Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-19 / 66. szám, kedd
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 19. KOMMENTÁR Sántító statisztika PÁKOZDI GERTRÚD Meglehetősen kincstári optimizmusnak hat, hogy Ivan Miklós örül a statisztikai hírnek, mely szerint Szlovákia gazdaságának növekedési üteme a Dzurinda-kormány idején tavaly volt a legnagyobb. Beváltak a hazai kereslet élénküléséről szóló elemzői előrejelzések is. Viszont jelző nélküli szépséghiba, hogy romlott az ország kereskedelmi mérlege; ismét többet importáltunk, mint amennyit kivittünk. És a ráadás: tovább mélyült a gazdasági egyensúlytalanság is; ez annak a következménye, hogy a háztartások és az állam fogyasztásának üteme meghaladta a bruttó hazai termék növekedésének ütemét. Nehéz dolga van ilyen viszonyok között a gazdasági miniszterelnök-helyettesnek, amikor az ország dinamizálódásáról próbálja meggyőzni a lakosságot. Önmagáról beszél, hogy az Európai Unió ismét a tarthatatlanul nagy munkanélküliségre figyelmeztette a minap Szlovákiát. Vagyis hiába örül Ivari Miklós a statisztikai hivatal mutatóinak, ha a lakosság egyötöde már évek óta segélyből tengődik. Ez annak a következménye, hogy 1998 őszétől alig javult a gazdaság elavult szerkezete, az állam képtelen leszorítani a bevételei és kiadásai közti nagy különbséget. Nemcsak azért volna erre szükség, mert a Nemzetközi Valutaalap meg az EU elválja ezt Szlovákiától, hanem azért is, hogy végre a hazai lakosságot se csak a makroökonómiai mutatók kedvező alakulásával vigasztalja a kormány. A keresetek általános növekedése, új munkahelyek, működő egészségügy, iskolák helyett ott tartunk, hogy a tömeges elbocsátásokat sehol sem követi tömeges munkafelvétel. Kevés az országban az olyan szerencsés térség, mint a főváros és szőkébb környéke, ahol az utcára kerültek zöme viszonylag gyorsan talál magának új munkahelyet. A többi térség pedig reménykedhet, hogy majdcsak hozzájuk is elérnek az autópályák, azokon meg a külföldi beruházók. De amíg a kormánykoalíciós miniszterek egymás alatt vágják a fát, addig aligha képzelhető el, hogy döntéseikben az ország érdekei diktálta ésszerűség játssza a főszerepet, ne pedig az alacsony párttámogatottság miatti kétségbeesés. A politikai megsemmisülés réme még azt is képes elvakítani, akire korábban a józanság és a megfontoltság volt a jellemző. Nem csoda, hogy erősödnek a hangok: félő, az ősszel felálló új kormánynak ott kell folytatnia a válságmenedzselést, ahol négy évvel ezelőtt a mostani elkezdte. A lakosság meg esetleg újabb négy évet várhat helyzetének jobbra fordulására. JEGYZET Hurrá, fesztivál! TALLÓSI BÉLA Éljenezve fogadok minden hazai filmes eseményt, amely ellensúlyozni próbálja a hollywoodi dömpinget, a népbutító, esztétikai érzéket romboló, nyereség- orientált mozgóképes ipari termékeket. Örülök ezeknek a szemléknek, legyenek azok nemzeti filmnapok vagy nagyobb szabású filmfesztiválok, mint a nyári trencsénteplici ArtFilm, a rendszeres december eleji pozsonyi nemzetközi filmfesztivál és a februári Febiofest. Külön lelkesedek azért, ha ezeknek a mustráknak a filmjeit nemcsak az esemény székhelyén, hanem az ország más városaiban is bemutatják. Ám a mai napig csak remélni tudom, hogy az elkövetkező években, az eddigi hagyományt módosítva, az említett fesztiválok műsorából nemcsak a szlovákok lakta nagyobb helységek filmszínházaiban kínálnak válogatást, hanem a szemleprogramokat rövidített változatban egyes dél-szlovákiai településeken, számunkra, magyar közönség számára is elérhetővé teszik. Ezért is kedves a szívemnek, hogy a most éppen Dunaszerdahelyre érkezett, A legsikeresebb magyar filmek vándor minifesztiválja címen futó szemleszerű vetítéssorozattal ez az évek óta filmfesztiválmentes dél-szlovákiai övezet az állami mozihálózatban terjesztett opusokon kívül is kap néhány mozgóképet, ráadásul a magyar filmtermésből. A válogatás minősítése helyett - mert mi, szlovákiai magyarok nem igazán tudunk mit kezdem a kritikai