Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-16 / 64. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 16. Szombati vendég Tolcsvay László eredetileg a sanzonbizottság átverésére készítette a Nemzeti Dal megzenésített változatát, ami a rendszerváltás után az új Magyarország egyfajta himnuszává vált Békés ember vagyok, ezt próbálom elmuzsikálni Tolcsvay trió, Fonográf, Mária evangéliuma, Doktor Hertz, Magyar Mise. Csak néhány fejezet Tolcsvay László zeneszerző és előadó életművéből, amelynek persze koránt sincs még vége. JUHÁSZ KATALIN Mi mással is kezdhetnénk a beszélgetést ezekben a napokban, mint azzal, hogy a Nemzeti Dal megzenésítése az ön nevéhez fűződik. Mikor és hogyan történt ez a nevezetes cselekedet? 1973-ban a KISZ azt a feladatot találta ki a fiatal zenészeknek, hogy zenésítsenek meg Petőfi-verseket. Nekem azonnal eszembe jutott, hogy hiszen a Nemzeti dal is egy Petőfi-vers. Akkori szokás szerint a Tolcsvay zenekar sanzonbizottság elé járult meghallgatásra, és amikor bemutattuk a dalt, rögtön éreztem, hogy ezért a pillanatért érdemes volt élni. Az elfogadó bizottság tagjai elsápadtak, olyasmit próbáltak magyarázni, hogy ezt a szép verset nem illik így kiabálni. Aznap este a klubunkban eljátszot- tuk a Nemzeti Dalt, és gyakorlatilag azonnal kitört a forradalom. Utána persze hosszú évekre betiltották a dalt. Legközelebb 1981- ben csendülhetett fel a Koncert című film forgatásán, amelyben az Illés zenekar és Koncz Zsuzsa mellett mi is szerepeltünk. Amikor elkezdtük, megdöbbenve tapasztaltam, hogy az egész nézőtér ismeri a dallamot, és együtt énekli velem a közönség. Kiderült, hogy a Szabad Európa rádió rendszeresen sugározta, és más helyeken is forogtak azok a magnófelvételek, amelyek még annak idején a Tolcsvay- ldubban készültek. A sanzonbizottság átverésére készült dal a rendszerváltás után az új Magyarország egyfajta himnuszává vált. Igen, ez csodálatos érzés számomra. Fantasztikus volt hallani, ahogy a Várban a Dísz téren összegyűlt hetvenezer ember énekli. Egy zeneszerző számára ez a lehető íegnagyobb ajándék. Zárójelben jegyzem meg, hogy annak idején csak egy hirtelen jött ötletből írtam hozzá zenét. Akkoriban dühös voltam, tiltakozni akartam, amiért a nemzedékemet kulturálisan is egy hányba igyekeztek terelni. Most már az játssza a dalt, aki akarja, egyfajta népdallá, közkinccsé vált, és ennek is örülök. Arra az egyre azért igyekszem vigyázni, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe, ne használják uszításra, ne állítsák mindenféle őrült ideák szolgálatába. Számomra ugyanis március 15-e a legnagyobb ünnep, és úgy érzem, hasonló szabadságvágy fogalmazódott meg akkor bennünk, mint a márciusi újakban. Nem akarok párhuzamot vonni a két érzés között, de akkoriban értettem meg a lélek szabadságának fontosságát, és a pillanatban rejlő nagy lehetőséget. Egyébként imádom Petőfit, nagy költőnek tartom, és örülök, hogy eszembe jutott megzenésíteni ezt a versét. Mivel foglalkozik mostanában? Ha valakiről sokáig nem hallok, hajlamos vagyok azt hinni, hogy az illető intenzíven dolgozik valamin. így van, két újdonságról is beszámolhatok. Az egyik egy balett, amelyet a Győri Balett fog bemutatni június