokottól. Nem is annyira azért, mert külön szertartást rendeznek a hozzátartozóknak és egy másikat, a „hivatalost“, mely utóbbin az államfő jelenlétében lesz bőven kegyeletes emlékbeszéd, politikai töltetű szónoklat, hanem mert itt most egyszerre 789 halottól vesznek búcsút. És mert ezeknek az elhunytaknak a földi maradványa mindössze egy-egy gondosan felcímkézett üvegbe zárt agyvelő. SZÁSZI JÚLIA Ezek kerültek az összesen 620 urnába, amelyek közül egyet temetnek el szimbolikusan, a többi a szertartás idejére már bekerül a névsorral ellátott három nagy sírlap mögé. Mind a 789 halott gyermekkorú, a legkisebb pár hónapos, a legidősebb 17 éves. Felesleges haláluk óta pedig közel hatvan esztendő telt el. A város által adományozott díszsírhelyen - a nácizmus áldozatainak parcellájában - mostantól e névsor emlékeztet a példátlan kegyetlenségre, amely életüket kioltotta. A hozzátartozók inkább csak oldalágiak, a szülők java része nincs már életben, az áldozatok pedig az utód nemzéséhez szükséges kort nem érték meg. Alig egy tucat a fellelhető testvérek és unokatestvérek száma: emlékezetükben ők is legfeljebb homályos gyermekarcok képét őrzik. Am a gyászolók között vannak olyanok is, akik valami csoda folytán túlélték a szörnyűségeket, amelyekbe ez a 789 belehalt. Ők azok, akik szemtanúként tudnak mesélni. A történet 1940-re nyúlik vissza: az egy évvel korábban a nácik által elhatározott gyermekeutanázia-program keretében ekkor jelölték ki a Steinhof pszichiátriai intézetet a végrehajtás helyszínéül. Az Otto Wagner által tervezett - ma a városrész után Baumgartner Höhe Pszichiátriai Klinika néven működő - gyönyörű pavilonok, a hozzájuk tartozó Jugendstil színházzal és egyéb építményekkel idillikus parkban helyezkednek el. Itt alakították ki Spiegelgrund elnevezéssel a gyermek- osztályt, ahova - a kezelőorvos javaslata, majd az erre létesített bizottság végső döntése alapján azokat a gyerekeket utalták be, csecsemőkortól kamaszkorig, akik rendellenességgel, krónikus betegséggel születtek, vagy nehezen kezelhetőnek minősültek. Faji, vallási szempontok nem játszottak szerepet: az összességében itt meggyilkolt több mint 700 gyerek közül 630 római katolikus, 62 evangélikus, 4 zsidó, 1 muzulmán volt. Negyvenkettőt a feljegyzés „istenhívő”-nek minősít, akinek családja náci meggyőződése miatt elhagyta a katolikus egyházat. A bejegyzés szerint 6 gyerek felekezet nélküli, 28 vallása ismeretlen, 1 a Jehova tanúi szekta híve. A bizottság szakértői a beérkezett és a háziorvos által kitöltött forma- nyomtatvány alapján, vizsgálat, személyes találkozó nélkül döntötték el, kit tartanak méltatlannak az életre, ártalmasnak a német faj tisztaságának megőrzésére. A fogyatékosság kritériumát szélesen értelmezték: a Down-kór éppúgy ok volt a beutalásra, mint a nyúlszáj, vagy a kortól eltérő fejlettségi szint. A beutaló pedig egyenlő volt a halálos ítélettel. A szülőktől a gyerekeket részint a gyógyítás ígéretével vették el, a makkegészséges, ám a közösségbe nehezen beilleszthetőket pedig erőszakkal, fenyegetéssel: a mit sem sejtő szülők pedig előbb- utóbb hivatalos és sajnálkozó értesítést kaptak gyermekük váratlan haláláról. Az ok többnyire tüdő- gyulladás vagy szívelégtelenség volt. A kórlapot soha nem kapták meg, a temetés jogát úgyszintén megtagadták tőlük. A még életben lévő hozzátartozók közül többen csak 1998-ban, az ABC amerikai televízió oknyomozó riportjából értesültek arról, hogy a Baumgartner Höhe tiszteletre méltó klinikáján őrzött több száz formalinos üveg egyikében az ő rokonuk agyveleje van. A később előkerült kórlapok rögzítették a kísérleteket - a kínzásokról a túlélők mesélnek. A halálra ítélt gyerekeket nemcsak takarékossági okokból éheztették, kísérlet volt ez is: mit bír ki a szervezet. Sokaké hamar feladta, mások lázadtak - őket aztán megregulázták, ha másként nem ment, „nyugtató” injekciót