éllel - inkább csak szőrmentében, a fejlődés reményében arról szólnék, hogy ennek a hosszú idők után első mini vándorfesztiválnak nem is lehet más feladata, mint hogy megpróbálja visszaállítani a magyar film tájainkon megtépázott nimbuszát, s visszacsalogasson bennünket a mozi varázsába. Ezt a nagyszerű kezdeményezést csak az tudná tovább szépíteni a jövőben - mert bízom benne, hogy lesz folytatás -, ha ez a remélhetőleg tartalmában is gyarapodni kívánó szemle vállalná a közönségnevelést, fiataljaink filmízlésének formálást, s a közönségfilmek mellé a magyar filmszemle élvonalába tartozó opusokból is kínálna majd. A diákok, és remélhetőleg nem csak ők, bizonyára hálásak lennének érte. LEVÉLBONTÁS Kossuthról és Rozsnyóról Örömmel és meghatódva olvastam március idusán Kmotrik Péter írását. Van azonban a szövegben két téves momentum: az első szülővárosom joggal és büszkén viselt jelzőjét illeti, melynek pontos szövegezése: „Sajó-parti Athén”. A Drázus csupán átcsörgedez - ha van benne egyáltalán víz - a városon, de maga a város a Sajó partján fekszik! Eme „epitheton ornans” különben dédapámból, Scheffer Gusztávtól (1822- 1907) ered, aki 48 (!) éven át volt a rozsnyói evangélikus főgimnázium nyelvtanára. Ám lelkes híve volt a testnevelésnek is, s ennek eredménye a tornaterem épülete - nem tudom, ott van-e még templomunk és a gimnázium között? -, melyben egykoron mint elsős gimnazista jómagam is tornásztam. A továbbiakban a szoborral kapcsolatban szerepel a „Ternay” név. Ez nyilván elírás vagy sajtóhiba, mert személy szerint Terray Gyula (1844—1925) evangélikus lelkészről, főesperesről és udvari tanácsosról van szó. Ó volt az, aki a szobor alkotójaként a miskolci Rónai Józsefet (1861— 1939) javasolta, aki aztán meg is alkotta a most egy fűtőházban porosodó szobrot, mely egyenértékű testvérpárja a miskolci és szegedi Kossuth-szobornak. Én még emlékszem arra, hogy ott állt a kissétatér mellett, a mai Bányászok terén. Döbbenetes, hogy egy bronzszobor ilyen ellenszenvet és pánikszerű félelmet tud indukálni! Szívesen látnám még méltó környezetben a szobrot. Varga József Pozsony TALLÓZÓ LIBERATION A Benes-dekrétumok ügyéről kirobbant vitával foglalkozik A szudéta- kérdés ismét megkísérti Európát című anyagában a francia lap. Szerinte Schröder kancellár megelégedne a Kohl-érában született 1997-es ködös német-cseh „nyilatkozattal”, amelyben a két ország a kölcsönös szenvedéseket elismerve, amellett tett hitet, hogy a múlt nem áshatja alá jövőbeli együttműködésüket. Berlin el akarja kerülni, hogy hozzásorolják az új „gonosz tengelyéhez”, a „Budapest-Bécs-München” vonalhoz, amely kérdésessé akarja tenni az 1945-ös rendet. Berlinben kompromisszumos formula körvonalazódik: a cseh és szlovák vezetők „szimbolikus gesztussal”, ünnepélyesen kinyüvánítják, hogy a dekrétumok érvényüket veszítették, a németek pedig megerősítik, hogy nem tartanak igényt az elkobzott javakra. Innen már csak a mindenld számára elfogadható jogi forma kicsiszolása marad hátra, 1945 Európájának témája azonban még sok Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha karikatúrája) energia mozgósítását kockáztathatwmmmmmmmmmmMmmmmmmmmmmmmmmMmmmtmmmmmmmmMmmmfámMmmmmmmwmmmMmmmammmmmmmmmmm ja-véli a Liberation. Akár egy újabb ellenzéki szerződésre is számítani lehet, esetleg ellenkező előjellel, a szerepek felcserélésével Cseh belpolitikai modell lesz? Kevés politikaelméleti és gyakorlati kérdésben voltak olyan éles és hosszantartó viták a rendszerváltás utáni Csehországban, mint az úgynevezett ellenzéki szerződés ügyében. KOKES JÁNOS A legerősebb ellenzéki erővel, a Polgári Demokratikus Párttal kötött kompromisszumos megállapodás alapján az 1998 júniusi képviselőházi választásokon győztes Cseh Szociáldemokrata Pártnak lehetővé tette, hogy négy éven át stabil körülmények között kormányozzon. Emlékeztetőül: bár a választásokat a szociáldemokraták nyerték, és vezetőjük, Milos Zeman kormányalakítási megbízást kapott az államfőtől, a 200 tagú