elején, a másik pedig egy különös lemez Tizenkét nő címmel. Ez az elmúlt héten jelent meg, és tizenkét énekesnő ad elő rajta egy-egy számot, fiatal pályakezdőktől egészen a világsztárokig. Világsztárok alatt Rost Andreát és Sebestyén Mártát értem. Választhattak maguknak dalt a hölgyek, vagy ön osztotta szét az „alapanyagot”? Is-is. Vannak a lemezen régi dalok új feldolgozásban, és írtunk újakat is Müller Péter Sziámival és Bródy Jánossal. Koncz Zsuzsa, vagy Kozma Orsi például vadonatúj dalt kapott. A musicalrészletekben az a legérdekesebb, hogy olyanok is énekelnek ilyesmit, akikre nem ez a műfaj jellemző. Rost Andrea a Mária evangéliumából énekel, ami számomra rendkívüli megtiszteltetés. Hernádi Judit a Jöjj, kedvesem című régi dalt adja elő egészen eredeti módon, a maga fanyar, ironikus, bársonyos, mély hangján. A lemez tehát sokszínű, ám a dalok mégis egységet képeznek, amellett, hogy valamennyi előadó a saját világát képviseli rajta, semmit sem kényszerítettem rájuk. Katona Klári például szövegíróként is közreműködött egy dalban, nemcsak előadóként. Nehéz dolog manapság Tolcsvay László számára lemezt kiadni? Hát, nem mondhatnám, hogy egyszerű, mint ahogy ma már koncertezni sem az. A rádiók sajnos nem játszanak elég magyar zenét, ezért az új számokat nagyon nehéz bevezetni a köztudatba. Ezt sajnos nemcsak én látom így, bármelyik kortársam megmondhatja, hogy a régi, legendás számaink rendszeresen forognak a rádiókban, az újakat azonban egyszerűen nem tudjuk megmutatni a közönségnek, mert a rádiók nem forgatják le. Hol azt mondják, hosszú nekik, hol nem passzol az arculatukhoz, hol más kifogást találnak ki. Én már nem azért készítek lemezt, mert a slágerlisták élére vágyom, nem akarok megfelelni a modern szempontoknak. A saját életemen belül igyekszem újdonságokat alkotni, úgy, hogy az méltó legyen eddigi munkásságomhoz. A balett is ilyen újdonságnak számít? Nem egészen, 1994-ben a Győri Balett már bemutatta egy művemet, a Bábel címűt, amelyet ugyanaz a koreográfus állított színpadra, aki ezt a mostanit. Nagyon szeretem a táncot, és szeretek táncra komponálni. A közelmúltban ismét eszembe jutott egy zenei téma, hangsúlyozottan népzenei alapokkal, amiből szintén balett lett. Nehéz összefoglalni a tartalmát, dacára annak, hogy szöveges részek is vannak benne. Egy válaszút elé állított ember lelküle- tét tükrözi, a címe pedig Örök körök. Bartók Béla egyik népdal-feldolgozása, a Ne menj el inspirált, ez vetette fel bennem a kérdést, vajon miért van, hogy az ember nem képes egy irányba haladni, miért bizonytalanodik el, miért gondolkodik mindig minimum két felé. Bródy János ezúttal nem hagyományos, rímes formában írt hozzá szövegeket, hanem egészen különleges, Weöres Sándor-i hangzású szavakat használt. Neves és virtuóz népzenészek működtek közre a felvételeknél, emiatt néhol improvizatív elemek is bele kerültek az anyagba. Térjünk vissza az előbb feszegetett, lemezkiadással kapcsolatos problémára. Ön szerint a huszonegyedik században mekkora szerep jut majd a hagyományos dalszerzőknek? Hogyan látja a műfaj jövőjét? Tudnak a mai fiatalok jó dalokat írni? Tudnának, csak sajnos összekeveredtek a műfajok. A reklámcégek, a kereskedelmi