kaptak, olyat, amely előbb hasmenést, aztán a már üres gyomor szörnyű fájdalmas görcseit idézte elő. Akire már nem volt szükség, de túlélte az éheztetést, azzal halálos injekció végzett: a kimutatásokban szerepel a szer neve és az orvos aláírása. Ez utóbbi többnyire jól olvasható, és van köztük egy olyan, amelyik azután évtizedeken keresztül szerepelt még máshol is: néhány éve a bírósági szakértői vélemények alatt. Dr. Heinrich Gross ma 86 éves, köztiszteletben öregedett meg, és a Baumgartner Höhe Klinika főorvosaként ment nyugdíjba. Hírnevet a Boltzmann Intézet keretén belül végzett kutatásaival szerzett magának: az idegrendszeri károsodásokat tanulmányozta, nem utolsósorban a Spiegelgrund különtermében őrzött agyvelőkkel folytatott kísérletek, a régi feljegyzések felhasználásával. Tizenkét tanulmánya jelent meg. Ha a temetési szertartás kegyeletébe keserűség is vegyül, annak egyik oka bizonyára az, hogy ez a Heinrich Gross ma waldvierteli otthonában háborítatlanul él, s legföljebb any- nyi a baja, amennyi az ilyen magas korban megszokott. Igaz, a háború után bíróság elé állították, de a vád nem gyilkosság, hanem emberölés volt. Két évet kapott, ám a fellebbviteli tárgyalás elhúzódott, később elfelejtődött, s húsz év múltán az egész ügy elévült. Gross akkor már, 1962 óta a Baumgartner Höhe Klinika főorvosa volt - az osztrák múltfeltárás nem nagy dicsőségére még csak nevet sem kellett változtatnia. 1992-ben, a Stasi archívumának megnyitásakor ismét szóba került a neve, ám az ügyet az ABC leleplezései nyomán vették csak újra elő. 1998-ban, amikor az amerikai riporterek felkutatták és megszólaltatták Grösst és a túlélőket, a nemzetközi nyomás elviselhetetlenné fokozódott. Hosszas előkészületek után kilencszeres gyilkosság vádjával megindult a per. Gross semmire nem emlékezett, másrészt azzal védekezett, hogy ő csak diagnosztizált. Hogy miért halt meg 1944 júniusában tüdőgyulladásban az a csecsemő, akit nyúlszája miatt ő ítélt méltatlannak az életre? Biztos járvány volt a klinikán. Gross, akit a bíróságok még 1996-ban is szakértőként foglalkoztattak, profi volt: nem csoda, hogy a bíróság előtt olyan viselkedést produkált, amelynek alapján megállapították: előrehaladott aggkori szenilitása miatt nem állítható bíróság elé. A per beszüntetését bejelentő tárgyalás után az ORF riporterei követték az orvost és ügyvédjét, és egy presszóban rátalálva meg is szólaltatták: az itt felvett és hamarosan sugárzott beszélgetésen Gross cinikus, ám pengeéles agyú beszélgetőpartnernek bizonyult, elbutulás- ról szó sem volt. Botrány következett, majd újabb - máig sehová sem vezető - vizsgálatok, a perújrafelvétel ígéretével. Érthető a csecsemő- és gyermekkorban meggyilkoltak hozzátartozóinak keserűsége. De a jog képviselői mellett a politikának is van mit magyaráznia. Az eutanázia szalonképes elnevezéssel takart gyerekgyilkossági program e végrehajtója az akkori szocialisták pártfogásával, tagsági könyvvel a zsebében építette karrierjét, mint ahogy minden politikai erő válogatás nélkül biztosított soraiban menedéket a gyilkosoknak. De van miről beszélnie az orvostársadalomnak is, és meg is teszi. A bécsi egészségügyi kormányzat már 1998-ban nemzetközi szimpóziumot rendezett a Baumgartner Höhe Klinikán a pszichiátria felelősségéről. Itt végre nyilvánosságra került egy göttingai tudós disz- szertációja, amely a bécsi klinika sötét múltját dolgozta fel. A végső tisztesség megadásával egyidejűleg további szimpóziumok foglalkoznak majd a témával, és állandó emlékhely is nyílik. A múltfeltárás nem érhet véget a temetéssel, a beszédekkel, a kegyelettel. Az első konferencián egy kanadai professzor boncolgatta a hatalom és az orvosok viszonyának témáját. Azt, hogy meddig mehet a „szolgálat”, ami persze nemcsak az orvosokat érintő dilemma. Nem vesztett érvényességéből semmit az a tény, hogy