képviselőházban megszerzett 76 mandátum nem volt elegendő többségi kormány megalakításához. Az ellenzéki megállapodás lényege: a Klaus-párt a parlament két háza elnöki posztjának fejében kötelezte magát, hogy a négyéves megbízatási időszak alatt nem engedi megbuktatni a kisebbségi szociáldemokrata kormányt. A szerződésnek köszönhetően, amelyet „félidőben“ újabb megállapodással egészítettek ki, a cseh belpolitikai színpad négy évig stabil volt, tehát a szocdemek aránylag nyugodtan kormányozhattak, s nem kellett állandóan bukástól tartaniuk. A stabilitást főleg a gazdasági szféra méltatta pozitívan, mert kedvezett a fejlődésnek, s a Csehország a négy év alatt kijutott a hullámvölgyből, s ma gazdasága folyamatosan növekszik. A belpolitikai kiszámíthatóságot a külföld is méltatta. Nem tudni, hogy ismerték-e a cseh példát, de tény, hogy Romániában is hasonló megállapodást kötött a kormányzó szociáldemokrácia és az ellenzéki Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Ugyanakkor Václav Havel államfő és a kisebb cseh pártok élesen támadták a megállapodást azt állítván, hogy a nagy pártok befagyasztották a belpolitikai színteret. A bírálók szerint a megállapodás „nem szokványos“, sőt állítólag alkotmányellenes volt. Ennek ellenére senki sem fordult az alkotmánybíróA szerződésnek köszönhetően a belpolitikai színpad stabil volt. sághoz, ami jól jelzi a bírálatok politikai indíttatását. Négy év után eljött az ideje annak is, hogy megnézzük, kinek sikerült a két fél közül többet megvalósítania elképzeléseiből. A szociáldemokraták kétségtelen nyeresége, hogy nagyobb zökkenők nélkül kormányon maradtak, s kormányzati elképzeléseik egész sorát meg tudták valósítani. A kormány tevékenységét a lakosság aránylag nagy része értékeli kedvezően. A polgári demokraták nyeresége, hogy az elmúlt négy év alatt is részben hatalmon belül voltak, s bizonyos pozíciókat megőrizhettek, illetve újakat szereztek. A két pártnak azonban közös erővel sem sikerült elérnie, hogy lényegesebb módon megváltoztassák a választási rendszert, s korlátozzák az államfő jogköreit. Bár az ellenzéki szerződés nem tartalmaz időbeni megkötést, logikus lenne, ha csak a júniusi választásokig maradna érvényben. Tekintettel arra, hogy a két párt a választások nagy esélyese, de az arányos választási rendszerben még győzelem esetén is csak nehezen tudnának egyszínű kormányt alakítani, nem kizárt, hogy valamiféle együttműködésükre a következő időszakban is sor kerül. Több megfigyelő szerint akár egy újabb ellenzéki szerződésre is számítani lehet, esetleg ellenkező előjellel, a szerepek felcserélésével. VISSZHANG Kényszerű státusmagyarság? Az Új Szó március elsejei számának mellékletében, a Gondolatban egy teljes oldalon olvashattuk a Kényszer-státusmagyarságra ítélve című írást, amelyben Hushegyi Gábor ezt állította: „A kedvezménytörvény gyarmatosító filozófiája mindössze a korábbi kollektivista, kommunista egynemű ideológia nemzeti színezetű prolongálása.“ Tekintve, hogy a Gondolat Duna- völgyi szellemi figyelő, s az említett írásban közéleti szerepélőként - közvetve - engem is bírálat ért parlamenti képviselőinkkel és politikusainkkal egyetemben, néhány megjegyzést fűzök a tanulmányhoz. Teszem ezt pár nap töprengés után, friss országjáró tapasztalataimmal a tarsolyomban, abban a tudatban, hogy nem csak a saját véleményemet közlöm. Azzal, hogy a kedvezménytörvény eszmeisége gyarmatosító-e vagy sem, nincs értelme vitába szállni, mivel az élet már igazolta e képtelen állítás ellenkezőjét. A Magyarországgal szomszédos, érintett hátországok közül ötben már folyamatos a kérelmek fogadása. Történt mindez úgy, hogy a kormányok - legkiválóbb jogászaik szakvéleményét kikérve - elfogadhatónak találták a jogszabályokat. Bizonyosra veszem, hogy belátható időn belül így dönt a szlovák kormány is, mert ez az ország érdeke, bárhogyan nyilatkoznak is mostanában politikusai. „.. .ahogy a szlovák államtól, így mástól sem vesszük jó néven, ha erőszakosan akarják