rádió- és tévécsatornák diktálta rohanásban mindenki mozaik-szerűen próbálja összerakni a zenei elemeket. A számítógép persze nagy „segítségünkre” van ebben. Az mondjuk, nincs idő, hiszen a reklámban például húsz másodperces zenére van szükség. Az új lemez kapcsán elhangzott a kérés, hogy csináljunk úgynevezett „rádiós változatot” egyes dalokból. Kérdem én, mi történt volna, ha a Beatles dalaiból kellett volna ilyen rövidített verziót csinálni? Miért kell valamit erőszakkal lerövidíteni, és egyáltalán miért kell mesterségesen felgyorsítani az életet? A világ mostanra olyan lett, mint egy lármás piac, ahol mindenki hangoskodik, mindenki árul valamit. Ettől nem halljuk a másik szavát, nincs türelmünk egymásra figyelni. Ez képe- ződik le a zenében is. A kor tehát nem kedvez a művészi formáknak? Mindent lehet azért művészi szinten csinálni, a technonak, a house- nak és a rave-nek is van artisztikus formája, csak amíg a kereskedelmi szűrőkön át eljut a közönséghez, „fogyasztóbarát” lesz, elsilányul. A mai fogyasztót hülyének nézik, pedig egyáltalán nem az. A saját családomon belül is látom ezt a veszélyt, az unokahúgom például már egy készen kapott világban él. Ez bizony nem inspirálja az embert kreativitásra. Amikor mindent meg lehet venni, bármit megszerezhetek, nem töröm a fejem azon, hogyan tudnék újat létrehozni. A fiatal zenészek ma már az internetről töltik le a kész hangmintákat. Ezeket aztán egymás mellé, alá vagy föléillesztik, és kész is a szám. Nagyon jól szól, csak éppen a lélek hiányzik belőle. Persze most nem a konzervatív úr beszél belőlem, én is megtanultam használni a számítógépet, és akár én is tudnék ilyesmit csinálni, de nem akarok, mert nem okoz alkotói örömet számomra. A készen vett hangminta nem ugyanaz, mint a jól kigyakorolt zongoraszólam, a playbackre éneklés nem örömet az előadónak, csak annyiban, hogy sok lemezt ad el. A pénzt viszont nem lehet egyedüli örömforrásként kezelni, és nem lehet a lélekre fordítani. Ön szerint a mai zenészek kizárólag a pénzre hajtanak? Önöknek annak idején nem voltak fontosak az anyagiak? A valamikori zenekarok, mondjuk a Fonográf vagy a Tolcsvay nem azért alakultak, hogy ezzel majd sok pénzt fogunk keresni, hanem azért, mert jó volt együtt muzsikálni. Ha meg akartunk volna gazdagodni, műanyagkacsa-gyárat alapítottunk volna, nem pedig zenekart, mert az sokkal gyorsabb anyagi felfutást jelentett volna. Amikor összekeveredik az üzlet a művészettel, szinte biztosan az üzlet győz, mert a művész megadja magát, nem tud ellenállni a csábításnak. Ön szerint kevés maradandó alkotás születik manapság? Persze, hiszen maguk a sztárok sem maradandóak. Egy-egy mesterségesen előállított sztár „élettartama” három-négy év, addigra az egész világ megismeri, Afrikában és a Távol-Keleten is tudni fogják, kicsoda Britney Spears, de jövőre lesz helyette egy másik szőkeség, mert a biznisz ezt kívánja. Ugyanez a helyzet a filmiparban is, az is előre gyártott elemekből van összerakva. Ott is ugyanazokat a mondatokat hallom az aktuális sztár szájából, amiket a múlt héten egy másiktól hallottam. A világ ettől nem halad előre, csak úgy tűnik, mintha haladna. A világ ugyanis belül van, az emberek