Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-15 / 63. szám, péntek

2002. március 15., péntek 2. évfolyam, 6. szám Kulturális rendezvényeink mindig a hűség ünnepei. Azé a hűségé és ragaszkodásé, amely a szlovákiai magyarságot szülőföldjéhez, történelméhez és anyanyelvéhez köti Petőfi és a márciusi ifjak üzenete Orlai Petrich Soma Petőfi-portréja RÉVÉSZ BERTALAN árcius tizenötödike - immár 154 éve - nekünk, magyarok­nak nemcsak a ta­vasz kezdetét jelen­ti, hanem minde­nekelőtt 1848 márciusának üzene­tét és örökségét, ennek az örökség­nek a megőrzését, ápolását és to­vábbadását. A mai ifjúság elődjei­nek, a márciusi ifjaknak a haza sor­sának jobbra fordíthatóságába ve­tett hitét, állhatatos küzdelmét je­lenti, amelyről másfél évnyi hősi korszak számtalan piros betűs nap­ja tanúskodik, s amellyel örökre be­írták nevüket nemzetünk történel­mébe. Március tizenötödike - éppen Pe- tőfiéknek, a márciusi ifjaknak kö­szönhetően - a magyar égbolt leg­ragyogóbb csillaga. Miként hajda­nán a napkeleti bölcseknek ama csillag mutatta az irányt - nekünk itt és ma, és holnap: március csil­lagragyogása mutatja a követendő utat. S ne feledjük! Ma éppoly szük­ségünk van rá, mint a Trianon óta eltelt több mint nyolcvan esztendő legmostohább periódusaiban. 1848/49 magyar forradalma, sza­badságharca és Petőfi élete, költé­szete egybeforrva él minden mű­velt magyar szívében. Miként 1848/49 eseményeit, küzdelmeit Petőfi Sándor nélkül - Petőfi élet­művét, közéleti-politikai költésze­tét sem érthetjük meg annak a for­radalomnak és szabadságharcnak a története nélkül, amelynek előké­szítésében és megválósításában te­vékenyen részt vett. S nekünk, a zseniális költői életmű örököseinek azt is tudnunk kell, hogy Petőfi nemcsak az alföld, a magyar róna, a népélet, a barátság és a szerelem örökbecsű lírikusa, hanem a forra­dalom és szabadságharc európai rangú költője, a forradalom és a szabadságharc lelke, szívdobogása. Lelki szemei előtt már jóval márci­us tizenötödike előtt a forradalom egyre piroslóbb, egyre perzselőbb lángja jelenik meg, melynek ,,.. .vérpiros sugára Eletszínt vet a betegségében Meghalványult szabadság arcára.” Petőfi március 15-én kelt naplóbe­jegyzésében ezeket a sorokat olvas­hatjuk: „Ma született a magyar sza­badság, mert ma esett le a sajtórul a büincs... Üdvöz légy születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvözöllek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözöllek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöz­tünk tégedet! Óh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar..” Március 17-én meg ezt úja naplójá­ba: „Pesten március 14-én az ellen­zéki kör gyűlést tartott... E gyűlés­ben indítványoztatott, hogy a 12 pont petícióképpen fölnyújtassék a királynak, mégpedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a hu­szadik században lett volna vége. Egyéb iránt jó, hogy így történt... micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követel­ni kell, nem papírossal lépni a trón elé, hanem karddal!... a fejedelmek úgysem adnak soha semmit, azok­tól, amit akarunk, el kell vermi.” Petőfi szabadságeszméje kiérlelt, egyetemes szabadságeszme, mely­nek lényege a humanizmus, a hit az emberben: innen ered szabadsági­mádata, a szabadságnak világmoz­gató erőként, istenségként való ün­neplése: „Oh szabadság, hadd nézzünk sze­medbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Kerestünk