az életre alkalmasnak vagy alkalmatlannak minősítés lehetősége veszélyes eszköz, s megfelelő morális tartást feltételez. Nem árt erre néha emlékeztetni. Erre is felhívja a figyelmet a 789 kis áldozat megkésett temetése. Bécs, 2002. március A hivatásos szórakoztatóművészek a teaházakban beszélgetéssel, énekléssel, zenéléssel, játékokkal szórakoztatják a kikapcsolódásra, gondoskodásra vágyó vendégeket Még mindig rengeteg tévhit és illúzió övezi a japán gésák mesterségét PALANOVICS NORBERT A gésa Japán egyik szimbóluma. Nem csoda, ha a korábbi japán főváros, Kiotó utcáin a turista meglát egy gésát, izgatottan kat- togtatja a fényképezójét. Most mégis bajban van a szakma. E tradicionális „foglalkozás” kihalóban. Lassan ritkaság számba megy, ha gésák fapapucsai koJapánban ma már alig 1000 gésát tartanak nyilván. pognak a járdán. Japánban ma már alig 1000 gésát tartanak nyilván, szemben az 1970-es évekkel, amikor még 17 ezren voltak. A folyamat hátterében az is állhat, hogy a mai japán férfi nem találja elég modernnek, izgalmasnak és főleg nyugatiasnak a gésák általi szórakoztatást, ezért inkább a night clubokat vagy bárokat, és az ott található hölgyeket részesíti előnyben. Ez az árakat tekintve sem meglepő, hiszen nehéz gésát találni, akinek az órabére 25 ezer jen (csaknem 10 ezer korona) alatt lenne. Érdekes ellentéteket hordoz magában a férfi-nő kapcsolat is Japánban. Sajátos például, ahogy a prostitúciót kezelik, illetve nem kezelik. Nem beszélnek róla, mégis mindennapos és köztudott, hogy a fehér térdzoknis középiskolás diáklányok a nagyvárosok forgalmas terein várják az üzletembereket, hogy a szolgáltatásért cserébe kapott pénzből megvehessék a legújabb ruhákat. A nagyvárosokban pedig sok helyütt megtalálhatóak az úgynevezett „szerelmi hotelek”, ahol a pásztorórát „teljes diszkrécióban” lehet eltölteni. A szex is sarkalatos pontja a japán kultúrának, kevés szó esik erről is, mégis világszerte ismertek a japán erotikus Manga rajzfilmek. Szex- és pornóújságot pedig automatából az utcán is lehet vásárolni! így aztán sok tévhit és illúzió is övezi a gésák mesterségét. Főként a külföldiek hajlamosak azt hinni, hogy a gésák elsősorban szexuális szolgáltatásokat nyújtanak. Ők azonban hivatásos szórakoztatóművészek, akik a teaházakban leggyakrabban beszélgetéssel, énekléssel, zenéléssel, játékokkal és persze étellel szórakoztatják az esetek nagy részében a felsőbb osztályokból - vállalatvezetők, politikusok - érkező vendégeket, akik kikapcsolódásra, gondoskodásra és megértő fülekre vágynak a hosszú munkanapok után. Tudnia kell illendően járni, beszélgetni, figyelni, nevetni, ülni, felállni... Ha Kiotó ősi szórakoztató negyedében, a „gésák hazájában”, a Gionban kora este sétálunk, tanúi lehetünk annak, milyen autókkal is érkeznek a kuncsaftok a teaházakba. A gésa - vagy ahogy Kiotóban nevezik, geiko - éveket tölt tanulással. Tudnia kell illendően járni, beszélgetni, figyelni, nevetni, ülni, felállni vagy kimenni az ajtón. Természetesen a művészetekkel, a kimonóviselettel és a speciális gésasminkkészítéssel is tisztában kell lennie. A gésajelölt hosszú éveket tölt el tanoncként, úgynevezett maikó- ként, majd a gésavizsgát letéve egy - általában kiotói vagy tokiói - teaházban kezd el „dolgozni”. Nemcsak gésává, kuncsafttá is nehéz válni, az anyagi korlátok mellett az sem elhanyagolandó, hogy csak egy állandó vendég személyes ajánlásával, illetve jelenlétében vehet részt „a földi halandó” a ceremóniákon. A Gion-negyedet Kiotó folyója, a Kamo választja el a belvárostól, illetve a modern bároktól és szórakozóhelyektől. A folyó hídja a helyiek népszerű találkozóhelye. A hídon állva a legtöbb japán férfinak ma már nem okoz problémát, melyik irányba vágjanak neki az éjszakának. Nem a gésák felé indulnak... Oszaka, 2002. március (Reuters-fel vétel) Vendégekre váró gésák egy étteremben