számunkra meghatározni életünk formáját és tartalmát“ - szögezi le Húshegyi Gábor. Hogy a kedvezménytörvény minden, csak nem erőszakos, az annyira egyértelmű, hogy ezzel sincs értelme vitába szállni. Azt viszont a szerző figyelmébe ajánlanám, hogy a magyar kormány és a magyar parlament számomra nem egyszerűen más, hanem a lelkileg hozzám legközelebb álló közösség, a magyar nemzet két legfontosabb politikai szerve. A magyarság fogalma számomra leírhatatlan a mai egzakt, vagyis csakis mérhető adatokra alapozott, a legbensőbb érzéseket nagy mértékben kizáró nyugat-európai módszerrel. így nem értelmezhető sem a francia politikai-nemzeti meghatározásmód, sem pedig a faji alapon történő definíció alapján. Én (is) úgy tapasztalom - bárhol jártam magyarok között a világban az Egyesült Államoktól Skandinávián át Ukrajnáig -, hogy a magyarság elsősorban lelki közösség. Bennünket a jézusi világkép és a Magyar Szent Korona tart össze; a kötőanyagot kultúránk és hagyományaink jelentik. Ezért történhet, hogy hamar egymásra ismerünk, bárhol éljünk is. Hushegyi Gábor szemlélete ennek éppen az ellenkezője; Radnótival szólva, szabadon: neki térkép az a táj, amely nekem szülőhazám. Ha nem így volna, nem így írna a kedvezménytörvényről, s így nem állítana olyan képtelenséget, hogy „.. .politikusaink néhány tízezer magyarigazolványos szlovákiai magyar érdekében több százezer hazai magyarról mondtak le“. A magyarigazolvány kérelmezését senki sem erőlteti rá Hushegyi Gáborra. Ha ő is olvasta a törvényt, ezt bizonyára jól tudta már tanulmányának megírása előtt. Akkor hát miért fogalmazta meg mégis a véleményét? És miért éppen most, amikor a két ország között ismét feszültségek támadtak? És vajon az Új Szó miért adott tág teret egy ilyen szemléletű anyagnak? És miért éppen a Gondolatban, a Duna-völgyi szellemi figyelőben? És miért fejeződik be az írás parlamenti képviselőink és közéleti személyeink súlyos bírálatával? A szerző és a szerkesztőség bizonyára tudja a választ. Aki figyeli a politika eseményeit, láthatja, hogy képviselőink nehéz körülmények között dolgoznak, mert partnereik sorozatosan felrúgják a megállapodásokat és szerződéseket. Hogy miben hibáztak? Azt majd megmutatja az idő. Valamit azonban már most felróhatunk nekik: stratégiai vétkük, hogy a rendszerváltás óta rendre elmulasztották saját sajtófórum megteremtését, hiszen az Új Szó sohasem volt az. Ma a Magyar Koalíció Pártja ugyan változadanul a legszüárdabb hazai párt, ám az is tény, hogy az egyetlen olyan parlamenti tömörülés, amely-megfelelő napüap híján - nem tud folyamatos párbeszédet folytatni választóival. Azokkal a magyarokkal, akiknek nem térkép e táj; akik lelki közösségként élik meg nemzeti összetartozásukat, s akiket ezért nem oszthat meg Hushegyi Gábor írása; azokkal, akik továbbviszik hagyományainkat, bármit írnak is egyesek, bárhány hasábon az Új Szóban. Batta György Mindössze két megjegyzést kívánkozik a fenti íráshoz. 1. Szilárd meggyőződésünk, hogy annak sem „térkép e táj“, s az a személy is őszintén a szívén viseli nemzete boldogulását, akinek vannak fenntartásai a kedvezménytörvénnyel kapcsolatban, és ezeket szuverén magyar polgárként - mert politikai vagy anyagi szempontból egyetlen pártnak sem el-, illetve lekötelezettje megosztja olvasóinkkal. Éspedig a Gondolatban, amely a Duna- völgyében élő magyarok és nem magyarok együttgondolkodásának fóruma kíván lenni. 2. Örülünk annak, hogy főleg az internetes honlapunkon olvasható véleményekkel ellentétben, Batta György nem tartja az „MKP sajtófórumának“ az Új Szót. Még 1989 decemberében írtuk le Cselekvési platformunkban, hogy már sosem akarunk egyetlen pártot sem kiszolgálni, hanem a szlovákiai magyarságot szeretnénk szolgálni, s ehhez igyekszünk tartani magunkat. Egyébként legjobb tudomásunk szerint Szlovákiában egyetlen parlamenti tömörülésnek van „sajtófóruma“, azaz pártlapja: a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak. Ez a tény pedig önmagáért beszél. Szilvássy József