lelkében, agyában, műveltségében és kultúrájában, és nem az a legfontosabb, milyen márkájú autóm van. A művészetnek reagálnia kellene a valóságra, ám a művész ma már ott tart, hogy csak kiabálni tud, vagy drasztikus hatáskeltő eszközökhöz folyamodik. A mai zenekarok közül kiket hallgat szívesen? Az előbb elhangzottak ellenében pozitív példa a Linkin Park nevű amerikai csapat. Őket nagyon szeretem, mert érteni vélem, mit akarnak kifejezni a zenéjükkel. Képviselnek valamit a hatvanas évek lázadóinak expresszivitásából, szinte rákiáltanak a vüágra, hogy „Elég volt!”. Érzem náluk azt a hatást, amit annak idején a Led Zeppelin első felvételeit hallgatva éreztem. Érdekes, hogy a Linkin Park a lemezvásárlók körében is rendkívül népszerűigen, ez annak a bizonyítéka, hogy a mai fiatalok igenis progresszívan gondolkodnak, ez van a lelkűkben, már csak életkorukból adódóan is keresik a haladás irányát. Nagyon nehéz kérdés ez. Én nem szeretem a világvége-elméleteket, mert túl kényelmes megoldásnak tartom, ha valaki azt mondja, nincs mit tenni, ilyen a világ, úgyis az apokalipszis felé haladunk. Szeretném, ha a fiatalok perspektívát láthatnának maguk előtt, ha világosan meg tudnák fogalmazni, mit várnak az élettől, és újat próbálnának kitalálni, nem pedig átvenni a tálcán kínált dolgokat. Ez főleg nálunk Közép-Európában fontos, mert mi a rendszerváltás után ömlesztve kaptuk a kapitalizmus legalját, és ma már alig kapunk levegőt tőle. Ha a fiatalok belesüllyednek ebbe a közegbe, egy idő után ezt érzik természetesnek, az elbu- títás, beszűkítés folyamata sikeres lesz. Időnként olyan „anarchista” gondolatok is megfordulnak a fejemben, hogy például televíziómentes napot, vagy autómentes napot szeretnék meghirdetni. Ha tévénézés helyett az emberek kimennének a térre, és beszédbe elegyednének egymással, rájönnének, hogy másoknak pont ugyanolyan problémái vannak, mint nekik. Az autók is szétválasztanak minket. Kétségbeesett zümmögést hallok magam körül, az emberek úgy viselkednek, mint a méhek, amikor nem találnak haza. A telkemből nem tudok kitelefonálni' (Fecsó Yvett felvétele) Hogyan lehet ez ellen védekezni? Csakis kulturáltsággal, műveltséggel, és persze nem árt megismernünk saját hagyományainkat. Fontos, hogy a családunk, nemzetünk, földrészünk hagyományait sajátunknak tekintsük. Mert bár ma már nincs bezártság, mint az én gyermekkoromban, nem gond átintemetezni, áttelefonálni egy másik kontinensre, de a saját telkemből nem tudok kitelefonálni, és ha a lelkemben bezártságot érzek, javítanom kell rajta. Azt hisz- szük, mindenképpen meg kell vennünk bizonyos dolgokat ahhoz, hogy célba érjünk. Azt hisszük, akkor leszünk boldogok, ha olyanokká válunk, mint az a lány a plakáton. Hát nem! Ő olyan, én meg ilyen vagyok! A világ azért mindenkit bele- kényszerít bizonyos szerepekbe. Ön például az új lemez, vagy a balett kapcsán hajlandó lesz elmenni vendégnek a reggeli beszélgetős műsorokba? Merthogy a népszerűsítésnek manapság ez a módja. Igen. Hajlandó leszek. Ez nagyon jó kérdés, mert mostanában éppen ezen gondolkodom. Az új lemez ugyanis olyan szabadra és kedvesre sikerült, hogy megmondtam a kiadónak: oké, ha hívnak ilyen műsorokba, elmegyek, kipróbálom, milyen ez. Bár