mi égen-földön téged Egyetlenegy igaz istenséget, Te vagy örök, a többi mind bálvány, Mely leroskad, egy ideig állván.” Még ez idő tájt - a március tizenö­tödikét követő napokban - írt rövid Bordalát is a kivívott szabadság fél­tő őrzése, a tettre kész hazaszeretet jellemzi; íme, a vers szenvedélytől izzó utolsó sorai: „Szabadságunk, aki hozzád nyúl, Elbúcsúzhatik a világtul, Szivében vér s élet nem marad., Kiürítjük, mint e poharat!” Petőfi már másfél évvel a forrada­lom előtt a „Világszabadság!” jel­szavát írta a magyar költészetben szimbólumként elsőnek felemelt piros zászlóra, mely alatt „... min­den rabszolga-nép /Jármát megún- va” szabadságáért „síkra lép”. Vi­lágszabadság! - kiáltotta el magya­rul versben elsőként a szót, ő, a leg- hemzetibb költő, s ebben nincs el­lentmondás..., hiszen jól tudjuk: Petőfi azért bízik a magyar nemzet ügyében, mert bízva bízik az egész emberiség ügyének jobbra fordulá­sában. Petőfi költészete és szabadsághar­cos élete szerves egységet alkot. Költészet és hazafias tett nála töké­letes harmóniát képez. Történel­münk rendkívül zaklatott és sors­döntő korszakában költőként, poli­tikus szenvedéllyel és történelema­lakító hatással ébresztette és tartot­ta ébren a nemzet lelkiismeretét. Vallotta, hogy a magyarság függet­lenségi küzdelme és szabadsághar­ca az Európát megrázó nagy forra­dalmi megmozdulás szerves része, vagyis: a mi nemzeti ügyünk egy és oszthatatlan a vüágszabadsággal, vagy ahogyan manapság mondjuk: nemzeti-kisebbségi ügyünk elvá­laszthatatlan az Európai Közösség sorsától. Ezért soroljuk életművét ma is legbecsesebb, legidőtállóbb művészi értékeink közé, és ugyane­zért vallja magáénak költőnket a művelt nagyvilág. „Haza csak ott van, hol jog is van!”- kiáltja világgá egyik versében Pető­fi - mert az emberiség egyik legna­gyobb költőzsenije - örök érvényű igazságtételét a mai szlovák politi­kusoknak is illene megszívlelniük. Ezzel ugyanis nemcsak korszerű européerségüket bizonyíthatnák, hanem egyidejűleg azt is, hogy a közös hazában való együttélésnek - mint történelmi realitásnak - elé­vülhetetlen evidenciái, követelmé­nyei vannak. Illyés Gyula, a 20. század nagy költője Petőfit a népek közti megér­Miben lehet ma Petőfi példaképünk? Mindenekelőtt abban, hogy megértette ko­rát, s teljes felelősség­gel vállalta korának feladatait... tés halhatatlan hirdetőijeként állí­totta elénk. „Századunk fő átka, a nemzeti türelmetlenség, egyre sú­lyosabb. A különböző nyelvi közös­ségek ahelyett, hogy szóértést ke­resnének egymással, egymásba akaiják fojtani a hangot is. Ebben a világra szóló torzsalkodásban ha­talmas békítő szerepük van a népek nagy alkotóinak. Ezek ugyanis át­szólnak a határokon. Ebbe a népe­ket békítő szóértésbe mi régóta Pe­tőfit delegáltuk. Ő változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lángo­lóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is... A nemzetek és nemzetiségek közti béke - fájdal­masan - időszerű ma is, akár akkor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb re­ményét. Legyen bátorságunk válto­zatlanul ebben hinnünk, ezért küz- denünk...” Mélységes fájdalmunk, hogy Illyés Gyulának a megállapí­tásai ma éppoly időszerűek, mint akkor, amikor évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta. Korunk jeles írónője, Szabó Magda, meg így vall a nagy költőelődről: „Magyarrá lenni Petőfi tanított... Neki köszönhetem, hogy a tágabb és a kisebb haza fogalma olyan ele­venen él bennem, hogy téphetetlen szálak fűznek ehhez a földhöz, s hogy a külföld minden csodája és látnivalója idegen csoda és látniva­ló, amelyet, tudom, ismerni kell és illik, fel is dolgozom magamban sorra, aztán hazajövök, mert ez az egyedüli olyan pontja a világnak, hol akkor is itthon vagyok, amikor éppen bántanak.” Trianon óta min­ket, itt élő magyarokat is szünet nélkül bántanak - legföljebb időn­ként mérsékeltebben... A mi ha­zánk mégis itt van. Petőfi költői hitvallása, miszerint a költészet nem szalon, „.. .nem társalgó-terem, Hová fecsegni jár a cifra nép, hanem .. .szentegyház, ahova belépni Bocskorban, sőt mezítláb is sza­bad.”- máig uralkodik irodalmunkban. Továbbá az is bizonyos, hogy még a világirodalomban is párját ritkítja az oly tökéletesen megfogalmazott ars poetica, mint Petőfinek alábbi hat sora: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.” Valóban: 1848 vezérlő csillaga, március tiszta fénye, a Petőfik és Illyések mutatják számunkra ma is a követendő utat. Kossuth már 1862-ben (...) ily ódái magasztos­sággal fordul a Kárpát-medence né­peihez: „Az ég nevére kérem a ma­gyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátylat a múltra, s nyújt­sanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadsá­gért...” Fájdalom, a Kosuth sürget­te kézfogás még ma is csak a ma­gyarok egyedüli óhaja... Kossuth idézett gondolatai jól összecsenge­nek Illyés Gyulának a mához szóló intő szavaival: „Nem tesz jó szolgá­latot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Vala­mennyi nemzet jogából ad fel az va­lamit, aki a maga nemzetének jogai­ból csak egy szemernyit is fölad.” S hadd tegyem hozzá, nagy költőnk megszívlelendő szavaihoz, a ma­gam szent hitvallását: a szlovákiai magyar nem lesz jobb, hasznosabb polgára hazájának azáltal, ha anya­nyelvét és kultúráját elfelejti - de: hogy szegényebb emberré válik, tartalmatlanabb életet fog élni, ab­ban biztos vagyok. Biztos vagyok benne, mert ma már, sajnos, a Zo- boralján ilyen sajnálatra méltó em­berekkel nap mint nap találkozom. Mivel nyolcvanhárom évvel ezelőtt olyannyira szétszórattunk, azóta több nemzedék magyarságának - és persze a jelenkorinak is! - legele­venebb létélménye a szétszóródott- ság élménye. Ma - amikor a kelet- közép-európai nemzetek mindegyi­ke a helyét keresi a Nap alatt -: kö­telességünk keresni valamiféle köz­ponti erőt, gondolatot, amely ha nem is vet véget szétszóratá- sunknak, sorsunk sokféleségét összehangolja, új távlatot ad neki, hogy a lélek, a szellem egyesülhes­sen: a zoboraljai magyar a szé­kellyel, a kárpátaljai a vajdaságival, az anyaországi pedig valamennyi határon túlival. Ennek a feladat­nak, azaz mindennapi munkánk­nak legfontosabb eszköze a kultú­ra, az emlékezet, a tudat, egyszó­val: a történelmi igazság helyreállí­tása tudatunkban és cselekedete­inkben egyaránt. Manapság gyakran ér bennünket az a vád - elsősorban az anyaországot, de újabban már az erdélyi magyar­ságot és minket is -, hogy a magya­rok megint hódítani akarnak... Va­lóban: hódítani akarunk. Vissza akarjuk hódítani a feledéstől, a kö­zömbösségtől, az érdektelenségtől saját értékeinket. Őseinknek itt, a Kárpát-medencében ezer év óta al­kotott eredményeit és páratlanul gazdag hagyományait. S ez csak ésszel, igaz szívvel és lélekkel, ren­díthetetlen