már előre tudom, hogy a műsorvezető az egyik szemével a mások által leírt kérdéseket nézi majd, a másikkal pedig az órát figyeli, nehogy túllépje az engedélyezett két percet. Azaz tulajdonképpen mindegy lesz neki, mit mondok. És persze én is tudni fogom, hogy tőmondatokban kell beszélnem. így mindkettőnknek kényelmeden lesz a helyzet, mert végig világos lesz számunkra, hogy hülyeséget csinálunk, hogy normálisan is elbeszélgethetnénk, arra eseüeg az emberek is odafigyelnének. Reggel viszont ők is többnyire rohangálnak, kávét főznek, veszekszenek a gyerekkel. Valami miatt azonban mégis működik a dolog. Ezt a saját anyámon próbáltam ki. A lemeznek volt egy bevezető reklámkampánya valamelyik tévécsatornán, és én direkt nem szóltam neki erről. Úgy gondoltam, ha nélkülem is értesül a lemezről, akkor a reklámozás nem történt hiába. Pár nap múlva felhívott és megkérdezte, hogy kisfiam, mondd csak, milyen lemezt csináltál te? Mert láttam valamit a tévében! Ez viszont csak akkor jó, ha a lelkem mélyén nem leszek megfertőzve tőle, ha nem hiszem el, hogy attól vagyok valaki, hogy szerepeltem a tévében. A politikai pártok nem környékezték még meg? Manapság sok zenészre szemet vetnek, épp a gyors siker érdekében... Egyszer megkömyékeztek. 1994- ben valaki felhívott telefonon, és közölte, hogy most már színt kellene vallanom politikailag, és itt az ideje, hogy valamelyik párt zászlaja alatt induljak a választásokon. Mivel nem hagytam neki befejezni a monológot, nem tudtam meg, melyik párt képviseletében telefonált. Szépen megköszöntem az igyekezetét, és felvilágosítottam, hogy én ilyesmivel nem foglalkozom. Mindenkinek megvan a maga dolga, az enyém az, hogy zenét újak. Ő szeresse a zenémet, én pedig rá szavazok, ha úgy találom helyesnek. Nem nézem jó szemmel, amikor egy művész dörgölőzik a hatalomhoz, hogy esetíeg több támogatást kapjon. Szerintem a művésznek felül kell emelkednie ezen a dolgon, nem szabad eszközzé válnia a politika kezében. Nem arról van szó, hogy lenézem a politikusokat, vagy bűnözőknek tartom őket, egyszerűen ugyanolyan foglalkozásnak tartom ezt is, múlt műiden mást. A valóság viszont az, hogy mindenki ezzel a foglalkozással „foglalkozik”... Igen, sőt megpróbálnak rákényszeríteni engem, mint művészt, hogy vallják színt, vajon rájuk fogok-e szavazni. Márpedig én ezt a dolgot titkosnak fogom fel, aki nem tudja" rólam, milyen alapállású ember vagyok, az valószínűleg nem értesült arról, amit eddig csináltam. Szerintem nyilvánvaló, ki vagyok, nem kell ezt nekem naponta deklarálnom, hiszen a dalaimmal, a balettemmel, a zenémmel deklaráltam. Nem szeretem, hogy egymás ellen hecceljük egymást. Minden ember elsősorban embernek számít, nem hinném, hogy bárki is alacsonyabb rendű lenne a másiknál. Ha ezt tudatosítanánk, nem bántanánk egymást, hanem beengednénk egymást a piros lámpánál, mert nem számítana az a négy méter a másfél kilométeres autópálya-dugóban. Alapvetően békés ember vagyok, és ezt próbálom meg elmuzsikálni. Bevallom, ez a nehezebb feladat. Békésnek lenni tehát manapság lázadásnak számít? Pontosan! Ez ma a legprogresszívabb dolog. Világéletemben lázadó voltam, manapság pedig azzal lázadok, hogy megpróbálok békés lenni.