hittel lehetséges...! Higgyünk tehát szent és igaz ügyünkben, és tudatosítsuk: ame­lyik nemzet nem bízik önmagában, azaz a maga jövőjében, abban senki sem bízik! S ne feledjük a nagy er­délyi fejedelem, Bethlen Gábor in­telmét: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!” A mi hazai kisebbségi kulturális rendezvényeink - legyenek azok különféle fesztiváljaink vagy akár a Csemadok évzáró közgyűlései - műidig a hűség ünnepei. Azé a hűségé és ragaszkodásé, amely a szlovákiai magyarságot szülőföldjé­hez és múltjához, történelméhez, anyanyelvéhez és kulturális öröksé­géhez köti. A hit, a remény, a bizta­tás és a vállalás, a fölemelt szív és megtisztult lélek ünnepei ezek a hétköznapok nehéz küzdelmeiben. És példázatok egyszersmind, ame­lyek arra figyelmeztetnek, hogy az emlékezetnek, a hagyományőrzés­nek és hagyományápolásnak mily megkötő ereje van. A világirodalom egyik legnagyobb 20. századi magyar költője, Ady Endre szerint: „A magyarság szük­ség és érték az emberiség csillagok­hoz vezető útja számára.” Jeles köl­tőnk szentül hitte és tudta, hogy a nemzet, a nagy egész, az egész em­beriség számára is külön szín és ér­ték, őrzése, féltése, ápolása és meg­tartása: kötelesség, az utódok leg­szentebb kötelessége! Miként Ady hitte és tudta, ma nekünk ugya­núgy hinnünk és tudnunk kell, hogy mi itt a Zoboralján, Mátyus- földön, a Csallóközben, Ungvidé- ken, a Bodrogközben mint nemzeti közösség, az egész emberiség szá­mára külön szín és érték vagyunk’ s értékeink, hagyományaink őrzése, ápolása és megtartása: legszentebb kötelességünk! Igen: a mi hazai, szlovákiai magyarságunk: „szükség és érték”, tehát nélkülözhetetlen és pótolhataltan, mert amit a mi ki­sebbségi géniuszunk, amit ez a nép alkotott, megteremtett, az csak itt jöhetett létre, és sehol másutt a vilá­gon. Ezt vallván, rendüleüenül hi­szem, hogy mint kultúrát teremtő nemzetrész méltán bízhatunk meg­maradásunkban. Miben lehet ma Petőfi példaké­pünk? Mindenekelőtt abban, hogy megértette korát, s teljes felelősség­gel vállalta korának feladatait, hogy a 19. század negyvenes évei­nek körülményei között igaz hazafi volt, tudta és hirdette, hogy meg kell a világot változtatni, „tartson bár a háború ítélet napjáig”. Ma­napság a mi feladataink sem kiseb­bek, és vállalásukért ugyanúgy fe­lelősséggel tartozunk, mint Petőfi- ék annak idején. Mi ma - fiatalabb és idősebb nem­zedék - úgy ünnepelhetjük legmél­tóbban Petőfit, ha levesszük köny­vespolcunkról a Petőfi-kötetet. Nem azért, mert kötelező olvas­mány, vagy mert magyar emberhez úgy ülik, hanem azért, mert min­den bizonnyal megtaláljuk benne a hozzánk szóló verseket. Petőfi ver­seitől szebb, tisztább lesz a szere­lem, mélyebb a barátság, értelme­sebb az élet, örömtelibb a közössé­gért végzett áldozatos munka, és így az élet is otthonosabb, szebb és őszintébb lesz. Életének példáját csak akkor tudjuk igazán követni, ha költeményei előtt megnyitjuk szívünket és elménket. Mi, itt élő magyarok Petőfiék már­ciusi üzenetének csak úgy lehetünk értő befogadói és továbbadói, a tő­lük kapott örökséget csak úgy szol­gálhatjuk tisztességgel, ha megőrizzük szeüemi értékeinket, kultúránk és művészetünk sajátos arculatát, s ha mindezt átadjuk a nyomunkba lépő nemzedéknek - azonosulva nagy költőnk erkölcsi hitvallásával: „Ha férf, vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted.”

Next

/
Thumbnails
Contents